Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

El a radikalizmustól (A New York Timesról)

AZ ELFOGLALT OLVASÓNAK a Times adja a világ eseményeiről a legpontosabb és legteljesebb összefoglalást. „Minden hír, amely alkalmas a kinyomtatásra” (vagy: hír minden, ami kinyomtatható) jelszóval büszkélkedő Times képviseli a legkifinomultabb, legarrogánsabb újságírást és New York-i liberalizmust. Az alaposság, több esetben az objektivitás zsinórmértékéül szolgálhat. Majdnem minden követelmény tekintetében a legjobb általános érdeklődésre számot tartó újság Amerikában, sőt valószínűleg az egész angol nyelvű világban.
A Times 54 Pulitzer-díjat nyert, és egyszer sem kellett azt visszaadnia. Újságíró nagyságainak névsora bármelyik rivális szerkesztőben irigységet keltene. A legendás igazgató szerkesztő, Carr van Anda valószínűleg az egyetlen újságíró, aki képes volt Einstein képleteiben hibát felfedezni, amikor cikket közölt azokról, továbbá hozzásegítette a New York Timest a Robert Peary Déli-sark-expedíciójáról szóló exkluzív tudósítás megszerzéséhez. Edwin James látványos riportsorozatot közölt CHARLES LINDBERGH 1927-es repüléséről az Atlanti-óceán felett. MEYER Berger Pulitzer-díjat nyert egy Camdenben (New Jersey állam) történt, tömegmészárlássá fajult dáridó szemtanúként való elmeséléséért. JAMES MACDONALD adott először helyszíni beszámolót bombatámadásról, amikor 1943-ban elkísérte Berlin fölé a Királyi Légierő egyik századát. Mindezeken túl, a Külügyminisztérium dühödt ellenzése dacára, JAMES Reston felfedte az 1944-es Dumbarton Oaks-i konferencia részleteit, leleplezve ezzel az Egyesült Nemzetek szervezetére vonatkozó amerikai-angol-szovjet terveket. Másik szenzációs fogás: 1971-ben, pekingi látogatásakor Reston vakbélgyulladást kapott, tapasztalataiból írta a kínai akupunktúráról szóló, első kézből származó tudósítását.
970.000-es példányszámával a Times megelőzi a Wall Street Journalt, a New York Daily Newst, az USA Todayt és a Los Angeles Timest. Hatalmas a politikai és intellektuális hatása is. Egyetlen újság véleménye sem sokszorozódik meg ennyire más hírforrások útján. A Gallup egy minapi, riporterek és szerkesztők között végzett országos közvéleménykutatása azt mutatja, hogy 66%-uk naponta olvassa a Timest és 29%-uk a Washington Postot. Úgy tűnik föl, a Times az egyetlen napilap, amelyben a nemzetbiztonsági szakértőknek fenntartott helyük van a Külügyminisztérium hierarchiájában, legyen az LESLIE GELB, a politikai-katonai ügyek igazgatója Carter elnök idején, vagy Richard BURR, az európai ügyek jelenlegi helyettes államtitkára.
A Times egyébként példás sorozataitól lényegesen elütnek a korai szakaszukban levő kommunista mozgalmak és rezsimek bemutatásával foglalkozók. Az 1930-as években SZTÁLINT, 1957-58-ban FIDEL CASTRÓT, az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején HO SI MINH-t és a vietkongot, 1979-től 1982-ig a nicaraguai sandinistákat ábrázolta romantikusan, tagadva néha még marxizmusukat és a Szovjetunióval fenntartott kapcsolataikat is. Az elmúlt két évtizedben a Times sokkal nagyobb figyelmet szentelt a jobboldali diktatúrák alatti elnyomásnak, mint a kommunista hatalomátvételek gyakran sokkal véresebb következményeinek. Ez aláaknázta az Egyesült Államok antikommunista külpolitikájának legitimációját, és a baloldali totalitarizmus érdekeit mozdította elő a világban.
 
