Új folyam XXI. 1-2. szám
In memoriam Szunyogh Xavér Ferenc
Egy nagy bencés egyéniség
Diákjai is, e folyóirat is és az egész magyar katolikus egyház is régi kötelezettségének tesz eleget azzal, hogy megemlékezik Szunyogh Xavér Ferencről, akit joggal tekintünk a bencés rend két világháború közti egyik legnagyobb alakjának. Nagy volt mint tanár, nagy volt mint hitszónok, nagy volt mint egyházi író, és mindenekelőtt nagy volt mint liturgikus. Megelőzte a II. Vatikánumot, szemben misézett, magyarul keresztelt és esketett, és Magyar–latin Misszáléjával (Szunyogh 1933/1944) sokak számára tette érthetővé a misét, amely akkor latinul folyt, a hívektől távol álló oltárnál, a hívek számára alig érthetően. Talán még ennél is fontosabb, hogy nagy volt mint ember. Aligha ismerünk mást, akit annyira szeretett volna mindenki, aki ismerte.
Erre a megemlékezésre az adott alkalmat és lehetőséget, hogy többen is tarthatatlannak érezték a róla való hosszú hallgatást. Dányi Dezső és Juhász József, utolsó, 1946-ban érettségizett diákjai, kiadták egyetlen filozófiai munkáját, amelynek címe A Lét bölcselete (Szunyogh 1948/2010), és amelyet, irántunk érzett szeretetből nekünk, utolsó osztályának írt, amelynek nyolc éven át volt az osztályfőnöke. Ezt adta nekünk búcsúzóul, az utolsó évben, amikor tanított minket, útravalónak az életbe. Nekünk e könyv anyagát még csak előadás és jegyzettöredékek formájában adta át, és a jegyzetfüzetre azt a címet kellett írnunk, hogy „Az élet számára” – ez fejezte ki a legjobban e munkája célját és mondanivalója lényegét. Ennek a cikknek a megírását az is megkönnyítette, hogy Pákozdi István, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanára és a fővárási rk. egyetemisták és főiskolások lelkésze a Praeconia ez évi húsvéti számában írt róla Oltár és élet címmel egy terjedelmes, tudományos igényű cikket (Pákozdi 2011). Ez elsősorban életműve legfontosabb elemével, a liturgiával, de életműve egészével is foglalkozik.
E két munka terjedelmes életrajzi adatokat is közöl. Juhász József A lét bölcselete (2010) című könyv Utószó című záró részében tizenhét oldalas életrajzot tesz közzé. Tele van életrajzi elemekkel Pákozdi István Oltár és élet (2011) c. cikke is. Végül egy másik diákja, másik osztálytársunk, Schwanner Endre, aki ismert fotóművész, terjedelmes fényképalbumot készített róla, és ennek bevezetését ismét egy másik osztálytárs, Szakolczai György írta meg, nem az életrajzi adatok közlésére, hanem – ahogy mi neveztük őt – Xavér bácsi mindannyiunk által annyira szeretett, fölülmúlhatatlan egyéniségének megrajzolására törekedve. Ebben az összefoglaló cikkben mindezekre a munkákra támaszkodunk.
Ezek után ez a cikk nem lehet más, mint egy kettős recenzió, amelyet két életrajz egészít ki. Az első életrajz inkább a tényeket közli, a második pedig egyéniségét próbálja bemutatni egy szemtanú, nyolc évig diákja és később is rendszeres látogatója szemével, nem tagadva, hogy ez az életrajz szubjektív, és azt a szeretetet próbálja bemutatni, amelyet mindannyian, akik ismertük, éreztünk iránta. Egyéniségét Schwanner Endre legjobb fotója idézi fel azok számára, akik ismerték, és hozzák emberközelbe azok számára, akik csak hallottak róla, vagy ebből a cikkből ismerik meg.
