Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Erkölcs és gazdaság

Manapság nálunk valahogy nem illik össze ez a két szó: erkölcs, gazdaság. Még azt sem mondanám, hogy ellentétben állnak egymással vagy hogy kizárják egymást; hogy ami erkölcsös, az nem lehet profitábilis, gazdaságilag sikeres. Nem: inkább azt érezni, hogy a mai magyar közvélemény szemében két különálló, egymással fogalmilag sem érintkező vetületről van szó. Mert kik beszélnek erkölcsről? Teológusok, bizonyos professzorok, környezetvédők. A magyar gazdasági élet szereplői pedig a saját, újonnan tanult fogalomrendszerüket használják, s nem élnek etikai kategóriákkal, mint ahogy nem beszélnek a demokráciáról sem, hiszen -- ahogy mondani szokás -- a gyárkapun belül nincs demokrácia. De hát akkor hogyan lenne a gyárkapun vagy a brókerházon belül erkölcs?!

Ez tehát a mai magyar közvélemény, vagy annak meghatározó vonulata.
A közvélemény azonban téved. Téved abban is, hogy fogalmilag nem érintkező két életszféráról lenne szó, és abban is, hogy a két szféra tartalmilag nem kapcsolódna a modern piacgazdaság viszonyai között. Tételem: e kapcsolat létezik, bár bonyolult és ellentmondásos. Ha pedig a szocializmust követő átmenetben nem-létezőnek látszik a gazdaság és erkölcs viszonya, akkor az kizárólag e sajátos átmenet defektjeként tekinthető, vagy annak, hogy ami nálunk van, az ugyan piaci gazdaság, de nem a modern piacgazdaság. E tézist kívánom a továbbiakban a magyar (s tágabban: a térségbeli) átmenetből vett példákkal alátámasztani.

Azt azonban előre kell bocsátanom, hogy a gazdaság etikai vonatkozásainak tárgyalásánál még nagyobb fenntartással kezelendő mindaz, amit a ma közgazdásza mond, mint más ügyekben. Amerikai felmérések ugyanis azt mutatták ki, hogy az egyetemre beiratkozottak közül a közgazdász-hallgatóknak a nagy átlagnál eleve némileg fejletlenebb a polgári társadalmak erkölcsi normái -- így a tisztesség (fair-ség), a szolidaritás -- iránti érzéke. Ami pedig igazán különös: míg a többi hallgatóban az egyetemi évek alatt inkább erősödnek az etikai normák, addig a közgazdász-hallgatókban a diplomaszerzésig még tovább csökken a társadalom erkölcsi szabályainak ázsiója.

Ezért bizonyos fokig igaz, hogy a gazdaság erkölcsi vonatkozásai kapcsán a közgazdászokat érdemes a legkevésbé megkérdezni -- de azért meg kell kérdezni. Mert van a modern közgazdaság-tudománynak is mondanivalója azokról az elvekről és intézményekről, amelyekre a polgári társadalom erkölcse alapozódik. És igenis vannak fontos, használható fogalmi eszközei is.

Ilyen például a „tranzakciós költségek” fogalma, melynek alkalmazásával világosan levezethető, hogy az a vállalat (nemzetgazdaság, gazdasági rendszer) a hatékonyabb, amelyen belül -- minden más tényezőt azonosnak véve -- az emberek becsületesebbek, pontosabban az elfogadott társadalmi szabályokat jobban betartják. Ezáltal ugyanis kisebbek azok a költségek, amelyek a közvetlen termelési ráfordításon túl, az ügylet (tranzakció) létrejöttéhez, véghezviteléhez, nyilvántartásához, ellenőrzéséhez szükségesek.

A hagyományos közgazdaságtanon túlmutató irányzatok, mint az intézményi (institucionalista) iskola, vagy gazdaságtörténészek, mint az amerikai Douglas North kimutatták a tulajdonjog és az erkölcsi elvek szilárdságának meghatározó szerepét a gazdasági fejlődésben. A politika-tudományok terén pedig a szintén amerikai Francis Fukuyama írt közelmúltban könyvet A bizalom címen arról, hogy a különböző népek, régiók gazdasági felemelkedésének eltéréseit elsősorban a társadalmon belüli bizalom, kiszámíthatóság és szolidaritás foka magyarázza.

