Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Emlékezés Moór Gyulára

Moór Gyula (1888-1950) a két világháború közötti magyar jogbölcseleti gondolkodás méltán elismert alakja volt. Tudósként európai rangú életművet hagyott maga után, pedagógusként jogásznemzedékeket tanított a szegedi és a budapesti egyetemen, illetve tudományszervező, közéleti-politikai szerepe is méltóvá teszi, hogy halálának ötvenedik évfordulóján megemlékezzünk róla.1

A pályakezdő Moórt az 1920-as évek elején joggal nevezte az „új magyar jogfilozófia” megteremtőjének Horváth Barna, a neves pályatárs. Moór újszerűsége „összefoglaló” szemléletmódjában öltött testet, melyet későbbi kritikusai nem minden ok nélkül eklektikus fölfogásnak neveztek. A neokantiánus jogfilozófiához való kötődésében Moórra a legnagyobb hatást Rudolf Stammler és Somló Bódog gyakorolták. Rajtuk kívül Hans Kelsen nevét kell megemlíteni, akinek az elmélete - bár sokat vitatkozott vele - mindenkor viszonyulási pontként hatott jogbölcseletére. Moórt saját jogfilozófiai rendszerének kialakításában a rá nagy hatást gyakorló filozófiai és jogbölcseleti előzmények problémafölvetéseinek komplex szemlélete jellemzi. Az 1923-ban megjelent Bevezetés a jogfilozófiába című első összefoglaló jellegű művében a jogfilozófia három önálló vizsgálódási területéről beszél: 1.) a jog fogalmának meghatározása („jogi alaptan”), 2.) a jog általános okozati összefüggéseinek vizsgálata („a jog szociológiája”) és 3.) a jog helyességének kérdése („jogi értéktan” vagy jogi axiológia). Már ebben a művében megfogalmazta a tágabb értelemben felfogott jogfilozófia negyedik kérdésköreként a „tételes jogtudományok módszertaná”-t.

Moór a 1920-as évek végétől a neokantiánus filozófiában új utakat kereső - Wilhelm Windelband, Heinrich Rickert nevével fémjelzett - „badeni” vagy más néven „értéktani iskola” által megfogalmazott paradigmákon próbálta jogfilozófiai rendszerét továbbépíteni. Ennek során a neokantiánus jogbölcselet központi problémáját jelentő valóság (Sein) és érték (Sollen) világának szigorú elkülönítése helyett a kiengesztelhetetlen ellentétet vallókkal szemben e két szféra közötti kapcsolatot kereste, melynek következményeképp a jogot az „értékes valóság” birodalmába tartozó jelenségként értelmezte. Míg az 1930-as években Heinrich Rickert fölfogásában vélte a legtöbb fogódzót megtalálni, addig az 1940-es évek elejére Nicolai Hartmann újhegeliánus indíttatású filozófiai tézisei kerültek előtérbe elméletében. Az 1940-es évek elején megjelent munkáiban a neokantiánus és újhegeliánus filozófiai gondolatok szintéziseként fölfogott „újabb kultúrfilozófiai irányzat”-bán látta a jogbölcseleti gondolkodás megújításának lehetőségét. Mindezek következtében a jogban nemcsak absztrakt előírásokat tartalmazó szabályrendszert látott, hanem egyben azoknak az emberi cselekvéseknek a testi-lelki realitásait is, amelyekben a jog szellemi tartalma élő valóságot nyer. Sajnálatos tény, hogy a közbejött háború és az azt követő mozgalmas évek elvonták az idejét az új filozófiai alapokra épített jogbölcseleti rendszer kidolgozásától. Moór munkásságának legmaradandóbb - a későbbiekben is legtöbbet hivatkozott - része a jog fogalmával összefüggő vizsgálódása. Valójában ez az a kérdéskör, melyben legerősebben érvényesült tanítómestere, Somló Bódog hatása. A hatalmi és kényszerelméletek sokaságában a társadalmi ténylegesség gondolatának a jog fogalmába való beemelésével Moór árnyaltabbá tette a jog mibenlétének vizsgálatát, lehetőséget nyitva a jog mögötti hatalom sajátosságainak vizsgálatára. Főbb művei: Stammler „Helyes jogról szóló tana” (1911); Macht, Recht, Morál (1922); Bevezetés a jogfilozófiába (1923); A logikum a jogban (1928); Zum ewigen Frieden (1930); A jogi személyek elmélete (1931); A természetjog problémája (1934); Szociológia és jogbölcselet (1934); Jogfilozófia (1936); A jogrendszerek tagozódásának problémája (1937); A szabad akarat problémája (1943); A jogbölcselet problémái (1945); Tegnap és holnap között (1947).

