Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Elkerülhetetlen volt-e Jugoszlávia felbomlása?

AZ EGYKORI JUGOSZLÁVIA évtizedeken keresztül páratlan népszerűségnek örvendett szinte az egész világon. A háború után született nemzedékeknek ez az ország volt a filmekben látott bátor partizánok hazája. A nyugat-európai turisták millióinak egy kellemes nyári emlék a kék Adriáról, a boszniai minaretekről vagy a Bledi-tóról. A szocialista országok irigykedő polgárai számára a szocializmus nyitottabb, fogyasztói modellje, ahol a Vinjak konyak és a Vegeta kapható. A harmadik világ pedig úgy tekintett rá, mint az el nem kötelezett mozgalom ideológiai vezérére. Mára, négy év háború után, a világ közvéleménye megismert egy másik Jugoszláviát, a népirtás és tisztogatás földjét.1

Ennek az egyedülálló többnemzetiségű államnak a pusztulása elkerülhetetlen volt, mivel Jugoszlávia — csakúgy mint Csehszlovákia — nem volt más, mint átmeneti szakasz a kis szláv népek nemzetfejlődésének útján. Szerbeknek és cseheknek, horvátoknak és szlovákoknak, de még az ügyes szlovéneknek is ugyanaz volt a végső céljuk: létrehozni saját, etnikailag homogén államukat a lehető legnagyobb területen. A szerencsés csehek és szlovének már elérték céljukat. A szlovákok még dolgoznak rajta, a szerbek és a horvátok egész mostanáig fegyverrel harcoltak érte.


 

A JUGOSZLÁV DRÁMA SZEREPOSZTÁSA


 

1918-ban az új állam „Szerb-Horvát-Szlovén Állam” néven alakult meg. Találó név volt, hiszen ez a három nemzet volt a főszereplője a jugoszláv drámának. Ezek a nemzetek voltak képesek arra, hogy mar az Osztrák-Magyar Monarchia fennállása idején megfogalmazzák nemzeti programjaikat. E három nemzet politikusai alapították meg Jugoszláviát, nekik volt a legnagyobb szerepük a belső arcokban az állam fennállása idején, s végül az ő döntéseik vezettek annak felbomlásához.

Sajátos szerepet töltöttekbe a montenegróiak. E kis nép fiai kisebb ingadozásokkal — a szerb tábort erősítették, olyannyira, hogy sok, közülük származó politikus a szerbeknél is nagyobb szerb lett, s így futhatott be fényes karriert a közös államban, más nemzetiségűek rovására. A macedónok, valamint a boszniai és szandzsáki muzulmánok alárendelt szerepet játszottak. Megkésett nemzetfejlődésük, kiforratlan nemzeti identitásuk megakadályozta őket abban, hogy a három vezető néphez hasonlóan, már az első világháború előtt önálló nemzeti stratégiát dolgozzanak ki.

A nem-szláv kisebbségeknek, az albánoknak és a magyaroknak nem voltak identitás-problémáik és nemzeti céljaikkal is tisztában voltak, de rájuk mindig csak mellékszerepet osztott a szláv többség. Az albánok és a magyarok nem voltak se megalapítói, se szétrombolói a délszláv államnak. Még kevésbé a németek, akiknek csak az első felvonásban jutott szerep, mivel őket a második világháború után kitelepítették.

A szerbek, horvátok és szlovének, csakúgy mint nyelvrokonaik, a csehek és a szlovákok, egyedül túl gyengék voltak ahhoz, hogy elszakadjanak Ausztria-Magyarországtól, ezért létrehozták a pánszlávizmus zsebideológiáit, a jugoszlávizmust és a csehszlovákizmust. Hála a sikeres propagandakampánynak, az első világháború végére az antant-hatalmak fővárosaiban széles körben elterjed a hiedelem, hogy létezik valami olyan, mint jugoszláv nép vagy csehszlovák nyelv. A jugoszláv eszme szerb, horvát és szlovén értelmezése azonban sohasem volt azonos.2


 

A HORVÁTOK ÉS A JUGOSZLÁV ESZME


 

A HORVÁTOK SAJÁTOS HELYZETÉBŐL KÖVETKEZETT, hogy soraikból kerültek ki az illírizmus, később a jugoszláv gondolat legnagyobb apostolai: Ljudevit GAJ (1809-1872) és Josip Juraj STROSSMAYER (1815-1905) diakovári püspök. Ennek az volt az oka, hogy a tizenkilencedik századi nemzeti ébredés igen nehéz helyzetben találta ezt a régi, középkori nemzetet. A horvát állam, mint a Magyar Szent Korona része, ugyan meg tudta őrizni autonómiáját a Habsburg-birodalmon belül, például a horvát parlamentet — a szabort—, és a horvát báni méltóságot. A horvát etnikai terület azonban szét volt szabdalva Horvát-Szlavónia, Dalmácia, Bosznia-Hercegovina és a katonai határvidék között.