Sztálin igazolása
 
A TÉVES TÁJÉKOZTATÁS ELSŐ PÉLDÁI WALTER DURANTY tudósításai az 1920-30-as évek Szovjetuniójáról. Duranty első világháborús franciaországi tudósításai révén lett híres, továbbá az első nyugati tudósítók egyike volt, akik felismerték az oroszországi korai bolsevik felkelések jelentőségét. Miután áthelyezték Moszkvába, azt tekintette feladatának, hogy igazolja Sztálin módszereit Amerika előtt. „Sztálin az orosz népnek, az orosz tömegeknek -— nem a nyugatiasodott földbirtokosoknak, gyárosoknak, bankároknak és értelmiségieknek, hanem Oroszország 150 millió parasztjának és munkásának — megadja azt, amit azok valóban akarnak: az együttes erőfeszítést, a közösségi erőfeszítést” — írta 1931-ben.
Duranty Sztálin rémtetteiről, mint az új köztársaság természetes növekedési fájdalmairól írt. A legszörnyűbb atrocitások némelyikénél még azt a fáradságot sem vette, hogy tudósítson. Ezek közül a legmegdöbbentőbb az Ukrajnában kitört éhínség volt, amely az embereket kannibalizmusra késztette, és összesen 5 millió áldozatot követelt. Ez az ember előidézte éhínség — ugyanebben az időben a Szovjet gabonát exportált — része volt a kommunizmusnak ellenálló parasztság letörésének. Duranty azonban csupán „az éhínségtől való félelemről” írt, amit ő „az aratás részleges sikertelenségének” tulajdonított. Az élelmiszer-hiányt Duranty állítása szerint egészében az „ellenséges” szélviharok és a „lusta” parasztok okozták; az utóbbiak otthagyták az aratást, és a városokba költöztek. 1933 szeptemberében arról írt, hogy 200 mérföldes utazást tett Ukrajnában, és „állíthatja, hogy az éhínségről szóló mostani szóbeszédek nevetségesek”. Nem csoda, hogy MALCOLM MUGGERIDGE, az éhínség egyik szemtanúja Duranty-t „az általam ismert újságírók között a legnagyobb hazudozónak” nevezte. Nem csoda, hogy 1933-ban Duranty megnyerte a Nation újságírás-díját, és magától Sztálintól kapott dicséretet. Az 1941-ben megjelent A Kreml és a nép című könyvében azt írta a moszkvai tisztogató bírósági eljárások során kikényszerített vallomásokról, hogy „abszurd dolog azt állítani vagy képzelni, hogy az ilyen típusú emberek a saját erős hitük ellen ható bármilyen befolyásolásnak engednének. Elképzelhetetlen, hogy Sztálin, Vorosilov, BUGYONNIJ és a Haditanács halálra tudná ítélni barátait, ha a bűnösség bizonyítékai nem lennének túlnyomóak.”
Elgondolkodtató, hogy egy ilyen beállítottságú riporter hogyan maradhatott meg a Timesnél, amely akkoriban kifejezetten antikommunista intézmény volt Adolph Öchs égisze alatt, aki Calvin Coolodge és Herbert Hoover republikánus barátja volt. Ochs számos olvasói panaszt kapott Duranty tudósításai miatt, de nyilvánvalóan nem tudta rászánni magát, hogy hitelt adjon nekik, talán Duranty arisztokratikus stílusa és kifogástalan angol akcentusa miatt. Bármi is az ok, a Times főhelyen folytatta Duranty közlését.
 
Castro dicsőítése
 
A Times 1957-ben vezércikkíróját, Herbert Matthewst küldte Kubába hogy tudósítson arról, ami forrongó nyugtalanságnak tűnt. Korábban Matthews a spanyol polgárháborúról tudósított, biztosítva arról az amerikaiakat, hogy a FRANCO-ellenes oldalon „egy értékes kis kommunizmus van”. 1945-ben Matthews írt egy cikket a Colier's című újságba, amelyben sürgette az Egyesült Államokat, hogy adja át az atombomba titkát a Szovjetuniónak. „A titok megosztásának elutasításával alátámasztjuk a Szovjetunió gyanakvását” — érvelt.
Kubában Matthews interjút készített a Batista-rezsimet kihívó egyik lázadóval, és egy cikksorozatban mutatta be a New York Timesban, 1957. február 24-től kezdődően. „Fidel Castro él, és jól van Kubában” — harsonázta. „Havanna nem tudja és nem is tudhatja, hogy férfiak és nők ezrei szívvel-lélekkel Fidel Castro mellett állnak.. Fidel Castro és Július 26-a Mozgalma a rezsimmel való szembenállás lángoló jelképe”.
Matthews Castro iránti lojalitását az USA akkori kubai nagykövete keserűen helytelenítette: „Az USA sajtója nagy szerepet játszott Castro hatalomra juttatásában. Herbert Matthews szerkesztő három, 1957 elején megjelent elsőoldalas cikke a New York Timesban Castrót világméretűvé nagyította, és világméretű elismerést hozott neki. Addig Castro csupán egyike volt az Oriente-hegység banditáinak. EISENHOWER elnök arra emlékeztetett, hogy Matthews „szinte segítség nélkül nemzeti hőst csinált Castróból”. A történész THEODORE DRAPER cikksorozatot írt a New Leaderbe, alaposan cáfolva Matthews arról szóló kijelentéseit, hogy Castro nem kommunista. Ezenkívül Castro egyik volt tisztje elmesélte, hogy főnöke egyszer elutasította Matthews interjú iránti kérését, mivel „mind Matthewst, mint a New York Timest úgy tekintik, mintha gyakorlatilag a zsebükben lennének. Jobb tartalékolni őket a jövő számára.”
UGYANÚGY, MINT DURANTY ESETÉBEN, Matthewst megvédték a Timesnál a rendreutasítástól, mivel ő az irányító kegyeit élvezte. Ragyogó idealizmusát és színpompás egyéni stílusát Adolph Ochs leánya, egyben utódjának, Arthur Hays Sulzberger-nek a felesége, a nyugodt és befolyásos IPHIGENE SULZBERGER is csodálta. (Később ő lett Matthews egyetlen fiának a keresztanyja.) Matthewst nemcsak politikailag becsülte Adolph Ochs rokona, JOHN OAKES, a baloldali vezércikk-szerkesztő, aki Matthews tudósításait metsző politikai véleménye igazolására használta fel.
Pillantás Hanoiból
 
