Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egy pluralista demokrata a XIX. században - báró Eötvös József


A gondolat, hogy a magyar nemzetiség csak úgy tarthatja fenn magát,
ha a nyugati civilizáció zászlaját hordja Európa ezen részében,
s egyediségét azon eszmék szolgálatában tünteti ki,
melyekért a művelt világ többi népei küzdenek:
e gondolat volt huszonöt év óta vezérfonala
összes politikai tevékenységemnek,
s az fog maradni ezentúl is.

[Levél Falk Miksához — Eötvös József: Levelek; Magyar Helikon, 1978. 398. o.]

 

I.

 

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF demokrata hazafi volt. A főrendi ház tagjaként is; császárhű szülei ellenére is. Igaz, ezek a Habsburg-barát szülők — ki tudja, miért — a Martinovics-összeesküvés egyik résztvevőjét, PRUZSINSZKY JÓZSEFET fogadták fel nevelőjének. Eötvös nagyapja politikai nézetei miatt igen népszerűtlen volt a reformkori fiatalság előtt. A budai gimnázium tanulói nem is óhajtottak egy hazaáruló unokájával egy padba ülni. A későbbi kiváló szónok, képességeiből ízelítőt adva, a szünetben a katedráról egy kis beszédet mondott, amellyel teljes mértékben megnyerte társai bizalmát. Kijelentette: családja a császárt szolgálja, ő azonban hazájáért fog élni, és hűségét népéhez tettei fogják igazolni.

Mint író, politikus, bölcselő bizonyított. Hazafi, és egyben az egyik legfényesebb európai szellem volt. Az elmélet és a gyakorlat, a poézis és a tudomány területén egyaránt értéket alkotott. Eszmevilágát a hegeli dialektika hatja át: a tagadás tagadásának elvét általános érvénynek vallja. A természet, a társadalom és az ember folyamatos fejlődésében és kölcsönhatásában is a világ egységének ismérvét látja.

Ez a világ megismerhető, méghozzá természettudományos alapon? S ettől korántsem félti a hitet:... ki vallását a tudomány után fáradva vesztette el, csak a tudomány által nyerheti vissza, mennél buzgóbban, mentői több sikerrel halad irányában, annál előbb fog visszatérni.” [Eötvös József: Vallomások és gondolatok; Magyar Helikon, 1977. 209. o.]

Elismerte ugyan, hogy a teológia tanításaiban számos ellentmondás van, de meggyőződése volt, hogy a természettudományos felfedezések csak ezeket cáfolhatják meg; Isten léte ellen nem jelentenek érvet, mert az „első ok” szükségességét nem küszöbölik ki.

Eötvös megsejtette az azóta sok példával bizonyított tényt: a természettudományi kutatás önmagában nem vezet ateizmushoz, materializmushoz, az egyház képes összhangba hozni tanait az új felfedezésekkel.” [BÉNYEI MIKLÓS: Világnézeti elemek Eötvös József gondolataiban. In: Eötvös József: Vallomások és gondolatok; Magyar Helikon, Bp., 1977.]

Nemcsak hogy megismerhetőnek véli a világot, de egyszersmind emberi kötelességnek is tekinti a megismerést:

Igyekezz látni! Bekötött szemmel senki nem járhat egyenesen!” [Gondolatok... 124. o.]

... ne felejtsük el, hogy az ész, a kitűnő képesség szinte a vagyonnak egy neme, s pedig a legszentebb s legnagyobb, melyet a Mindenhatónak köszönhetünk, s hogy ennek birtoka szinte kötelességekkel jár.” [Gondolatok... 235. o.]

Latra tette a materialista, deista, ateista nézeteket is, de egyértelműen a személyes istenhit mellett foglalt állást. Feltétlenül hitt az anyagi világon kívül vagy felül álló értelmes lénynek, a személyes istenségnek a létezésében. Úgy vélte, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember természetével nem egyezhet meg a szolgaság: márpedig az ösztönök és „testi organizmusunk” parancsait követve járomba hajtjuk fejünket.

Mondják, hogy a kereszténység túlélte magát, s hogy fel világosodott korunknak oly vallási tanokra van szüksége, melyek tudományos haladásával ellentétben nem állnak. Ha ezen materializmus a jövőnek vallása, akkor a jövőnek politikai és társadalmi formáiról kétségünk nem lehet, s a legundokabb despotiának, s a leggyalázatosabb szolgaságnak megyünk elébe... ha az istenségnek oltárai lerontatnak, ezek romjai felett a despotia trónjai épülnek fel.” [Gondolatok... 480-481. o.]

A hit lanyhulásában nem annyira az ismeretek terjedése, mint inkább a közömbösség terjedése játszik szerepet: nem a sok tudás, hanem a kevés áldozatkészség a baj.

Korunk veszélye nem a vallás elleneinek számában és bátorságában, hanem a hívők közönyösségében, s azon elszomorító tényben fekszik, hogy a jelen társadalomban minden vallás teljes türelemre számíthat, de türelemnél nem is talál egyebet...” [Gondolatok... 271. o.]

 

II.