A nyelvi határok is bizonytalanok voltak, mivel a horvátok három dialektust beszéltek. A tengerparton a középkori horvát állam és irodalom nyelvét a csakavian-1. A török hódoltság után az ország magjává vált, Zágrábtól északra fekvő Zagorjében a szlovénhez közelálló kajkavian-1. Szlavónia keleti területein és Bosznia-Hercegovinában pedig a szerb dialektusokhoz hasonló stokavian-t. A középkori állam emlékezete mellett a katolikus vallás fogta össze a különböző tartományokban élő és eltérő nyelvjárásokat beszélő horvátokat, akik a török kor eredményeként nagy területen vegyesen éltek az ortodox szerbekkel és a mohamedán bosnyákokkal.

A sok évszázados problémátlan horvát-magyar államjogi együttélés a tizenkilencedik században válaszúthoz érkezett. A polgári állam megteremtésének programja mindkét államrészben időszerűvé tette a semleges latin hivatalos nyelv felváltását a nemzeti nyelvvel. Bár a horvát politikában mindig létezett egy magyarbarát párt, a KHUEN-HÉDERVÁRY Károly bánsága alatt (1883-1903) erőltetett magyarosítási program azonban ellenállást váltott ki a horvátok között. A nyelvvédelem melleit a horvátoknak választ kellett találniuk arra a kérdésre, hogyan egyesítsék a Habsburg-birodalmon belül külön igazgatott horvát tartományokat, és mit kezdjenek a horvát tartományokban élő szerb kisebbséggel.

A legegyszerűbb, legnagyravágyóbb, de legkevésbé reális megoldást a 1881-ben Ante STARCEVIC (1883-1896) által alapított Horvát Jogpárt hirdette. Az ő céljuk Nagy-Horvátország létrehozása volt a Alpok és a Drina között, ahol a szlovének mint „hegyi horvátok”, a szerbek pedig mint „ortodox horvátok” élhettek volna. Reálisabb terv volt ennél az úgynevezett ausztro-szláv elgondolás, mely szerint a Monarchia délszláv területeit kellett volna a birodalmon belül egyesíteni, az osztrák-magyar állam trialista átalakítása révén. A harmadik lehetséges megoldás a Habsburgok délszláv birtokainak egyesítése volt a Balkán független szláv államaival — Szerbiával, Montenegróval, esetleg Bulgáriával — egy új államalakulatban, Jugoszláviában.

Látva a balkáni háborúban elért szerb sikereket, sok horvát Szerbia csodálójává és a jugoszláv nemzeti egység hívévé vált. Ezzel szemben az 1895-ben alakult Tiszta Jogpárt kész volt támogatást nyújtani Bécsnek a szerb irredentizmus és a magyarok ellen, cserébe a horvát állami jogok birodalmon belüli kiterjesztéséért.

A párt vezetője az a Josip FRANK volt, aki zsidó származása ellenére kitűnt fanatikus szerbgyűlöletével.3 A történelem keserű fintora, hogy később ebből a pártból fejlődött ki a második világháború alatt hírhedtté vált usztasa mozgalom.


 

A SZERBEK ÉS A JUGOSZLÁV ESZME


 

A tizenkilencedik század kezdetén a szerb népesség is megosztva élt a török és a Habsburg-birodalom tartományaiban. Hasonlóan a horvátokhoz, a szerbek is sok vidéken más délszláv és nem-szláv népekkel vegyesen éltek. A nemzeti identitás ugyanakkor szilárd bázisra lelt a Szerb Ortodox Egyházban. A török „millet”-rendszer következtében az egyház örökölte a törökök által elpusztított középkori szerb állam bizonyos funkcióit. így az, aki a Szerb Ortodox Egyházhoz tartozott, egyben a szerb nemzethez is tartozott, függetlenül lakóhelyétől. A pravoszláv vallás kapcsolatot teremtett a legnagyobb szláv néppel, az orosszal is, így a szerbek nyitottá válhattak a pánszláv ideológia előtt.4