(A Lét bölcselete) Először, kicsit bővebben, a most újra kiadott könyv (Szunyogh 1946/1990) történetéről. Szunyogh Xavér Ferenc a Budapesti Szent Benedek Rendi Szent Benedek Gimnázium tanára volt évtizedeken keresztül, az egyházi iskolák 1948. évi államosításáig. Mi, akik 1946-ban érettségiztünk, voltunk az ő utolsó osztálya. Utánunk, kora miatt, noha még csak ötvenegy éves volt, nem vállalt újabb osztályt, mert nem érezte magát elég fiatalnak ahhoz, hogy még egy osztályt nyolc évig, hatvanéves koráig úgy vigyen, mint minket, és az újabb osztállyal, hatvanéves korában is, ugyanazzal a fiatalossággal bánjon, mint velünk. Ezért végtelenül szeretett minket mint utolsó osztályát, és mi is határtalanul szerettük őt.
Akkor a nyolcadik osztály volt a legutolsó, az érettségi előtti, és ezen filozófiaóra is volt, amelyet nehéz volt megfelelő tartalommal megtölteni. Kicsi volt az óraszám, ez a kis idő kevés volt komoly stúdiumhoz, a tárgy nem volt érettségi tárgy, nem volt megfelelő tankönyv sem, és ezt az órát addig nem tudták igazán jól megoldani. Osztályfőnökünk, noha soha korábban filozófiát nem tanított, és soha korábban, teológiai tanulmányai befejezése után filozófiával nem foglalkozott, elvállalta utolsó osztályának filozófia-előadását. Amint ezt már leírtuk, nekünk még csak előadást tartott, és részleteket adott át, az óra azonban még így is olyan jól sikerült, hogy megtartotta még két évben, 1947-ben és 1948-ban, egészen az egyházi iskolák államosításáig. A sokszorosított jegyzetet az utolsó évben, 1948-ban adták ki. Nehéz volt megtalálni, és még nehezebb olvashatóvá tenni ezt a régi, stencillel sokszorosított, már alig olvasható, nem nagy méretű, de a végleges nyomtatásban mégis 200 oldalas könyvecskét. Amint ezt már leírtuk, ketten közülünk mégis megszerezték, olvashatóvá tették, és újra kiadták ezt a kis könyvet, az előszóban leírva a könyv történetét, a szöveg előtt közölve neves fotóművész osztálytársunk, Schwanner Endre csodálatos, Xavér bácsi egyéniségét a legtökéletesebben bemutató portréját, és a szöveg végén Xavér bácsi Juhász József által megírt életrajzát.
A könyv nem más, mint a skolasztikus filozófia alapjainak és a természetes Isten-érveknek rövid összefoglalása 17–18 éves fiatalok számára. Ennek megfelelően népszerű, könnyen olvasható, ma is teljes egészében időszerű, és nem lép fel azzal az igénnyel, hogy bármi igazán újat adjon elő. A szakértők aligha tekintik filozófiai mesterműnek. Négy részből áll, és ezek: „Az általános metafizika”, „A részletes metafizika”, „A fizikai Isten-érvek” és „A lélektani Isten-érvek”. Az első rész a metafizika fogalmát és fölosztását, majd a való fogalmát, törvényeit és kategóriáit, valamint az okság bölcseletét foglalja magában.
A második rész megkülönbözteti a természet és az ember bölcseletét, e rész első felében tárgyalva az anyag, az élet és a világegyetem bölcseletét, e rész második részében pedig megkülönböztetve a tapasztalati és a bölcseleti lélektant. A fizikai Isten-érvekkel foglalkozó rész a rend, a törvények és a célszerűség létének tapasztalatából indul ki, és ezt követik a csillagászatból, azaz a világ mozgásából és a biológiából vett érvek. A negyedik, a lélektani Isten-érvekkel foglalkozó rész talán a legfontosabb, eltekintve az általános bevezetéstől. Foglalkozik a bölcseleti Isten-érvekkel, továbbá a negatív Isten-érvekkel, tehát a tagadás tarthatatlanságával, és ezt a részt az Isten mibenlétére, valamint az Isten és a világ kapcsolatára vonatkozó fejtegetések zárják le.
