Az egykori „Tündérkert" „kincses városából" Kolozsvárról indult el „zarándokútjára" 120 esztendővel ezelőtt -1873 dec. 30 - losonczi gróf Bánffy Miklós. Életpályája mindvégig Budapest központú maradt, de a Szamos-menti Bonchidát, mint hazaváró kezdeti és későbbi otthonát mindenhol és mindenkor szívében hordozta. Ide tért vissza az első világháború katasztrófáját enyhíteni szándékozó fáradozásai után, 1926-ban. Itt osztotta, csaknem negyedszázadon át, az „Erdély Verszáliája" örömét és bánatát. Végül kifosztottan, kisemmizve és betegen érkezett - talán gyógyulása váradalmával - az emléktábla metropolisába. Rövid átmenet után itt költözött Bibliájából ismert „örökös házába". „Földi sátorháza", végakarata szerint a Kolozsvár-Házsongárd temetője „iktári Bethlen" kriptájában pihen.

A „Budapest-központúság" fölemlítése hadd legyen figyelmeztetője annak, hogy az Erdély-szerelmes Bánffy Miklós minden tekintetben az egységes magyar nemzettest kötöttségében és szabadságában gondolkozott. Minden igyekezetét és erejét arra fordította, hogy határokon inneni és túli véreinek továbbélését és megmaradását a nemzeti egység jegyében biztosítsa. Nyoma sem volt nála a széthúzásnak, az oktalan akadékoskodásnak, vádaskodásnak, az önérvényesülés keresésének és - összefoglalón - az egységbontásnak.

Népe szolgálatában nem véletlen, hogy az Erdélyi történet című regénytrilógiája, s egyben legjelentősebb alkotása az ószövetségi Dániel prófétától vett alcímet viseli: „Megszámláltattál", „És híjával találtattál" és „Darabokra szaggattatol".

Bizonyos, hogy épp a Szentíráshoz kapcsolódó határozottsága vonta maga után sajátosan reális nemzetszemléletét. Látó szemekkel látta - Trianont követő küzdelmében - saját arisztokrata osztályának számbavételénél és híjával találásánál a magyar államélet tragédiáját. Eközben a „darabokra szaggattatás" - főként Erdélyben - nem jelentette a reménység feladását. Az „egység" jegyében munkálkodott Bethlen István miniszterelnök mellett mint külügyminiszter, a „letapodott" magyar hazája - Magyarország - újjáépítésén.

A későbbiek rendjén ugyancsak az egység jegyében kapcsolódott be az anyaországtól elszakított Erdély kulturális, társadalmi, egyházi és politikai életébe. Közösségvállalásának példaértékű bizonysága az Erdélyi Szépmíves Céh,majd pedig a pár évvel későbbi Helikon-írók tömörülését felkaroló munkássága. Különbözőségek lehettek - és voltak - a marosvécsi tanácskozások idején akár lelki, akár szellemi vonatkozásban az egység szellemét hordozó személyiségek (Áprily Lajos, Berde Mária, Kacsó Sándor, br. Kemény János, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyírő József, Tamási Áron stb.) között, de a közös eszme valóságba ültetésénél vezető szerepet játszó Bánffy Miklós mindnyájukkal ugyanegy úton haladt. Nem „arisztokrata-grófi" neve folytán lett a Szépmíves Céhnek, mint a Helikon könyv- és lapkiadó vállalatának az elnöke (1926), hanem közismert és elismert minőségi adottságai elismeréseként.

Mellőzve bármely irodalmi vagy bölcseleti értékelést, a százhúsz éves jubileumi évforduló alkalma kötelez most annak megállapítására, amit napjainkig terjedően nem nyomósított kellő súllyal a megemlékezések „ezüsttálcája". Nevezetesen: Bánffy Miklós, aki a szellemi és anyagi javak bőségével rendelkezett és aki méltán vizsgálható úgy, mint sokoldalú művész, arisztokrata politikus, haladóan konzervatív és konzervatívan haladó szellemiség, végeredményben a családilag átörökölt és magyar nemzeti gyökerű Krisztus-hívőnek volt a megtestesítője. Ez a megállapítás minősíthető akár szubjektív szemléletnek is, azonban ilyen irányba mutat nemcsak az ő legmagasabb - a püspöki tisztségviseléssel azonos - közegyházi méltósága: református erdélyi egyházkerületi főgondnoksága, valamint példamutatóan áldozatkész „patrónussága", hanem az Árpád-kori (12. sz.) bonchidai templom istentiszteleteinek esetenkénti látogatása, az Úr asztala melletti alázatos és az evangéliumot befogadó hívők eklézsiai közösségében történő énekes-imádságos-bűnvalló részvétele. Idegenül hangozhat - ismételjük - ez a szokatlan jellemzés, de mégse tekintse senki valamely „idealizáló papos beszédnek", hanem az írói nevű Kisbán Miklós lelki-szellemi arca tükröztetésének, a jelen emlékezés szerzője közvetlenül személyes tapasztalata alapján is.

