Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Feljegyzések egy vörös bolygóról

Az igazat megvallva sosem kedveltem különösebben Ajkát. Egy volt a kis iparvárosok közül, amelyeken átvezetett az utam, amikor a Balaton kies toszkán tájat idéző dimbes-dombos északi partjáról barátaimhoz indultam látogatóba, a Duna, a Rába és a Mosoni-Duna partján ametisztként tündöklő Győrbe. Ajka úgy él emlékeimben, mint a körforgalmak és a kommunizmusból visszamaradt panelházak városa, ahol régi gyárépületek és új bevásárlóközpontok terpeszkednek temetőkkel pettyezve.
Így aztán nem voltam felkészülve lakóinak kedvességére, a lépten-nyomon tapasztalt szolidaritásra és vendégszeretetre Magyarország történetének legsúlyosabb vegyi katasztrófájának közepette.
A szerencsétlenség délben sújtott le, 2010. október 4-én, hétfőn. Rauch Józsefet, a helyi tűzoltóállomás parancsnokát a rendőrség hívta telefonon. „Úgy tűnik, valami szivárog a tározókból” – tájékoztatták. „Jobb lesz, ha megyünk, és megnézzük” – mondta embereinek. Mind a kilenc emberével indult el, két tűzoltókocsival. Az Ajkáról Devecserbe vezető enyhén lejtős utat jobb kéz felől mintha dombok szegélyeznék, ám ha tüzetesebben megnézi az ember, észreveheti, hogy azok formája túlságosan is szabályos, lejtése túl meredek – ezek valójában vörös- és szürkeiszappal, 50 év timföld- (azaz alumínium-oxid) gyártásának melléktermékeivel teli tározók. A timföld egykor a Szovjetunió kohóiba vándorolt hadiipari felhasználásra. Jelenleg a vállalat számos vásárlója közé tartozik az amerikai hadsereg is, bár igaz, hogy manapság békésebb termékek – fürdőszobai csempe, megerősített műanyag – gyártására is sok anyagot felhasználnak.
Rauch József és csapata szeme elé ijesztő látvány tárult, amint az összesen tizenegy zagytározóból álló sor végéhez értek. A 10-es számú tározó északnyugati sarkából vörösiszap-áradat zúdult több méter vastag sugárban Kolontár felé. E 800 lelket számláló falu idős lakói éppen csirkéiket etették, teregették a tiszta ruhát, vagy zömök, egyszintes parasztházaik tűzhelye fölé hajolva az ebédet kevergették. A vörös áradat java a mezők nyílt terepén át az átszakadt tározótól alig egy kilométerre lévő falura zúdult. Utcán parkoló autókat, kerítéseket, gazdasági épületeket sodort el az ár, falak omlottak össze. Fekete Roland és felesége, Niki a Malom utcában laktak – a katasztrófának leginkább kiszolgáltatott részek egyikén. Két kutyájukat sikerült kimenekíteniük, a harmadik elsodródott a gyerekek ugrálóasztalával és az udvarbeli gazdasági épületekkel együtt. Két, 6 és 8 éves gyermekük szerencsére Ajkán volt, iskolában. Néhány házzal lejjebb egy idős asszony integetett kétségbeesetten ablakából szomszédainak, amint egészen a nyakáig ellepte a szobába beözönlő sárfolyam. Őt az ablakon keresztül menekítették ki. Voltak, akik a katolikus templom dombjára kapaszkodtak fel. A levegőből nézve olyan volt a látvány, mintha valaki egy zöldellő völgyre óriási vödör vörös festéket zúdított volna alá. Egy másik házban édesanyja karjaiból ragadott ki az ár egy tizenöt hónapos csecsemőt. „Kötelekkel kötöttük magunkat össze, és megpróbáltunk eljutni az általános iskoláig” – meséli Rauch József tűzoltóparancsnok. Látta, amint egy fiatalember autójával a Kossuth utcán áthajt a Torna-patak felett ívelő hídon, hogy segítsen a túlsó parton rekedt embereken. De az autót messzire, a földekre sodorta az áradat, a férfi meghalt.