 

A TÁRSADALOM FEJLŐDÉSTÖRVÉNYEIT is a folyamatos teremtés jegyében értelmezi. Az ember Eötvösnél közösségi lény, aki önmagát teremti a történelmi folyamatban. A társadalom fejlődése haladás, emelkedő irányú mozgás. Elveti a körkörös, diagonális, spirális „pendulum módjára” történő haladás elméleteit. Véleménye szerint a haladás mind a természeti-gazdasági, mind a tudati szférában jól mérhető, objektív kritériumok alapján minősíthető. Megjelenik az anyagi jólétben, az államszervezetben, a tudományban és az erkölcsben egyaránt. Az objektív kritériumoknak három fő csoportja van: 1) milyen hatalommal rendelkezik az ember a természet felett; 2) milyen fokú az általános műveltség; 3) mennyire tartják tiszteletben az emberi méltóságot.

Eötvös nem felhőkben járó idealista. Mindkét lábával a valóság talaján áll, és nagyon is jól tudja, hogy az anyagi javak fontosak, de nem kizárólagosak. A „polgárosodás” — azaz a haladás — számára a legfőbb mérce: a szabadság gyakorlása és az emberi méltóság tiszteletben tartása.

A világméretű haladást a keresztény civilizáció általánossá válásától várta. Úgy vélte, a kultúra csak akkor lehet az ember, az „eszes lény” rátermettségének megteremtője, ha nem szűkül le a civilizáció révén pusztán az anyagi dimenziókra.

Megérezte a „sültmaterializmus”, a vegetatív lét veszélyét. Figyelmeztetett arra, hogy transzcendencia nélkül nincs kultúra; bármennyit gazdagodik is anyagiakban a világ, az emberi és társadalmi integritás hanyatlása lesz a következménye.

Mivel a szabadságeszme ennyire központi helyet foglalt el gondolatvilágában, sajátos módon értelmezte a forradalmat, szerepét is a történelemben. Már szépirodalmi műveiben is [Magyarország 1514-ben] elutasítja a forradalmi módszereket, az erőszakot. Vak erők feltörését, anarchiát lát benne, amely a racionális cselekvést, a folyamatok irányíthatóságát szétrombolja. A jakobinus hagyományokon nyugvó egalitáriánus forradalmiságot és az abszolutizmust gyakorlatilag ugyanazon történelmi jelenségnek tekinti, más-más formában. Véleménye szerint a szabadság és egyenlőség eszméje egymásnak ellentmondók, így összehangolásuk korántsem lehetséges oly egyszerűen, mint azt a francia forradalom meghirdette. Az emberek képessége és társadalmi helyzete nem egyenlő, erőltetett egyenlősítésük végül is szabadságuk korlátozását jelenti. Sokat foglalkozott a francia példával. Úgy vélte, hogy a forradalom az egyenlőség eszméjét nem célnak, hanem eszköznek tekintette. A francia forradalmat Hegelre hivatkozva — „a gondolat tényének” nevezte, melyben megpróbálták megvalósítani a tudomány minden addigi eredményét. Ez az ésszerűségi kísérlet azonban kudarcba fulladt. Az ésszerűségre hivatkozva erőltették a centralizálást, de éppen ezáltal nem történt érdemi változás a korábbiakhoz képest: ezúttal az individuumot nem a király, hanem a nép nevében nyomták el. Eötvös szerint a forradalmak mindig túlhajtják céljaikat, s így ellentmondásba kerülnek önmagukkal.

A 48-as magyar forradalomból az emigrációba vonulásakor így ír CSENGERYNEK:

Engem az ég forradalmi embernek nem teremtett. Bármi nagy célt lássak magam előtt, az egyesek szenvedéseiről megfeledkezni nem tudok, s meggyőződésem szerint az anyagi erő, melyre minden forradalom támaszkodik, nem azon út, melyen az emberi nem előre haladhat.” [Eötvös József: Levelek. Magyar Helikon, Pb. 1976. 212. o.]

NE A SZEMÉLYES GYENGESÉG JELÉT lássuk az idézett sorokban! Eötvös elfogadja a forradalmi változások szükségszerűségét és eredményeit; az érte fizetett árat sokallja. „A forradalommal nem a konzervatizmust, nem az ellenforradalmat, hanem a reformot és rendet állítja szembe. A reformok ugyanis csak akkor létesíthetők, ha a társadalomban, az államban rend van! az építés, a haladás feltétele a nyugalom.” [Bényei Miklós: id. mű. 20. o.] Érti, hogy miért robbannak ki a felkelések; megrázóan ecseteli a tűrhetetlen kizsákmányolás, megalázás és önkény szenvedéseit. Tudja, hogy a forradalom több, mint pusztítás: tisztulás is egyben.

Ha nyári vész vonul át a vidéken, ezer letört ágat találunk, a mező virágait és füvét leverte a zápor, s csak pusztulást látnak szemeink. Azt, hogy a levegő megtisztult, s a korhadt fák ledöntetvén, új erősebb növénynek adnak helyet, nem veszi észre semmi. így van a forradalmakkal is; első pillanatban elborzadunk a pusztítástól, amit okoztak, de jótéteményei azért nem maradnak el.” [Gondolatok... 139. o.]

Hiszi, hinni akarja azonban, hogy az uralkodó eszmék felismerése, és megvalósítása a reformok útjain elkerülhetővé teszi a véráldozatot.