Ezt a könyvet a legmelegebben ajánljuk a hit és a keresztény filozófia kérdései iránt érdeklődő fiataloknak és a velük foglalkozóknak. Valószínű, hogy a szerző egyes természettudományos jellegű, a csillagászattal és a biológiával foglalkozó része-ket – a természettudomány fejlődésének megfelelően – ma már kissé másként írna meg, de ma sem tudunk olyan könyvet, amely ennél jobb és közérthetőbb, alapfokú áttekintést tudna adni mindezekről a kérdésekről olyan fiataloknak, akik ennek a kérdésnek nem szakértői, és – más lévén a hivatásuk – nem is akarnak azzá válni.
(Az „Oltár és élet”) Lényegesen nehezebb feladat Pákozdi István (2011) az Oltár és élet című, most megjelent cikke recenziójának megírása, különösképpen annak számára, aki e kérdésnek nem szakértője. A cikk 61 lábjegyzetben adja meg a teljes bibliográfiát, és már csak ezért sem ismertethető, hanem csak elolvasásra ajánlható. Az látszik a legjobbnak, ha az életrajzi részeket a későbbiekre hagyjuk, és itt csupán négy terjedelmes idézetet közlünk, mert aligha írhatunk jobbat, mint a szerző.
Az első idézet a bevezető bekezdés.
„Nemzedékek nőttek fel a kis, fekete Magyar–latin Misszále (Szunyogh 1933/1944) napi forgatásával, amit ő készített, és ami szövegeivel, magyarázataival sokak számára hozta közel a liturgiát. A bevezetők, ünnepmagyarázatok némi módosítással ma is használhatók. Pályája, munkássága, élete egészen rövid képekben és dokumentumokban követhető a Szent Szabina-kápolna mellett álló Bencés Tanulmányi Ház folyosóján látható tárolóban. A Pannonhalmi Főkönyvtárban pedig hatalmas iratgyűjteményt képez szellemi hagyatéka. Ha egész életében mást sem csinált, csak írt volna, akkor is óriási teljesítmény lenne! Pedig emellett mennyit utazott, tanított, beszédeket, lelkigyakorlatokat tartott, szervezett, imádkozott!” (i. m. 116. o.).
A második idézet a liturgiával való foglalkozásának kezdetét leíró bekezdés:
„[1922-i külföldi utazásai után] megkezdte a nyugati liturgikus mozgalom legjelentősebb műveinek lefordítását és kiadását. Ekkor indult meg a »Keresztény Remekírók« tizenhat kötetes sorozata Flóris és Polikárp rendtársaival, amelynek szerkesztésében és kiadásában ő is részt vett. A vasár- és ünnepnapi miseszövegek változó részeinek kiadása vezette el a teljes Misszále megjelentetéséig. Számtalan írásával és tizenkétezer beszédével népszerűsítette a liturgiát. Bizonyára nagy hatást gyakorolt rá az 1925-ben rendezett rendkívüli szentév, amelynek során eljutott Rómába, sőt a zarándoklat egyik szervezője, olasz tolmácsa pedig a neves író: Németh László volt” (i. m. 119. o.).
a harmadik idézet munkásságának összefoglalása:
„Munkássága alapvetően három témakört ölel fel: bencés lelkiség, Szentírás, liturgia. Összegyűjtött munkáit azonban a pannonhalmi rendi könyvtár – bizonyára az áttekinthetőség miatt – öt kategóriára osztotta:
I. Benedictina (a bencés rendre vonatkozó művek): 50 db. könyv, nagyrészt fordítások, néhány önálló tanulmány.
II. Scriptura (szentírási vonatkozású művek): 13 db. könyv (saját fordítások, kommentárok; kiemelkedő az Újszövetség fordítása magyarázatokkal ellátva).
