Bevezetés.

Egy interjúkötet olvasása során - amelyben a ma oly divatos témáról, a húsz évvel ezelőtti rendszerváltás előzményeiről faggatták annak kiemelt jelentőségű szereplőit - egyre kísértetiesebbé vált számomra, ahogyan szinte valamennyi megszólaló az 1985-ös monori találkozót és a meghiúsult második monori találkozót említette, amelyek így szinte mérföldkővé emelkedtek a rendszerváltáshoz vezető események sorában. Az interjúk szövege kötetté összeállva pedig valami egészen más minőséget vetített elénk a találkozó elmaradásának történéseiről. A beszélgetések kapcsán ugyanis egyre határozottabban körvonalazódott az a kép, amely szerint a rendszerváltást megelőző társadalomban vagy inkább a politikai-szellemi és kulturális közösségek területén a törésvonal nem a kádári diktatúra, azaz a hivatalos párthatalom és annak ellenzéke között húzódott - vagy legalábbis ennek a törésvonalnak volt egy másik dimenziója is -, hanem egészen más koordináták mentén kell azt keressük. Egyre több adat áll rendelkezésünkre arra vonatkozóan, amelyet a sorjázó visszaemlékezések is erősítenek, hogy legalább akkora volt az átjárás és a háttérszemélyeken és intézményeken keresztüli együttműködés az illegalitást is vállaló úgynevezett demokratikus ellenzék és az állampárt által működtetett tudományos-kulturális intézményrendszerben dolgozó, a hivatalos kormány- és pártszervek számára döntés-előkészítést végzők, végső soron a tényleges politikai hatalomban ülők között, mint például a demokrata és a nemzeti ellenzék sorai között. S bár a demokratikus ellenzék és történetíróik a mai napig a népiek kollaboráns és szövetséges magatartását sulykolják, egy-egy kiemelkedő jelentőségű személyiségének, így Illyés Gyula és Németh László hatalom általi megkörnyékezésére vagy éppen Csoóri Sándor és Pozsgay Imre közeli emberi kapcsolatára hivatkozva, ma már egyértelmű, bár nem eléggé hangsúlyozott, hogy a rendszeres, szervezetszerű együttműködés és „együttjátszás" a hatalom és annak demokratikus ellenzéke között alakult ki. A rendszerváltozást követő gyors egymásra találás a Demokratikus Chartában tehát nem a véletlen műve, az utódpárt kiszabadítása a karanténból, majd a későbbi együtt kormányzás e szempontból vizsgálva csupán a hetvenes évek vége óta tartó összefonódás természetes és szükségszerű következménye. A második monori találkozó meghiúsulásának történetén keresztül e problémakörről és annak eszmei alapjairól kaphatunk újabb ízelítőt.

 

A demokratikus ellenzékről - másképpen. Monoron és a második monori találkozót előkészítő megbeszéléseken a nemzeti radikális ellenzéken kívül a demokratikus ellenzéket mind a három, jól felismerhető társadalmi irányzata képviselte, amelyek azonban lényegében egy tőről fakadtak, s a mából visszatekintve szinte érthetetlennek tűnik, hogy az alapvetően 3/4-1/4-es felállást hogyan kívánták és kívánják ma is „eladni" négy különböző, önálló irányzat párbeszédének. Az önállóság ékes cáfolata, hogy a rendszerváltást követően mindannyian egy azonos politikai tömörülésben egyesültek, azaz egyetlen párt képviselőivé váltak. Az első találkozót szervezők között a felek még igyekeztek a feles arányt, az egyenlő képviselet elvét megtartani, s az előadók közül is kettőt-kettőt jelöltek a felek, de a négy korreferátumot tartó személy már kizárólagosan a demokratikus ellenzékhez volt köthető. S bár a demokratikus ellenzék találkozóról kiszorult képviselői körében rendkívüli elégedetlenség mutatkozott a szervezőkkel szemben, a meghívottak között is legalább 2/3-os arányt képviseltek a hozzájuk sorolható személyek. A második találkozó előkészítése esetében is csorbult az egyenlő képviselet elve, hiszen a népiek részéről jelen lévő Csurka István és Für Lajos mellett a másik oldal három irányzatra oszolva képviseltette magát 2-2 fővel, azaz rendszeresen jelentősen túlreprezentálta magát. Für Lajos visszaemlékezése szerint ezen túlmenően a demokratikus ellenzék számos képviselője csatlakozott még az előkészítő bizottsághoz, így a megbeszéléseken sokszor 10-15 fő állt szemben a két, a nemzeti radiális ellenzék képviselőivel szemben. A demokratikus ellenzék - a négyféle ellenzéki csoportosulásról kieszelt koncepciója szerint - e három csoportját nagy vonalakban az alábbiak szerint határozhatjuk meg.