A vietnami háború számos kulcsfontosságú pillanatában a Times tudósításainak elmaradásával gyengítette az USA katonai jelenlétének támogatottságát. Például 1966 végén-1967 elején Harrison Salisbury az Észak-Vietnamból küldött cikksorozatával azt a benyomást keltette, hogy az USA szándékosan bombáz inkább polgári, mint katonai célpontokat, továbbá Hanoiból való, nem azonosított háborús sebesültekre hivatkozik. Miután Nam Dinh városban körbevezette annak kommunista polgármestere, Salisbury jelentette, hogy „lényegét tekintve egy gyapot- és selyemszövetgyártó város, ahol nincs semmilyen, katonai szempontból jelentős dolog. Nam Dinh-t az amerikai gépek rendszeresen támadják 1965. június 28. óta. A katedrális tornya végső pusztulásba dőlt háztömbökre néz... egyetlen amerikai közlemény sem jelentette, hogy Nam Dinh-ben bármely olyan létesítmény lenne, amit az Egyesült Államok katonai célpontnak tekintene...”. Valójában, ahogyan azt GUENTER Lewy bemutatta Amerika Vietnamban c. könyvében, Nam Dinh volt az utánpótlás és az élőerő legfontosabb átrakási pontja Dél felé és legalább három ezt megelőző amerikai közlemény utalt katonai célpontok bombázására Nam Dinh-ben.”
A Policy Review nemrégiben megkérdezte Salisburytől, miért csak a háború észak-vietnami változatáról tudósított. A válasz: „ha Észak-Vietnamból tudósít az ember, az ő szempontjaikat veszi át...” A tudósításait ért bírálatokat a Külügyminisztérium diszkreditáló szándékának tulajdonítja: „mivel letaroltam őket.”
Az 1968-as Tet-offenzíva alatt a Times tudósítói hozzájárultak annak a félrevezető benyomásnak a kialakításához, hogy az amerikaiak és a dél-vietnamiak vesztenek. CHARLES Mohr, aki a Tet-ről tudósította a Timest, ma hozzáteszi, hogy az offenzíva „komoly taktikai vereséget jelentett a Vietkongnak és észak-vietnami parancsnokainak.” Ugyanakkor mint a Times volt saigoni tudósítója Big story című könyvében bizonyítja, hogy a Times és a sajtó többsége úgy mutatta be a Tet-et, mint az észak-vietnamiak nagyarányú győzelmét. Mohr lehetségesnek tartja, hogy Braestrup tanulmánya helytálló. Úgy véli, hogy az amerikai hazai közvélemény háborút támogató részének tömeges eróziója következett be a Tet-et követően. Ugyanakkor megvédelmezi a lényegileg pontosnak tartott tudósításokat.
A vietnami háború alatt a Times egymás után közölt tudósításokat a saigoni kormány korrupciójáról és brutalitásáról, miközben csekély jelentőséget tulajdonított a Vietkong és az észak-vietnamiak embertelen cselekedeteinek, vagy tudomást sem vett róluk. 1969. szeptember 4-én például a Times első oldalán közölté Ho Si Minh nekrológját. Az újság nehezen hibázhatott volna a hanoi hivatalos közlés idézésében: „a vietnami munkásosztály és országunk hatalmas, szeretett vezére, aki egész életével híven szolgálta a forradalmat, a népet és a hazát.” De a nekrológban nincs említés Ho vérfürdőiről vagy a rezsimje elől Délre menekültek millióiról, vagy a csónakos emberek Dél-Vietnam 1975-ös elfoglalása után megindult exodusáról és annak előrevetítéséről.
Valójában a Times olvasói annyira megszokták az amerikaiak túlkapásairól való olvasást, hogy nagyon gyengén lettek felkészítve az amerikaiak kiűzése utáni atrocitásokra. A Times riportere, Sydney Schanberg megkapta a nagyon is megérdemelt Pulitzer-díjat a kommunisták kambodzsai emberirtásairól szóló bátor tudósításaiért. De nem sokkal a népirtást megelőzően azt jelentette Phnom Penh-ből: „a washingtoni kormányzat tisztviselőitől eltérően... a kambodzsaiak többsége nem beszél lehetséges vérengzésről és nem is számít arra.” A kambodzsai népirtás idején a Times gondoskodott arról is, hogy a gyilkosságokról szóló jelentéseit kiegyensúlyozza az olyan üdvözlő jelszavakkal, mint a „Vietnamiak üdvözlik a Függetlenség Napját” (1975. július 14.), „A Deltában az élet békés” (1975. szeptember 16.). „A sajtó pontossága” című tanulmány szerint a New York Times és a Washington Post együttesen csupán 13 esetben jelezték emberi jogok megsértését Dél-Kelet-Ázsiából 1976-ban, választékos emelkedettséggel. Összehasonlításul: 124 tudósítást írtak az emberi joggal való visszaélésekről Chilében és 85-öt Dél-Koreáról.
 