Mint az érem másik oldala egészíti ki az érintett lelkiséget a cselekvő élet sokrétű szolgálata. De nemcsak eszméknek, izmusoknak, irányzatoknak volt szenvedélyes harcosa Kisbán-Bánffy Miklós, hanem a veszélyek között sodródó és társtalan magyar népének nemesi veretű szolgája is. Hadd visszhangozzanak saját szavai az „itt és most" jelenkori felelősségével: „Kötelességemnek éreztem szolgálni mindent, ami bármely kis mértékben nemzetem hírnevét vagy érdekét előmozdítja." Innen érthető az ő életre szólóan lázas tevékenysége a magyar tragédiát beteljesítő Trianon után. A nemzetközi eltiprás kezdeti éveiben vállalta - amint már utaltunk rá - a csonka haza külügyminiszterségét.
A „sorsos időkre" visszatekintve írja: „Magyarország újjáépítéséhez magam is hozzájárultam. Négy esztendő szakadatlan munkáját áldoztam erre: nappalt és éjjelt úgy, hogy az egészségem is ráment."

Íme, a szolgálatvállalás párját ritkító vallomása! Ennél többet és szebbet aligha lehet elvárni a magyar közélet mindenkori személyiségeitől. A példa felmutatása és láttatása az emléktáblára való figyelés elkötelező üzenete.

Emlékezésünkből nem maradhat el Kisbán-Bánffy Miklós igazság- és tisztességszeretete. Ez kölcsönöz sajátságosan különös színt és illatot a már említett „érem" mindkét oldalának. Ápolója igényt tartott reá mind hazai, mind külföldi viszonylatban. Amint írja: „Kis országnak az igazság határán mindenkor belül kell maradnia, mert különben tízszeresen megtorolják rajta." Nincs helye a félrevezető hazugságnak. „Igazmondónak kell lennünk", amiként „személyes hírnevünket - is ápolnunk kell; hasznos dolog, ha egyénileg tisztességesnek tartanak."

Ez a tudat és meggyőződés legyőzhetetlen belső erőnek a forrása. Volt idő, amikor hátbatámadók vádolták és kínozták, úgyannyira, hogy „össze is roppant az idegzete", de az „igazság" új erőhöz segítették saját tisztessége tudatában. „Nem a csüggedés, nem a reménytelenség az ami minket - írja - eltölt. Annyi meg annyi megpróbáltatás után és talán a próbáltatások előtt is, emelt fővel áll a nemzet... Itt Európa Keletén... értéket jelent az a nyíltság, amellyel a világ elé lépünk reálpolitikai bölcsességgel és igazmondásunk tudatával." Ilyen értelemben legyen az emléktábla jövőre mutató figyelmeztetés, jelenlévők és távolmaradottak számára egyaránt.

Az igazság és tisztesség ágyába vetetten kell szemlélni a széles skálájú szolgálat valamennyi alkatelemét: mély műveltség, elismert írói véna, együttérző és hívő lelkiség, csiszolt társadalmi alkat, körültekintő józanság, megfontolt beszéd és cselekvés, ok- és célszemlélet, lelkiismeretes felelősséghordozás, önbírálat, láthatáros kitekintés, hazai és nemzetközi történelemszemlélet, egészséges humorérzék, barátok és munkatársak megválasztása, kényes politikai problémák kezelése, anyagiak józan elbírálása, a javak felhasználása és hasonlók,amelyekkel építeni akarta és valóban építette forrón szeretett és féltett magyar népét.

Az előbbiekben felsorolt „kegyelmi ajándékai" évszázadokat átölelően jellemzik a Bánffy nevet. Mindezt pedig úgy is megvallom, mint aki magárahagyatottsága idején nemcsak ismételten találkoztam vele, elárvult kolozsvári Király utcai otthonában, hanem mint aki Erdély-ügyi memorandumának postása voltam Kolozsvár és Bukarest útszakaszán, a Magyarországot képviselő svéd követség felé.

Meggyőződéses Krisztus-tanítványként költözött kevéssel elhunyta előtt Budapestre. Sírjába vitte a férfiágon folytatás nélkül maradt családi élet titkát, de mint „kérő szegénnyé vált" egykori adakozó nábob, olyan lelki és szellemi örökséget hagyott magyarsága és egyháza számára, melynek birtokában, ideértve a sajnálatosan elkallódott Házsongárdi temető-részleget is, melynek birtokában a jelenek-jövendők Urának kell megköszönni életét és sokoldalú munkáságát. Ezzel a köszönettel távolítjuk el, a mostani ünnepélyes alkalommal, emléktáblájáról a leplet, hogy a némán beszélő művészi alkotás nemzedékről nemzedékre serkentő és elkötelező üzenethordozóvá váljon a nemesi címer fölötti emlékeztető eszközével:

„Ebben a házban élt gróf Bánffy Miklós (1873-1950) politikus, író, képzőművész".

Emlékezete legyen áldott a határokon belül és kívül élő vérei közösségében.

(A Budapest VIII. ker. Reviczky utcai 5. sz. alatti ház - az egykori Bánffy palota homlokzatán elhelyezett emléktábla leleplezésén, 1993. december 30-án elhangzott beszéd szerkesztett változata.)