Jogbölcseleti munkásságának általános értékelését követően lássuk, milyen életpályát futott be a XX. századi magyar jogfilozófia e markáns alakja.

Moór Gyula 1888. augusztus 11-én született Brassóban, az evangélikus egyházmegye akkori főesperesének fiaként. Középiskolai tanulmányait a brassói evangélikus szász gimnáziumban kezdte meg, de érettségit a helybeli római katolikus főgimnáziumban szerzett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári magyar királyi Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán végezte.

1913-ban avatták „sub auspiciis regis” a jogtudományok doktorává. Tanárai közül számára a legfontosabb - a későbbi atyai jó barát és mester - Somló Bódog volt, aki ekkor már az európai jogfilozófiai gondolkodás méltán számon tartott képviselője. Két hosszabb lélegzetű tanulmányutat tett Németországban 1912 és 1914 között. Halléban megismerkedett Rudolf Stammlerral, a kontinensen ekkor uralkodó neokantiánus jogfilozófiai irányzat megalapítójával.

1914-ben az eperjesi jogakadémia tanára lett, de mielőtt érdemben is elfoglalta volna katedráját, a háborús események közbeszóltak. A több mint négyéves katonai szolgálat megakadályozta, hogy tényleges oktatói tevékenységet folytasson Eperjesen. Kapcsolata a tudománnyal ez idő alatt sem szakadt meg. 1917-ben Kolozsvárott Somló Bódog bábáskodása mellett „jogbölcselet tárgykörből” habilitált. 1918 végén szeretett professzora és mentora maga mellé hívta a kolozsvári egyetemre, ahol a nemzetközi jog nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Kollégái között - egykori professzora mellett - a korabeli magyar jogtudomány kiváló művelői találhatók: Boér Elek, Kolozsváry Bálint, Kiss Mór, Lukáts Adolf, Kossutány Ignác, Menyhért Gáspár, Tóth Károly, Kuncz Ödön, Réz Mihály, Szandtner Pál.

A háború utáni kaotikus viszonyok 1919 májusára ellehetetlenítették az egyetem további működését, s a bekövetkezett társadalmi-politikai mozgások alma matere kényszerű, a trianoni határok által szabdalt Magyarországra való költözését eredményezték. Az egyetem és így Moór Gyula - rövid budapesti kitérő után - Szegeden folytatta működését, ahol a két világháború közötti jogtudomány olyan kiválóságainak társaságában taníthatott, mint Ereky István, Finkey Ferenc, Irk Albert, Laky Dezső, Személyi Kálmán.

A szegedi évek alatt (1921-1928) vált szűkebb szakterülete, a jogfilozófia első számú hazai képviselőjévé. Az évek múlásával társadalmi, tudományos elismerései és' megbízatásai is gyarapodtak, így a Magyar Filozófiai Társaság, a Magyar Társadalomtudományi Társaság, a Mikes Irodalmi Társaság választmányi tagjává, valamint a Magyar Külügyi Társaság és a szegedi székhelyű Dugonics Társaság tagjává választották. Az 1924/25. tanévben dékán, a következő évben prodékán volt. Tudományos tevékenysége elismeréseként 1925 tavaszán a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjainak sorába választotta. A Pauler Ákos, Finkey Ferenc, Angyal Pál és Kornis Gyula aláírásával jegyzett úgynevezett tagajánlásban olvashatjuk: „Moór Gyula dolgozatai csaknem kivétel nélkül a jogbölcsészet alapvető kérdéseivel foglalkoznak. Minden dolgozatát a jogtudományokban és a bölcseleti disciplinákban való teljes jártasság, éles ítélő- és elemző képesség, bátor kritikai szellem, világos eleven stílus jellemzi... Moór Gyula nagy készültsége, írói hivatottsága, tudományszeretete alapján joggal várhatjuk a kiváló tudományos művek egész sorozatát. Eddig igen eredményes irodalmi munkássága máris érdemesíti arra, hogy a tek. Akadémia a levelező tagsággal jutalmazza, s ez által is kötelezze őt a további lankadatlan tudományos munkára”2. Akadémiai székfoglaló előadását A jogi személyek elmélete címmel tartotta, mely kérdéskörről később (1931) - az Akadémia Jogtudományi Bizottságának kiadványsorozatában - terjedelmes monográfiát írt.