III. Liturgica (a katolikus liturgiára vonatkozó művek): 13 kötet (fordítások, saját munkák, liturgikus lelkiség, misemagyarázatok, zsolozsmamagyarázatok, liturgikus lelkigyakorlatok, liturgikus prédikációk, az egyházi év szakaszaihoz fűzött magyarázatok, misztériumjátékok).
IV. Varia (különféle művek): 6 dosszié (rádiós beszédek, cikkek a Katolikus Akció részére, előadások papoknak, kéziratos naplók, feljegyzések, újságcikkek stb.).
V. Imakönyvek (11 könyv): Missale, Breviarium, Sacramentarium, Oremus, Directorium, Rorate, Gloria, Miserere, Alleluja, Veni! Maranata!” (i. m. 123.)
A negyedik, utolsó idézet Pákozdi István cikkének függeléke, amely minden kommentár nélkül jelent meg. Ehhez annyit merek hozzáfűzni, hogy Szunyogh Xavér Ferenc nyolc évig volt a latin- és magyartanárunk, és nyolc évig tanított minket gondolataink rövid, magyaros és szabatos kifejezésére. Az idézet a következő:
„A vízkereszti szentmise könyörgésének magyar fordítása:
A jelenlegi Misekönyv szerint:
»Istenünk, te a mai napon a betlehemi csillag fényével vezeted a nemzeteket, és kinyilatkoztattad nekik egyszülöttedet. Add meg jóságosan, hogy szent színed látására jussunk az örök dicsőségben, miután a hitből már itt megismertünk téged.«
Szunyogh Xavér Misszáléja szerint:
»Isten, ki a csillag vezérlete mellett a mai napon kinyilatkoztattad egyszülött Fiadat a pogányoknak, engedd kegyesen, hogy mi, kik téged már hitünk által ismerünk, magasztos színed látására is eljuthassunk.«
A változatlan eredeti latin szöveg:
»Deus, qui hodierna die Unigenitum tuum, gentibus stella duce revelasti, concede propitius, ut qui iam te ex fide cognovimus, unque ad contemplandam speciem tuae celsitudinis perducamur.« (i. m. 125.)”
(Az élettörténet)Pákozdi István (2011) cikke nagy részében és Juhász József (2010) a Szunyogh Xavér Ferenc kis filozófiai könyvét (1948/1990) lezáró tanulmányában részletesen leírják élettörténetét. Ezért itt erről csak néhány bekezdést írhatunk azzal, hogy aki többre kíváncsi, olvassa el az idézett munkákat.
Palóc volt, tereskei, szegényparaszti eredetű, de büszke is volt erre, és származása meghatározta egész életét. Az ország egyik legelőkelőbb szerzetesrendjének tagja lett, de vidámságán, életszeretetén, közvetlenségén, természetességén és őszinteségén mindig meglátszott a paraszti sorsot büszkén vállaló ősök szelleme. Édesapja, katonai szolgálata után, fővárosi levélhordói állást kapott, tehát – Németh László terminológiája szerint – „kisfixes” lett Budapesten. Hárman voltak testvérek, de a család szellemét mi sem mutatja jobban, mint hogy szülei még három gyereket neveltek, egy fiút és két lányt. Holtáig hű maradt szüleihez és – mi, diákjai, ezt is tudjuk – más családtagjaihoz is. Szüleinek – édesapja nyugdíjazásakor és a rend engedélyével – könyvei jövedelméből kis házat vásárolt szülőfalujukban, Tereskén, és még minket, diákjait is elvitt oda látogatóba. Végrendelete szerint ott is temették el, az egykori bencés kolostor kriptájában, és amikor meglátogatjuk ott a sírját, meglátogatjuk azt a házat is, ahol szülei éltek, halálukig.
