Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

És most hova?

Az önkormányzati választásokon a Fidesz–KDNP pártszövetség elérte sohasem titkolt célját: az elsöprő győzelmet. Példátlan az a fölény, amit a helyi hatalmi szervezetekben is megszerzett, és ez a siker igazolni látszik azt az állítást, amely szerint a tavaszi, parlamenti választásokon békés forradalom ment végbe – amennyiben a forradalom a politikai hatalomban elérhető legteljesebb körű váltást jelenti. Mindenesetre adottak a forradalom fogalom teljesebb értelmét jelentő átfogó, a társadalom életének fő színtereit átalakító változás feltételei. A győzelem jelentőségét nem a helyi hatalmi szervezetek „átvétele” jelenti – hiszen a mostani győztesek négy éve már olyan sikeresen szerepeltek, hogy most alig volt kit leváltaniuk. A siker azonban most a kétharmados parlamenti többség, illetve a kormányzati hatalom birtokában született – ami a hatalmi pozíciók birtoklása szempontjából döntő különbség. A jobbközép erők nemcsak megismételték tavaszi eredményüket, hanem – bár ez nehezen mérhető – még javítottak is rajtuk, ami rácáfol a parlamenti választások eredményének önkormányzati szinten történő korrekciójáról szóló közkeletű elméletekre.
A jobbközép diadal közepette azért egy győzelmet ki kell emelni: a budapesti „impériumváltást”. (Most ne merüljünk bele annak történeti elemzésébe, hogy a fővárossal kapcsolatosan annak gazdasági, politikai, szellemi túlsúlya okán miféle érzelmek dolgoztak, milyen ideológiai felhangú vélekedések hangoztak el majd másfél száz év során.) Budapest ország az országban, olyan kivételes súlyú központ, amely nélkül Magyarország gazdaságilag, politikailag, kulturálisan értelmezhetetlen. Túl ezen: ha Budapestet sikeresen tudja működtetni a kormányoldal, hatalmas lépést tesz a 2014-es választás megnyerése felé, hiszen a konzervatív oldal korábbi választási kudarcaiban a főváros rendszeres „elvesztése” döntő szerepet játszott. De még az itteni váltás sem keltett szenzációt, hiszen legkevesebb fél éve kész ténynek számított, hogy véget ér a balliberális „korruptokrácia” aranykora.
Ám függetlenül attól, hogy az önkormányzati választások a már régóta valószínűnek tartott eredményeket hozták, a változás – változás maradt. A kistelepülések független jelöltjei között jócskán megtalálható, pártkötődésüket a jelen helyzetben gondosan titkoló, ám szocialista kötődésű polgármesterekről nem megfeledkezve sem vitatható, hogy a Fidesz történelmi mértékű győzelmet aratott.
Mit jelent ez az elmúlt évek politikai mozgásainak összefüggés-rendszerét tekintve? Elsősorban azt, hogy a Fidesznek sikerült valami, ami idáig senkinek: az őszi voksvadászatig meg tudta őrizni ellenzékben szerzett, parlamenti választáson bizonyított népszerűségét. Ennek ára az volt, hogy az elmúlt hónapokban nem tudhattunk meg sokat az új kormány terveiről, várható lépéseiről. Önmagában az is figyelemre méltó siker, hogy a kiszivárgások, kivitt információk világában a kormány meg tudta őrizni a maga szolgálati titkait. Erre sem igen volt példa az elmúlt években.
A 2010-es választások tehát véget értek. Lezárult a hatalmi rendszer átvételére irányuló időszak: a jobbközép erők hozzákezdhettek a tényleges kormányzáshoz. Ezt amúgy is elodázhatatlanná tette a költségvetési folyamat előrehaladása. A korábban ismertté vált lépések (pl. a rendkívüli adók) már keltettek némi vihart, ám a közvélemény, beleértve az ellenzéket is, vagy egyetértett, vagy kénytelen volt jó képet vágni ezekhez a döntésekhez.