A szerbek szempontjából nem sok értelme lett volna annak, hogy a törökök elleni véres harcokban megedzett szerb öntudatukat felcseréljék valami frissen alapított illír vagy jugoszláv nemzeteszmével. Sőt, inkább ők tekintették konvertita szerbeknek mohamedán bosnyák és katolikus horvát nyelvrokonaikat, különösen azokat, akik stokavian nyelvjárásban beszéltek. Nem kisebb személy vallotta ezt a véleményt, mint a szerb ábécé megreformálója és a szerb irodalmi nyelv kidolgozója — Vuk KARADZIC (1787-1864).

Szemben a horvátokkal, a szerbeknek csak egyetlen nemzeti programjuk volt: létrehozni a Nagy-Szerbiát, melynek határai magukban foglalnának minden területet, ahol szerbek élnek. Ilija GARASANIN (1812-1874), az embrionális szerb állam belügyminisztere, már 1844-ben megfogalmazta ezt a máig érvényes szerb programot híres munkájában a „Tervezetben” (Nacertanije).5

A szerb állam magjának tizenkilencedik század eleji megszületése, és a hanyatló Török Birodalom rovására történő folyamatos expanziójának orosz támogatása miatt, a nagy-szerb program sokkal reálisabbá vált, mint a hasonló nagy-horvát terv. Szerb nézőpontból a jugoszláv eszme jó eszköznek tűnt föl ahhoz, hogy segítségével osztrák-magyar területeket lehessen csatolni Szerbiához, de a szerbek többségének sohasem volt őszinte szándéka, hogy a szerb nemzeteszmét beolvassza a jugoszláv nemzeti egységbe.


 

A SZLOVÉNEK ÉS A JUGOSZLÁV ESZME


 

Hasonlóan a horvátokhoz, a legkisebb, de legfejlettebb délszláv nemzet, a szlovének nyelvterületét is .feldarabolták az osztrák tartományhatárok. A szlovén állami hagyomány hiánya és a nyelvrokonság miatt, egyes szlovének és horvátok úgy gondolták, hogy ez a két nép tulajdonképpen azonos. Az erős németesítő nyomás reakciójaként azonban, a szlovének ragaszkodtak saját nyelvükhöz és kultúrájukhoz még a többi délszláv nemzettel szemben is. Nemzeti programjuk elsősorban azt célozta, hogy egyesítsék a szlovének lakta területeket az Osztrák-Magyar Monarchián belül.

FÉLVE AZ OLASZ IRREDENTIZMUSTÓL, mely szlovének lakta ausztriai területekre is igényt tartott, a szlovének többségét kielégítette volna az ausztro-szláv megállapodás. Ugyanakkor nyitottak voltak a jugoszláv eszme iránt is. Szemben a horvátokkal, a szlovéneknek nem voltak területi konfliktusaik a szerbekkel, így készek voltak egy államban élni velük, annak ellenére, hogy e két délszláv nép nyelve, vallása, kultúrája, életmódja és gazdasági körülményei igencsak eltértek egymástól.


 

A JUGOSZLÁV DRÁMA ELSŐ FELVONÁSA


 

Az első világháborút lezáró egyezmények következtében az Osztrák-Magyar monarchia szláv népei elérték területi céljaik csaknem maximumát. Az új határokat rendszerint a szláv utódállamok javára vonták meg. Ez alól egy kivétel volt: az olasz-jugoszláv határ. Az Antant gyorsan elfelejtette a nemzeti önrendelkezés elvét, ha egy területen a népesség többsége német vagy magyar volt. Az 1918-ban megkötött jugoszláv és csehszlovák nemzetházasságok után nem sok idő maradt a mézeshetekre, mivel a domináns szerepet játszó szerbek és csehek siettek visszaélni az új helyzettel. Nem csoda, hogy alávetett partnereik, a horvátok és szlovákok azonnal elszakadtak és létrehozták náci-barát bábállamaikat, mikor Németország a második világháború elején elsöpörte Jugoszláviát és Csehszlovákiát.