Nem következetlen; mivel a történelmi haladásban az egyre teljesebbé váló szabadságot, a szabadságeszme kiteljesedését látja — „az időfolyam szabadságfolyam” —, nem fogadja el a közszabadságot elnyomással, az egyéni szabadság megcsonkításának árán meghozni szándékozó mozgalmakat.

Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy az egyéni szabadság is korlátokkal határos. Szabadságunkat épp társas lény voltunk korlátozza, eleve és eredendően. A túlhajtott szabadság anarchiát, majd zsarnokságot szül. Az ember nem vágyódhat a teljes szabadság iránt, mert mások szabadságvágyával találja szemben magát. A föltétlen szabadság és a korlátlan uralom fogalma lényegében egy. Az ember ezért csak a szabadság — és egyenlőség — bizonyos mértéke után vágyódhatik, hogy gyűlölt tirannussá ne váljék. Ez a törekvés, a „szabadságeszme üdvös határainak” keresése rokonítja Madách Imrével, akiével gondolatvilágát oly gyakran állítják párba.

Eötvös az egyenlőség és szabadság eszméinek konfliktusát oly módon oldja fel, hogy az egyenlőséget a polgári szabadságjogok gyakorlásának egyenlőségeként értelmezi. A jogi és politikai egyenlőség forrása — világnézetéből fakadóan — az, hogy az emberek Isten előtt egyenlőek. Ily módon a szabadság és az egyenlőség eszméje nincs kibékíthetetlen ellentétben, sőt erősítik, kiegészítik egymást. A szabadság gyakorlása végső soron a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenéséhez vezet, és így a társadalmi feszültségek mérséklését eredményezi, az evolutív fejlődést lehetővé teszi.

Az emberek nembeli egyenlőségének nemcsak elméleti, de gyakorlati harcosa is volt. Ez megmutatkozott mind a nemzetiségi kérdésben, mind a zsidóság emancipációjának érdekében kifejtett tevékenységében is. Már 1840-ben publikálta híres írását A zsidók emancipációja címmel a Budapesti Szemlében, amelynek igen nagy hatása volt a kortársakra. Mindkét minisztersége alatt sokat tett politikai és polgári egyenjogúsításukért, melyet végül is az 1867/XVII. t. c. iktatott törvénybe.

 

III.

 

AZ EMBERISÉG FEJLŐDÉSTÖRTÉNETÉT szabadságvágyán túl egyesülési ösztöne határozza meg. Államelméletében is egészséges középútra törekszik a partikularizmus és a centralizáció között. Ezt az eszmét végső soron a föderalizmusban, az önkormányzatban találja meg.

Az állam szerinte az „ész kívánta”, a történelmi haladás terméke. S mivel a történelmi haladást a szabadságeszme kiteljesedésével azonosította, az államformák fejlődését is aszerint minősíti, hogy mennyiben biztosítottak nagyobb szabadságot polgáraiknak.

Az ókor despotikus államai az egyént semmibe vették; Róma is az állam mindenekelőtt-valóságára épült. Az emberi méltóság fogalmának kifejlődésére az ókorban csak a kis államokban kerülhetett sor. Itt az egyesek tevékenységének a közjóra gyakorolt hatása nyilvánvaló volt, s így az is világossá vált, hogy az állam feladata e képességek kibontakoztatása. Ezért köszönhet többet a civilizáció a görög városállamoknak, mint előtte és utána sok hatalmas birodalomnak.

Rómának el kellett buknia, mert az egyént alárendelte az elvont köznek: s ezen elvont köz mindig talált magának megtestesülési formát a diktátorokban és kivételezettekben, a magukat istenné tevő hatalommániásokban. Amikor a cézár lova megistenül az emberek felett, a fejlődés zsákutcája nyilvánvaló lesz.

Azon népek uralkodó fogalma, melyek Rómát megdöntötték, a legteljesebb egyéni szabadság öntudata volt... a kereszténység uralkodó eszméje, melynek hatása szintén terjedni kezdett ugyanakkor, az egyén szellemi szabadságának, s az emberi nem egységének eszméje volt, nem amint Róma értette, minden népnek egyetlen nép zsarnoksága alá vetése által, hanem mint a föld minden népeinek egy közös egyházba való egyesülése.” [Eötvös József: A XIX. sz. uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra II. Pest, 1854. 513-514. o. In: FÁBIÁN Ernő: Az ember szabad lehet. Eötvös József eszmevilága.; Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca. 1980.]

EÖTVÖS GONDOLATVILÁGÁBAN az állam társadalmi osztályok, rétegek fölött álló szervezet. Nem cselekedhet polgárai helyett, nem szerezheti meg a számukra szükséges javakat; de meg kell teremtenie tevékenységük keretét, a szabadságjogok legteljesebb garantálásával.

Eötvös fiatal éveiben sokat küzdött a nemesi vármegyék partikularizmusával; majd később az abszolutista hatalom — de akár a polgári állam — centralizációs törekvéseinek korlátozása állt figyelme középpontjában. Elutasította a hegeli „énállamot”, mert abban az ókori állameszme újraéledését látta.