A tényleges és lendületes kormányzás a megelőző időszak viszonylagos csendjével szemben ismét felszínre hozta és hozza a nagy politikai tömbök és az eltérő ideológiai nézeteket valló csoportok ellentéteit. E konfliktusok egy része bizonyosan mélyülni fog – nyilvánvalóan a politikai haszonszerzés meghatározó szempontjának jegyében. Ez elsősorban az ellenzék érdeke, de részben kötelessége is: éppen amiatt, hogy a mai Magyarország közéletében egyetlen erőcsoport szerzett kivételes hatalmat.
Nem tudhatjuk, hogy a mai egyoldalúság hosszú távon jót hoz-e majd az immár az ország minden közhatalmi szervezetét uraló pártszövetségnek, ahogyan azt sem, hogy mit jelent a magyar demokrácia fejlődését tekintve. Egy biztos: a választási eredményekkel mérhető pártpolitikai erőtérben a siker megismételhetetlen. Ezzel a győztesek biztosan tisztában vannak. Nem nehéz észrevenni, hogy a politikailag aktív választópolgárok döntő többségének elege lett a demokrácia megcsúfolásából, a felelőtlenül abszolutisztikus, arrogáns, a hatalmi mámorban a hatalom felelősségét nem vállaló kormányzásból. Elegük lett a közhatalmat magáncélokra sandítva használó, a gazdasági érdekcsoportok kiszolgálására szorítkozó, igazgatótanácsi típusú kormányzásból, a minden mértéket felülmúló korrupcióból. Nem feltétlenül és nem kizárólag ideológiai, alkotmányossági, emberjogi, morális stb. okokból, hanem azért, mert a fenti vétkek elkövetői fájdalmas, az állampolgárok személyes életében súlyos, sok esetben megoldhatatlan személyes problémákban megjelenő nemzetgazdasági és társadalompolitikai kudarcok sorát okozták.
Az ezek miatti feszültség, a változás létszükségletté válása áll a tavaszig kormányzó csoportok leváltása mögött, és ez az érzés alakította ki az új hatalmi szerkezetet. Ez egyúttal a társadalom sikerre éhezettségének a bizonyítéka is. (A társadalmi akarat változását egyébként világosan látták 2010 vesztesei is. Ám a tragikus hatású gyurcsányista hatalomgyakorlás elutasítását Bajnai Gordon kvázi-ügyvezető kormánya nem tudta enyhíteni: sőt, a válságkezelés terhei a feszültséget tovább növelték. Lehet, hogy másként alakulnak a választási erőviszonyok, ha – mondjuk – Bajnai – vagy más – már 2006 őszén miniszterelnök lesz. A kormányváltás így is szinte bizonyosan bekövetkezik, de ez esetben aligha ér el kétharmados parlamenti többséget és aligha vesz be kevesebb baloldali fellegvárat a Fidesz–KDNP. )
Láthattuk, miként vezet a minden téren csődöt valló kormányzás pártpolitikai téren hatalmas bukáshoz. Ebből azonban még nem vezethető le a krízis megoldásának útja. Ami bizonyos, hogy mást kell tenni, mint amit az előző két ciklus kormányzatai tettek. A választói felhatalmazás, amelyre a győztesek hivatkoznak, nem az elkövetkező ciklus valamennyi konkrét lépésének előlegzett jóváhagyását jelenti. A választók amúgy sem törődnek sokat a politikai programokkal, döntéseiket indulatok, érzelmek, szimpátiák vezérlik – ez talán még értékrendjüknél is fontosabb. Nem egyes lépésekre adnak megbízást, hanem a sikerre.
Közhely, hogy a súlyos helyzetbe jutott Magyarország problémáinak megoldása kivételesen nehéz feladat. Ilyenkor a kormányhatalom önmagában nem túlságosan vonzó. Kóros hiúság, a mindenkori oligarchák „úri passziója” számára persze kívánatos lehet – de a vezetés lehetőségének megszerzésére ösztönözheti a politikust a közjó szolgálata iránti elkötelezettség, bizonyos történelmi küldetéstudat, ez a mai világban, sőt a modern politológiában jobbára ironikusan kezelt, anakronizmusnak tekintett magatartásforma, illetve fogalom, amelynek olykor még létezését is kétségbe szokás vonni, vagy éppen (mint valaha Antall Józseffel kapcsolatosan) gúny tárgyává tenni.