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ VÉGÉNEK FELFORDULÁSÁBAN rövid időre felvillant az esélye annak, hogy a megalakuló délszláv állam a szlovének és horvátok elképzelése szerint föderális berendezkedésű legyen. Ez volt a célja az emigrációban működő Jugoszláv Bizottságnak, melyet Split egykori polgármestere, a horvát Ante TRUMBIC vezetett, csakúgy, mint a szlovén Anton KOROSEC vezetésével 1918 októberében Zágrábban megalakult ideiglenes kormánynak, a Nemzeti Tanácsnak. Az olasz veszély azonban a szerbek karjaiba kergette a horvátokat és szlovéneket, akik tudták, hogy az 1915-ben kötött londoni titkos egyezményekben az Antant a hadbalépésért cserébe Olaszországnak ígérte Isztriát, Dalmácia jelentős részét és a Júliai Alpok vidékét.

Az 1918. november 9-én a Nemzeti Tanács és a szerb kormány között megkötött genfi egyezményben a szerbek látszólag elfogadták az új állam laza, konföderációs berendezkedését. Az erőszakos Nikola PASIC miniszterelnök által vezetett szerb kormány azonban egy pillanatig sem gondolta ezt komolyan. A szerbek, akiknek már volt saját államuk, hadseregük és dinasztiájuk, behozhatatlan erőfölénybe kerültek a velük egy államba került társnemzetekkel szemben. 1918 és 1920 között a belgrádi kormány katonai erővel verte le a mohó szerb berendezkedés elleni helyi megmozdulásokat, mint például a Zágráb környéki horvát parasztok felkelését.

A folyamat betetőzéseként a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság első alkotmányának, az úgynevezett Vidovdani Alkotmánynak az 1921. évi elfogadásával a szerbek véglegesítették az új állam centralizált berendezkedését. A délszláv államban a horvátok — első alkalommal történelmük során — elvesztették mindazt az autonómiát, melyet a Magyarországgal való nyolc évszázados együttélés alatt végig megőrizhettek. Hogy itt nemcsak szépen szóló elvekről volt szó, hanem húsba és zsebbe vágó kérdésekről is, azt a pénzreform végrehajtása világosan megmutatta. A korona négy az egyhez arányú átváltása óriási veszteséget okozott a volt osztrák-magyar területeken élő lakosságnak. Ezzel a lépéssel megkezdődött a tőke átszivattyúzása a fejlettebb területekről Szerbia. E folyamat végigkísérte Jugoszlávia fennállásának hetvenéves történetét, és végül felbomlásának egyik fő oka lett.

A húszas és harmincas évek során Jugoszlávia belső helyzete nem konszolidálódott. Politikai gyilkosságok leltek történelmének mérföldkövei. 1928-ban a Horvát Parasztpárt karizmatikus vezérét, Stepan RADIC-ot lőtte agyon egy montenegrói születésű szerb radikális a belgrádi parlamentben. 1934-ben pedig a horvát usztasák végeztek SÁNDOR királlyal Marseille-ben. Sem az 1929-ben bevezetett királyi diktatúra, sem az 1939-ben, megkésve, tető alá hozott szerb-horvát kiegyezés nem hozta létre a kívánt nemzeti egységet.

A tengelyhatalmak 1941. évi támadása sem teremtette meg a délszlávok egységét. A függetlenségi háborúval párhuzamosan háromoldalú polgárháború bontakozott ki a horvát usztasák, a szerb csetnikek és a kommunista partizánok között. A háború áldozatainak jelentős része nem a külső betolakodók, hanem saját polgártársaik kezétől pusztult el, soha be nem gyógyuló sebeket okozva ezáltal e népek kollektív emlékezetében.

Annak, hogy Jugoszláviában a kommunista partizánok oly nagy sikereket érhettek el, nem a gerilla-hadviselésnek kedvező hegyes terep volt az egyetlen oka. A kommunisták képesek voltak minden délszláv nemzet programjából beemelni valamit saját programjukba. Míg az egyszerű nacionalisták — a csetnikek és az usztasák — csak egy-egy nemzet érzelmeire apellálhattak, el taszítva maguktól az összes többit, addig a kommunisták minden nemzetből toborozhattak híveket. Elsősorban a hagyományosan oroszbarát szerbeket, különösen az usztasák által veszélyeztetett horvátországi és a boszniai szerbeket. Azután horvátokat az Olaszország által megszállt Dalmáciából és a csetnikektől rettegő Hercegovinából. Szlovéneket, akiknek országát a Német Birodalom és Olaszország felosztotta egymás között. Bosnyákokat, akik a szerbek és horvátok között őrlődtek, s akiknek autonómiát ígértek. Végül macedónokat, akiknek elismerték különálló nemzeti mivoltukat.

