Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Entz Gézáról - a barát szemével


UTOLSÓ TAGJA VOLT annak az elég népes körnek, amelynek tagjai kollégákból váltak barátokká és akikkel — mint Entz GÉZÁVAL is — majd hatvan évig voltam szoros kapcsolatban. Ezt előmozdította az is, hogy ő is, miként én, Hekler Antal professzor tanítványa volt, ami Géza esetében — aki jóval fiatalabb volt nálam — azért feltűnő, mert ekkor már szinte minden fiatal a GEREVICH-tanszékhez tartozott, amely sokkal több előnnyel járt, már csak a római ösztöndíjak miatt is. De Entz Géza se fiatalon, se később nem azt választotta, ami számára előnyös volt, hanem mindig azt, amit feladatának gondolt és fontosnak tartott. Széles körű tudását szilárdította az is, hogy történelmet és latint tanult még a művészettörténeten kívül, és ezzel valóban megszerezte a szükséges tárgyi tudást, ami a művészettörténethez és ezen belül az építészettörténethez szükséges.

Amikor egyetemi tanulmányait befejezte, én már nem jártam be a Hekler-tanszékre, hanem a Franklin kiadónál dolgoztam, de azért tudtam és hallottam Gézáról, aki sokszor felbukkant — mint a többi állástalan diplomás — a Szépművészeti Múzeum tájékán, részben mert BALOGH JOLÁNT tartotta egyik mentorának, részben — azt hiszem — mert szeretett volna az ott őrzött szárnyasoltárokkal foglalkozni, azzal az anyaggal, ami ma a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményének törzsanyagát képezi. Ez azonban nem volt lehetséges. A Szépművészeti főigazgatója a kevéssé jó emlékű CSÁNKY Dénes festő és grafikus volt, aki fia számára tartalékolta ezt az anyagot, és egyszerűen lezáratta az egész részleget: oda senki nem léphetett be. Noha ez megengedhetetlen eljárás volt, Géza látszólag nem bánkódott, hanem igyekezett mindazt a könyvanyagot áttanulmányozni, ami a középkor szempontjából hasznosnak látszott, és különféle, szakjával rokon kis kezdő állásokban igyekezett valamiféle kiindulópontot találni. Mindez 1941-ig tartott, amikor kinevezték a kolozsvári Bolyai egyetem művészettörténész tanárának, és egyúttal a levéltárban és az egyetemi könyvtárban is dolgozott. Talán mindennél fontosabb volt, hogy 1950-ig tartó ottléte alatt alaposan bejárta Erdélyt, megismerkedett az erdélyi műemlékekkel és egész életére kiható eltökéltséggel elkötelezte magát ennek az anyagnak a tanulmányozására. Erdélyi évei alatt alig hallottam róla, hiszen ő erősen elfoglalt volt szakmai és magánélete kialakításával, megházasodott, két fia is Erdélyben született; én meg a negyvenes évek gondtalannak nem nevezhető körülményei között mással, mint a magam dolgával nemigen törődhettem.

1950-ben az Entz család — több más kollégájával együtt — kénytelen volt Kolozsvárt elhagyni. Mindnyájan Pestre kerültek, és igyekeztek az életüket — szinte a nulláról kiindulva — újrakezdeni. Én akkor a frissen alakult Múzeumok és Műemlékek Központja (MUMOK) nevű intézménynél dolgoztam, amelynek feladata volt az ország múzeumainak életét megindítani, a feladatok ellátásához szükséges feltételeket megteremteni, és ezzel kapcsolatban — önálló műemléki hivatal hiányában — a műemlékek sorsával, megóvásával foglalkozni. Nagy örömömre itt újra találkoztam Entz Gézával, aki a műemléki csoportnál kapott helyet, míg én a képzőművészeti részleggel voltam elfoglalva. Nemcsak a hivatal különféle témájú értekezletein, hanem a nagyszámú vidéki kiszálláson is igen sokat voltunk együtt, és valójában ekkor nyílt alkalmam Géza szakmai és emberi vonásait megismerni. Képzelhető, hogy a változott politikai helyzet, és ennek egy központi intézménye, mint valamiféle új hatalom, kevés szimpátiát váltott ki a vidéki múzeumok tagjaiból, hiszen inkább ellenséget, mint barátot láttak bennünk. Hogy e rossz érzések megszüntetésében Géza egyenletes és mindig egyenes beszédű magatartása, higgadt és a másik álláspontot is figyelembe vevő igazságossága milyen nagy segítséget jelentett, nem kell külön hangsúlyoznom. Mindketten örömmel fedeztük fel, hogy milyen sok értékes ember és milyen gazdag anyag vár a vidéki központokban ránk, és mindent elkövettünk, hogy az ehhez szükséges segítséget — amennyire ez az akkori nagyon szűkös körülmények közt lehetséges volt — megteremtsük.