A sandinistákat mentegetve
 
A közelmúltig a New York Times közép-amerikai tudósításai arra hajlottak, hogy kiemeljék az emberi jogok elhanyagolását El Salvadorban, miközben nem vettek tudomást a sokkal nagyobb nicaraguai elnyomásról. ALAN Riding szkepticizmus nélkül közölte a sandinista követeléseket arról, hogy őket pluralista, demokratikus társadalomként mutassák be. Amikor ismételten elhalasztották a választásokat, számos mentséget sorolt fel. Magasztalta az analfabetizmus elleni programot, de kurtán elintézte annak túlságosan ideologizált tartalmát. Riding megengedi, hogy „néhány konzervatív csoport tiltakozott amiatt, hogy a kampányt a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front népszerűsítésére, illetve a lakosság baloldali koncepciókkal való beoltására használták fel”. Nem idézte, hogy az írásórákon olyasmiket tanítottak, hogy „a jenkik az emberiség ellenségei”, vagy „a gerillák legyőzték a népirtó Nemzeti Gárdát”.
WARREN HOGE 1982 januárjában arról tudósított, hogy „a nicaraguaiak ma kisebb állami elnyomástól szenvednek, mint a régió olyan országainak népei, mint Guatemala vagy El Salvador, amelyek jobboldali kormányai nem részesülnek ugyanolyan erős kritikai megjegyzésekben.” Ez a kijelentés hihetőnek tűnt abban az időben, de egy fontosabb szempontot Hoge elmulasztott jelezni, azaz hogy a sandinisták totalitárius irányba mozogtak, amíg szomszédaik a szabad választások felé, névlegesen az USA nyomásának engedve.
HOGE NEM VETTE KOMOLYAN A REAGAN-kormány feltevését, miszerint Nicaragua védelmi szükségletein túl fegyverkezik; egyszerűen megjegyezve, hogy „ezt a véleményt nem osztják latin-amerikai és európai diplomaták Managuában.” Nem jelöli meg ezeket a diplomatákat. Ha megkérdezik sandinista párti tudósításai felől, Hoge zavarba jön a kérdéstől, és azt mondja: „Én nagyon ideológiamentes vagyok”.
1982. január 11-én Raymond Bonner beküldött a Timesnak egy sztorit, azt állíva, hogy USA katonai szakértők jelen voltak akkor, amikor salvadori katonák megkínoztak két tizenévest. A cikket kiemelten közölték a Times második oldalán. Az derült ki, hogy az információ egy salvadori katonaszökevény vádjain alapszik, akinek a tanúvallomása számos ellentmondást tartalmaz. Nem kísérelték meg a vádak igazolását, a Times sem mutatott be bizonyítékokat, amikor az USA Külügyminisztériuma tagadta az állításokat, és kérte bizonyításukat. Most Abraham Rosentahl helyettes szerkesztő egyetért azzal, hogy Bonner tudósítása „túljátszott volt”, és valószínűleg nem kellett volna kiengedni, az írást. „Arról a riportról jogos kritikát kell mondani” nyilatkozta az Editor and Publishernek.
A kínzásról szóló történet csak az egyik legnyilvánvalóbb példája volt Bonner szavahihetőségének a salvadori kormány és az USA politikája bírálatának ürügyén. A valóban latin hátterű újságírók szerint Bonner rokonszenve miatt nem szemlélheti a polgárháborút kívülállóként. A Columbia Joumalism Review egy Bonner számára kedvező tudósításában idéz egy közép-amerikai újságírót, mondván: „Ray engedett a mindannyiunkban tajtékozó sérelemérzetnek. Engedte, hogy a salvadori katonák elleni gyűlölete túlcsorduljék. A baloldalt sokkal megértőbben szemlélte.” Bonner maga mondta a Policy Review-nak: „Sok tudósítót megdöbbentett a salvadori kormány brutalitása, bántotta őket, hogy az USA ilyen kormányt támogat, és hitegeti az amerikai népet”. Bonner annyira megsértődött egy USA-szövetséges — valódi vagy elképzelt — hibás cselekedetei miatt, hogy kevés figyelmet szentelt az Él Salvadorban történt fejleményeknek. Az 1982-es salvadori választásokon tapasztalt szavazói lelkesedést követő nemzetközi meglepetés kiváló jele volt annak, hogy az olyanok, mint Bonner, nem megfelelő módon tudósítottak az ország politikájáról.
 