Ám a sikeres kormányzásnak mégis kihagyhatatlan része a vezető emberi minősége. A politikai marketing természetesen fel tud építeni személyiségeket, vannak eszközei ahhoz, hogy fölmutassa a maga bálványait, ugyanúgy, ahogyan fölépíthető egy popsztár vagy más híresség – az alany személyes értékétől szinte függetlenül. Neki elég alkalmasnak lennie a ráosztott szerep képviseletére, és sztár lehet belőle. Legyenek azonban bármilyen sikeresek, a sztárok világa sérülékeny, mert hiteltelen. Paradox módon azok a hősök hitelesítik, akik sok szempontból ugyan nem különböznek a sztároktól (éppen úgy megtestesítik a kisemberek álmait, éppolyan híresek, éppen úgy feljutnak a csúcsokra), mégis ontológiai ellenpontjuknak tekinthetők. Mert a hős nem kreatúra, hanem önmaga, alapvetően más, mint az üzleti terveket hordozó médium. Amikor önmagát valósítja meg, ő az úr, saját esetleges „sztársága” csak „cifra szolga”. Paradox módon ezzel a különbözéssel, vagyis azzal a többlettel, amely a sztárság cáfolata, akarata ellenére is hitelesíti a sztárok világát. A hős valódi egyénisége, teremtő ereje által, azáltal, hogy valóságosan is létezhetnek azok a vonások, amelyeket a sztárokba mesterségesen építenek (ahogyan pl. a mesterséges málnaaromával készített műélelmiszereket az teszi eladhatóvá, hogy van igazi málna is). Vannak pillanatok, amikor hirtelen feltárul a sztár és a hős közti különbség. A sztárnak vége, ha kudarcot vall – a hős azonban túléli a kudarcait.
Talán hosszúnak és nem ideillőnek tetszhetett ez a kitérő. Mégis, a mai magyar politikai erőtér folyamatai nem értelmezhetők e jelenség figyelembevétele nélkül. Az elmúlt két évtized vezető politikusai között Orbán Viktor volt egyedül a fenti értelemben vett hős. 1994-es és 2002-es kudarca után egyaránt úgy tért vissza, hogy erősebb lett, mint korábban, aminek végső titka nemcsak hitelesnek bizonyult küldetéstudata, hanem az is, hogy a magyar társadalomnak szüksége van erre a küldetésre. Ez lehet a magyarázata annak, hogy cserélődő ellenfelei két évtized alatt sem tudtak megszabadulni tőle.
E két évtized során pártok, pártvezetők, kormányfők, szakpolitikusok és stratégák garnitúrái tűntek fel és tűntek el a politikai vezetők világában. Orbán azonban maradt, sikerei és kudarcai egyaránt növelték befolyását. (Nem véletlenül szokta mondani, hogy ami nem öli meg, az megerősíti.) 2010-ben a Fidesz vezetője akkora hatalomra tett szert, amekkorát az újkori Magyarország egyetlen vezetője sem élvezhetett. És ezzel jutunk vissza a korábbiakban feltett kérdéshez: jó-e a magyar demokratikus fejlődésnek a Fidesz, s ne kerteljünk, Orbán Viktor ekkora hatalma-befolyása?