A MUMOK CSAK RÖVID IDEIG ÁLLT FENN, én már korábban átkerültem az egyetem Művészettörténeti Tanszékére, Entz Géza meg a különféle neveken működő vagy inkább hányódó műemléki intézménynél dolgozott. De kapcsolatunk továbbra is folyamatos volt, hiszen most egymás után alakultak meg azok a bizottságok, amelyek mindkettőnket mint építészettörténészeket különböző kérdések és feladatok megoldásával foglalkoztattak. Megindultak a kiadványokat előkészítő tervek, amelyek ugyancsak közös megbeszéléseket igényeltek (lexikon, topográfia stb.), azaz alig volt olyan hét, hogy valamilyen szakmai kérdésben ne kellett volna legalább telefonon kapcsolatot teremteni. Mivel akkoriban — és még jó darabig — mindketten nagyon le voltunk terhelve családi gondokkal, az anyagi kérdések sem oldódtak meg könnyen, úgynevezett társas érintkezésről még nemigen lehetett beszélni, de ez a súlyos előzmények után senkinek sem tűnt hiánynak. Amint azonban — nagyjában a hatvanas évek folyamán — ezek a bénító körülmények megjavultak, és a társas élet is megindult, elég sűrűn voltam a nagyon szép Entz-lakásban, ahol a fontos szerepet játszó feleség, Erzsébet asszony szívesen látta férje kollégáit és barátait. De azt is meg kell itt jegyezni, hogy ezek a nagyon kellemes együttlétek egyúttal erdélyi klubnak is voltak tekinthetők. Előfordult, hogy csak én voltam budapesti, mindenki más erdélyi volt, barát, rokon vagy kolléga, de mindegy: aki erdélyi, az már rokon és barát is egyszerre. Ez az Erdély iránti, mély és minden nehézséggel dacoló szimpátia és segíteni akarás nagyon jellemző volt Gézára, aki nemcsak szóval és tettel, hanem könyvekkel és minden elképzelhető tárgyi segítséggel is igyekezett nélkülöző barátait támogatni. És ami mindenek fölött és mellett megmutatkozott: a rendíthetetlen kitartás a saját elvei, a szerinte számára kijelölt út mellett. Nem csábította sem hiúság, sem szereplés, sem pénz, sem hatalom, noha mindennek sokáig igencsak szűkében volt. Soha nem pillantgatott se jobbra, se balra, hogy valamilyen hatalmasság kegyeit elnyerje. Ilyen eltökélt biztonsággal, ilyen rendíthetetlen hűséggel a maga által képviselt út mellett kevés embert láttam cselekedni és élni.

Mi lehetett ennek a rugója? Még erősebben szerettem volna ennek az átlagostól annyira eltérő magatartásnak gyökereit megtalálni, amikor Entz Gézát — úgy emlékszem, a hatvanas évek végén — megbízták a Képzőművészeti Főiskola restaurátori tagozatának igazgatásával. Ez igen összetett, és a maga nemében nálunk új feladat volt. Korábban festő- és szobrászrestaurátorokat képeztek, akik a művészet és a bűvészet sajátos határterületén működve jól vagy kevésbé jól boldogultak a rájuk bízott alkotással. De világszerte olyan nagy fejlődés állt be ezen a téren, számos gondosan kidolgozott tudományos módszer és vizsgálat igénybevételével, hogy nálunk is lényeges módszerbeli változásnak kellett bekövetkeznie. Hozzájárult ehhez az a lényeges bővülés is, ami a műemlékvédelem és az iparművészet minden anyagára-területére szakképzett restaurátorokat követelt, és ehhez elengedhetetlenné vált az igen összetett, pontosan szakosított tudás. Elképzelhető, milyen sokféle és nehezen egyeztethető egyéniség került így egy sok részből álló osztályba, hogy egyetemi szintű és tartalmú képzésben részesüljön. Alapjában mindnyájan féltettük Gézát: hogyan fog ezzel a feladattal megbirkózni. Soha semmiféle hangos incidensről nem hallottunk, Géza vál- tozhatatlan nyugalmával és látszólagos egykedvűségével úrrá lett a nyilván gyakran felmerülő problémákon.

Honnan ez a nyugalom? Ennyi türelem és harmónia?

Persze nem kevesen voltak, akik ezt indifferens magatartásnak, közönynek, egykedvűségnek nevezték, egyáltalán nem pozitív hangsúllyal. Gondolom, az ilyen megjegyzések Entz Gézához is eljutottak, anélkül hogy őt bántották vagy izgatták volna.

Honnan ez az erő? Nem tudtam sohasem igazán megfejteni, bár igen sokat foglalkoztatott, hiszen szinte elszigetelt esetként volt megfigyelhető az általam ismert szakterület számos képviselőjével szemben.

Biztosan volt benne alkati adottság is, de magában ez nem lett volna elegendő. Azt hiszem, a legfontosabb gyökér az a mély hit volt, ami egész lényét betöltötte. Olyan volt ez a hit, mint a lélegzetvétel: természetes és mindig jelenlévő. Soha nem említett nekem semmi idevágót, nem tudtam — csak sejtettem —, hogy állandó templomba járó stb. — de épp ez a körülmény, hogy erről soha nem beszélt, Isten nevét — szemben a nálunk szokásossal — soha nem vette ajkára, mutatja, hogy milyen lényeges volt számára és mennyi erő és tartás forrása lehetett.