A baloldali hajlamú tudósítók korosztálya
 
Ezek a tudósítások valahogyan kívül esnek a New York Times gyors, pontos és fegyelmezett tájékoztatási hagyományán. Az alapító Adolph Ochs kiegyensúlyozott tudósításokat ígért olvasóinak, amikkel „inkább csillapít mint fölzaklat; és az ész felváltja az előítélete két, a szenvedélyek feletti hűvös, értelmes ítélet érvényesül minden megnyilvánulásában.” Szerkesztői politikája szigorúan antikommunista volt 1917-ben megkérdőjelezték hazafiságát, mert az Ausztriával való tárgyalásos rendezést szorgalmazta, amikor a szövetségesek mindenáron megadásra akarták kényszeríteni azt. A New York Herald azt ajánlotta a Times-híveknek, szánt hirdetéseiben, hogy „olvasson amerikai újságot”, alig leplezett utalással Ochs német eredetére. De Ochs nézete az volt hogy az Egyesült Államok az erő helyzetéből tárgyalhat, és véget vethet a vérfürdőnek. Végül annyira megsértődött a hűtlenségére utaló vádakon, hogy a Timest csak szerkesztőségi cikk nélkül engedte megjelenni.
1945-ben Ochs utóda, Arthur Hays SULZBERGER kijelentette: a Times „nem alkalmaz tudatosan semmiféle úgynevezett kommunistát, továbbá semmilyen típusú totalitáriust nem hív meg szerkesztői hivatalaiba, mivel hitünk a demokráciában mélyen gyökeredző és mélyen löszünk a jog uralma alatti fejlődésben.” A korai 1950-es években Sulzberger habozás nélkül elbocsátotta a Times egyik segédszerkesztőjét, aki az ötödik alkotmánymódosításra hivatkozott, amikor egy kongresszusi bizottság a Kommunista Párttal fennálló kapcsolatai felől intézett hozzá kérdést. Amikor a szovjetek 1956-ban elözönlötték Magyarországot, a Times egyik szerkesztőségi cikkei összefoglalta álláspontjukat: „Gyilkossággal vádoljuk a szovjet kormányt. Vádoljuk azt a legőrültebb árulással és a legaljasabb csalással amit csak ember ismert Vádoljuk azzal, hogy Magyarország népével ] szemben tegnap bolyán szörnyűséges bűncselekményt követett el, amelynek aljasságát soha nem lehet elfelejtem vagy megbocsátani.”
Ma a Times szerkesztőségi cikkeinek ugyanolyan vádló színezete van, azonban a fenyegető ujj ma inkább arra az elnökre irányul, aki Grenadát megmentette attól, hogy szovjet csatlóssá váljék úgy, ahogyan az Magyarországgal történt. A Times vezércikke 1968-ban a Csehszlovákia elleni inváziót az USA diplomáciai kudarcának nevezte, miközben Antony Lewis cikkíró azt tanácsolta, hogy „a Nyugat legtöbbet úgy segíthet, ha csendben és nyugton marad”. A Times-vezércikkírói az elmúlt években visszariadtak attól, hogy a szovjeteket bírálják a fegyverzet-ellenőrzés megsértése, a pápa elleni gyilkossági kísérletben való részesség, illetve a szörnyűséges vegyi és filológiai hadviselés alkalmazása miatt.
Sokat írtak arról, hogy a Watergate-ügy és a vietnami háború hogyan keltette fel a sajtó gyanakvását az USA kormányával szemben. A Timesnál a bizalmatlanság 1961-ben kezdődött, amikor az újság megszellőztette KENNEDY elnök Kuba elleni invázióra vonatkozó tervét, James Reston sugalmazására a Times kiadója, ORVIL DRYFOOS áttette a hírt az első oldal legkevésbé kitüntetett helyére és a Kuba ellen „küszöbön álló invázióra” való minden utalást töröltek .
Ezért bizonyos szerkesztők később megsértődtek, morogtak a Disznó-öbölben elszenvedett kudarc miatt, amelyet követően még Kennedy is megjegyezte, hogy talán a Times túl félénk volt, ha mindent közöl, amiről értesült, a tragédiát el lehetett volna kerülni. Ezt az incidenst azon a szerkesztői értekezleten idézték, amikor a Pentagon-okmányoknak a kormány kívánságával szembeni nyilvánosságra hozataláról vitatkoztak. A Timesról szóló, Rossz hírek című kritikus könyvben a volt New York Daily News-tudósító, RUSS BRALEY amellett érvel, hogy a Pentagon-okmányok ügye ültette a Timest a választott kormányok intézményes ellenzéke helyzetébe. Valóban ráruházott érdek volt a kormány megalázása és megdöntése. Ezért volt a Watergate oly kellemes a Times számára: megerősítette újólag az elnökség intézményét, önérdekűnek, továbbá a nép érdekeinek bátor és igaz védelmezőjeként láttatta a sajtót.
Ebben az időszakban nem csupán a Times szerkesztői oldalai mozdultak el balra, hanem híranyaga is. A riporterek új ideája a tekintélyrombolás lett. Az ilyen újságírók egyre keresték azokat, akik valamiért elégedetlenek voltak a vezetéssel, vagy változást akartak, ezeket aztán arra igyekeztek rávenni, hogy feljelentéseket tegyenek, amit kedvezőbb tudósításokkal, vagy ha a helyzet úgy kívánta, a névtelenség biztosításával honoráltak. A Disznó-öböl, Vietnam, a Watergate ugyancsak politikai iránymutatást adott a vállalkozó vitapartnereknek. Az amerikai erő használatának erkölcsi és stratégiai oktalansága, a kommunizmus lelkesítő hatása a harmadik világ elnyomottal között, a hősi ideálok és az USA etikátlan magatartása közötti ellentmondás ezen újságíróknak megbecsülést eredményezett.
 