MIELŐTT BÁRKI ELRAGADTATÁSBA ESNE az internacionalista összefogás eme teljességén, le kell szögezni, hogy a kommunisták áldozatai is hasonlóan széles körből kerültek ki. Különösen sokat szenvedtek a partizánokhoz az utolsó pillanatban átállt szerb csetnikektől a horvátok és a délvidéki magyarok. Ez utóbbiak ellen elkövetett népirtás halálos áldozatainak számát 20-30 ezer főre teszik.6


 

A JUGOSZLÁV DRÁMA MÁSODIK FELVONÁSA


 

A második világháború kimenetele meghozta a jugoszlávizmus és csehszlovákizmus újjászületését. A horvátok és a szlovákok, akik horvátként és szlovákként a vesztes oldalon maradtak volna, jugoszlávként és csehszlovákként a győztesek táborában tudhatták magukat, áttolva minden felelősséget a nem szláv népekre. A háború utáni rendezéssel az egykori Osztrák-Magyar Monarchia szláv népei újabb nagy lépést tehettek végső céljuk felé. Míg az első világháborút lezáró rendezés megteremtette a szlávok számára kedvező államhatárokat, most eljött az ideje, hogy megszabaduljanak az e határokon belül maradt nem szláv népektől. Mint mindenben, ebben is a csehek jártak az élen, akik egy csapásra megszabadultak az országuk egyharmadát kitevő német lakosságtól. Nem voltak ilyen sikeresek a szlovákok, de mindenesetre nekik is sikerült legalább a magyarok egy részét kitelepíteni.

Jugoszlávia újabb területi nyereségéhez jutott Olaszország rovására, így már sehol sem maradt jelentős szláv népesség nem szláv állam uralma alatt. A német kisebbség teljes, az olasz kisebbség csaknem teljes, a magyar kisebbség részleges kitelepítése, illetve kiirtása eredményeként Jugoszlávia népessége homogénabbá és szlávabbá vált, kivéve Koszovói, ahol megmaradt az albán többség.

ELSŐ LÁTÁSRA A HÁBORÚ UTÁNI SZOCIALISTA JUGOSZLÁVIA konszolidáltabbnak tűnt, mint a háború előtti Jugoszláv Királyság, de ez csak a felszín. Az egypártrendszer segített elleplezni a nemzeti konfliktusokat. Ráadásul a Kominformmal 1948-ban történt szakítás után, a külső szovjet fenyegetés is segítette TITÓT az ország egységének fenntartásában. Mindezek ellenére az 1971. évi horvát válság szükségessé tette a szövetség reformját. Az 1974-es alkotmány megnövelte a hat köztársaság, valamint Szerbia két autonóm tartományának, a Vajdaságnak és Koszovónak az önállóságát. Az új alkotmány bevezetése egybeesett a nyugati hitelek nagyarányú felvételével, így a hetvenes évtized a jugoszláviai népek életében a viszonylagos harmónia és jólét — később tiszavirág-életűnek bizonyult — korszaka lett.

A Titónak tulajdonított „erős Jugoszlávia — gyenge Szerbia”-elv alapján az 1974-es alkotmány elméletileg létrehozhatott volna valamifajta egyensúlyt Jugoszlávia népei között. A köztársaságok és tartomány megnövelt autonómiája kielégíthette volna a horvátokat, szlovéneket, bosnyákokat, macedónokat, albánokat és magyarokat. A szövetségi intézményekben és a hadseregben élvezett informális előnyeik pedig kárpótolhatták volna a szerbeket és montenegróiakat. Az alkotmány eredményeként azonban, nem a nemzetek autonómiája, hanem a köztársasági pártapparátusok autonómiája jött létre. Míg a partizánháború alatt a kommunistáknak sikerült a délszláv nemzetek nacionalizmusait eltulajdonítani — „kommunizálni” — addig az önigazgatási modell következtében a helyi pártbürokráciák nemzetivé tették — „nacionalizálták” — a kommunizmust.7

Josip Broz Tito 1980-ban bekövetkezett halálával eltűnt az a karizmatikus vezető, aki ezt a túlbonyolított önigazgató rendszer összetartotta. A válság először Koszovóban jelentkezett, ahol a példátlanul gyors demográfiai növekedést felmutató albánok köztársasági státuszt követeltek maguknak. Az albán követelés az alkotmány ellen ingerelte a szerbeket, mivel a köztársasági kultusz együtt járt volna az elszakadás jogával, holott ezt a 90%-ban albánok lakta tartományt a szerbek államuk történelmi bölcsőjének tekintik.