Ezen vizsgálatok kapcsán kimondható, hogy a gazdag, sikeres országok jórészt attól sikeresek, hogy azokban a szóbeli és írásos szerződéses kötelezettségeknek nagy biztonsággal eleget tesznek, a határidőket és minőségi előírásokat komolyan veszik, a fizetési és adófegyelem magas fokú, a munkamegosztási láncolatban egymáshoz kapcsolódó szereplők egymás szolgáltatásaira nyugodtan számíthatnak. Ezzel szemben a fejletlen országok elmaradottságának egyik legfőbb tényezője nem annyira a tőkehiány, mint inkább a társadalmon belüli bizalom hiánya: bizonytalanok a jogi intézmények, korrumpálható az igazságszolgáltatás és az államigazgatás, gyakori a szerződésszegés, a megrendelt áru vagy megérkezik vagy nem. Nem folytatom: e jelenségeket a létező szocializmus országaiban volt alkalmunk megtapasztalni.

A bizalom hiánya növelőleg hat a tranzakciós költségekre. Minél bonyolultabb, nagyobb figyelmet, jobb minőséget és átfogóbb szervezést igénylő ügyletekről van szó, annál lényegesebbek e nem közvetlenül termelő ráfordítások, s egyre inkább ezeken múlik a vállalkozások, nemzetgazdaságok nemzetközi versenyképessége.

A kiszámíthatóság, megbízhatóság foka -- s ebből adódóan az üzleti kockázat mértéke -- az a változó, mely segítségével magyarázatot lehet találni a mai globális világ egyik feltűnő rejtélyére: hogy miért nem zúdul a harmadik világba vagy a volt szocialista országokba a tőke. Holott a közgazdasági tankönyvek szerint, ha ezen országokban a tőkéből hiány és olcsó bérű munkásból bőség van -- már pedig az van , akkor egységnyi új tőke itt elvileg nagyobb hozamot fial, mint a tőkével jól ellátott fejlett államokban; a nagyobb hozam ígérete pedig a tőkeáramlás korlátainak lebontását követően a tőke beözönléséhez kellene vezetnie. Ám a tőke nem özönlik Afrikába, és nem özönlik Oroszországba sem, sőt az ott keletkezett pénzvagyonok is hatalmas mértékben menekülnek ki.

Szemben tehát a nálunk olyan gyakran hallható nézettel, mely szerint a gazdaság egy dolog, az erkölcs pedig egy másik dolog, kimondhatjuk: a piacgazdaságban -- mely önkéntes társadalmi munkamegosztáson és szerződéses kapcsolatokon alapuló gazdasági rendszer -- az erkölcsi elveknek s az azokból származó társadalmi szabályrendszernek és intézményeknek meghatározó szerepe van. Csak az a gazdaság lehet sikeres, amelynek szilárd elveken nyugvó társadalom ad keretet, a maga elfogadott intézményeivel, értékrendjével.

Azt hiszem, erről többet nem is kell szólni: Kindler József és Zsolnai László áldozatos munkája nyomán sok fontos tudományos munka hozzáférhető magyar nyelven. Inkább az vár választ, hogy nálunk miért alakulhatott ki mégis az erkölcs nélküli gazdaság képzete, majd pedig az a még fontosabb kérdés, hogy miként lehet -- éppen a gazdasági fejlődés reményében -- a mai helyzetből kitörni.