A pártos tudósítók unalmassága
 
Még a Times újságírói sem voltak tudatosan ideologizáltak. Amint ezt Hilton Kramer, a Times volt művészeti szerkesztője, aki jelenleg a Criterion szerkesztője, megjegyzi: „A legtöbb liberális újságíró politikai előítéletei nem ütköztek liberális mivoltával. Úgy érezték, ők csupán a természet állapotáról tudósítanak. Mindazokat, akik nem értettek velük egyet, egyszerűen ideológiát gyakorlónak tekintették.”
Azonban a Times egyik fontos embere eljutott a Duranty- és Matthews-féle pártos újságírás szintjére, amely csúcspontját, ironikus módon, saját szavai szerint főszerkesztői, ügyvezetői posztján érte el. Ő Abraham Rosenthal, aki személyes beszélgetések után a baloldali felfogású riporterek egész nemzedékét alkalmazta. Többségük a Columbia Egyetemről és más nagynevű újságíróiskolákból érkezett. Rosenthal vállalkozókedvük és gyakorlatuk szerint kezelte őket, és sajnálkozott monolitikus nézőpontjukon. Már 1967-ben, egy szemináriumon, amelyet a harvardi CHRIS ARGYRIS professzor tartott, amiatt panaszkodik, hogy: „a szerkesztői oldal baloldali irányba ment el, a cikkírók liberálisok vagy baloldali liberálisok, és sok kitűnő riporterből kitetszik a pártosság szelleme.” Miután Londonból, Lengyelországból és Indiából tudósította a Timest, Rosenthal a lap helyettes főszerkesztője lett. Úgy érvelt, hogy a Timesnak vissza kell térnie a centrumhoz. „Az újság ne lehessen politikai szempontok szerint azonosítható.” Rosenthal 1969-ben lett főszerkesztő, de csak nemrégen intézkedett az ideologikus újságírás megfékezése iránt a lapnál. Gay Talese Királyság és hatalom című könyvében leírja, hogyan győzedelmeskedett Rosenthal a különféle hercegecskék hatalma és a hűbérbirtokok felett, amelyek egymással hadakoztak a Times feletti ellenőrzés megszerzéséért. Valószínűleg hatalmát akarta konszolidálni, mielőtt hozzálátott volna a tudósítások megreformálásához.
A Times tudósítói azt is felvetik, hogy Rosenthal elhalasztotta az egyensúly helyreállítását, mert bizonyos alappal hitt abban, hogy noha tudósítói liberálisok, mégis ők a legtehetségesebbek és legtapasztaltabbak ebben az üzletben. Minden kollégája úgy jellemzi Rosenthalt, mint perfekcionistát, így érthető, hogy vonakodott azon az áron helyreállítani a politikai centrizmust, hogy az újságírói szenzációkat átengedje rivális lapoknak. Ugyanakkor Rosenthal régivágású nézeteket vallott az újságírással kapcsolatban. „Utálta az ideológiai vagy érzelmi poggyászt” — mondja a Times washingtoni irodájának egyik tudósítója.
Számos tudósítója jegyzi meg, gyakran sajnálkozva, hogy Rosenthal konzervatívabbá vált. CHARLES KAISER, a Times egykori tudósítója, aki ma a Wall Street Journalnál dolgozik, „neokonzervatívként” jellemzi: „az évek múltával fokozatosan jobbra tolódott”. Rosenthal kétségtelenül antikommunista. Nemrégiben azért támadták, mert közölte Claire Sterling 6.000 szavas összefoglalóját a pápa merénylője, Ali Agca bolgár kapcsolataival összefüggő olasz bűnügyi nyomozásról. Rosenthal nem kérte fel a Times-csapat egyik tagját sem, amint az szokás, a sztori megírására. Sterling kiválasztása sajátságos volt, mivel ő az első sztorit a Reader's Digestnál készítette, és a Times tudósítói ellenségesen fogadták következtetéseit.