Erre a kérdésre természetesen nincs egyértelmű válasz. Elvi alapon könnyen kimondhatjuk ugyan, hogy nem jó, mert a demokrácia lényege a hatalom ellenőrizhetősége, korlátozásának sokféle intézményes garanciával való biztosítása. De azt is láthattuk, hogy az intézményrendszer fenntartása, sőt, a korlátozások elfogadása ellenére az önkény sokféle módon képes ezeket a korlátokat átlépni, szét tudja verni magát a demokráciát. Ez történt a gyurcsányi hatalomgyakorlás idején – és azt sem mondhatjuk, hogy az ő cselekedetei mögött nem dolgozott valamiféle küldetéstudat. (De tényleges küldetés nélkül a küldetéstudat csak öntetszelgés, a legsilányabb sztárocska szeret abba kapaszkodni, hogy küldetést teljesít. És nem arra gondol, hogy azokét, akik megteremtették…)
A 2002 óta eltelt időszakban a magyar demokrácia úgy roggyant meg, hogy a rendszere alig sérült. De megcsúfolásának következménye lett a hatalom szerkezetében bekövetkezett földcsuszamlás. Gyurcsány ellenőrizetlen hatalomgyakorlásának következménye, hogy Orbán Viktor hatalma de facto ellenőrizhetetlenné vált, ami egyrészt nem az ő „bűne”, másrészt több mint két évtizede bizonyítja, hogy – ellenfelei álszent félelmei ellenére – tőle nem kell félteni a demokráciát. Éppen ezért érezhettük úgy, hogy kevés groteszkebb jelenetet láthattunk az elmúlt két évtizedben, mint amikor a bukott miniszterelnök szónokolt az Alkotmány, az alkotmányosság védelmében, hiszen nála többet az alkotmányos rend ellen kevesen tettek. A joggal való visszaélésnek valójában minősített esete kellene, hogy legyen az, amikor a kormánypártok minden egyéb megfontolást félretéve a kormányoldal választási kampányának támogatása érdekében hoznak fontos törvényeket (fél évig érvényes áfacsökkentés), amikor a titkosszolgálatokat pártpolitikai célokat szolgálnak, amikor a közrend védelmének jelszavával békés ellenzéki tömegmegmozdulást vernek szét erőszakkal. Az Alkotmány normáit sorozatban és jelentős mértékben sértő politikai gyakorlat lényegében az alkotmányosság fölfüggesztését jelentette, ahogyan a totális korrupció rendszere a jogállamiság más szintjét bomlasztotta.
Az akkori ellenzék képtelen volt arra, hogy ezt az ámokfutást megfékezze, hogy a működő demokráciákban természetes alapjogoknak érvényt szerezzen. Ezáltal a jogállamiságnak a rendszerváltás és változás folyamatában kiépült rendszere sokban hiteltelenné vált. Erre a helyzetre válaszul jelent meg a rendszeren kívüli, radikális megoldás igénye, erősödött meg a Jobbik, szerveződött meg a Magyar Gárda.
És aztán a választásokon Orbán Viktor az országot és a nemzetet sújtó gazdasági, társadalmi, morális és a többi krízis megoldásának felelősségén túl a demokrácia korábban megtorpant fejlődésének újraindításáért is felelőssé vált… A Fidesz rendkívüli hatalma lehetővé tette elődje antidemokratikus törekvéseinek elhárítását, ami önmagában persze nem garancia arra, hogy a jövőben ő maga nem sérti meg a demokrácia normáit. Ellenben az 1998–2002 közti időszakban, tehát az első Orbán-kormány működésében, szemben utódai időszakával, nem lehet a demokrácia rendszerét tagadó törekvéseket fölfedezni. (Támadni, alaptalanul, persze lehet. De ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget annak, hogy a „Ki tud többet a demokráciáról?” típusú parlamenti és publicisztikai kvízjáték során miféle kijelentések röpködtek. A fát a gyümölcs minősíti, és nem a róla való polémiák.) Vagyis Orbán Viktor politikájának demokratikus természetét még azok a józan ellenfelei is elismerik, és tán még méltányolják is, akiknek saját demokráciaképük az övétől különbözik, hiszen a demokráciáról alkotott felfogások is attól válnak demokratikussá, hogy nem törekszenek kizárólagosságra. Vannak ügyek, amelyekben a kormány, mint operatív döntések meghozatalára feljogosított és kötelezett hatalmi központ, csak egyféle álláspontot fogalmazhat és valósíthat meg. E feladatának teljesítése azonban aligha mondható demokráciaellenesnek – különösen, ha jelentős többségi támogatást élvez.
A második Orbán-kormány által örökölt helyzet olyan súlyos, hogy kemény és bátor kormányzati lépéseket követel. Ezek egy része kétségkívül kockázatos. A kockázat részben gazdasági, részben politikai természetű. A döntések egy része olyan érdekcsoportokat sért, amelyek nagy valószínűséggel nem hagyják ennyiben a dolgot, s bevetnek minden gazdasági, pénzügyi, politikai eszközt. Ezek egyik leghatékonyabb fajtája az, amikor a konkrét politikai szembefordulás mellett a döntéseket a demokrácia elvi védelmeként támadják.