Budapesten, diákkorában a Regnum Marianum köreibe került, és nyilván itt kapta meg a papi hivatást. 1918-ban szentelték pappá, és ekkor kapta meg a tanári képesítést is. Először, egészen rövid ideig, Komáromban tanított, de onnan, keményen megvallott magyarsága miatt hamarosan menekülnie kellett. Ezután, több kisebb-nagyobb kitérő után, 1928-ban Budapestre került, és itt tanított az egyházi iskolák államosításáig, 1948-ig. Mérhetetlenül szerettük és becsültük mi, az utolsó osztálya, és az iskola egésze is. Nála lelkiismeretesebben nem lehetett eleget tenni tanári és osztályfőnöki kötelezettségeinek, de energiája sokszorta több volt annál, mint amit ez a munka kívánt meg tőle. Itt idézett két életrajzírója pontosan leírja, mit tett, és amit tett, messze meghaladta a normális emberi teherbírást. Ezrével tartotta prédikációit, és szellemi vezére volt a szertartásokat a néppel megértetni akaró liturgikus mozgalomnak. Könyvei szinte hihetetlen számáról már írtunk.
Amilyen őszinte és szókimondó volt mindenben, ugyanolyan őszinte volt a politikában is. A legkeményebb kritikusa volt a nácizmusnak és magyar válfajainak. Ebben a szellemben nevelt minket is, visszatartva osztályát a németek átmeneti győzelmei által okozott lelkesedéstől, amely akkor elég sok magyar fiatalt magával ragadott. Az iskolák államosítása után is meg akarta tartani függetlenségét, és „remetecellát” épített magának a külső kelenföldi Szent Szabina-kápolna mellett, úgy érvelve, hogy a rend, már Szent Benedek idején, megengedte öreg tagjainak a remeteséget. Becsületessége és szókimondása ezekben ez években is megmaradt, és meg is hozta következményét, a börtönt. 1961-ben tartóztatták le, és ítélték el, 1963-ban, a részleges amnesztiával szabadult kilencven paptársával együtt. Ezt követően Pannonhalmán élt 1980. október 7-én bekövetkezett haláláig. Többször is meglátogattuk, mindvégig megőrizte jókedvét és életszeretetét.
(A személyiség)Ez a leírás nem lenne teljes, ha nem fejeznénk be az utolsó élő szemtanúknak, utolsó osztálya tagjainak személyes emlékeivel. Ez a befejező rész Schwanner Endre fotóművész albumának Szakolczai György által írt bevezetésére támaszkodik.
Hatalmas ember volt, majdnem kétméteres és mázsás, ez határozta meg fizikai megjelenését, de egész egyénisége is teljesen összeforrt ezzel a fizikai megjelenésével. Ha rá emlékezünk, először mindig ez a fizikai valósága jelenik meg előttünk. Mindannyiunk előtt úgy él, mint hatalmas, nagy, majdnem mindig mosolygó ember, aki szilárdan és megingathatatlanul áll a földön két hatalmas lábán, sugározva magából a nyugalmat, a szilárdságot, a biztonságot, a természetességet és a realizmust. Egész életét, egész életvitelét, egész életérzését ez a súly, ez a biztonság, ez a megingathatatlanság és ez az ebből áradó derű határozta meg. Előfordult, hogy úgy láttuk, haragszik, előfordult, hogy kiabált, de a lelkünk mélyén mindig úgy éreztük, hogy ez csak játék, mert szilárdságát, nyugalmát és ebből áradó derűjét nem ingatta meg valójában soha, semmi.
Soha nem felejtjük el azt a zeneakadémiai kórusestet, amikor énekkarunkban sehogyan sem jött össze a basszus, és meg kellett erősíteni a szólamot Xavér bácsival és Póli bácsival (Radó Polikárppal, a hittantanárunkkal, a Hittudományi Főiskola későbbi professzorával, aki termetre ugyanakkora volt, mint ő). Jöttünk be kettesével a pódiumra. Elöl a szoprán kis elsősei hibátlan fehér zokniban, aztán egyre nagyobb kamaszok és fiatalemberek, és a basszus végén az utolsó pár, Xavér bácsi és Póli bácsi. Természetesen azonnal nyíltszíni taps és hangos, meleg nevetés: már biztosítva volt a hangulat és a siker.