A kádári örökség zsákutcája

Meg kell említenem, hogy amikor a magyar gazdaság közelmúltjáról szólok, mondandóm eltér a magyar közgazdasági szakma többségi véleményétől. Vegyük a reformszocialista előzményeket és azok hatásait. Az elfogadott álláspont az, hogy Magyarországon az 1960-as évektől fokozatosan liberalizálódott és piaci elemekkel bővült a szocialista rendszer, és így az 1980-as évek végére más térségbeli országokkal szemben (talán Jugoszláviát kivéve) hazánk előnybe került a vállalati önállóság, a vállalkozás szabadsága, a piaci mechanizmusok ismerete terén. Ez a reform-előélet -- folytatódik az érvelés -- megkönnyítette a piacgazdasági átmenetet 1990-et követően.

Ez az a felfogás, amit a nyugati kommentátorok zöme is oszt. Ennek alapján azonban egyre nehezebb értelmezni a magyar helyzetet, s más átalakuló országhoz viszonyított mai pozícióinkat. Azt nevezetesen, hogy az úgynevezett reformelőnyök ellenére a magyar piacgazdasági átmenet 1989 és 1993 között nem járt kisebb megrázkódtatásokkal, anyagi veszteségekkel, mint a lengyel, a cseh vagy a szlovák: egyaránt mintegy 18-20 százalékkal zsugorodott összességében a bruttó hazai termék (GDP) az átállási válság három legkeményebb évében. Bár ez idő alatt ezen országok sokban eltérő gazdasági politikát folytattak, mégis csak tizedszázalékban mérhetők az átállási veszteségek különbségei a visegrádi körben. Holott elvileg igen eltérő előélettel léptek be a rendszerváltoztatás korába: Magyarország a reformszocialista kísérletezés élenjárója volt; a szocialista Lengyelország a felemás reformokat erőltetett modernizálási kampánnyal váltogatta; Csehszlovákiában az utolsó pillanatig fennmaradt az ortodox tervgazdaság.

A reformelőélet tehát nem sokat számított: előnyei nem könnyítették meg érezhetően az átmenet fájdalmait, két különleges súlyos hátránya viszont -- a nemzetközi eladósodás, valamint az inflációs hajlam -- tartósan fennmaradt, az új kormányokra hagyományozódott. Nem csak a reformszocialista rendszerek adósodtak el, de azok mind eladósodtak. Tény, hogy valamennyi Nyugat felé nyitó szocialista -- s mint ilyen: a nemzetközi porondon versenyképtelen -- gazdaság hamar külkereskedelmi mérleghiányt halmozott fel az 1970-es és 1980-as évek során, ami Jugoszlávia és Lengyelország esetében a fizetésképtelenség beálltáig fajult, Magyarország is éppen csak elkerülte azt 1982-ben és 1990 tavaszán.

A magyar eladósodottságból fakadó, máig súlyos adósságszolgálati teher a későbbi kormányok gazdasági mozgásterét rendkívül beszűkítette. Ezt tudja a magyar közvélemény. Az eladósodás azonban ezen kívül egy ritkán elemzett társadalom-lélektani következménnyel is járt. Nevezetesen: mivel az állami költségvetésnek jelentős hányadát kell az adósságszolgálatra fordítani, így az adózó polgárok befizetései és az állam által nyújtott szolgáltatás között tartós aránytalanság áll fenn. Az ugyan általános, hogy az adófizető sokallja saját befizetéseit és általában kevesli azok ellentételeit; esetünkben viszont nem csak így érzi, de így is van.
Az adósságot kifele rendesen törlesztő állam belül szükségszerűen próbára teszi polgárai lojalitását.

A közvélekedés azt tartja nálunk, hogy a kádári eladósodás -- kétségtelen terhei mellett -- azért induló előnyt is nyújtott 1990-et követően: a Nyugattal való tartós együttműködés mint kapcsolati tőke, és az ország másokhoz viszonyított jobb tőkebevonó (abszorpciós) képessége formájában. Ez mind igaz, de két megjegyzés idetartozik:
(1) a szocializmus alatti nyugati kapcsolatokból adódó kapcsolati tőke igen-igen egyenetlenül oszlott meg nálunk és más volt szocialista országokban, a legsajátosabban a volt Szovjetunióban -- gondoljunk csak arra, hogy kiknek volt egyáltalán alkalmuk (és engedélyük) a külföldiekkel való tartós kapcsolat-tartásra;
(2) a magyar gazdaság jobb tőke-abszorbeáló képessége -- azaz hogy eladósodni már korábban megtanultunk -- nálunk nem szükségszerűen a társadalom általános fejlettségének, megbízhatóságának jele; s nem egészen véletlen, hogy Csehország rövid időn belül hazánknál sokkal kedvezőbb feltételek mellett fért és fér hozzá a tőkepiacokhoz.