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Kara 1928-ban a Csarada János távozása óta (1920) betöltetlen jogbölcselet tanszékére Moór Gyulát hívta meg. Ez a fölkérés természetesen igen csábító volt az alkotó ereje teljében lévő, még mindig fiatal (40 éves) tudósnak, hiszen az egyetemek közötti nem hivatalos hierarchiában, illetve a tudományos és közéleti elismertségben ez feltétlenül előrelépést jelentett számára. Bruckner Győző erről így emlékezik: „... kinevezése általános örömet keltett tudományos körökben, mert értékes irodalmi munkásságával hírnevet szerzett magának nemcsak hazánkban, hanem főleg német nyelven megjelent tanulmányaival már külföldön is.”3

A budapesti egyetemen 1929 őszétől kezdte meg tényleges oktatói tevékenységét. Püski Sándor - Moór Gyula egykori tanítványa, aki 1930-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait Budapesten - a korabeli professzori garnitúra egyik legkiemelkedőbb alakjaként említi visszaemlékezésében. Más hallgatói elbeszélés szerint Moór „lebilincselő előadó” volt, s habár némiképp elfogultnak is tetszik az egykori tanítvány jellemzése, mégis sokat sejtető az a visszaemlékezés, mely szerint ,,[ő] volt az a jogfilozófiában, aki az irodalomban Thomas Mann. A legelvontabb gondolatokat pár szóval közérthető formában fejezte ki, de úgy, hogy az meg is maradt az emberekben... Más volt a szemináriumban, ott rendszerint egyik cigarettát szívta a másik után, hátratett kezekkel föl-alá sétált, arisztotelészi peripatetikus módon, és a föltett kérdésekre bő és kimerítő válaszokat adott.”4

Az évek múlásával a 30-as évek közepére, a pesti jogi kar tekintélyes professzorává válva egyre több tudományos és közéleti feladatot látott el. A korábbi tudományos testületi tagsága mellett tagjai sorába választotta a Kant - Gesellschaft, az Internationale Vereinigung für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie, valamint a magyar Szerzői Jogi Szakértő Bizottság. 1935 elejétől a tekintélyes szaklap, a Zeitschrift für öffentliches Recht szerkesztőbizottságának tagja lett.

1935-ben Chorin Ferenc-jutalommal tüntették ki. A díjra jelölő akadémiai bizottság szerint: „Moór Gyula munkássága szinte iskolapéldáját mutatja a szüntelenül dolgozó, új meg új vizsgálati terrénumokat kereső, az elhivatottságát érző tudományos elme tevékenységének.” A bizottság megfogalmazásában a jelölt „a magyar tudomány legkitűnőbb képviselői közé méltán beérkezett”.5

Az 1935/36-os tanévben a pesti jogi kar dékánjává választották. Megbízatásának időpontja - elődje, Szandtner Pál szerint - nem véletlen. Megválasztásakor a leköszönő dékán így fogalmazott: „Kiváló képességed s a külföldön is jól ismert tudományos neved méltóvá tesznek, hogy Egyetemünk fennállásának 330-ik sollemnis esztendejében Karunkat az Egyetemi Tanácsban s az Egyetemet majd ünneplő nagyvilág előtt képviseld. Tapasztalatod, megfontoltságod, mérsékleted, megértő kollegialitásod, cselekvő munkabírásod viszont képesítenek, hogy kormányzásában ennek a Karnak és egyetemnek, melyhez szíved egész melegével ragaszkodói, mindent megtenni tudj és akarj.. .”6 A következő évben a szokásoknak megfelelően a prodékáni tisztet töltötte be. 1937-ben - tízévi időtartamra - Tomcsányi Móric felsőházi rendes tag mellé felsőházi póttaggá választották meg.

Feltehetően az egyetemi ifjúság körében megmutatkozó szimpátia jele lehetett, hogy neve 1937 tavaszán a Márciusi Front elődszervezetének tekinthető Egyetemi Kör lehetséges elnökeként fölmerült. A diáksághoz való kötődését még az 1948-as kényszernyugdíjaztatása alkalmából hozott kari tanácsi határozat is megemlítette.