Testének súlyát egyéniségének súlya tette teljessé. Ez a súly megmutatkozott mindenben: nemcsak abban, ami ma már megmosolyogtató kedves emlék, hanem minden másban. Bármennyire szeretetre méltó volt, őt mindig, mindenben komolyan kellett venni. És ehhez a súlyhoz neki nem volt szüksége semmiféle külsőségre: lehetett lábszárközépig érő nadrágban és karközépig érő ujjú, pecsétes reverendában: ő mindig és így is ugyanaz volt, tekintélye és ereje saját magától jött, és nem függött senki-semmi mástól.
Nemcsak a külsőségek voltak idegenek számára, hanem hiányzott belőle minden formalitás. Tökéletesen és fenntartás nélkül őszinte volt, ami a szívében, az a száján. Mi pontosan tudtuk, hogy mi volt a véleménye tanártársairól, sőt netán feljebbvalóiról, de ebben nem volt semmi tekintélysértés vagy rombolás, vagy semmi cinkosság. Amit ő néha kimondott, azt mi úgyis tudtuk, mert a gyerekek élesebb szemű és kegyetlenebb kritikusok, mint a felnőttek. Ez benne nem a rossznak vagy tiszteletlenségnek a támogatása, hanem az igazság szeretete és a velünk szembeni teljes emberi egyenlőségnek az őszinte elismerése volt. A gyermek is teljes jogú ember, és joga van az őszinteségre, fel tudja ismerni a teljes igazságot, és joga van a teljes igazságra. Ő mindig is tudatában volt ennek, és ennek megfelelően kezelt minket. Mindig és mindannyiunknak volt annyi judíciumunk, hogy tudtuk: amit nekünk mondott, az nekünk és csak nekünk szólt, és soha senki nem élt vissza azzal, hogy teljes jogú partnerként kezelt bennünket.
Ez az őszintesége teljes informalitásának és természetességének volt a következménye. Ő nem úgy viselkedett, ahogy egy tanárnak vagy hitszónoknak viselkednie kellett: ő úgy viselkedett, ahogy ezt jónak és helyesnek, sőt, természetesnek és magától értetődőnek tartotta. Ez mégsem jelenti azt, hogy magát tekintette a dolgok végső mércéjének, hiszen ez egyfajta gőgöt jelentett volna, tőle pedig mi sem állt távolabb, mint az ilyesmi. Ő természetes és magától értetődő módon tette a helyeset, mert a helyes mérték benne volt az egyéniségében.
Ez az őszintesége és természetessége megnyilatkozott abban is, hogy őszintén és természetesen szerette az életet. Szerette a jó bort, a jó vacsorát, a jó társaságot, a kellemes beszélgetést és a jó futballmeccset. Ha társaságban volt, ő volt a központ, nem azért, mert erre törekedett, hanem azért, mert ez szükségképpen következett egyénisége súlyából, természetes vidámságából és életöröméből. Hogy visszatérjünk fizikai megjelenésére, az a mérhetetlen biztonság és természetesség, ahogy a valóság talaján állott mindenben, ebben is megmutatkozott: Nem lehetett másként, mint hogy ő adja meg a társalgás alaphangulatát, más még csak el sem volt képzelhető. Egyikünk emlékszik, hogy egy időben – még diákkorában – fel is vetette a kérdést: vajon nem igazibb és helyesebb lett volna-e az ennél nagyobb aszkézis. Ma már egyértelműen látjuk, hogy neki volt igaza, és hogy az élet teljességéhez nagyon is hozzátartozik az a természetes életöröm, ami benne olyannyira megvolt.