MÁSIK ERŐFORRÁS AZ, amit Entz-ségnek neveznék. Több olyan felmenője volt, aki tudományos eredményeivel maradandó érvénnyel beírta nevét az általa művelt tudomány aranykönyvébe. Nem valamiféle rátartiság volt ez, inkább felelősségtudatnak nevezném: mindig érezte, minek tartozik megfelelni az, aki ennek a névnek a viselője. Mindig és mindenben igyekezett megfelelni ennek a felelősségnek, annál is inkább, mert ő volt az első, aki nem a természettudományoknak, hanem a bölcsészetnek a művelőjévé vált. Minden kérdést olyan felelősséggel kezelt vagy intézett, mintha nagy horderejű, életfontosságú lenne. Hogy belülről izgult-e vagy sem: soha nem látszott, és ez valószínűsíti, hogy általában a külvilág reagálásai nem nagyon érintették. Jellemző, hogy családi beceneve is Enczike volt — felesége mindig így szólította.

Azt hiszem, helyesen látom, hogy Entz Gézát három érték foglalkoztatta, szinte egyenlő súllyal: családja, Erdély és a középkori építészet kutatása. E háromnak szentelte erejét és idejét, s ezek teljesen betöltötték és kielégítették őt.

Talán az is mondható: szerencsés ember az, aki megtalálja és megvalósítja azt, ami számára fontos.

Nem illik Entz Géza fegyelmezett és tartózkodó lényéhez, mégis azt mondom: boldog ember volt.

Remélem, nem tévedek.

Megemlítek két velem kapcsolatos kis eseményt, amelyek szerinten nagyon jellemzőek Entz Géza magatartására.

A műemlékfelügyelőség sok egymást váltó főnöke közt volt egy, aki különösen „utazott” Gézára. Talán bosszantotta, hogy nem keresi kegyeit, hogy nem veszíti el nyugalmát az ő szurkálódásai ellenére: nem tudom, miért volt ez így, tény, hogy Géza egyszerre csak megbetegedett, noha szerencsére soha nem volt beteg. Mindnyájan a főnököt okoltuk, noha már nem emlékszem, hogy mi volt a betegség. Szerencsére Géza hamarosan meggyógyult, folytatta munkáját — de a főnök aránylag rövid idő múlva, váratlanul meghalt. Megdöbbenéssel hallottam, hogy Géza jelen volt a temetésén. Nagyon dühös lettem, felelősségre is vontam: nem elég, hogy szekálta és megbetegítette magát, maga még azzal is megtiszteli, hogy elmegy a temetésére — így én. Mire Géza szokott nyugodt, ha tetszik egykedvű hangján azt felelte: de Anna, én élek és ő meghalt.

A másik eset akkor történt, amikor tanszéki kollégákkal és diákokkal erdélyi körútra készültünk. Ez akkortájt — a hatvanas évek elején — még elég ritka dolog volt, azaz magánkezdeményezésből csoportos kirándulás még nemigen fordult elő. Géza vállalkozott a körutazás szakmai vezetésére, biztos voltam abban, hogy minden remekül fog sikerülni. így is történt, mindenki lelkesedett, noha természetesen a külső körülmények — utak, szállások stb. — elég sok kívánnivalót hagytak maguk után. Számomra még az is nagy ajándék volt, hogy bármely városban szálltunk meg, Gézának mindenütt volt rokona vagy barátja, ahová estente elvitt engem is, és így az erdélyi magyar értelmiség több kiváló tagjával találkozhattam. Sajnos minden szép körútnak vége van egyszer; mi is az utolsó este felé közeledtünk, ami, azt hiszem, a tordai hasadék közelében lévő turistaházba vitt. Minden előzetes tárgyalás, megállapodás ellenére itt sok nem kívánt meglepetés várt minket: jóval kevesebb fekhely, mint amennyit rendeltünk, a villany nem működött, víz persze csak a távoli kútnál, a nők és a férfiak részlegét csak egy lebegő lepedő választotta el. Mindez nagyon bosszantott és szégyelltem Géza miatt is, noha nem tehettem róla. Hajnalban keltem, kimentem a ház elé, de nem tudtam Gézát megelőzni, aki már friss léptekkel sétált. Mentegetőzni kezdtem, de a szavamba vágott: Nem látta, Anna, milyen gyönyörű volt a napfelkelte a tordai hasadék felett? Ez olyan igazi Entz Géza volt.

SOHA NEM TŰRTE A SZEMÉLYES MEGNYILATKOZÁSOKAT, semmiféle kitárulkozást, semmiféle udvarlást. Most is szorongva gondolok arra, mennyire tiltaná ezeknek a szubjektív emlékeknek a közlését, hacsak nem bosszankodna öreg barátnéja ügyetlen írásán. De tiltani — sajnos — már nem tudja, és úgy érzem, tartozom azzal, hogy ezt a magatartásában és munkásságában egyedi egyéniséget valahogyan körvonalazzam a múló emlékezet ellenére, épp mert nem volt rendkívüli, nem volt zseniális, „csak” széles körű műveltséggel rendelkező, nagyon tiszta, nagyon harmonikus ember és tudós.



« vissza