Az egyén szabadságánál azonban nincs semmi becsesebb: nem fogadja el tehát, hogy az individuum legfőbb kötelessége, hogy az állam tagja legyen, hogy teljességgel alárendelje magát a „magán- és magáértvaló ésszerűnek”, az államrezonnak. Az állam beavatkozása polgárai életébe nem mehet tovább, mint „mennyi elkerülhetetlenül szükséges, hogy az álladalom organicus működése biztosíttassék” (SZALAY LÁSZLÓ). [Fábián Ernő: id. mű, 66. o.] Ezért nem rokonszenvezett a szocialisták „ábrándos rendszereivel” sem, mert azok megvalósulása monoton, prózai kaszárnyaéletre korlátozza az emberiséget. Félt, hogy „odáig bír a rossz rend, s a teória tévedni” {Az ember tragédiája), hogy az egyént kiteljesítő rendszer helyett holmi szürke és rettenetes falansztert teremt. Minden formában elutasítja, hogy az állam az egyén fölé nőjön, azt eszközlétre kényszerítse. A hatalom a közjó nevében kisajátítja az embert, az állampolgári engedelmességet a legszentebb kötelesség rangjára emeli, az állami intézkedésekkel szembeni ellenállást hazaárulásnak tekinti. Ez a végzetes tévedés-csalás a tirannia melegágya, mert a jogtalan hatalom is gyakorolhatja.

A keresztény-moralista Eötvös nem szűkíti le az állam ésszerű „szolgáltató tevékenységét” a puszta utilitárius alapokon körvonalazható fizikai szükségletekre. Az ember jóléte nem csupán anyagi helyzetének függvénye. A szabadság olyan erkölcsi érték, amelyből nem szükségszerűen úgy van több, hogy azt másoktól elvesszük... Ez az alapja annak a társadalmi békének, amely a demokratikus módon szervezett államban megvalósulhat.

Bölöni Farkas Sándor és Tocqueville könyvéből Eötvös és elvbarátai megismerhették az észak-amerikai községi önkormányzatokat, s ezzel roppant módon rokonszenveztek. Csengery Antal szerint a szabad község az első láncszem, amely a család után az embert az államhoz kapcsolja, az ő reformtervezetében a községek valamennyi fontos ügyének, költségvetésének, „háztartásának”, vagyonának kezelését, a jogrend fenntartását és a bíráskodást egyaránt — a népnek magának kell intéznie, közvetlen részvétel útján. A megyei képviselőket ezek az önkormányzatú községek választanák, tehát az ország nagyobb területi egységének is ez az „életrevaló községi rendszer” lenne az alapja. Erre épülne a népképviseleti parlament is Ily módon elkerülhető lenne, hogy a különböző csoportérdekeket tükröző párthegemónia kifejlődhessék, és ami ezzel jár: a korteskedés, vesztegetés — a korabeli gyakorlatból is már oly világosan kitűnő negatívumok. Ugyanakkor az alkotmányos érdek elkerülhetetlen szükségszerűsége a pártok léte. Eötvös a Reform és hazafiság c. művében írja, hogy az érdekek artikulálása nélkül nem jöhet létre a harmónia. A haza szabadságának jele: a „cserépszavazás”. Ugyanakkor Eötvös nem esik a demokrácia csapdájába: a Vox populi vox Dei nem abszolút igazság.

MILLIÓ EGYED A NÉP, de nem sértheti az egyént. A parlamentáris kormányzat a tartós szabadság koronája, de nem alapja. Az általános szavazati jog a politikai viszonyok eredménye, nem forrása. Ellenkező esetben az államgépezet olyasmire kaphat jogosítványt, ami a kisebb közösség elnyomására szolgál. A szabadelvű állammodell semmiképp nem alapozhat a „cél szentesíti az eszközt” elvére, hisz Eötvös helyesen érzékelte, hogy az eszköz lejáratja a célt: ezért oly fontos számára az erkölcsi tökéletesedés. Mindenkinek, de különösen a közéleti funkciót vállalóknak erre kell törekedniök.

Érdemes belegondolni, milyen széles látókörről tett tanúságot Eötvös a polgári demokrácia intézményeinek kritikus elemzésekor. Átlátta, hogy anyagi bázis, kellő műveltség és morális tartás kell ahhoz, hogy a népképviseleti demokrácia ne megvásárolt szavazatokon nyugodjék. Már ifjúkorában felismerte, hogy a születési arisztokrácia helyét a demokráciában a pénzarisztokrácia veszi át, s a műveltség alacsony fokán álló népet könnyűszerrel lehet befolyásolni.

Eötvös már a 40-es években is ezt a szemléletet képviselte. Nem osztotta a politikai realitásokat figyelő Kossuth nézetét a választójoggal kapcsolatban, aki azt automatikusan minden nemesre ki akarta terjeszteni, s cenzust csak a kívülállókra kívánt bevezetni. Igaz, a magyar forradalom egyedülálló lesz Európában a tekintetben, hogy a polgárosodást a nemesség vívja ki, de Eötvös mégis úgy tartotta igazságosnak, hogy a cenzus mindenkire kiterjedjen. A műveletlen, elszegényedett kisnemes miben különbözik az athéni Kriszposztól, ki Milthiadészre halált kiált? Kinek nem jut eszébe Madách művéből: Az ember tragédiájából az athéni szín?

