Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Élni tudni, halni tudni

Váczi Gábor interjúalanya Polcz Alaine


 

Beszélgetés dr. Polcz Alaine thanatológussal



 

Minden cselekedetedben és gondolatodban úgy kellene viselkedned,

mintha e napon vagy ez órában meg kellene halnod. (Kempis Tamás: Krisztus követése)



 

Ön pszichológusként a haldoklókkal foglalkozik; miért választotta ezt a területet?
Számomra ez kihívás volt. Gyerekosztályon dolgoztam. Rájöttem, hogy milyen nehezen halnak meg a gyermekek és mennyire nehezen beszélnek halálfélelmeikről. Beszélnének róla, de nem engedjük, mert a felnőttek, orvosok állítása szerint a gyerekeknek nincs halál- félelmük. Ez nagy tévedés. A kicsik a halál szót magát még nem ismerik, de archaikus, animális szinten megélik a halálfélelmet. Ha hagyjuk őket beszélni félelmeikről, megkönnyebbülnek.
Tulajdonképpen mitől félünk, amikor a haláltól félünk?
Ez nagyon összetett dolog. Félünk az ismeretlentől, a test csonkulásától, felbomlásától, a földtől, a férgektől, a sötétségtől, a hidegtől, a fény, a világ, a családtagok elvesztésétől. Sok esetben nem is a haláltól, hanem a körülményeitől, a hozzá vezető úttól félünk. A szenvedéstől, az izoláltságtól, a kórházi meghalástól, az ottani gépektől, semleges személyektől, a kiszolgáltatottságtól, a személyiség elvesztésétől. A kórházi halál rideg, eltűnik a lélek és a személyiség, az ember testté degradálódik. Tulajdonképpen mindenkinél más-más félelem a meghatározó. Ismertem egy asszonyt, aki félt a férgektől. A sírásónak sok pénzt adott s több doboz gezarolt, hogyha majd a férje mellé kerül, szórják be őket a féregirtóval.