Úgynevezett előnyeinknek az 1994 utáni időszak fejleményei még inkább ellentmondanak. Magyarország gazdasági növekedési mutatói a leggyengébbek a térségben, inflációs rátája viszont a legnagyobb.
Bizony, 1992-ben senki sem mondta volna meg, hogy az előzmények nélküli Szlovákia gazdasága három éven belül 6-7 százalékos éves infláció mellett növekszik, Magyarországon pedig még 1997-ben is az a kérdés, hogy 16 vagy 20 százalék lesz-e a pénzromlás üteme.
Különösen megmagyarázhatatlan az, hogy miért nem növekszik látványosan az a magyar gazdaság, amelybe az elmúlt néhány év során 15 milliárd dollárnyi külföldi tőke áramlott -- volt olyan év: 1993, 1995, amikor a nemzeti össztermék 7-10 százalékára rúgott az éves beáramló működőtőke -- a thaiföldihez vagy a szingapúrihoz mérhető nemzetközi rekordösszeg ez.

A számokra azért kellett kitérni, hogy érzékeltessem: van alapunk megkérdőjelezni a magyar gulyáskommunizmus, a kádári boldog békeidők alatti úgynevezett fél-polgárosodás oly gyakran emlegetett pozitív örökségét. Az én elemzésemben a szocializmusnak nemcsak az első két évtizede okozott súlyos társadalmi és gazdasági károkat, de a második felének is erősen negatív a mérlege, és súlyosak a jelenre háruló következményei. Nem csak a gazdasági növekedés mindig vitatható számaira utalhatnék, hanem döbbenetes demográfiai helyzetünkre (miközben Lengyelországban, Szlovákiában a hasonló nehézségek ellenére van népszaporulat, egészségesebb a társadalom korösszetétele). És azt is megemlíthetem, hogy a korrupciót mérő nemzetközi szervezet (Transparency International) értékelése szerint nem csupán Csehország áll jobban hozzánk viszonyítva, hanem Lengyelország is, valamint egyebek mellett Malajzia, Görögország, és Jordánia -- minket csak az vigasztalhat, hogy bennünket kevésbé tartanak korrupt országnak, mint Törökországot vagy Bolíviát.

Kockázatos dolgot művelek, amikor azt mutatom ki, hogy a szocializmus különféle szakaszainak egyaránt negatív az öröksége.
Kockázatos, mert megvádolható lennék abban, hogy a sztálini, leplezetlen diktatúrát azonos kategóriába helyezem a puha diktatúrával, a kedélyesebb korszakkal. E két szakasz azonosítása természetesen nem szándékom, mert valóban óriási különbségek voltak a hatalomgyakorlás eszközeiben, és a hatalom tárgyának (a magyar népnek) az életviszonyaiban.

Azért is kockázatos a reform-szocialista korszak mérlegének kritikus megvonása, mivel a magyar értelmiség igen jelentős része őszinte javító szándékkal vett részt a szocializmus lakhatóbbá tételében, a reform-közgazdászok pedig nemzetközileg is jegyzett, konferenciákon jól eladható harmadik utat véltek felfedezni a terv és piac sajátos ötvözetében. Ironikus tény, hogy 1989 tájt az a reformszocialista értelmiség intette rendre a leghangosabban a „harmadik út” híveit, amely az 1960-as évek közepétől maga is egy -- ma már látni: zsákutcás -- harmadik utat hirdetett. Ez az út a kommunista hatalmi monopólium elfogadásának és a piacgazdasági elemek egy részének ötvözését jelentette volna. Európában azonban ebből a képletből nem jött létre fenntartható rendszer: a különutas szocializmusok ugyanúgy szétestek, mint az orthodoxabb változatok.