Akárcsak a New York-i ikertornyokat ért szeptember 11-i támadás során, Kolontáron is a tűzoltók lettek a nap hősei. Az iskolából a gyerekek a tűzoltók vállán jutottak biztonságos helyre az örvénylő áradaton át. A pusztítás a Torna-patak túlsó partján még szörnyűbb volt. Ott emelet, padlás híján az emberek a szobában álló asztalokra másztak fel, ha maradt rá idejük, mielőtt az ajtón betóduló iszap elérte volna őket. Az emberek siratták állataikat, a kutyák nyüszítettek az udvarban, amint elsodorta őket az iszapáradat. A kikötött állatoknak esélyük sem volt. A szabadon lévők közül néhányan megmenekültek.
Kolontár után a vörös ár elérte Devecser 5400 fős települését is, majd zúdult tovább lefelé a Torna-patakkal a Marcalba, sértetlenül hagyva legalább a Magyarország legjobb fehérbortermő vidékei közé számító Somló furcsán lapos tetejű hegyét.
Érkezésemkor, kedden, a szerencsétlenséget követő napon utam Devecserbe vezetett. Az első dolog, amire felfigyeltem, az volt, hogy a település mellett elhaladó főutat vörösre festette a kármentésen dolgozó járművek kerekéről lepergő iszap. Ezután, a vasúton átvágva belekáprázott a szemem a végérvényes pusztulás vigasztalan látványába. A házak falát középtájig vörösre festette az iszap. Az utak, az udvarok, a benzinkút, a vendéglő – az egész város vöröslött. Kisvártatva esni kezdett. Elhaladtam egy nehéz emelőkkel felszerelt katonai konvoj, előtte mentőautók mellett. Aztán egy katonákkal, tűzoltókkal és mentőkkel teli várost láttam. Olyan volt, mint Horvátországban 1991-ben vagy Boszniában ’92-ben, a háború kezdetén. És mindenütt, akárcsak háborús időkben, az út mentén csoportokba verődött helyiek beszélgettek fojtott hangon, igyekezvén feldolgozni a feldolgozhatatlant.
Továbbhajtottam Kolontárra, vissza a völgyben. Az út mindkét oldalát vörösiszap borította jó egy méter vastagon. Láttam, amint éretten pirosló paradicsomok dugják ki fejüket képtelenül oda nem illően a vörös masszából. Meg a narancsszínű sütőtököket, amelyek apályban megfeneklett dereglyékként lebegtek a földeken. A levegőben kesernyés, maró szag terjengett. A mérgező árkokban ruhadarabok – zoknik, párjukat vesztett cipők, egy ing, egy hűtőszekrény. A rögtönzött mentési főhadiszállás előtt parkoltam le, felhúztam a vegyvédelmi ruhát, amelyet hét évvel azelőtt kaptam, Szaddám Husszein eltűnt vegyi fegyverei elleni védelemként, felállítottam a tetőre a parabolaantennát, és nekifogtam a tudósításnak Londonba.
Tili Károly, Kolontár polgármestere kis irodája előtt állva valóságos karmesterként irányította a mentési munkálatokat, az egyik pillanatban zavarodott falusiakat, a másikban a katasztrófavédelem embereit igazítva el. Arcára rá volt írva a sejtés: hamarosan falu nélkül marad a polgármester, Kolontár végleg lekerülhet a térképről. De lerázta magáról a baljós gondolatokat. „Egyes részek lakhatók maradnak” – hajtogatta makacsul. – „Mentenünk kell a menthetőt.”