A hazai tudós társaság 1942. május 15-én az Akadémia rendes tagjainak sorába emelte. Ajánlói között a korabeli jogtudomány és kapcsolódó „társtudományok” kiválóságait találjuk: Balogh Jenő, Finkey Ferenc, Polner Ödön, Ereky István, Kolozsváry Bálint, Schütz Antal, Navratil Ákos, Dékány István, Tomcsányi Móric, Kuncz Ödön, Szladits Károly, Marton Géza, Nizsalovszky Endre. Az ajánlásban bátor kritikai szellemét, világos, közérthető stílusát és a nemzeti szellemhez való ragaszkodását emelték ki, melyek alapján Moór „bőségesen rászolgált” a nagy megtiszteltetésre.

Emberi tartását, gondolkodói nagyságát példázzák a háború kellős közepén, 1943-ban az akadémiai székfoglaló előadásában mondottak. A politikai szabadság, az erkölcsi felelősség és a zsarnoki állam kapcsán felemeli szavát az ártatlanul elítéltekért: „Hivatkozzanak bár a népi szolidaritásra, az államrezónra, vagy más külső célszerűségi okokra, ártatlanok elítélésére nem büntető igazságszolgáltatás, hanem legjobb esetben is csupán az állami szükséghelyzetből fakadó közigazgatási 'védelmi intézkedés'.” A vészterhes időszakban megfogalmazott kijelentései nyomatékos súllyal bírnak: „Szabad akaratú eszes teremtmény számára... az államhatalom erkölcsileg csak akkor elviselhető, ha nem zsarnoki, vagyis ha a politikai szabadság útján a hatalomnak alávetettek maguk is beleszólhatnak a hatalom gyakorlásába.”7

Az 1943-ban megjelent A szabad akarat problémája című könyvében mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúrát elutasítva fogalmazza meg: „Ha... a diktatúra a könyörtelen terror eszközeivel tartja fenn magátakkor erkölcstelensége még csak fokozódik: mert hiszen nem enged polgárai számára más szabad választást, mint választást a fizikai vagy erkölcsi megsemmisülés között.”8 E művében a háború borzalmai ellen is felemelte szavát, nem rejtve véka alá véleményét: „... a terrorisztikus diktatúra háborúja is a saját képére van teremtve. Attól a hatalomtól, amely saját polgáraiban nem tiszteli az embert, amely terrorlegényekkel és koncentrációs táborokkal dolgozik, nem várható, hogy meghajoljon az ellenséges katona s az ellenséges polgár emberi méltósága előtt. Nem meglepő tehát, hogy az európai kultúra kivirágzása óta aligha viseltek ilyen brutális módszerekkel, ilyen könyörtelen durvasággal háborút, mint ma.”9 Minden bizonnyal e sorok megjelenése is közrehatott abban, hogy Szálasi hatalomátvétele után lakását hátrahagyva kellett menekülnie. A nyilasok elől nővére pesterzsébeti otthonában talált menedéket.

Említésre méltó a Magyar Tudományos Akadémia 1943. évi nagyjutalmának odaítélése körüli vihar, amelynek során - elsősorban Moór bátor és harcias kiállásának köszönhetően - Hóman Bálint helyett Szekfű Gyula „Állam és nemzet”-e kapta meg az elismerést. E lépést a háború alatti Akadémián belül is megnyilvánuló szélsőjobboldali befolyás visszaszorítására irányuló törekvésnek szokták tekinteni, mely megpróbált liberális nemzeti egységet teremteni a kultúrában és a tudományban. A háború alatt tanúsított magatartásának megismerésére szolgál az az eset is, amikor szegedi kollégája, Horváth Barna és tanítványa, Bibó István kezdeményezésére - több neves professzor visszautasítása után - Moór támogatólag aláírta Vas Tibor, zsidó származású fiatal jogfilozófusnak a kormányzóhoz írt kérelmét, melyben a zsidótörvények alóli mentességért folyamodott. Valószínű ennek köszönhetően mentesült az ifjú kolléga - Moór későbbi utóda a pesti egyetemen - a hátrányos következmények alól.