Ezért -- bármennyire is vitára ingerlők megállapításaim -- ha a működőképes polgári társadalom, a hatékony és a társadalmi igazságosság legalább minimális normáinak eleget tevő piacgazdaság esélyei felől tekintek ezekre a megelőző évtizedekre, akkor más-más súllyal, más-más mértékkel, de egyaránt súlyos teherként kell velük számolnom.

Ezen esélyek szempontjából kell kimondanunk, hogy a kívánt és remélt erkölcshöz, a rendszerváltoztatás szép pillanataiban felmutatott igazságosabb társadalomhoz nem vezet egyenes út a megelőző évtizedektől. Bár sokan azt akarják elhitetni, hogy ők már az új gazdasági mechanizmus idején is a polgári társadalmon, a piacgazdaságon dolgoztak, ez nem több mint legitimáló mítosz.

A gazdaságtörténeti előzményekkel azért kellett kezdenünk a gondolatmenetet, hogy szembenézhessünk a mítoszokkal. A mához vezető reformszocialista út mítosz -- s a mítosz-építésnek része a boldog 1960-70-80-as évek emléke. A Valóságnak írt vitacikkemben (megjelenés alatt) kifejtem: a magyar társadalom mai nyomasztó demográfiai, népegészségügyi és morális bajai akkor, a boldog „kádári” időkben keletkeztek. A magyar gazdaság -- persze nem egyedül, hanem a többi sorstársával együtt -- akkor szakadt le minőségileg a piacgazdaságoktól. A rendszerváltoztató polgári erők -- amikor 1989-ben az ország függetlensége, a polgári demokrácia és piaci gazdaság mellett kiálltak -- egyben e mítosz ellen is lázadtak.

Az 1960-as évektől, persze, valóban más volt a magyar helyzet, mint a szovjet modell. De emlékezzünk: a kelet-európai állampárti rezsimek valójában igen széles eszköztárral és nagyban eltérő stílusban működtek. Elég csak a nemzeti érzelmet, valamint a szovjetellenességet és magyarellenességet egyaránt felhasználó román modellt; a munkanélküliséget, a külföldi munkavállalást és a magán-mezőgazdaságot elfogadó jugoszláv szocializmust; az olcsó lakást, a nudizmust a széleskörű spionkodással árukapcsoló kelet-német rezsimet tekinteni. A szovjet népet a szűkösségért a szputnyikkal és a világhatalmi szereppel kívánták kárpótolni.

A magyar sajátosság pedig 1956 után a viszonylagos életszínvonal és a viszonylagos nyugton hagyás volt. Érdemes e vonatkozásban meghallgatni Kornai Jánost, aki a szocializmus sajátos magyar útjának gyökereit az uralkodó politikai elit 1956-os traumájához köti; ahhoz a katartikus élményhez, hogy a felháborodott nép elsodorhatja és elűzheti őket. Az uralkodó réteg következtetése tehát az volt, hogy jóban kell lenni a néppel. Kornai az 1989-ben írt Indulatos röpiratjában az elégedetlenség leszerelésének két nagy stratégiai irányát mutatja ki: az egyik az állami újraelosztás paternalista rendszerének kiépítése (segélyek, jogosultságok osztogatása, a vállalati és regionális válságok, valamint a munkanélküliség elkerülése). Milyen kár, hogy ez mind a rákövetkező generációk adósságszámlájára ment! A másik hatalmi trükk a szürkegazdaság, a második gazdaság eltűrése.

E két sajátosság miatt volt lakhatóbb a szocialista Magyarország, mint más keleti rezsim. De e két sajátosságról Kornai is kimondja: „Mindez a hatalmon levők politikai érdekében történt.”