Majd világossá vált a katonai konvoj célja. Pontonhidat terveztek emelni a Torna-patak fölé. Addig a túlsó, legsúlyosabb károkat szenvedett területet csak a Devecserhez közeli főútról, tizennégy kilométeres kitérővel, egyetlen földúton vagy helikopterrel lehetett megközelíteni. Úgy tűnik, a baj a magyarokból mindig a legjobbat hozza ki. Bár a falut hatalmas, kaotikus reménytelenség járta át, hangos szó egy sem hallatszott. A tűzoltók és a rendőrség jól szervezetten dolgozott. Addigra az első önkéntesek is megérkeztek a környező falvakból, városokból – mindössze egy munkaruhával és egy pár gumicsizmával felszerelkezve.
Az eső egyre keményebben kopogott a kocsitetőn, és a vacak kis esernyőt, amellyel antennámnak igyekeztem oltalmat nyújtani, hamar elrepítette a szél. Engem pillanatok alatt ellepett az iszap. Bármit tettem is, tiszta iszap lett a kezem. Lehetetlenség volt akár a kocsiajtót kinyitni, csizmát váltani, felszerelést vinni valahova, végigsétálni az úton anélkül, hogy iszap fröcsögött volna mindenhová. Hogy mennyire volt mérgező? Úgy tűnt, senki sem tudja. A kitűnő helyi weboldal, a Napló-online lapjain egy magát „Tűzoltó barátnőjének” nevező fiatal lány hozzászólásában kért egészségügyi tanácsot. Mint arról beszámolt, párja hajnali kettőkor ért haza, majd 5-kor ismét útra kelt, hogy részt vegyen a mentésben.
Valójában az igen maró, lúgos oldat úgy égette a bőrt, mint bármilyen más sav tette volna. A rajta átgázolók, otthonaikban vagy az utcán, a lakosok és a mentést végzők egyaránt súlyos égési sérüléseket szenvedtek. 105 embert szállítottak kórházba az első két napon. Az első napon három ember vesztette életét. Egy héten belül a halottak száma kilencre emelkedett.
A katasztrófa harmadik napján, szerdán, amikor végre helyére került a katonai pontonhíd, találkoztam egy tetőtől talpig sárral borított férfival, aki eltökélten gyalogolt egy biciklikkel megrakott teherautó mellett. Megkérdeztem, beszélne-e velem, de fejét rázva továbbment. Szeméből olyan szomorúság sütött, hogy megkérdeztem társát, mi történt. „Az édesanyját keresi éjt nappallá téve” – mondta. Akkor még hat eltűnt személyt kerestek. A napok múltával mindannyiukat halva találták, volt, akinek a holttestét majdnem Devecserig sodorta az ár a földeken át.
Szombaton hajnal előtt Orbán Viktor miniszterelnök érkezett Kolontárra, hogy segítsen a mentést végző szolgálatoknak a hátramaradó falusiakat felrázni. Mint mondták nekik, valamennyiüknek el kell hagyni lakóhelyüket, mert előző este további repedéseket találtak az átszakadt tározó északi falán. A gátfal bármelyik percben bedőlhet, újabb iszapözönt zúdítva falujukra. A családoknak alig két órájuk volt összecsomagolni, majd buszokkal és kocsikkal szállították őket a néhány kilométerre északra fekvő Ajkára, bal kéz felől maguk mögött hagyva a falujukat ért csapás forrását, a hatalmas tározókat. Leginkább az idősebbek vonakodtak elhagyni otthonukat, hiszen állataikat nem vihették magukkal. Akik rokonoknál vagy barátoknál nem tudták meghúzni magukat, azokat az ajkai sportcsarnokban kialakított befogadó állomáson helyezték el.
A kormányfő – amúgy farmerban-bőrdzsekiben – rögtönzött sajtótájékoztatót tartott a tűzoltóállomáson. Minden kárvallottnak segítenek, aki vissza akar térni a katasztrófa sújtotta településekre – ígérte. És azoknak is, akik máshol szeretnének új életet kezdeni. A vállalat pedig fizetni fog. Semmi sem bizonyítja, hogy természeti katasztrófa volt. Valakinek vállalnia kell a felelősséget – mondta.