1. Az MSZMP reformirányzatának képviselői, akik alapvetően a meglévő rendszer keretein belül, sokszor az állampárt tagjaként, a fennálló rendszer érdemi meghaladásának szándéka nélkül vettek részt a demokratikus ellenzék munkájában, s akik „a rendszer toldása-foldása során s az adósságlavina növekedésével - a bennfentesek, a legféltettebb titkok tudói (a felsőbb pártvezetés, a PM, az MNB, a KSH, az OT s az ezekhez kapcsolódó kutatóintézetek, egyetemi tanszékek egyes vezető káderei, Nyers Rezső, Kornai János, Tardos Márton, Nagy Tamás, Mátyás Antal stb.) számára világossá vált, hogy a szocializmus ilyen eszközökkel s főleg: az adott nagypolitikai struktúrák ellenállásával szemben megjavíthatatlan. Apárt felső köreiben a mechanizmusreform továbbvitele körül igazi háború bontakozott ki azok között, akik a jelen hatalmat nem akarták kiengedni a kezükből és azok között, akik ezt a hatalmat a jövőben is birtokolni, gyakorolni akarták. Eza küzdelem tipikus elitharc volt, a társadalomnak semmi része sem volt benne. Olyanok küzdöttek, akik a társadalmat nem képviselni, hanem rajta - történelmi küldetésük tudatában - uralkodni akartak. A reformpárti bennfentesek és munkatársaik, bizalmasaik - nem utolsósorban ‘56-os megpróbáltatásaikra emlékezve - mindinkább szembefordultak a rendszer adott formájával egy jobb változat kialakítása érdekében."6 Ne értékeljük túl azonban ezt a szembenállást, mert ezek a személyek éppúgy képtelenek voltak átlépni a rendszer kereteit, mint bármely más, a hatalomban részes pártállami vezető, hogy csak egyetlen példát említsünk, Nyers Rezső Grósszal még 1989-ben is egy platform alapján és azonos észjárással gondolta végig a lehetséges helyzetet, amely az MSZP alakuló kongresszusán vált nyilvánvalóvá.7

Ehhez a csoporthoz tartoztak a már fent említett intézményi háttérben, az idősebb generációk mellett és eszméik hatása alatt a ‘70-es, ‘80-as években felnőtt, a pénzügyekhez, a tervezéshez, a vállalati gazdálkodáshoz jól értő, technokrata, a gazdaság és a politika legféltettebb titkaiban is bennfentes kutatónemzedék.8 Bár elődeiknél és mentoraiknál, ahogyan Tellér Gyula fogalmazott, elfogulatlanabb és radikálisabb gazdaságszerkezeti és intézményszerkezeti változásban gondolkodtak, őket is elsősorban a „működőképes makroökonómiai konstrukciók érdekelték"9, s nem a rendszer leváltásának eszméje.

2. A volt 56-os elítéltek vagy más okból Kádár börtöneit megjárt személyek, akiknek alapvető törekvései és szándékai azonosak az előzőekben említett csoportéval, hiszen ők már az 1956-os forradalmat megelőzően kísérletet tettek a hatalom átvételére annak érdekében, hogy a diktatúra öngyilkos, hosszú távon fenn nem tartható formáját valamilyen elfogadhatóbb, élhetőbb rendszerre cseréljék. Amonori találkozón részt vevők közül ide sorolhatjuk a teljesség igénye nélkül Donáth Ferencet, Vásárhelyi Miklóst, Litván Györgyöt és Mécs Imrét. „Ennek a politizáló értelmiségi csoportnak a tagjai a Nagy Imrét és egyes társait kivégeztető Kádár uralmát eleve nem fogadták el s eleve a rendszer, pontosabban: a hatalomgyakorlás ilyen vagy olyan megváltoztatásában gondolkodtak."10

3. Ahetvenes-nyolcvanas évekre a Rákosi-Kádár-rendszernek egy olyan, a hatalom gyakorlóihoz családi-személyi kapcsolataiban kötődő nemzedéke nőtt fel, akik látványosan kívül maradtak a hatalom keretein, egyes tevékenységük során vállalták az illegalitást, s akik apáik ellen lázadva, „hozzájuk képest új utakat, új, követhető ideákat és ideálokat kerestek. Tájékozódásuk iránya sem érdektelen. Egyesek Mao Ce Tung szigorú eszméiben találtak iránymutatást (Demszky, Haraszti, Pór), mások a fiatal és az »igazi« Marx nézeteiben tájékozódtak (Földes László excentrikus professzor előadásainak hallgatói; a »Grundrisse« nagy divatja), vagy a Sztálin által meg nem hamisított, »igazi« Lenin irányába tapogatództak (Bauer, Juhász) stb. De az »ötvenhatosok« nyomán egyre nagyobb ázsiója támadt az amúgy erős liberális hangsúlyokkal átértelmezett Bibó István eszméinek, vagy általában a nemzetek feletti liberalizmusnak is."11