A szerbek annyira sérelmesnek érezték magukra nézve az 1974-es alkotmányt, mely úgymond korlátozta szuverenitásukat saját köztársaságukban, hogy azt a Szerb Akadémia hírhedtté vált 1986-os Memorandumában úgy emlegették, mint „a békeidőben elszenvedett legrosszabb történelmi vereséget.”8 A szerbek körében gyökeret vert a meggyőződés, hogy egy szerbellenes összeesküvés áldozataivá váltak Jugoszlávián belül.

A szerb frusztrációt meglovagoló MILOSEVIC, Koszovó autonómiájának eltörlésével és masszív rendőri erőknek a tartományba küldésével válaszolt az albán kihívásra. Koszovó, majd a Vajdaság autonómiájának 1989. évi felszámolása közel hozta a délszláv állam végét, mivel a szlovének és a horvátok nem akarták finanszírozni a szövetségi költségvetés pénzén Koszovóba vezényelt rendőri erőket. A pénzügyi viták a szerb kormány 1990-ben végrehajtott pénzügyi puccsával érték el csúcspontjukat. A szerb kormány ekkor, egyoldalú akcióval, dinárt bocsátott ki magának mintegy 1,7 milliárd dollár értékben, mélyen belenyúlva ezáltal a többi köztársaság zsebébe.


 

A JUGOSZLÁV DRÁMA TRAGIKUS VÉGE


 

HORVÁT ÉS SZLOVÉN SZEMPONTBÓL Jugoszlávia értelmét mindig a délszláv népek összefogása jelentette valamely külső hatalom ellen. Eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchia volt a közös ellenség, majd ennek szétverése után a tengerparti területekre szemet vető Olaszország, később a náci Németország, s végül a Szovjetunió. Bár a szlovének és a horvátok joggal panaszkodtak a Jugoszlávián belül őket ért gazdasági hátrányokra, nem szabad elfelejteni, hogy ez a két nép volt a haszonélvezője a Jugoszlávia és Olaszország között 1975-ben megkötött Osimói Szerződésnek, mely véglegesítette a szlávoknak kedvező határt az Isztriai-félszigeten. így Jugoszlávia belső határai között a horvátok és a szlovének, ha nem is teljesen, de nagy részben elérték területi céljaikat, és gyönyörű országokhoz jutottak az Alpok és az Adria között.

1990-re már sem az Európai Unióba betagolt Olaszország, sem a pacifista Németország, sem a semleges Ausztria, sem a kicsi Magyarország, sem GORBACSOV szétesőben lévő Szovjetuniója nem veszélyeztethette Szlovénia és Horvátország területi integritását. Jugoszlávia e két leggazdagabb köztársasága kezdett torkig lenni szegény és agresszív szerb rokonával, aki ki akarta zsákmányolni őket. A szlovének és horvátok hirtelen felfedezték elfelejtett katolikus, közép-európai sőt Habsburg-identitásukat.

Északon a csehek hasonló következtetésre jutottak, tudva, hogy az EU-ba és a NATO-ba integrálódott Németország már nem jelenthet többé katonai fenyegetést a Szudéta-vidékre. így szükségtelenné váltak a szlovák rokonok, akikre 1918-ban csak a németekkel szembeni szláv számbeli fölény miatt volt szükség. A csehek ügyességét dicséri, hogy a szétválást a szlovákokkal mondatták ki, rájuk hárítva ezáltal a közös állam szétverésének ódiumát.