A nemzetközi sajtó Kolontárról az ajkai sportcsarnokhoz vonult. Egy kendős, kosarat cipelő asszony fürgén furakodott át a szkafanderes japán riporterek, szerb operatőrök, spanyol rádiósok és osztrák adástechnikusok tömegén, friss pogácsával kínálva őket. „Vegyenek csak, még meleg – mondta büszkén –, magam sütöttem.” Bár szavait senki nem értette, a finomságot mindannyian szívesen fogadták. A csarnok belsejéből közben kitiltották az újságírókat, mi-után a kitelepítettek elpanaszolták a szociális munkásoknak, hogy állatkerti látványosságnak érzik magukat a kamerák kereszttüzében. Én éppen a BBC arab nyelvű tévécsatornáját tudósítottam. A stúdió elfelejtette kikapcsolni a szimultán arab tolmácsolást a fülemből. De én rendíthetetlenül továbbevickéltem a nyelvek fejemben kavargó sűrű tengerében, a késő délután fényeiben. Ilyenkor mindannyian állatkertben vagyunk, de ki mondja meg, hogy melyik a kerítés jó oldala?
Szerdán végre kisütött a nap, még élénkebb színű, félelmetesen szép díszletbe öltöztetve a szerencsétlenséget. Az iszapra rímelve még a fák levelei is vörösbe borultak. A szárazabb idő könnyített ugyan a mentésen dolgozók munkáján, de rögtön újabb gondokat is magával hozott. Ahogy a sár száradni kezdett, por formájában felszállt a levegőbe. És bár azt senki sem tudta, pontosan mennyire is mérgező, az is elég volt, hogy nehézfémeket, köztük arzént biztosan tartalmaz. A port pedig minden tűzoltókocsi-kerék, minden honvédségi teherautó, a földön mozgó minden jármű fel-felkavarta a levegőbe.
Vasárnap reggel különleges engedéllyel részt vehettünk a misén Devecser egyébként lezárt városában. A település kapujánál szolgálatot teljesítő rendőrök csak akkor voltak hajlandóak átengedni minket, mikor saját adóvevőjükből kaptak erre utasítást. Az 50-60 hívő furcsa egyveleget alkotott – a legjobb ruhájukba öltözött helyiek, a katolikus Caritas jótékonysági szervezet vörös anorákos segélymunkásai, és a komplett fehér védőöltözetet viselők, akik mintha épp a Marsról jöttek volna imádkozni. Az oltáron gyertyák ragyogtak, frissen vágott virág illatozott. A berendezés aranyban, a keresztről levett fiát karjában tartó Mária köpönyege mélykékben pompázott. A tekintet jólesően pihent meg bármin, ami nem vörös volt, hiszen az a halál, a pusztítás színévé változott. Mód Miklós plébános, egyben Kolontár papja is, prédikációjában arról beszélt, miként választotta szét Isten a Vörös-tengert, hogy Mózes az ígéret földjére vezethesse népét. Beszélt még az irgalmas szamaritánusról is, aki lehajolt, hogy segítsen a megvert izraelitán.
A templom lépcsőjén lefilmeztünk egy asszonyt, aki óvatosan felsegítette a maszkot hétéves unokájára, Noelre, és csak ezután vette fel a sajátját. „Most minden bizonytalan” – panaszkodott. Unokája már vidámabban újságolta: „Nekem jól telt a hét, mert nem kellett iskolába menni. Csengével és Lucával játszottunk, igaz, csak bent volt szabad, ki nem mehettünk…” Mint a város minden lakójának, neki is össze kellett csomagolnia egyetlen táskába, hogy készen álljon az evakuálásra, ha a tározó ismét átszakadna.