Ne legyünk persze igazságtalanok azokkal szemben (akár saját magunk akkori énjével szemben), akik a gazdasági reformokban a javítás esélyét látták, s akik a kiutalt mozgási szabadsággal a gazdaságban, a kultúrában, a magánviszonyokban éltek is. Élt a lehetőségekkel mindenki. Nem előzmények nélküli az az életmód -- sőt talán a török időktől levezethető -- ami a hatalom (a hivatalosság, az állam, a párt) előli rejtőzés formájában mint életstratégia áll előttünk az 1980-as években. E stratégia a túléléshez -- az egyéni, legfeljebb családi keretekre támaszkodó túléléshez -- elégséges, de a közösségépítéshez nem, mert a történelmileg megalapozott bizalmatlanságra alapozódik. Mindezek szomorú következményével azután az első szabadon választott kormány, a helyi önkormányzat és minden demokratikus intézmény keserűen szembesült.

Lehetett-e polgárosodni ilyen hatalmi stratégiák és egyéni válaszstratégiák mellett a megelőző évtizedekben? A közgazdászok gyakran összegezik úgy a reform-szocializmus évtizedeit, hogy a vállalati körben igazán mélyreható minőségi változást nem hozott, de legalább megteremtette a magángazdaság alapjait. Van olyan megfogalmazás is, hogy akkor fejlődött ki a virágzó szabadidő-gazdaság, a piacgazdaság magyar formája (lásd Matolcsy György érdekes írását a Valóság 1996 augusztusi számában).

Azt kell sajnos kimondanunk, hogy egészségtelen viszonyok között nem fejlődhet ki egészséges társadalmi test, s különösen nem a szabályokra, tudásokra, szokásokra olyannyira érzékeny piacgazdaság. Ma már tisztábban látjuk a reform-szocialista magánszektor természetét: az 1980-as évektől engedélyezett kisvállalkozók jelentős része a főmunkahely megtartása mellett, súlyos önkizsákmányolással jutott némi kiegészítő jövedelemhez, mivel tisztességes bért az állami szektor -- hiába volt már az második évtizede „megreformálva” - képtelen volt garantálni. E kisvállalkozások egy nagy része csak azért létezhetett, mert volt egy tehetetlen, lassú és költséges állami szektor. Amint az állami szektorra zúduló verseny 1990-től megtizedelte a nagyvállalatokat, úgy derült ki sok ezer „kishal”-ról, hogy „nagyhal” nélkül nem létezhet. Következésképpen az a sajátos magyar kádári modell, amely az ügyességet az ügyeskedéssel és önkizsákmányolással ötvözte, ugyanúgy a múlté, mint az „endéká” vagy Ceauçescu külön útja. Itt is, ott is hátramaradt ezen különutak hol kisebb, hol nagyobb természet-pusztítása, emberi kára.

Ne áltassuk magunkat: háztáji, a fusi, a kisszövetkezet -- mind az értelmetlen szabályok között is élni akaró ember erőfeszítését szimbolizálja, de sosem volt virágzó, sosem volt szabad. De -- és itt jön a jövő szempontjából a leglényegesebb -- nem volt, mert nem lehetett, igazi piacgazdaság sem. A piacgazdaság az elmúlt évszázadokban kontraktusos árucsere-gazdaságként fejlődött ki, és vált mára világrendszerré. A „szocialista vállalat” csak pótszer lehetett 1968 és 1990 között; a megtűrt családi vagy kisközösségi gazdálkodás (kisvállalkozás, „szabadidő-gazdaság”) is csupán pótléka a piaci árutermelésnek. Az 1980-as évek ügyeskedő kisvállalkozásából nem vezet egyenes út a modern, versenyképes, fejlődőképes magyar piacgazdasághoz. Ahhoz sokat kell tanulnia, és sokat kell felejtenie a magyar társadalomnak.

