Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Etnikai folyamatok déli határaink mentén

A KÉT ESZTENDEJE FOLYÓ DÉLSZLÁV HÁBORÚ hozta be szóhasználatunkba az etnikai tisztogatás kifejezést. Akik a térség nemzetiségi viszályait alaposabban tanulmányozzák, azok számára nem újdonság; nyolcadik évtizede zajló folyamatot takar a fogalom. Miután szinte mindig a számbeli kisebbségben, társadalmi-gazdasági-hatalmi alávetettségben élő népcsoportok rovására változnak a népmozgalmi adatok, a század békediktátumai által szétszabdalt magyarság az egyik legkárvallottabb fél e folyamatban. Az egykori Jugoszlávia helyén —1992. január 15. óta három önálló állam határolja délről hazánkat Szlovénia, Horvátország és Kis- Jugoszlávia (azon belül is a szerb köztársaság Vajdaság — egyre kevésbé autonóm — tartománya. Tekintsük át dióhéjban e három ország és egy tartomány etnikai mozgásirányait, döntően az utolsó két népszámlálás között, különös tekintettel a nemzetünk részeit képező ottani magyar népcsoportokra.
Szlovénia népessége — hasonlóképp a miénkhez — enyhén csökkenő irányt vett. A 80-as években az állam névadója: a szlovén nemzet számbelileg és arányát tekintve kissé növekedett. Erőteljesebb gyarapodást mutatnak a szerbek, 10%-ot meghaladó, továbbá a montenegróiak és macedónok egyharmad körüli értékekkel — ők minden bizonnyal a gazdasági immigráció kategóriáját képviselik. Másfél- szeres növekményt figyelhetünk meg a roma etnikum és az olasz nemzetiség körében, a jelenséget az elemző az identitásvállalás szabadságfoka megváltozott mértékének hajlamos betudni. Csaknem duplájára nőtt az albán és muzulmán elem száma és aránya, amit a boszniai és koszovói megromlott légkör miatti bevándorlás és az eltérő szaporodási mutatók magyaráznak. A fogyó népelemet a horvát és magyar lakosság képviseli, csakhogy amíg az előbbi csekély arányú, a mieinké 10,5 százalékos. A szlovéniai, Mura vidéki magyarság kiterjedt kisebbségi különjogai ellenére is erodálódik. Elérte ugyanis azt a lélekszámbeli küszöböt, kritikus határt, amely tájékán csak az igen hatékony, erőteljes többségi és anyanemzeti intézkedések, valamint az érintettek nap mint nap szükséges (ön)tudatosítása vethet gátat az (itt többnyire természetes) asszimilációnak.
Horvátország lakosságszáma — ha nem is dinamikusan, de emelkedett a vizsgált időszakban. A horvátok lélekszáma ennél némiképp nagyobb léptékben növekedett, ami egyértelműen az elszakadási önazonosság-növelő hatása. A velük konfrontálódó, országon belüli szerbek — a jelenleg hivatalosan még Szerbia által sem elismert szakadár krajinai szerb köztársaság lakói — közel egytizednyi gyarapodása (ellenkező előjelű) hasonló okokra vezethető vissza. A macedón növekmény ugyanilyen nagyságrendű, véleményünk szerint gazdasági indítékú bevándorlásból adódik. A németség újraéledése (egyötöddel több a hovatartozásukat vállalók hányada) a megváltozott légkörrel — és az ország német orientációjával — hozható összefüggésbe. Szembetűnő: 90-100%-os létszámemelkedést mutat a muzulmán, az olasz, az albán és a cigány populáció. A feltételezhető okok különbözőek: a bosnyákok és albánok esetében a Szlovéniánál jelzettek, az isztriaiak érezhető anyanemzeti politikai ösztönzést kaptak, míg a romák kedvező szaporodási mutatói közismertek. Gyakorlatilag stagnál a ruszinok, ukránok és montenegróiak száma, míg 10 %-ot meghaladó a magyar, szlovén, cseh és szlovák fogyás. Közülük a szlovének egy része bizonyára visszatért anyaországába, a többieket a szórványhelyzet, csonka társadalmuk és hiányos intézményrendszerük apasztotta.
A véres horvát-szerb háború Baranyában, Kelet-Szlavóniában és Nyugat-Szerémségben — a horvátok mellett — épp a magyar, ruszin, ukrán, szlovák és németajkú közösségeket sújtotta. A horvátországi magyarság tömbjét képező drávaszögiek ezreit anyaországi (és kis részben nyugati) menekülésre kényszerítette a mára sem szűnő terror. Intézményeiket szétrombolták, lakóterületükre a szerb betelepítés szervezetten folyik. Egyáltalán nem túlzás, ha esetükben végveszélyről beszélünk.