 

Engedj meg asszonyom, kettőnk közül

Csak egyik élhet.

Három gyermekemmel

Tart, aki így szavaztat...

 

Eötvös korántsem az államhatalom-egyén párosában gondolkodott.

Célja az állam társadalmasítása volt, amelyet a társulás nemes eszméje segítségével vélt elérhetőnek. Az egyéni és területi szabadság intézményes biztosítékát az ember veleszületett egyesülési ösztönének alapján létrejövő intézményekben látta. Olyan szervezeti-testületi formákra gondolt, amelyekben az egyén különböző kötődéseken keresztül — és nem egy szál egymagában — kapcsolódik az állam szerkezetébe.

Az egyesületek képeznek az állampolgárokból olyan „új tömböket”, amelyek egyensúlyban tudják tartani a központi irányítást és a helyhatósági önállóságot. A sokoldalú kapcsolatrendszer az egyén szabadságának biztosítéka. Nagyon fontos azonban, hogy maga a hatalom eleve alapozzon a „helyhatóságok” kellő önállóságára. A modem állam csakis a self gouvernement eszméjére épülhet. Határozottan ennek tulajdonította vallási téren a protestantizmus sikereit is.

Meglepően aktuálisak részmegjegyzései a centralizált hatalom működését illetően. Rámutat, hogy a központosított államokban a tisztviselőkar elidegenedik azoktól, akiket igazgat. Nem tartozik nekik felelősséggel, és csak növeli terheiket.

Az idők folyamán az államhatalommal kapcsolatos számos gondolat eltorzult, az ellenkezőjére váltott. Ilyen pl. az, hogy a király csak hivatalnok; mert ennek elferdítése lehetett (és lehet), hogy minden hivatalnok egyszersmind a maga területén király...!

FIGYELEMREMÉLTÓ, amit Eötvös a központosított birodalomnak pénzügyeiről mond: csak látszatra érték az a nagy rend, amit a felületes szemlélőnek az így szervezett hatalom mutat: mi első tekintetre imponál, arról kiderül, hogy a nép anyagi jóléte és erkölcsi állapota rosszabb, mint a kisebb, vagy nem központosított államokban. „Valamint nagy birtokokban, melyek egy központból kormányoztalak, pompásabb épületeket, látszólag több rendet s egyszóval sokat találunk, mi első tekintetre imponál, míg ily birtokoknak termelése, s főképp tiszta jövedelme sokkal kisebb, mintha annak kezelése több birtokosok vagy haszonbérlők között osztatnék fel; ezt találjuk az államoknál is.” [Vallomások... 199. o.] Bölcsen utal az érdekek fontosságára: a hivatalnoki állam „vezérkara” lepénzelhető, megfizethető, de ez azt jelenti, hogy az államhatalom bizonytalan támaszért gyengíti meg biztos alapjait. Az állam polgárainak csak kicsiny részét képezik azok, akiket így meg lehetne nyerni; és „nem az a pénz, melyet évenként tisztviselőinek fizet, hanem az, mit polgárainak zsebében hagy, biztosítja a kormánynak fennállását.” [Vallomások... 182. o.]

 

IV.

 

Eötvös felismerte, hogy a kor eszmeáramlataiból az egyik legfontosabb a nemzetiségé. „Minden, mi az utolsó félszázad alatt a legnagyszerűbb történt, a nemzetiségi eszme által idéztetett elő.” [Vallomások... 668. o.] Olyan államnak, amely a nemzetiségi eszmével szemben áll, nincs jövője.

Eötvös azonban elméletileg sikerrel kombinálta az egyesülési eszmét a nemzetiségi kérdéssel. Eljutott a nemzetiségi autonómia gondolatáig, s az ezeken alapuló föderális állam eszményét tűzte ki célul. A szabadelvű demokráciában az egyes nemzetiségek megszervezhetik önálló érdekképviseletüket, fejleszthetik nyelvüket, kultúrájukat.

AZ EZERÉVES MÚLTÚ, soknemzetiségű magyar államban lehetetlen lenne a nemzetiségek erővel történő „unificálása”, vélte Eötvös. Ez elméleti rendszerének alapkövével, a szabadsággal, de közelebbről a liberális demokráciával is alapvető ellentmondásba kerülne. Szeme előtt azonban nemcsak a teoretikus elképzelés, hanem a megvalósult konkrét példa is lebegett, amely ma is működik: „Minden svájci egyenlő a törvény előtt. Svájcban nincsenek alattvalói viszonyok sem helyi, születési, családi vagy személyi előjogok” — mondja ki a svájci alkotmány 4. §-a. [Bundesverfassung der Schweizerischen Eidgenossenschaft. 29. Mai 1874.]

Ott nem zavaró, hogy azonos nyelvet beszélő nemzetállamok veszik körül. Ereje demokráciájában és jólétében van. Eötvös úgy vélte, hogy „a nem magyar nemzetiségek elnyomása nemcsak nem fekszik érdekünkben, sőt érdekünkben fekszik, hogy ezen nemzetiségek saját körükben a lehetőségig kifejlődve mennél inkább egyéniségeknek érzetéhez jussanak, s így az általános szlávságba való beolvadástól óvassanak meg.” (Vallomások... 669. o.) A birodalom összetartását az biztosíthatja, ha polgárainak nagyobb jólétet és szabadságot nyújt, mint amelyet a szomszéd államokban élvezhetnek, s ha sikerül érdekegységet teremteni, de legalábbis elegendő számú közös érdekkel összekapcsolni a különböző nemzetiségekhez tartozó állampolgárokat.