A szerb, horvát és bosnyák etnikai területek közötti nagyarányú átfedés miatt Jugoszlávia szétválása nem lehetett olyan sima mint Csehszlovákiáé. Szlovénia távozását még elnézték volna a szerbek, de Horvátország és Bosznia-Hercegovina függetlenségének 1991. évi kikiáltása veszélybe sodorta az ősi szerb célt: minden szerb egyesítését egy állam határai között. A szerbek, akik az elmúlt száz évben minden háborúból győztesen kerültek ki, nem féltek egy újabb háborútól. Ahogy Dobica COSIC, szerb író, később szerb-montenegrói államelnök mondta: „Szerbia minden háborút megnyer, de minden békét elveszít.”9

A szerbek annál is inkább készek voltak a háborúra, mert maguk mellett tudhatták a szövetségi állam hadseregét, melynek tisztikara túlnyomórészt szerb és montenegrói nemzetiségű volt. A Jugoszláv Néphadsereget a szövetségi államban betöltött szerepe is predesztinálta a beavatkozásra, mert ez a hadsereg több volt mint egyszerű végrehajtója a civil politikai akaratnak. A Jugoszláv Néphadsereg az államszövetség fennállása legfőbb őrének tekintette magát. Állam volt az államban, a hat tagköztársaság mellett a hetedik. így érthető, hogy vezetői feljogosítva érezték magukat arra, hogy beavatkozzanak a horvátországi és boszniai szerbek mellett, mikor azok fellázadtak önállósodó köztársaságaik ellen.10

A DÉLSZLÁV SZECESSZIÓS HÁBORÚ a keserű paradoxonok háborúja lett. Paradox módon, a hidegháborút követő békés európai környezet okozta Jugoszlávia felbomlását és a délszláv népek közötti háborút, mivel megszűntek azok a külső veszélyek, melyek ezt a mesterséges államot összetartották. A sors kegyetlen fintora, hogy a háborúban a délszláv népek egymás ellen használták fel azt a hatalmas mennyiségű fegyvert és lőszert, amit évtizedek alatt egy esetleges külső támadás elleni partizánháború céljára halmoztak fel hegyeik között.

Végül tragikus paradoxon az is, hogy a külső agresszió visszaverésére kidolgozott partizán-doktrína okozta a színes délszláv etnikai térkép kíméletlen átrajzolását. A partizánháborúra felkészült ország stratégái ugyanis jól tudták, hogy a gerilla igazi támasza nem a hegy és az erdő, hanem az őt támogató lakosság. Egy MAO-nak tulajdonított mondás szerint: „a nép olyan mint a víz, melyben a gerilla a hal.” A területfoglaló szerbek a helyi bosnyák és horvát lakosság elűzésével (a víz lecsapolásával) találták meg a módját annak, hogy a lakosság ne nyújthasson támogatást egy ellenük folytatott gerillaháborúnak. Bár módszereiket esőbb ellenfeleik is átvették, elsőként a partizánhagyományaikat, és szerbek találták fel a gerillaharcmodor ellenszerét, az etnikai tisztogatást.


 

Jegyzetek:


 

(1) Stevan K. Pavlovi tch, Tito, Yugoslavia's Great Ditator, A Reassessment (London: C. Hurst and Company, 1992)

(2) Ivo Banac, The National Question in Yugoslavia, Origins, History, Politics (Ithaca and London: Comell University Press, 1984), 83-84. old.

(3) Fred Singleton, A Short History of tlie Yugoslav Peoples, (Cambridge, London, New York: Cambridge University Press, 1985), 108. o.

(4) Holm Sundhaussen, Historische Statistik Serbiens 1834-1914. Mit europaischen Vergleisdaten (in) Südosteuropaische Arbeiten 87. (München, 1989)

(5) Mirko Grmek, Marc Gjidara et Neven Simac, Le nettoyage ethnique, Document's historiques sue une idéologie serbe, (Paris, Fayard, 1993)

(6) Sokcsevits Dénes, Szilágyi Imre, Szilágyi Károly, Déli szomszédaink története, (Budapest: Bereményi, 1993) 266. o.

(7) Christopher Cviic, Remaking the Balkan’s, Chatham House Papers, The Royal institute of International Affairs, (London: Pintér Publishers, 1991) 2. o.

(8) John Zametica, The Yugoslav Conflict, Institute of International Strategic Studies, Adeplhi Paper 27, summer 1992, (London: Brassey s), 2. o.

(9) Ivo Banac, Misreading the Balkans, (Foreign Policy, Nr. 93, Winter 1993- 1994).

(10) James Gow, Legitimacy and the Military, The Yugoslav Crisis (London: Pintér Publishers, 1992)



« vissza