Mi, akik a polgári, vagy polgárrá tehető rétegeket keressük, hajlamosak vagyunk odasorolni olyanokat is, akikre csak egyéni átállási válságuk sikeres túlélése után lehet számítani, s akiknek egy részénél, sajnos, a marginalizálódásnak ma ugyanakkorák az esélyei, mint annak, hogy a korszerű piacgazdálkodás résztvevőivé válnak. (A Fidesz programja is -- úgy érzem -- túl optimistán a polgári rétegekhez adja hozzá mindazokat, akik az elmúlt években nem váltak -- mert nem válhattak polgárrá.) Aki ma is már polgári értékrendet vall, zavarodottan kérdezheti: ami itt van, az a kapitalizmus? Valóban így fest az, amivel fel kívántuk váltani a korrupt, csődbe ment államszocializmust? Lezárult-e mára a piacgazdasági átmenet? Ez tehát az a piacgazdaság, amelynek etikai vonatkozásairól beszélünk?

Úgy gondolom, nem ment még végbe az átmenet, semmiként sem mondható ki a gazdasági rendszerváltozás lezárulása. Lehet mondani azt, hogy a társadalom véleményképes hányada nem kívánja visszahozni a korábbi szisztémát -- de hát azt nem is lehetne. Az új ortodoxia állíthatja, hogy a rendszerváltás lezajlott, ez és ilyen a piacgazdaság; ez van, ezt kell szeretni. Ezt azonban mi nem fogadhatjuk el. Olyan anomáliák jellemzik a mai magyar valóságot: az egyenetlen és igazságtalan adóztatás; a jövedelmeket átcsoportosító infláció; térségek és társadalmi rétegek leszakadása; a vagyoni aránytalanságok elszabadulása formájában --, hogy sem erkölcsi, de szűken vett közgazdasági okokból sem nyilváníthatjuk magától értetődően fenntarthatónak a folyamatot.

A térségben máshol is jellemzők ezek az anomáliák, melyek legtöbbje -- az átmenet részeként és átmenetileg -- valószínűleg elkerülhetetlen. Ám nem mind fátum. Nem mindennek kell így lennie.
Vannak olyan globális folyamatok, amelyek a mi mai nyavalyáink egy részének súlyosbodása irányába hatnak: ez esetben a nemzetállam megmaradt korrigáló erejével hasznosan kell tudni élnünk. Nem lesz könnyű, de számítanak a részeredmények is. És van számos olyan mai gondunk, amit nem lehet minden további nélkül a világfolyamatok számlájára írni. Ne fogadjuk el egy percig sem, hogy a piacgazdaság definíciószerűen korrupt, haveri alapon működik. Ne fogadjuk el, mert nem igaz: vannak olyan nemzetgazdaságok, mely ha nem is az elvont, idealisztikus erkölcsi normák, de jórészt az üzleti tisztesség elvei szerint működnek. Sőt: hatékonyabban működnek, mint azok, ahol a korrupt, a harácsoló, a mának élő, a szolidaritást nem ismerő norma a normális.

Nem szabad elfogadni azt a gyakran hallható és nyomtatásban is olvasható nézetet, hogy a rendszer megváltoztatása csakis erkölcstelen lehet. És azt sem, hogy a korrupciót a piacgazdaság hozta ránk. Ennyire nem lehet rövid az emlékezetünk. A korrupciót rendszerré a hiánygazdaság tette. A közösségtől való lopás a mindent államosító rendszer miatt vált bevett gyakorlattá. Az állammal szembeni kötelezettségek kikerülését, mesteri szintre emelését az osztogató-fosztogató állam provokálta ki. Ami itt most a kapitalizmus hordalékának látszik, az jórészt éppen hogy az államszocialista idők gazdaságának jellemzője. Minél előbb levetkőzzük e szomorú örökséget, annál hamarabb meg tudja mutatni igazi alakját a piacgazdaság.