Állambölcseleti munkájában, az Uralkodó Eszmékben is így fogalmaz. „A birodalmat, amelyet alkotunk, a szabadságra alapítsuk, s ne más nemzetek közötti uralmakra, hanem csak az után törekedjünk, hogy a közcélokért több érdemet szerezve magunknak, az egyenlőek között az első legyünk.” [OLTVÁNYI AMBRUS: Egy pálya tükre — levelekben. In: Levelek 41. o.]

Konföderáció, az összes kelet-európai népeket egyesítő demokratikus államszövetség képe rajzolódik ki előtte a königgrätzi osztrák csatavesztés után. Ebben a magyar nemzetiség kultúrájának fölénye, történelmi tapasztalata alapján vezető szerepe lehet. Bizonyos volt számára, hogy Európa ezen részén, a francia és az orosz birodalom közé ékelődve, a körvonalazódó német államiság árnyékában csak nagy állam tarthatja meg függetlenségét. Úgy vélte, hogy az egyetlen, amire törekedni kell, hogy ez a nagy állam a szabadság elve szerint legyen rendezett... Végtelenül sajnálatos, hogy gondolatai az utópiák sorába kerültek.

Túl sokat várt az osztrák liberalizmus erősödésétől — amely szövetséges lehetett volna a polgári átalakulás terén —, és túl rövid időn belülinek várta, hogy a nemzetiségi eszmén az általános haladás túllép. Kissé alábecsülte a nyelvi közösség szerepét, vélvén, hogy a „mit” fontosabb a „hogyan”-nál, hiszen a felvilágosodás eszméi lefordíthatóak... Mindez azonban, a strukturalista nyelvészet új eredményeinek birtokában sem cáfolhatja a svájci példát.

Minden bizonnyal nemzetiségi politikája is hozzájárult, hogy nem ért el a nagy politikus kortársakéhoz hasonló népszerűséget. Mind a kortársak, mind az utókor hajlamos volt a „régi korok árnya felé visszamerengeni”. Ma, amikor annyi szó eszik felzárkózásunkról Európához, érdemes felidézni gondolatait:

A gondolat, hogy a magyar nemzetiség csak úgy tarthatja fenn magát, ha a nyugati civilizáció zászlaját hordja Európa ezen részében, s egyediségét azon eszmék szolgálatában tünteti ki, melyekért a művelt világ többi népei küzdenek: e gondolat volt huszonöt év óta vezérfonala összes politikai tevékenységemnek, s az fog maradni ezentúl is.” [Levelek... 398. o.]

Ő, aki nagyon tisztelt tanítómesterének, KÖLCSEYNEK szavait valóban magáévá tette, s a messze jövendővel komolyan összevetette a jelen kort, hatott, alkotott és gyarapítóit. Legnagyobb alkotása a magyar oktatásügyi rendszer volt.

 

V.

 

KEVÉS EMBERNEK ADATOTT MEG, ami neki: ugyanazt a tárcát kapta meg érett férfiként a kiegyezés kormányában, amelyet ifjúként a Kossuth-kormányban igazgatott. Felfokozott küldetéstudata — ami számos kortársát is jellemezte — a nagypolitika és az irodalom terén kevesebb babért termett számára; de szakminiszteri ténykedése maradandó eredményt hozott. Irodalmi babérnak talán annyi is elég, hogy A karthausit nemcsak széles olvasótábora értékelte magasra, de majdnem kívülről tudta — PETŐFI SÁNDOR is...

A vallás- és közoktatásügy nem csupán egy a sok kérdés közül, amely Eötvöst foglalkoztatta. A morális és műveltségbeli fejlődés a szabadságeszme harcosa számára a biztos talaj, amelyen állhatunk. Nincs társadalmi, gazdasági haladás művelt emberek nélkül! És az Isten óvjon meg a homo sapienstől, ha az nem homo morális.

A műveltség terjedése a demokrácia elemi feltétele. Nemcsak az a fájdalmas, ha az éhező nép ítél a nagyok felett (Madách); de ha a félrevezetett nép követi a törpéket vagy a nagy gonoszokat.

Műveltség nélkül a legszebb alkotmány holt betűnél egyéb nem lesz, s a legszabadabb elvek szerint szerkesztett charták csak arról tesznek bizonyságot, hogy ismét egy nép szedette rá magát szavakkal. A zsarnoknak s arisztokráciának hatalma csak a nép tudatlanságában fekszik, míg ezt nem orvosoljuk, az uralkodó személyek változhatnak, de szabaddá azért a nép nem lesz”. [Vallomások... 209. o.]