Talán még különösebb, hogy Rosenthal 1982-ben levelet küldött saját újságja szerkesztőjének, kifogásolva az újságban megjelent egyik gyászjelentést. A nekrológ azt tartalmazta, hogy WLADISLAW GOMULKA, az elhunyt lengyel vezető megmutatta, hogy lehet egy kommunista országot kormányozni „nyílt rendőri terror nélkül”. Rosenthal ezt írta: „Ez a kijelentés inkorrekt és sértő minden lengyel számára, aki (Gomulka) uralma alatt szenvedett.” A főszerkesztő úgy jellemezte Gomulkát, mint „elnyomó, nyers, ideologikus személyt, akinek kormánya csak azért maradhatott fenn, mert a lengyelek tudták, hogy megdöntése a szovjet hadsereg invázióját jelentené.”
Az újság újra és újra bebizonyította, hogy ellenfelei nem tudják megzsarolni, de olvasói hatást gyakorolnak rá. Rosenthal talán legnagyobb szerkesztői teljesítménye volt, hogy elkerülte az összeomlást, amelyet munkatársai már 1970-re jövendöltek. Ezt úgy érte el, hogy szakított a Times szenvtelen tudósításaival és szokványos szedésével. Olyan különleges rovatokat vezetett be, mint a Hétfői Sport és a Hétvége. Felélénkítette a szedést és a főcímeket, az olyan pikáns anyagokat, mint Erika Jong receptjei Távol a sütéstől címmel kezdte megjelentetni. Az olvasók szárnyalni kezdtek a kevésbé kötött formátum következtében. Rosenthal nem szerette közlekedési visszásságokról szóló cikkekkel traktálni olvasóit. Bírálták, mert kevesebb tudósítást szánt a megfáradt New York-i rovatoknak és több figyelmet szentelt a hamptoni híreknek. De ha Rosenthal képes idomulni olvasói kulturális ízléséhez, miért kellene figyelmen kívül hagynia a politikai elmozdulást? Bizonyosan a New York-iak jobbrasodródására ügyel, nevezetesen a katolikus és a zsidó olvasók preferenciáira. A város most Edward Koch-ot választotta meg polgármesternek, nem JOHN LINDSAYT.
REFORMOK LEGSZEMBETŰNŐBB GYŰJTŐHELYE az egykor független, de ma közvetlenül főszerkesztői irányítás alatt álló New York Times Magazine. A Magaziné több, a liberális lelkesedést átértékelő cikket közölt. A Mit jelentenek a polgári jogok? címűben Morrios Abram a fordított megkülönböztetés és a kvóták ellen érvelt. RICHARD BERNSTEIN az egyik ENSZ-ről szóló cikkében nem csupán bírálta az ENSZ Izrael- és Amerikaellenes álláspontját, hanem megkérdőjelezte a szervezet további fennmaradásának kívánatos voltát is. Az antikommunista cikkek gyakran a Magazine-ban jelentek meg, köztük volt VICTOR KRASIN írása: Hogyan tört meg engem a KGB?, vagy NICHOLAS Gage Elenát keresve címmel, továbbá Rosenthal lengyelországi visszaemlékezései a szovjet okkupáció előtti és az azt követő helyzetről. Másik emlékezetes írásmű, amely régebben nem lett volna jellemző a Timesra, Fox BUTERFIELD beszámolója a vietnami forradalmi iskola utolsó évéről, amely minden, a háborúról szóló baloldali orthodoxiát lerombolt.
A Times Magazine bemutatta továbbá a radikális feministák második gondolatát, akik újra felfedezték a család intézményét. Fran Schumer Vissza a valláshoz címmel jelezte a vallás iránti érdeklődés növekedését az értelmiség és a keleti-parti elit köreiben.
Mióta a Times hírrovatai nem olyan nyíltan véleményközvetítő jellegűek, jobboldali eltolódásuk sem kevéssé nyilvánvaló. Ezt nem kell túlértékelni, de létezik és érzékelhető, ha azt a Nationnak sajtókritikákat író Alexander Cockham fokozódó agitációja fényében nézzük. WARREN Hoge, a külföldi hírek szerkesztője azt mondja: „Ha van kifejezés, amit Rosenthal unos-untalan használ, az az, hogy az oldalakat politikailag egyértelművé kell tennünk.” Hoge hozzáteszi: „ha egy sztori mind a bal-, mind a jobboldallal szemben naiv vagy kritikátlan, hallgathatunk miatta Abe-tól”.
Van még néhány aktivista újságíró a Timesnál, de egyikük sem tudósít valamely nagyobb dologról, kisebbségben vannak. Még azok is, akik liberálisok, óvakodnak személyes szempontjaikat megjeleníteni tudósításaikban.
 