A halálfélelem feldolgozásában az első lépések azok lennének, hogy végiggondoljuk, számunkra mit jelent a halál, mitől félünk, hogy az egész ne egy gomolygó köd legyen. Merjünk beszélni róla a családtagjainkkal, barátainkkal. A halálfélelmet nem elnyomni kell, hanem szembenézni vele, feldolgozni, mert ha elfojtom? akkor a tudatalattiba kerül, s a legkülönbözőbb helyeken szétterjed, kisugárzik, befolyásolja tetteinket, gondolatainkat.
A halál az embert elvágja a további kibontakozástól. Talán attól is félünk, hogy amit itt az életben tettünk, kevés volt?
Igen. De ezen is lehet segíteni. Felmérni, hogy milyen értékek maradtak ki az életünkből, s megvalósítani azokat. A személyiségfejlődés a halálig tart.
Többek közt ezzel is foglalkozik a Hospice mozgalom, amelynek ön az egyik magyarországi megalapítója.
Nekünk, mint minden Hospice mozgalomnak, a közvélemény átalakítása a célunk, mind tudományos, mind népszerűsítő szinten. Segítünk elfogadtatni mások halálát, saját halálunkat. Mi onkológiai esetekkel foglalkozunk; munkánk több részből tevődik össze. Első a házi gondozás; házhoz megyünk és viszünk magunkkal orvost, nővért, papot, pszichiátert, gyógytornászt, önkéntes segítőt, vagyis mindenkit, akire szükség van. A családot megtanítjuk ápolni, ehhez segédeszközöket biztosítunk, kezdve a háttámasztól a felfekvést gyógyító decubitus-lepedőig. A második egy speciális kórházi részleg, ahol néhány ágyat elkülönítünk. Itt magasabb rendű az ellátás, éjjel-nappal bejöhetnek a családtagok, sőt bent is alhatnak. Be van állítva a fájdalomcsillapítás, és a többi tüneti kezelés. A cél, hogy kellemesebb, jobb legyen az élet. Külföldön a mozgalomhoz hozzátartozik a Hospice-házak fenntartása is, (a hospice szó menedéket jelent) ez a hely átmenet a kórház és az otthon között. A beteggel napokig bent lehetnek a hozzátartozók, gyerekek is, sőt állatokat is be lehet vinni. Itt felkészítik a beteget, hogy haza tudjon menni, ahol átveszi őt a háznál dolgozó munkacsoport. Ha az otthoniak elfáradnak, akkor visszakerül a menedékházba. Itt sok virág, zene, nyitottság fogadja a betegeket. Nekünk ilyen házunk még nincs, mi a házigondozást, illetve a kórházi gondozást végezzük, amikor erre az orvos, vagy a család kér. Mindemellett a kórházakban munkacsoportoknak tartunk rövid tanfolyamot vagy személyes megbeszélést; meg kell szüntetni az emberekben a haldoklókkal szembeni iszonyodást.
Az orvostudomány fejlődésével az átlagéletkor kitolódott. Sokan e tudománytól várják a halhatatlanság szerének megtalálását is. A várakozás arra jó, hogy továbbra se nézzenek szembe a halállal...
Ez a technokrata civilizáció, mely mindent az anyagiakra, az élvezetekre helyez, nem tud mit kezdeni a halállal. De változást hozott e téren három asszony, akik egymástól függetlenül a világ három különböző pontján szembeszegültek a modern társadalom haláltagadásával, és átalakították a haldoklókhoz és a halálhoz való viszonyunkat. KALKUTTAI TERÉZ anya rendet alapított a nyomorult, utcán felszedett haldoklók szerető ellátására. Elisabeth KÜBLER-ROHS pszichiáternő kezdeményezésére Amerikában sorra nyílnak meg a haldoklók házai, ahol nyíltan beszélnek a halálról, és igyekeznek tartalmas életet nyújtani, amíg ez be nem következik. Élethivatásának tekinti, hogy felkeressen családokat, különböző intézményeket, hogy így tanítsa az embereket a haldoklók ellátására. Azt mondja, hogy menjenek oda a haldoklóhoz az egészségesek, a laikusok, az orvosok, a nővérek, a papok, tanuljanak a haldoklóktól, hogy tudjanak úgy élni, hogy nyugodtan halhassanak meg. S a haldokló érzi, hogy most, az ittlét utolsó pillanataiban is szükség van rá. Cecily SAUNDERS Londonban a St. Christofer Kórházban bevezeti annak a gondolatát, hogy szelíd, szerető gondoskodással segítsük a haldoklókat meghalni, s ne kezeljük őket értelmetlenül. Az általa létrehívott haldoklók házában teljes a fájdalomcsillapítás. Egyébként korunk egyik befutó tudománya a dorológia, a fájdalomcsillapítás, amelynek köszönhetően ép tudat mellett 98 százalékban sikerül levenni a beteg fájdalmát.
Említette, hogy a magyar Hospice mozgalom elsősorban onkológiai esetekkel foglalkozik. Látható-e változás a rákos betegeknél a betegséghez való viszonyulásukban?
A rák korunk legnagyobb betegsége és a legnehezebb halálnem. Minden harmadik ember esélyes arra, hogy rákban haljon meg, vagy rákból gyógyuljon ki. A környező országokban csökkent a megbetegedések száma, s nagyobb a gyógyulás aránya, mint Magyarországon. Nálunk nincs meg az a technikai felszereltség, az onkológiai osztályok túlzsúfoltak, a gyógyszeres ellátás akadozik, az orvosok túlterheltek, így nincs idejük arra, hogy elmagyarázzák a betegnek, milyen esélyei vannak, mitől nem kell félnie.

Legkevesebb, hogy a beteget meghallgatjuk és válaszolunk a kérdéseire. Az átlagember a rákot egyértelműen gyógyíthatatlan halálos betegségnek tartja. Ha a gyógyulási arány nem is túl jó, a rák gyógyítható, és nagyon hosszú túlélési időt lehet elérni. A köztudatnak köszönhetően a legtöbb ember betegsége tudásának első percétől szorong és fél. Mondják az orvosok, hogy ugyanabban a stádiumban lévő, egyazon diagnózissal rendelkező betegek közül az egyik meggyógyul, a másik nem, mert a beteg hozzáállása is számít a gyógyulásban. Ha szorong, nem működik együtt, folyton a halálra gondol, akkor ez a hozzáállás rosszul hat az immunrendszerre, és a beteg nehezen vagy egyáltalán nem gyógyul. Az immunológia rájött, hogy a psziché állapota erősen befolyásolja az immunrendszer működését. Részben ezzel magyarázhatók a csodás gyógyulások is. Ha a betegek bizakodnak, együttműködnek, az életre koncentrálnak s nem a félelmeikre, akkor jóval magasabb százalékban gyógyulnak meg, de ha mégsem, akkor is emberhez méltó életet élnek. Van, aki miután kijött a kórházból, egyebet nem csinál, mint készül a következő kezelésre. Ki sem csomagol, ott van előtte a kórházi csomag és számolja a napokat, hogy mikor kell bemenni. A másik beteg pedig számolja a napokat, hogy addig mit csinálhat, elutazik, színházba megy, vendégeket fogad. Óriási a különbség. Mi szeretnénk a betegek életminőségét megemelni, hogy emberhez méltóan tudjanak élni és dolgozni. Beszélgetünk a beteggel, hogy mik a tervei, milyen problémái vannak, hogy lehetne felszámolni a nehézségeket, hogy tudná a sérelmeket kizárni magából, feldolgozni, elfelejteni; a cél az, hogy ne keseregjen a múlton, hogy mit rontott el, hanem megpróbáljon javítani és az életét magasabb szintre emelni. Minden beteg mellé kellene egy terapeuta...
Gondolom, haldoklókkal csak olyan ember tud tartalmasán foglalkozni, aki magában tisztázta a halállal való viszonyát.
Amíg én félek a haláltól, addig nem tudok biztonságot, segítséget nyújtani a haldoklónak. Megérzi, ha szorongással közelítek hozzá, megérzi bizonytalanságomat, és amikor az összes szorongását át akarja adni nekem, elbizonytalanodik és nagyon nehéz helyzetbe kerül. Azt látja, hogy a halál olyan félelmetes, hogy még én is félek tőle.