Az alapoknál kell kezdeni, hogy a talaj jól elő legyen készítve a tudomány lombos fájának fejlődéséhez. Ezért helyezett oly nagy súlyt mint gyakorló politikus is az elemi iskolai oktatás korszerűsítésére Az idő tájt az oktatás többnyire a vallásfelekezetek dolga volt, ezért ez a toleráns és mondhatjuk, ökumenikus lelkületű államférfi elkerülhetetlenül szembekerült az intézményes egyházakkal. Nagyarányú felekezeti tiltakozás bontakozott ki, amikor az 1848-as törvények módosított és kibővített változatát 1868-ban a képviselőház elé terjesztette. Végül is sikerrel járt, elfogadták tervezetét. A hitfelekezeti iskolák működését fenntartotta, csak kiterjesztette rájuk az állami felügyeletet; s ahol nem működtek felekezeti iskolák, ott a kormány a községeket kötelezte tanintézetek létesítésére s költségeik viselésére.

Naplóbejegyzései a Vallomásokban 1868 után oldalakon át a tanügyi felmérések száraz adataira szorítkoznak. A tanügyi állapotok általában véve siralmas képet mutatnak országszerte. Figyelemreméltó Eötvös megállapítása arról, hogy mely nemzetiségek és vallásfelekezetek fordítottak nagyobb súlyt gyermekeik iskolázására, s kik vállaltak nagyobb áldozatot. Általában megfigyelhető volt, hogy az izraelita felekezeti iskolák pénzügyi helyzete lényegesen kedvezőbb, a tanítók fizetése magasabb volt, mint az egyéb iskolákban; s a protestáns németség is hasonlóan figyelt gyermekei oktatására. Eötvös nyomban levonta a következtetést: a magasabb fizetés megfelelőbb tanerőket tart a pályán, s ez „egészben véve jobb”. Nem kell hozzá MAX WEBER-i elemzés, hogy a gazdasági helyzet és a protestáns etika — de tágabban értelmezve, az általános műveltség foka — közötti kölcsönhatásra gondoljon az ember.

Az egyetlen mód, melyen a nép erkölcsi nevelésére hatni lehet, a nép oktatásában keresendő. Valamint Isten a teremtést a világossággal kezdé, úgy az, ki népet teremteni akar, (s vajon azok, kik azon fáradoznak, hogy e népkáoszból egy nemzet legyen, nem ezt akarják-e?) adjon neki világosságot mindenekelőtt, a többi magától jön.” S ugyanitt: „ha valaki tőlem kérdezné, mi kell, hogy jövőnket biztosítsuk, mondanám: világosság és aztán ismét világosság, és végre még több világosság”. [Vallomások... 798. o. és 788. o.]

Megszívlelendők napjainkban is neveléselméleti megállapításai. Úgy gondolta, hogy nem puszta ismerethalmozás a cél; hiszen a gimnasztikában sem önmagáért, hanem testünk edzéséért vetjük a bukfenceket. Legfontosabb, hogy képességekben növekedjék szellemi tehetségünk. Az erő csak akkor nő, ha erőlködünk. Meglehet, manapság kissé divatjamúlt a drill, s a zsenge ifjú az álomban tanulásról álmodik. Mégis akadnak ma is — mint SIMONE WEIL —, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy milyen fontos az akaratedzés, a fölöslegesnek vélt memoriterek megtanulása.

Feláldozni a jelen élvezetet becsületérzésünknek, teljesíteni kötelességünket akkor is, ha az kellemetlen, egyszóval uralkodni magunk felett, mire az életben annyi szükségünk van, minderre a gyermeknek csak tanulása által van alkalma, s ha bizonyos, hogy ezek nélkül, bármely ismeretekkel bírjon, senki hasznossá nem válhatik, kétségtelen az is, hogy senki ezen tulajdonokat nem fogja később megszerezni magának, ha azokhoz iskolai könyve felett nem szokhatik.” [Vallomások... 700. o.]

Az észnek, mint a kardnak, nemcsak élre van szüksége, hanem szilárdságra is — és ez a jellem. A fölösleges, oly gyakran személyeskedésbe fulladó szakmai vitáinknál pedig megszívlelendő a hasonlata, miszerint a felette sok köszörülés nemcsak élesít, de gyengít is.

Hogy milyen jó kezekben volt minisztersége alatt iskolaügyünk, mutatja, hogy nézetei ma is mennyire korszerűek. így az, hogy az oktatást mindig a gyermek egyéniségéhez kell igazítani, s nem szabad fukarkodni a dicséretekkel, amelyek sokkal több eredményt hoznak a szigorúságnál: a pedagógus bocsánatos bűne, ha a kelleténél is nagyobbra értékeli a kis sikereket. Nem lehet a tananyagot puszta napi hasznossági szempontok szerint kialakítani. A nevelés nem az állam feladata, arra igazán soha nem lehet képes, hanem a családé, az egyházaké, a vallásé. Az állam csak az oktatásról gondoskodhat, hiszen ez is az egyént szolgáló lényegéből fakad. Az iskolai nevelést illetően nem az a fontos, mit mond a tanár, hanem a diákok egymás közötti viszonyának megszervezése adhatja a legtöbbet. A legfontosabb a diákság aktivizálása. A passzív figyelés sokkal nehezebb és fárasztóbb, kevésbé célravezető. Szabad gondolkodásra kell nevelni, mert az igazság terjedésének nem a tévedés az akadálya, hanem a féligazságok. Ez mind az oktatásban, mind a politikában veszélyes, mert a nép a féligazságokról nagyon is jól érzi, hogy fél hazugságok.