Egy amerikai visszatérés
 
Mi van tartalékban a New York Timesnál? Abraham Rosenthal törekvése az egyensúly fenntartására üdvözlendő, de meddig tart? Ez attól függ, hogy az egyformán kételkedő tudósításokra vonatkozó ideáljait más szerkesztők mennyire vállalják. Rosenthal-nak már csak három éve van a nyugdíjig, bár továbbra is hallhatók híresztelések maradásáról. Ő azt nyilatkozta a New York Magazine-nak, ‘hogy „valószínűleg” 65 éves korában visszavonul. Rosenthal utóda gyanánt a legtöbbször a következők kerülnek szóba: a helyettes főszerkesztő Craig Whitney, a külföldi szerkesztő Warren Hoge, a vezércikk-szerkesztő David Jones és a washingtoni irodavezető, Bill Kovach. Nyilvánvaló, hogy az új főszerkesztő politikai és újságírói meggyőződése hatást gyakorol a Times jövendő Irányvonalára.
Azonban aminek tanúi vagyunk, az egy másik Amerika visszatérése. A New York Times, Amerika legjobb újságja megerősíti nagyságát azáltal, hogy eltávolodik az elmúlt két évtized radikalizmusától, és újra hozzálát a felelős újságíráshoz. Ez az első liberális intézmény, amely felismeri a liberalizmus túlzásait, főként kommunizmussal átitatását, és keresi a helyreigazítást. Sok Times-olvasó attól tartott, hogy az újság nem lesz annyira rugalmas. De Rosenthal szerint tévedtek.
 
* A Policy Rewiew 1984/30. száma nyomán


« vissza