1945 tavaszán a budapesti ostromot követően Szandtner Pál dékán mellett a „rendkívüli helyzetre” tekintettel a prodékáni funkció ellátásával bízták meg. A következő, 1945/46-os tanévre ismételten prodékánná nevezték ki, azonban az újabb megbízást már nem tudta ellátni, mivel ugyanerre a tanévre az egyetem Rector Magnificusává választották meg. Egyetemi rektorként jelentős szerepe volt az intézmény újraindításában, az oktatás, azon belül is a jogászképzés újjászervezésében. Ennek keretében támogatta az úgynevezett munkástanfolyamokat és a népi kollégiumok ügyét. Az 1946/47-es tanévben szokásos prorektori megbízatását töltötte, azonban a „soros”, orvostudományi kar által „delegált” rektor betegsége miatt a tanév jelentős részében „helyettes rektorként” az intézmény irányítása a továbbiakban is a feladata maradt. Egyetemi tisztségeinek sora ezzel azonban nem ért véget, hiszen az 1947/48-as tanévre ismételten -1935 után másodjára - a jog- és államtudományi kar dékánjává választották.

Feltehetően a háború előtti és alatti kiállása miatt 1945-ben, még rektori kinevezése előtt, fölajánlották számára Magyarország moszkvai nagyköveti posztját, melyet nem fogadott el. (A követi posztra később barátját, Szekfű Gyulát nevezték ki.) Közéleti tevékenysége ezt követően vált országosan ismertté, a tudomány „elefántcsonttornyából” valójában ekkor lépett ki. Az 1945. novemberi választásokat követően a Nemzetgyűlés első ülésén (november 29.) a választójogi törvényben az ország szellemi és közéleti vezető személyiségeinek fenntartott 12 hely egyikére megválasztották képviselőnek a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front ajánlására. így jutott mandátumhoz Moór a háború utáni első demokratikusan megválasztott parlamentben, olyan tekintélyes nevek mellett, mint Bölöni György, Dálnoki Miklós Béla, Juhász Nagy Sándor, Károlyi Mihály, Kodály Zoltán, Pátzay Pál, Szent-Györgyi Albert, Szőnyi István, Tamási Áron, Vámbéry Rusztem és Zsedényi Béla. A Nemzetgyűlés Naplója szerint a tizenkét név felsorolásakor egyedül Moór nevének elhangzása után volt hallható az „éljenzés és taps”.

A nagyköveti poszt felajánlását követően más, jelentősebb tisztségek betöltésénél is gondoltak rá. Egy alkalommal az igazságügyi miniszteri szék várományosaként tartották számon, sőt a köztársasági elnöki posztra jelöltek között is szóba került a neve. 1945 őszén a Magyar Tudományos Akadémia helye, szerepe, további sorsa kérdésében kibontakozó vita - melyben Moór igen aktívan vett részt -, illetve a Szent-Györgyi Albert-féle „Természettudományos Akadémia” életre hívása következtében Kornis Gyula, az Akadémia akkori elnöke tisztéről lemondott. Az elmérgesedett helyzet megoldása érdekében Moórt, a II. osztály elnökét bízták meg „helyettes elnökként” ideiglenesen az elnöki teendők ellátásával. A felkérő levél megfogalmazása szerint: „... az új elnök megválasztásáig, felmerült annak szüksége, hogy az Akadémia az elnök helyetteséül egy kiváló és érdemes tagját felkérje.”10 E kényes tisztet 1946 júliusáig, az Akadémia részleges újjászervezéséig, Kodály Zoltán elnöki megbízatásáig látta el. Mindezek mellett még számtalan társadalmi, közéleti és szakmai szervezetben töltött be különböző funkciókat.

1945, mint egy perspektivikusan új kor kezdete természetesen a társadalomtudós Moórt is fokozottabb aktivitásra sarkallta. Meghívott előadóként „A demokrácia örvényei” című referátummal vett részt a később „demokráciavitá”- nak elkeresztelt konferencián, melyet 1945. június 26. és július 6. között a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán rendeztek.11 A tizenhárom előadó között a működő legjelentősebb politikai pártok képviselői és a tudomány emberei fejtették ki véleményüket a magyar társadalom legégetőbb kérdéséről, a szükséges politikai változások irányairól. A részt vevő előadók között találjuk Moór mellett Erdei Ferencet, Horváth Barnát, Ortutay Gyulát, Rákosi Mátyást, Szakasits Árpádot, Tildy Zoltánt, Teleki Gézát, Veres Pétert.