Természetességéből és valóságérzékéből eredt alapvető demokratizmusa és az emberi egyenlőségbe vetett hite is. Soha semmit nem döntött el a tekintély, hanem mindig, mindent az igazság alapján. Mégis óriási volt az emberi tekintélye, éppen ezért. Alapjában véve liberális gondolkodású volt, a gondolatnak és a szellemi önállóságnak a tisztelője. Újító és független szellem volt saját maga, és az újításnak és szellemi függetlenségnek tisztelője másban is. Nem engedelmességet tanultunk tőle, hanem gondolkodni tudást.
Újító és független szellem volt, még csak nem is engedelmes – de mégsem volt lázadó. Latinul kellett volna keresztelnie, de ő magyarul keresztelt; a híveknek hátat fordítva kellett volna miséznie, de ő szembefordulva misézett. Tudatosan szabályt szegett, tehát lázadó volt – és mégsem volt az, mert tette mindezt akkora természetességgel és annyira nem a lázadás szellemében, hogy ez nem érződött ellenszegülésnek, még ha valójában az is volt. Nem azt mondta, hogy ő mást tesz, hanem azt, hogy azt teszi, ami az alapelvekből és a hagyományokból következik. Így lett a lázadásból ortodoxia.
Azt hiszem, mélységes hite volt az, amely megadta neki, hogy a szabályt vagy konvenciót sokszor nem követve sem vált lázadóvá. Annyira magáévá tette az egészet, hogy az a néhány dolog, amelyben külön úton járt (addig, amíg az események utol nem érték őt), annyira eltörpült az egészhez képest, hogy szót sem érdemelt. Így lehetett tehát ő újító és független szellem, és mindezt olyan természetesen tette, hogy észre sem vették, hogy amit mondott vagy tett, az nemegyszer újítás volt és eltérés a szabálytól.
Mi, akik az ő utolsó osztályába jártunk, elsősorban az igazi emberséget kaptuk meg tőle. Egyikünk sem vitte igazán sokra, egyikünk sem futott be nagy karriert, és talán szerezhettünk volna az alatt a nyolc év alatt ebből vagy másból több tárgyi tudást. Ami azonban ennél sokkal több: egyikünk sem szakadt el attól, amit ő elsősorban át akart adni nekünk, és egyikünk miatt sem kell szégyenkeznünk. Hogy ezt nagyrészt neki köszönhetjük, abban mindannyian biztosak vagyunk.
Irodalom
Juhász József (2010): Utószó. In: Szunyogh X. Ferenc (1948/2010): A Lét bölcselete, 195–211. o.
Pákozdi István (2011): Oltár és élet. Harminc éve hunyt el Szunyogh Xavér bencés, a magyar liturgikus megújhodás apostola. Praeconia, Budapest.
Szunyogh Xavér Ferenc (1933/1944): Magyar–latin Misszále az év minden napjára. Budapest, Szent István Társulat, VI./1. (2011) 116–126.
Szunyogh X. Ferenc (1948/2010): A Lét bölcselete. Kiadta Dányi Dezső és dr. Juhász József. Schwanner Endre portréfényképével. Sopron, Novum Publishing Kft., 211 o.
Hibaigazítás
A Magyar Szemle augusztusi számának 192–202. oldalán Szunyogh Xavér Ferencről, erről a nagy bencés egyéniségről írt megemlékezés javításra és kiegészítésre szorul. Az a „remetecella”, ahol az iskolák államosítása után élt, és tovább dolgozott a mellette lévő Szent Szabina-kápolnában, megvalósítva liturgiai törekvéseit mindaddig, amíg börtönbe nem került, nem a külső Kelenföldön, hanem Kelenvölgyben volt. Itt annak az egykor a közelben lévő kávai bencés apátságnak is akart emléket állítani, amelynek ma csak szerény romjai láthatók a Kamaraerdőben, és ahol a hagyomány szerint Szent Gellért a vértanúsága előtti éjszakát töltötte.
Szakolczai György