Mise után az ajkai tűzoltóállomáson gyülekeztünk egy csapat izgatott újságíróval, hogy Dobson Tibor katasztrófavédelmi szóvivő megmutassa nekünk a legsúlyosabban érintett részeket. Három katonai busszal indultunk először vissza Kolontárra megnézni, hogy haladnak a hatalmas új védőgát építésével. A település templomától a falut és a földeket átszelő védmű a maga 1500 méteres hosszával, 30 méteres talpszélességével és 8 méter széles koronájával a látkép állandó eleme lesz, hogy egy lehetséges következő szivárgás során elállja az iszap útját.
Ezután felmehettünk magára a tározóra, a katasztrófa bekövetkezte óta most először. „Nagyon veszélyes lesz – igazított el egy katonatiszt –, kérem, maradjanak a csövek közötti keskeny átjárón.” Illés Zoltán környezetvédelmi államtitkár ment elöl, valami megmagyarázhatatlan okból hajszálcsíkos öltönyben és csillogó fekete cipőben, őt követtük mi, a nemzetközi sajtó, libasorban, talpig védőruhában totyogva fel a tározóhoz vezető keskeny úton. Aztán egyszer csak ott volt: a vörös bolygó, a távolabbi sarokban tátongó 50 méteres lyuk felé folydogáló hatalmas, 24 hektárnyi iszaptömeg – mintha csak egy fogat vertek volna ki a tározó szájából. Átsétáltunk az átszakadt 10-es tározó és a még ép 9-es tározó között húzódó töltésen, miközben Illés Zoltán pergő ütemben sorolta a veszélyeket. Mint mondta, ha a 10-es tározóból a maradék anyag is kiömlene, nem jutna olyan messzire, mivel a hátramaradt zagy sokkal szárazabb, mint a felszínen lévő folyadék, amely az első áradást okozta. A valódi veszélyt most az jelentette, hogy ha ez megtörténne, akkor a 9-es tározó tartalma zúdulna ki, lerombolva a falat, amelyen éppen tétlenül álldogáltunk, mert a szerkezeti egyensúly csak akkor áll fenn, ha mindkét tározó tele van. Éppen ezért kétségbeesetten pumpálták át a 9-es tározó tartalmának egy részét egy másik tárolóba, hogy csökkentsék a veszélyt. Ez persze új problémákat okozhat a jövőben, mivel a folyadék nélkül a mérgező sár kiszáradna, a szél pedig az egész környező tájat beterítené vele…
A töltés végénél balra fordultunk, a 10-es tározó veszélyeztetett északi fala felé. Utasítottak, hogy továbbra is libasorban menjünk, nehogy lépteinkkel tovább növeljük a szerencsétlenséget, amelyet megnézni jöttünk. „Az önök alatt húzódó fal folyamatosan mozog” – mondta Illés megnyugtatólag. Huszonöt éves újságírói pályafutásom során először hallottam kollégákat azon méltatlankodni, hogy túlságosan is első kézből szerzik meg a sztorit.
A menet végén már csak ötös-hatos csoportokban mehettünk előre, hogy megvizsgáljuk a fal tetején tátongó három repedést, amelyek Kolontár evakuálásához vezettek, és Devecser kiürítését is kilátásba helyezték. Olyan közel voltunk, hogy kezünket-lábunkat beledughattuk volna… de valahogy egyikünknek sem volt kedve. Azután, immár újra biztonságban – egy valamivel kevésbé veszélyes részen –, még rögtönzött szendvicsekkel, péksüteményekkel is megvendégeltek. „De miért hoztak minket ide – kérdezgette egy megrögzötten gyanakvó francia kolléga –, mit rejtegetnek előlünk?”