A belpolitikai életben 1947 tavaszán egyre erőteljesebb támadások kezdődtek a politikai (polgári) demokrácia intézményrendszere ellen. Egy korabeli írásában rendkívül diplomatikus módon, de félreérthetetlenül céloz a demokráciát fenyegető veszélyekre: „... hazánkban egy bizonyos felelőtlen oldalról egyre gyakrabban halljuk azt a felfogást, hogy a politikai demokrácia fenntartása mellett a szociális demokrácia eddigi eredményeinek a megőrzése és továbbfejlesztése kétséges, s hogy a szociális demokrácia érdekében szűkíteni vagy megszüntetni kell nálunk a politikai demokráciát.”12 Egyértelmű utalást tesz ezzel a demokrácia „szociális” típusának egyoldalú dominanciáját követelők táborára. Visszautasítja azt a vádat, mely kétségbe vonná a „magyar nép” érettségét a politikai demokráciára: „A politikai demokráciának az az óriási előnye a többi nem demokratikus államformával szemben, hogy itt a nép, ha bűnhődik, azért bűnhődik, mert ő maga tévedett, de nem azért, mert egy erőszakos kisebbség vagy egy lelkiismeretlen diktátor tévedett.”13

Az 1947-es év nemcsak a magyar demokrácia, hanem Moór életében is fordulatot hozott. A belpolitikai helyzet, a hatalmi erőviszonyokban bekövetkező változások egyre határozottabb közéleti-politikai szerepvállalásra késztették. Nemzetgyűlési képviselőként a parlamenti politizálásban egyre aktívabban vett részt. Az 1947-es választásokon a Magyar Függetlenségi Párt (Pfeiffer-párt) jelöltjeként ismét bejutott a parlamentbe, de választási visszaélésekre hivatkozva az ekkor formálódó „szalámitaktika” első áldozataként pártja mandátumait megsemmisítették.

Az időközben bekövetkezett társadalmi-politikai változások mellett Moórt romló egészségi állapota is megakadályozta a további aktív közéleti tevékenységben. Az 1947/48-as tanévre szóló dékáni feladatának ellátásában betegsége már jelentősen korlátozta, sőt a tanév döntő részében Eckhart Ferenc prodékán helyettesítette. Egyetemi előadásainak megtartásával 1947 őszétől kollégáját, Gajzágó László professzort bízták meg, a következő tanévi „kötelező” prodékáni megbízatásáról már önként lemondott.

Az események felgyorsulását példázza az a parlamenti felszólalás, melyet 1947. december 10-én Weil Emilia (MKP) képviselő nyújtott be Moór Gyula, a „hazaáruló fasiszta” Pfeiffer-párt „főideológusa” ellen. Ebben érthetetlennek tartja, hogy a párt feloszlatása után még mindig megtűri a kar tagjai között, sőt még a dékáni tiszt betöltésével is megbízzák. Interpellációja végén ekképp fogalmazott: „Kérem miniszter urat, a Pázmány Péter Tudományegyetem kötelékéből minél hamarabb távolítsa el. Gondoskodjék az egyetemek demokratikus szelleméről, hogy egyesek ne tekinthessék az egyetemi tanszéket egy életre szóló búvóhelynek, ahonnan az antidemokratikus, fasiszta szellemet büntetlenül lehet terjeszteni.”14 Az interpellációra Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1948. március 4-én azt válaszolta: „Az interpellációnak dr. Moór Gyulára vonatkozó részével kapcsolatban közölhetem, hogy múlt év december hó 9-én dr. Moór Gyula öt hónapi betegszabadságra távozott, ahonnan legjobb tudomásom szerint nem is tér vissza.”15 A tárca miniszterének magabiztos kijelentése Moór egyetemi pályafutásának végét jelentette.

1948. december 31-ével „végleges nyugállományba helyezték”, bár még „érdemeinek elismerése mellett”. A kari tanács nyugdíjazása bejelentésekor a következő határozatot hozta: „... a kar - elvonatkoztatva a nyugalomba vonuló kartárs politikai magatartásának bárminő megítélésétől - megbízza a dékánt, hogy fejezze ki a kar tagjainak kartársi érzelmeit és nagyrabecsülését, melyekkel iránta az európai tudós, a kiváló tanár, a megértő kollega, az ifjúság meleg barátja s egyben egyetemünk ügyeinek előmozdítója iránt viseltetnek.”16 A Magyar Tudományos Akadémia 1949-es átszervezésekor az új hatalom döntéshozói már ennyire sem voltak tapintatosak. Politikai okokra hivatkozva Moórt egyszerűen kizárták az Akadémia tagjainak sorából. Rehabilitációjára épp 40 évvel később, a rendszerváltás hozadékaként, 1989-ben került sor.