A szerb-montenegrói államszövetség területén élők egészét s a kétharmadukat kitevő szerbséget tekintve egyaránt „életerő sugárzik” a népesedési adatokból: 4-5%-os a növekményük. Náluk is erőteljesebb a szandzsáki muzulmánok 12% körüli és a cigányság 20%-ot meghaladó gyarapodása, amely a már említett szaporodási szokásaikból eredeztethető. Az ország önmagát évtizedek óta legdinamikusabban reprodukáló kisebbsége az albán (a második világháború óta megnégyszerezte a lélekszámát). E demográfiai robbanás indukálta a szerbség pánikszerű félelmét, a hatalom durva emberi- és közösségi- jogsértését Koszovóban, egyes szélsőséges szerb politikai erők fasisztoid születéskorlátozó elképzeléseit. Kis-Jugoszlávia fogyó népei közül a macedónoké viszonylag csekély (3%), a montenegróiaké mintegy 5%-os — elvándorlásuk valószínűsíthető az egykori föderáció fejlettebb térségei felé. A magyarság 11,6%-os fogyásának okaira a későbbiekben térünk ki. A horvátok egynegyedének és a szlovének egyharmadának eltűnése szinte bizonyosan a kirobbant etnikai konfliktus folyománya: részben elköltözés a függetlenedő anyaországba, részben az atrocitások miatti rejtőzködés.
Miután az egykori Jugoszlávia magyarságának kilenctizedé Bácska, Bánság és Szerémség területén élt, indokolt Vajdaság népmozgalmi változásainak a kissé részletesebb taglalása. A tartomány lakosságának az utolsó évtizedbeli látszólagos stagnálása mögött etnikai átrendeződések húzódnak. Az uralkodó szerb és montenegrói nemzet 3,3 ill. 4,0%-kal növelte létszámát. A vegyes házasságból születettek, funkcionáriusok, megfélemlítettek, szórványban élők által kitöltött, fából vaskarika népszámlálási kategória, a „jugoszláv” — amíg Horvátországban és Szlovéniában gyakorlatilag eltűnt — itt csekély növekedést mutat; tudjuk, hogy számottevő közöttük a magyar. A cigányok és a táblázat „egyéb” sorának részét képező muzulmánok egyaránt kb. egynegyedével gyarapították létszámukat. 7-8%-os a szlovák és ruszin fogyás, azonban — néhány tízezres nemzetiségről lévén szó — felszívódásuk reális veszéllyé vált. A magyar, a macedón és a román kisebbség száma Vajdaságban 1981-hez képest önmaga 88-82%-ára esett vissza. A horvátok 2/3-ra csökkenése aktuálpolitikai okok következménye: a közvetlen veszélyeztetettség, az elvándorlás és a hatalom által mesterségesen gerjesztett bunyevác és sokác identitás horvátságról leválasztó hatása (őket is az „egyéb” kategória takarja) együttesen idézte elő. A vajdasági magyarság körében rendkívül kedvezőtlen demográfiai és társadalmi folyamatok zajlanak. A halálozások száma a 70-es évek közepe óta meghaladja a születésszámot, a népesség elöregedőben, a belső migráció a kevert lakosságú ipari centrumok felé irányul, az ideiglenesen vagy végleg külföldön munkavállalók között a magyarok aránya igen magas. A gyermekek egynegyede immár vegyes házasságból születik, az öngyilkossági mutatók még a magyarországiaknál is riasztóbbak, a kisebbségi társadalomszerkezet korszerűtlen (a parasztság súlya nagyobb, az értelmiségé kisebb, mint a többségieknél). Az abortuszok és válások mértéke szintén magas, a nyelvi türelmetlenség légkörében az oktatási-kulturális-tömegkommunikációs intézményrendszer visszafejlesztése mind-mind a megmaradást veszélyeztető tényező.
A titói nemzetiségi kirakatpolitika valójában határon túli nemzetrészeink közül itt okozta a legnagyobb asszimilációt.
MONDJUK KI: a Vajdaság magyartalanítása Trianon óta módszeresen folyik. Az első világháború utáni s a másodikat követő nagyszabású ki- és betelepítések után küszöbön áll a tartomány harmadik kolonizációja. A Nagy-Szerbia megteremtését célzó rablóháborúba lakosságon belüli számarányukat többszörösen meghaladóan hívták és hívják be a magyar fiúkat; az értelmetlen véráldozaton túl mintegy ötvenezer magyar hagyta el a mozgósítás elől az országot (épp a nemzőképes korosztály) — zömük Magyarországon, a többiek Nyugaton próbálnak egzisztenciát teremteni. Helyükre pedig jönnek a horvátországi és boszniai szerb menekültek letelepítésüket a kormányzat tudatosan az etnikai arányok megváltoztatására kívánja felhasználni. Áttekintésünk döntően egy évtized etnikai mozgásairól szólt, az adott időszak azonban egy nagyobb folyamat egy része. A népmozgalmi irányok természetes és mesterséges összetevőinek a számbavétele — a társadalmi önismeret stratégia részeként — a kisebbségek önösszeszedését és anyanemzeti teendőink meghatározását kell, hogy elősegítse.


« vissza