A teendők

Lássuk a teendőket. Ami a korrupciót illeti: az mindig a csúccsal áll kapcsolatban, e vonatkozásban tehát az államon, a hatalmi eliten a felelősség. A hatalmi elitbe beleszámítom a médiát is, hiszen annak vélemény-formáló, értékrend-formáló hatását nem lehet túlbecsülni. Nem régi amerikai adatok szerint egy átlagos amerikai fiatal heti 21 órát tölt a televíziókészülék előtt, de csak heti 5 percet apjával és heti 20 percet édesanyjával... Nálunk sem lehetnek sokkal különbek az arányok.

A társadalmi normák megsértése olyannyira általános, hogy a kormányzat belső erkölcsi megújulása még nem is elég. Ha polgári erők nyernének politikai felhatalmazást -- nem vizsgálva itt annak esélyeit és körülményeit , akkor a következő kormányzati ciklus legnagyobb gazdasági tette az lehetne, hogy jobb intézményeket és megfelelőbb szabályokat alkotna. Ami nálunk intézményi téren van, az érdekes keveréke az 1980-as évek vége szocialista piacgazdaságának, a rendszerváltoztató polgári kormányzás alatti intézmény-alkotásnak, majd a rákövetkező kormányzati ciklus Bokros-csomagjának s az azt korrigáló törvénykezésének, valamint a nemzetközi gyakorlat és intézményrendszer részben szándékos, részben spontán átvételének.

De nem az a gond, hogy vegyes eredetűek intézményeink. Az igazi baj az, hogy a kiterjedt szabálykerülés ma társadalmi tény. Eszerint tehát a szabályokat a magyar társadalom nem fogadta be kellő mértékben, amiből az következik, hogy kellő demokratikus felhatalmazás esetén új szabályok, új normák kellenek.

A normateremtés már csak azért sem fejeződhetett be mára, mivel az európai uniós tagság elnyeréséig hátralevő esztendők éppen és elsősorban az új szabályok és intézmények alkotásának jegyében fognak telni. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a nemzeti termék egyharmadára rúgó szürke gazdasággal a hátunk mögött az Európai Unió adófizetői valaha is elfogadják a strukturális alapra, kohéziós alapokra szóló támogatási igényeinket. Azt már megtapasztalhattuk a társulási szerződések, a WTO és más nemzetközi klubok kapcsán, hogy az új csatlakozótól nem kevesebbet, hanem többet várnak el, mint a már bent levőktől: mi nem is célozgathatunk a görög, olasz vagy spanyol gyakorlat gyengeségeire.

j normák, új szabályok kellenek, mert nem maradhat fent tartósan az az állapot, amelyben a gazdaság nem érintkezik az erkölccsel. Az új szabályokhoz azonban széles támogatottság szükséges. Vannak-e, lesznek-e kellő számban mozgatói a szükséges új szakasznak?

Nem tudni ezt ma még. A magyar gazdaság szereplőinek megteremtődése sem zárult le teljesen. Azok persze, akik most kulcspozícióban vannak -- akár külföldi, akár hazai tényezők -- gondolhatják őszintén, hogy már minden fontosabb pozíció be van töltve. De a „minden hely elkelt” táblát versenygazdaságban nem lehet kitenni. A folyamatos változást még monopolizált, államilag védett, vagy multinacionális befolyás alatti szektorokban sem kerülhetik el.
Mindig van tehát tere a szereplők cserélődésének, a versenyesélyek kiegyenlítésének, a verseny tisztasága javításának: célirányos politikával lehet ösztönözni e folyamatot. Mondják ugyan, hogy felülről nem teremthetők gazdasági alanyok, mert „lám, az Antall-kormánynak sem sikerült. Az 1990 utáni magyar tapasztalatainkat hiba volna, valamilyen általános csalódottság-érzetből kiindulva, sikertelennek kinyilvánítani: a kárpótlás menete, a munkavállalói tulajdonszerzés, a sokat kritizált „előprivatizáció”, a kedvezményes vállalkozási és privatizációs hitelkonstrukciók végül is tízezreket-százezreket hoztak helyzetbe. Lehet az eredményeket kevesellni, de vétek lenne elfeledkezni róluk, s különösen pedig nem tanulni belőlük.



« vissza