A pszichológia olyan tudomány, hogy még harminc év alatt sem tudja teljesen megtanulni az ember. Haldoklókkal csak olyan foglalkozhat, aki szembe tud nézni a saját halálfélelmeivel, s föl tudja azt dolgozni. Tanulatlan emberek sokszor jobb eredményt érnek el, mint a szakemberek. Nem a szavakkal, hanem a magatartásukkal tudják sugározni a nyugalmat, s a biztonságot. Elisabeth Kübler-Ross írta le, hogy megfigyelték: az egyik szobában nyugodtan halnak meg az emberek, mert egy néger ápolónő bement, rátette időnként a betegre a kezét, szemébe nézett és nyugodtan tudta mondani: nem rossz az, ne féljen. És ezt úgy tudta mondani, hogy a beteg elfogadta. Nem a szavak igazságtartalmáról van szó, hanem hogy én hitelesen tudom-e mondani.
Vannak olyan kivételes emberek, akik tiszta fejjel, boldogan hagyják itt ezt a világot, mert ők úgy érzik, nem ez a hazájuk. Például Kis Szent Teréz számára a földi lét volt a teher, és a szabadság az, ha meghalhat s Jézussal lehet.
Igazi, mély, átütő hit kevés van. Mi emberek vagyunk, nehezen tudjuk megragadni a végtelent, Istent. Néha ki tudjuk tágítani a tudatunkat, vannak kegyelmi pillanataink, s ekkor sok mindent meg tudunk ragadni. Ezek a dolgok elképzelésünket, logikánkat, tudatunkat, történelmi, vallásfilozófiai és mindenféle tudásunkat olyan messzemenően túllépik, hogy mindig kicsi darabokat hasítunk ki belőle, s ez mindig a kor szellemén és az adott személyiség keretén belül történik. SIENAI Szent Katalin (+1380), ez a nagy szent, valóban Istennel folytatott párbeszédet, s ezek a beszélgetések csodálatosak. De mégis, utólag, akaratom ellenére pszichológusként elemzem, hogy hol vannak az ő személyiségjegyei, amik ezt az óriási tudást kordába szorítják. Mert nem lehet, mi nem tudjuk a mindenséget fogni. A kereszténység azt tanítja, hogy Isten mindentudó és mindenhol jelenvaló; erre jön az atomfizika és kiderül, hogy a teremtésben az atomok a fenntartó erők, ezek tartják össze a földet, és ezek teszik lehetővé, hogy például üljek ezen a széken; és mindenütt jelen vannak. De ezt én képtelen vagyok élményként átélni, hiába tanultam atomfizikát, nekem ez a szék kemény fa, s nem a mozgása bizonyos parányi részecskéknek. Mi a mai tudásunkkal, amikor ennek a tudomány is alájátszik, képtelenek vagyunk olyan dolgokat érzelmileg és tudati szinten átélni, amiket a Biblia tanít.
Talán azért is, mert a test kevés, hogy kifejezze a lényeget, aki bennünk lakozik.
Igen, pontosan látja. Testbe vagyunk zárva, s amikor ebből kiszabadulunk, akkor tudunk majd „fogni”, addig csak üzeneteket kapunk, „tükör által homályosan látunk”. Azt mondja HEISENBERG: engem nem érdekelt Isten léte, de a munkámban találkoznom kellett vele. Ezek a gyönyörű dolgok, amikor az ember elindul úgy, hogy nem keresi Istent, de amikor igazán mélyre néz, ott megtalálja. De ne nevezzük Istennek, szerintem egyetlen Isten van, a teremtő szubsztancia, akit mindenki másképp ragad meg, illetve másképp fogalmaz meg. Azt gondolom, a modem tudomány minden zsákutcája mellett egyre inkább megközelíti azt, hogy a psziché a testtől függetlenül is tud létezni. Erről számolnak be a halálközeli élmények és az ESP-jelenség (extraszenzoriális percepció=érzékszerven kívüli érzékelés).
Beszélne róluk?
Az első világháborúban eszméletlen agysérültek utólag beszámoltak arról, hogy mi történt a környezetükben, amikor eszméletlenek voltak. Igazolódott, valóban az történt, amit elmeséltek. Amíg az ember eszméletlen, az érzékszervei nem működnek, de valamilyen szinten a psziché, a lélek, a testtől függetlenül képes fogni, hogy mi történik. Ezt igazolják a halálközeli élmények is. Még a halál beállta előtt kiszakad a lélek a testből, magasabbra kerül a psziché, s látja-hallja, hogy mi történik körülötte, előbb otthon, majd a megyében, a megyén túl. Aztán végleg elszakad tértől és időtől. Freud szerint a tudattalan nem ismeri a halált és nem ismeri az időt. Valószínűleg a tudattalannak a tudása a psziché függetlensége.
Gondoltam egyszer arra, ha az embriók a méhen belül egymással kapcsolatban állnának, valamelyikük megszületését a többiek úgy élnék meg, mintha az meghalt volna. Eltűnt, hiszen nem érzékelik, nem tudnak kommunikálni vele. Akik számunkra meghaltak, üzenhetnek-e nekünk?
Igen. A sógornőmet felhívom telefonon, s kérdezem: hogy vagytok? A férje meghalt. Azt mondja: Ivánunk ezen a héten nyugodt, jól van s távolodik. Én így meg úgy, de a macskák azok igen jól, ámbár az egyiknek hasmenése volt. És ez nem tréfa. Mi játszunk is, de a játék mögött ott egy élmény, amely nem fordítható le szavakkal. Ő ennyire kötve maradt a férjéhez. Tehát amikor ezt ilyen triviálissá, s mindennapivá tesszük, sokkal mélyebb dolgot játékosan érintünk a beszélgetésünkben. A tréfa mindig távolítás, a játék egy furcsa megoldási mód. Azt, amiről nem lehet beszélni, tréfával távolítjuk, játékosan megragadhatóvá tesszük. Tréfálkozunk, játszunk, sírunk, nevetünk.