 

VI.

 

EÖTVÖS SZEMÉBEN a kereszténység a szabadság vallása, s mint ilyen, nem lehet ellentétben a modern liberális állam működési elveivel. Sőt: a kereszténység mentsvár az állam mindenhatósága ellen, s ellenszere lehet a nacionalizmusnak is. Eszménye a Montalembert gróftól, a francia liberális katolicizmus vezéralakjától kölcsönzött jelmondatban fogalmazódik meg: „szabad egyház szabad államban”. Montalambert-rel személyesen is találkozik és többé-kevésbé rendszeres levelezést folytat vele. Mindketten egyetértenek abban, hogy az egyház és állam szétválasztása kívánatos; meg kell szabadítani a katolikus egyházat az állami befolyástól.

Eötvös, aki a polgárosodásért, alkotmányosságért és a műveltség terjesztéséért küzd, elsősorban össztársadalmi szempontokból közelít a kérdéshez, míg francia partnere apostoli hevületű hitvalló. Eötvös mindenesetre arra számít, hogy e tekintélyes személyiség segítségére lesz a kétfrontos harcban, amelyet gyakorlatilag mind a harcos antiklerikálisokkal, mind az ultramontán szellemű magas klérussal meg kell vívnia.

Mind széleskörű levelezésében (Montalembert, SIMOR JÁNOS, HAYNALD LAJOS), mind az Uralkodó Eszmék című munkájában világosan kifejti: „a vallásnak az állam általi minden támogatása, mely a vallás elveinek tiszteletén túl terjed, csak gyöngítheti azon befolyást, amelyet a vallás az emberek kedélyére gyakorol”. „Az egyedüli, amit az államtól követel a kereszténység — teljes szabadság”. [Bényei Miklós: id. mű, 48. o.]

MINTHOGY A 48-AS TÖRVÉNYEK kimondták az összes vallások teljes egyenlőségét (bár, mint utaltunk rá, a zsidóság emancipációjára csak a kiegyezés után került sor; s a bevett vallásfelekezetek közé csupán a 90-es évek derekán került be a zsidó vallás is), a kiegyezés korára felemás helyzet alakult ki. A protestáns egyházak iskolai és egyházi ügyekben teljes szabadságot és a legnagyobb fokú autonómiát élveztek, míg a katolikus egyház az állam gyámsága alatt állt. Láttuk, hogy az oktatásügy terén a katolikus hátrányban voltak a protestánsokkal szemben az 1860-as években; 25%-kal kevesebb katolikus gyermek járt iskolába, mint protestáns.

Eötvös úgy vélte, hogy állambölcseletének alapfeltétele: az önkormányzat lenne a megoldás a fennálló bajok orvoslására. Egyházpolitikájában ennek szorgalmazásához lát hozzá. Autonómia megadását azonban csak akkor látja lehetségesnek, ha az egyházi vagyonnak (legalábbis egy részének) és az iskolaügynek a kezelésére egyházi elöljáróságot választanak, amelyben a világiak képviselete kellően biztosított.

Ha az egyházközségek ügyeit olyan képviselők intézik majd, akiket az egyes plébániákon a maguk soraiból választattak meg az egyházi elöljárói és az egyházmegyék számára az egyházközségekből, az egész ország számára az egyházmegyékből alkotnak hasonló testületeket, amelyek ott a megyéspüspök, itt a prímás irányítása által végzik az iskolai ügyek felelős vezetését, akkor senki nem fogja nálunk akár csak kétségbe vonni a katolikus egyház autonómiáját...” — írta Montalambert grófnak 1867-ben. [Levelek... 487. o.]

Ebben is tévedett nagy gondolkodónk. Éppen autonómiakongresszusunk idején, 1870-ben ült össze az első vatikáni zsinat, amely a vatikáni politika megmerevedését hozta magával. A katolikus egyházán erősödtek a szigorúan centralizált egyházkormányzati módszerek, a közvéleményben pedig növekedett az érzékenység az ultramontán veszély iránt. Az, amit a püspökök többsége világosan szabadelvűnek tekintett, a közvélemény számára túlságosan is klerikálisnak tűnt föl, s így lekerült a napirendről. Pedig mennyire fontos volna, ha — mint Eötvös számított rá — az alsópapságnak és világiaknak adott jogkö változásokat hozott volna az egyházi javak felhasználásában.

Olyan viszonyok, amilyenek most állnak fenn, amikor egyes püspökök és káptalanok több százezres évi jövedelmekkel rendelkeznek, míg némely lelkésznek a mindennapi kenyere sincs meg, és a katolikus iskolák több mint felének száz forint jövedelme sincs, csakugyan bajosan lesznek fenntarthatok” — írta ugyancsak Montalembertnek. [Levelek... 561. o.]

A második vatikáni zsinat után vagyunk. A katolikus egyház nemzetközi helyzete, állásfoglalása teljesen megváltozott. A szegények egyházává vált a magyar katolikus egyház is. Nincs akadálya tehát, rajtunk, a magyar társadalmon múlik, hogy megvalósuljon — ha százados késéssel is — Eötvös egyházpolitikája.



« vissza