Az ilyen akcióikat megkönnyíti a kormányoldal néhány, a közvéleményt elbizonytalanító, előkészítetlen, rosszul kommunikált lépése. Ilyen volt az IMF-fel folytatott tárgyalások megszakadása volt. Aztán jött a nyugdíjpénztári befizetések elirányítása, majd az Alkotmánybíróságnak a tavaszi csomag egyik intézkedésével kapcsolatos negatív döntésére adott reakció: az AB jogkörének korlátozására való törekvés egyértelműen büntető jellegűnek, rossz emlékeket idéző politikai voluntarizmusnak, a jogállamiság csorbításának tüntethető fel.
Mennyire érdemes belebonyolódni egy másik vonatkoztatási rendszerből induló támadásra? Hatékony lehet-e ilyen helyzetekben, főként az Alkotmánybírósággal kapcsolatos ügyben, a részletes, mindenre kiterjedő magyarázat? Be kell-e érni a konkrét ügy elemzésével, vagy ki kell térni a demokratikus rendszerek egyik nehéz helyzetekben sokszor és sokfelé fölmerülő kérdésére, a hatalomról szóló állam- és jogfilozófiai fejtegetésekre? Merthogy ezúttal sem néhány törvényről van szó.
Két évtized elteltével az időközben sikereket és kudarcokat egyaránt hozó rendszer átalakítására kapott lehetőséget a kormánytöbbség. Ezzel a jogosítványával élni akar – mert azt senki sem meri felelősen állítani, hogy a magyar alkotmányos berendezkedés hibátlan volna. A parlamenti többség pártjai, azok vezetői határozottan a mélyreható átalakítás hívei. Legfontosabb céljuk az, hogy a jog, ha nem szolgálhatja is mindenben az erkölcsi igazság érvényesítését, ne is akadályozhassa meg a társadalom igazságérzete által megkövetelt intézkedések megvalósítását.
A kormányoldal számára nem az a legfőbb kérdés, hogy az (önmagát ideiglenesként definiáló) Alkotmányból levezethető-e az, hogy az alkotmányosság elve megelőzi a népfelség elvét. A kormánynak most költségvetést kell készítenie, és ehhez olyan lépésekre is szükség van, amelyek némely ponton valóban feszegetik egyes jogelvek kereteit. De nem örömében, nem öncélúan, és főként nem a jogállamiság rendjének fölszámolása érdekében vélekedik az AB szerepéről és jogairól másként, mint ellenfelei, vagy mint korábbi önmaga, és – főként – mint a teoretikusok. Ebben az összefüggésben kerül elő a két évtizede visszatérő kérdés, hogy a kormány, a parlament többségén keresztül, képes-e az aktuális közakaratnak megfelelően vagy azzal szemben szuverén döntések hozatalára. És hogy illendő-e, hogy esetenként az AB, szigorúan az alaptörvényre hivatkozva, minden más közhatalmi erő, főként a „népfölség elve” fölé pozicionálja magát? Az ilyen helyzetekben hangzik el, hogy „ezért van szükség az új Alkotmányra”. Mások meg azt mondják, hogy a régit kell betartani, hiszen húsz éven át mégiscsak ez az alkotmányosság biztosította az ország működőképességét. Azt a demokrá­ciát, amely, ha döcögve is, de egészében működött. Más kérdés, hogy aztán a működésre vagy a döccenésekre tesszük-e hangsúlyt. Fontos kérdés, mert ettől is függ, hogy a mai helyzetben esélyt vagy fenyegetést látunk.
Biztos csak az, hogy a parlamentnek módja van arra, hogy tevékenységével adjon választ kételyeinkre. Ebben az alkotmányozás folyamata bizonyosan döntő szerepet kap, mert új Alkotmány pedig lesz. Ami egyebek közt ugyancsak azt a feltételezést erősíti, hogy 2011-ben nem várható a politikai viharok elcsitulása. Az alkotmányozás során kialakuló küzdelmekben pedig olyan frontok nyílnak, olyan csaták robbannak ki, amelyek nem fognak véget érni az új alaptörvényről tartott zárószavazással.


« vissza