Moór Gyula 1950. február 3-án, életének 62. évében gégerákban hunyt el Budapesten. A halálát követő jogi kari tanácsülés - a korábbi tradíciókkal ellentétben - nem emlékezett meg az európai hírű tudós kollégáról.



 

Jegyzetek:


 

1 Tudományos-életrajzi vonatkozású irodalomból lásd: Moór Gyula 1888-1850. (Az ELTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégium kiadványa) Budapest, 1988. (Szerk.: Szájer József és Tóth Ádám); Szabó József: Moór Gyula emlékezete (1888-1950) Polisz, 1989. 3. sz. 17-21.1.; Szabadfalvi József: Moór Gyula pályakezdése (1906-1918) Jogtudományi Közlöny, LIV. évf. (1989) 10. sz. 497-504.1.; Moór Gyula emlékezete. Magyar Jog, XXXVII. évf. (1990) 11. sz. 983-984.1.; „A demokrácia örvényei” Valóság, XXXIV. évf. (1991) 7. sz. 28—41.1.; Egy jogfilozófus professzor pályaképe. Moór Gyula Szegeden. (Portré) Szeged Magazin, 1992. 8. sz. 6.1.; Kísérlet egy jogbölcseleti szintézisre (Moór Gyula „szegedi évei”) Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Juridica et Politica. Tom. VII. Miskolc, 1992. 177-205. 1.; Moór Gyula, az MTA egykori megbízott elnöke. Magyar Tudomány, XXXVII. évf. (1993) 11. sz. 1392-1398.1.; Vonzások és taszítások Magyar Jog, XLII. évf. (1994) 11. sz. 654r-660.1; Moór Gyula (Egy XX. századi magyar jogfilozófus pályaképe) Osiris-Századvég, Budapest, 1994.; Kísérletek egy jogbölcseleti szintézisre. Moór Gyula jogbölcselete. In: Portrévázlatok a magyar jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1995., 143-209.1.1

2 Tagajánlások 1925-ben. (Kéziratul) MTA, Budapest, 1925., 13-14.1.

3 Bruckner Győző: Vitéz Moór Gyula dr. budapesti egyetemi tanár. Miskolci Jogász Elet, V. évf. (1929) 1. sz., 10.1.

4 Dr. Mály József ügyvéd visszaemlékezése egykori professzorára. (1991. szeptember 11.) A riportot készítette: Szabadfalvi József. (Kézirat) Miskolci Egyetem Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet Könyvtára.

5 Tagajánlások 1942-ben. (Kéziratul) MTA, Budapest, 1942., 29.1.

6 ELTE Lvt. Iratok. 35. köt. Jkv. V. rendkívüli ülés. 1935. május 1.

7 Moór Gyula: Az akarat szabadságáról. Budapesti Szemle, 1943. 1. sz., 229-230.1.

8 Moór Gyula: A szabad akarat problémája. (Értekezések a filozófia és társadalomtudományok köréből. VI. köt. 1. sz.) Budapet, 1943., 144-145.1.

9 Ui. 147-148. 1.

10 MTAK Kézirattár MS 1364/36.

11 Demokrácia. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Kiadása, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1945.

12 Moór Gyula: Fasizmus és demokrácia. In: Tegnap és holnap között. Révai, Budapest, 1947., 67.1.

13 Ul. 68-69.1.

14 Weil Emília interpellációja a kormányhoz az Országgyűlés 1947. december 10-én tartott ülésén. Országgyűlés Naplója. II. köt. Athenaeum, Budapest, 1948., 174-175.1.

15 Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter válasza Weil Emília interpellációjára az Országgyűlés 1948. március 4-én tartott ülésén. Országgyűlés Naplója. III. köt. Athenaeum, Budapest, 1948., 1233.1.

16 ELTE Lvt. Iratok. 48. köt. Jkv. IV. rendes ülés. 1948. december 15.



« vissza