A kórházba is a teljes életet kell vinni. Azt mondom az egyik haldoklónak, két nappal a halála előtt: „Mondd, virágom, mit kívánsz, mit szeretnél?” Azt mondja: „Amit adhatnál, azt nem akarod adni és a másik részét pedig nem tudod adni.” „Mi lehet az, mondjad?” „Minél hamarabb a mennyországban lenni.” Tehát megölni nem akarom, és a mennyországba bejutni sem segíthetem.

A humorral, játékkal adta tudtomra, hogy ő tudja, hogy meg fog halni, s ezt elfogadja.
A kórházi születés és a kórházi meghalás között, úgy érzem, szoros összefüggés van. Ezeket az aktusokat kidobjuk az otthonunkból, mint undorító, kellemetlen dolgokat. Bár a születés és a halál a létezésünk két legfontosabb mozzanata, így egyáltalán nem mindegy, milyen körülmények között zajlik...
Arról van szó, hogy kiszakítottuk a születést és a halált a maga természetes és igazi környezetéből. És ezért mindkettő félelmessé vált. Hogy ilyen lett ez a generáció, annak az az oka, hogy az anya még hálás is, hogy gyermeke gondozását idegen kezek leveszik a válláról. A gyereket elszakítják az anyától, a melegségtől, az otthontól, a kórház ritmusa szerint szoptatják, s ez szörnyű, hiszen az egyik gyerek gyorsabban emészt, a másik lassabban. A méhből való kiszakadás maga is trauma, átjutni a szülőcsatornán nem olyan könnyű, „páros kínt”, szenved az anya és gyermek egyaránt. Utána, amikor egymásra találnának, az anya testének melege, légzése, szívdobogása, a szagok, a simogatások helyett idegen kezek mosdatják, majd elviszik. Az orvostudomány a higiénia nevében a születést és a halált elidegenítette az embertől és az élettől. Kísérletek bizonyítják, hogy az üvegboxokban tartott csecsemőknél a halandóság sokkal nagyobb, mint a börtönben születetteknél, mert ott az anya mellett maradnak. Nem a higiénia érdekli a csecsemőt; az anyára van szüksége. Meg kellene találnunk a középutat. Ha másként születünk, másként fogunk meghalni. SZÓKRATÉSZ szerint halni tudni annyi, mint élni tudni.



« vissza