Minden nap új drámát szült. Hétfőn a miniszterelnök azt mondta a parlamentben, „alapos okunk van feltételezni”, hogy a vállalat vezetésében voltak, akik tudtak a tározó falának veszélyes meggyengüléséről, de nem tettek semmit. Néhány napilapban egy júniusban készült légifelvétel jelent meg, amelyen jól láthatóan vörös folyadék szivárog a földek felé. A Magyar Alumíniumtermelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. ügyvezető igazgatóját, Bakonyi Zoltánt a rendőrség őrizetbe vette és kikérdezte, majd 48 óra múlva szabadon engedték. Eközben azonban az Országgyűlés elfogadott egy törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az állam felügyelete alá vonja a jelentős környezeti katasztrófáért felelős vállalatokat. Egyetlen nemmel szavazó kivételével még az ellenzék is támogatta a javaslatot. A volt szocialista pártelnök és kormányfő, Gyurcsány Ferenc blogján azt írta: „a válság apropó, hogy a kormány kiterjedt és általános érvényű államosító felhatalmazást szerezzen”. Sok – köztük a szocialista párttal rendszerint elnézőbb – lap is megírta, milyen szerepet játszott a Mal Gyurcsány vagyonszerzésében, amikor az 1990-es évek közepén tényleges értékük töredékéért kótyavetyéltek el gyárakat.
A katasztrófával kapcsolatos nyomozás arra koncentrál, vajon a vállalat semmibe vette-e a biztonsági előírásokat, túltöltötte-e a 10-es tározót, és a baleset veszélyének tudatában tétlen maradt-e. A hasonló létesítményeket világszerte törvény kötelezi arra, hogy a zagy pH-értékét kezeléssel legfeljebb 10-re csökkentsék. Ajkán ez az érték 13 volt. A vállalat közvetlenül a szerencsétlenség bekövetkezte után kiadott nyilatkozatában azt állította, hogy az anyag az Európai Unió szabályainak értelmében egyáltalán nem veszélyes.
Így érvelni félrevezető volna – tudtam meg az EU környezetvédelmi biztosának szóvivőjétől, Joe Hennontól. – Három uniós irányelv alkalmazható a katasztrófára – magyarázta. – A veszélyes hulladékokról szóló, a környezetszennyezés integrált megelőzéséről és csökkentéséről (IPPC) szóló, illetve a környezetvédelmi felelősségről (ELD) szóló irányelv. Noha az első irányelv függelékében a timföldgyártás melléktermékeként keletkező vörösiszap nincs kifejezetten felsorolva, az IPPC-direktívában már bizonyosan szerepel, és ez az az irányelv, amelynek alapján 2006-ban a vállalat legutolsó működési engedélyét megkapta. Azonban az ELD-irányelvben vannak kibúvók – tájékoztatott. – Ha a Mexikói-öbölben történt olajkatasztrófához hasonló szerencsétlenség következne be európai vizeken, az érintett vállalat csak részben lenne felelősségre vonható, mivel az olajfúrás nem szerepel külön a jegyzékben.” Illés Zoltán, a rettenthetetlen államtitkár, aki felvitt minket a tározóba, kijelentette: amikor Magyarország 2011. január 1-jén átveszi az EU elnökségét, a vonatkozó uniós előírások megszigorítására fog törekedni.
Két héttel a katasztrófát követően felhívtam a Malom utcai Fekete Rolandot, hogy terveiről kérdezzem. Elmondta, hogy még egy fillér támogatást sem kapott a vállalat által ígért összegből. Családjával lakást bérel Ajkán. Kolontárra soha többé nem akarnak visszatérni. Otthonukat a földdel teszik egyenlővé, megmenteni nem lehetett. „Mi legalább fiatalok vagyunk – mondta felesége, a 28 esztendős Niki –, valahol máshol még új életet kezdhetünk.”
A hatvanéves kovács, Molnár István a Szabadság-hegy magasából, a focipályához közeli kertjéből tekint le a szennyezett völgyre. „Én maradok – jelenti ki –, minden idősebb lakos maradni akar.” – Magasabban fekvő műhelyét nem érte kár. Még hozzáfűzi: „Ezeréves történelmünk során rosszabb dolgokat is túléltünk már.”

(Kazanlár Szilvia fordítása.)



« vissza