E három irányzat között egy sajátos munkamegosztás alakult ki az évek során, s lényegében erre alapozódhat az az állítás, mely szerint ezek valójában egyetlen politikai-hatalmi törekvés részét képezték. Látványosan és szemléletesen Tellér Gyula írta le ezt, ezért érdemes ezt hosszabban is idéznünk: „Az itt bemutatott csoportok laza, finom kohézióval: baráti kapcsolatokkal, intenzív információcserével egybefűzött együttese - ez a sajátos csíra-SZDSZ, proto-SZDSZ, ős-SZDSZ, elő-SZDSZ - a ‘70-es évek elejétől-közepétől: nem utolsósorban az olajválság kiábrándító hatásait követően különös politikai mozgásba fogott. Az együttes egyik része továbbra is bent maradt a rendszer fontos intézményei­ben s részese volt a rendszer saját logikája szerint előrehaladó reformmunkának. Korrekt tudományos elemzésekkel igyekezett a rendszer fogyatékosságait kimutatni, óvatos intézményi és szerkezeti változtatásokat javasolni s ezzel a rendszervédők - a »múmiák« - pozícióit gyengíteni (hogy ennek a reformer társaságnak egyes tagjai az ország eladósításában tudatosan vagy csak kontár módon vettek részt, a magyar történelem egyik további nagy nyitott kérdése). Az együttes másik, fiatalabb része ezt a rendszerkritikát és reformmunkát a koncepcióalkotás vonalán látványosan fölerősítette, felgyorsította, s a piacgazdasági logikát mint egyedül lehetségest védte és propagálta. Egy harmadik rész pedig, vállalva a legalitás keretein kívül kerülést, nekifogott a rendszer megjavításához vagy meghaladásához szükséges második nyilvánosság létrehozásának, azaz megtette a lassított puccs első, határozottan konfrontatív lépését."12

Ugyanerről az együttműködésről vallott Lengyel László is meglepő őszinteséggel egy, a már említett kötetben közölt visszaemlékezésében, amely ugyanezt az összefonódást, egymásba kapcsolódást vagy ha úgy tetszik, egymásra épülést mutatta be: „Ez lett az ellenzék félellenzéki mozgalma, ami azután önállóan képviseltette magát a monorierdői találkozón, többünknek (Antal Lászlónak, Bauer Tamásnak, Laki Mihálynak, nekem, Szalai Erzsébetnek, Tardos Mártonnak) volt az asztalnál egy helye. Ugyanakkor bent voltunk a rendszer egyik idegközpontjában. Mert a Pénzügykutatási Intézet bent ült a Pénzügyminisztériumban, amely akkor, a nyolcvanas évek elejétől egyike volt a legfontosabb gazdasági intézménynek. Lényegében minden reform innen indult ki. Ennek következtében információs lehetőségeink összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint a kint lévőknek, mert ők semmit se tudhattak ahhoz képest, amit mi tudtunk. Beleláthattam a titkos anyagokba, miközben találkoztam - mondjuk - Kis Jánossal. És a pártvezetésben ezt tudták. Ezmutatja a rendszer ellentmondásait. Mi összekötőkapcsok voltunk, én személyesen is, a különböző csoportokkal, személyek között."13

A ‘80-as évek első felére e sajátos összjáték alapján mindhárom irányzat elvégezte a maga feladatát a sajátos szerepfelosztás alapján: egyfelől részben készen állt az a tudományos igényű és megalapozottságú gazdasági - elsősorban a globális piacgazdaság elveire épülő - és intézményi reformterv, amelynek elfogadását másfelől a hatalomban lévő reformpolitikusok előkészítették, elméletileg is emészthetővé alakították a legfelsőbb párt- és kormányzati vezetés számára s harmadsorban mindezek támogatására „mintegy a terep megtisztítására, az akadályok kívülről való megtámadására és eltávolítására előreküldte ifjú »harcosokból« álló rohamcsapatát: a demokratikus ellenzéket, a majdani SZDSZ-t."14 Mindehhez, szinte ajándékként megkapták a magyar média szinte kéretlen támogatását és lojalitását. Mindezt így foglalta össze Orosz István: „A fentiek ismeretében egyáltalán nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a szovjet világbirodalom összeomlása elméletileg és gyakorlatilag egyaránt szinte teljesen felkészületlenül érte a »demokratikus ellenzéket«, amelyről most már talán megalapozottabban ismételhetem meg azt a bevezetőben tett megállapítást, hogy nem volt sem valóban demokratikus, sem valóban ellenzéki. Javíthatatlanul baloldali maradt, és a fennálló szocializmus megreformálására dolgozott ki a hivatalos pártálláspontnál általában radikálisabb javaslatokat, abban a reményben, hogy a párt - figyelembe véve ezeket a javaslatokat - képes lesz megreformálni önmagát, és ezzel működőképesebbé tenni a rendszert. A»demokratikus ellenzék« tehát egyfajta racionalista, felvilágosító jellegű, reformszocialista szellemiséget képviselt, amelyet demokratikusnak egyáltalán nem tekinthetünk - hiszen nem vette figyelembe a társadalom többségének akaratát -, s ellenzékinek is csak annyiban, hogy a párton kívülről, de a rendszeren belülről, a mindenkori hatalmi állásponthoz szorosan kötődve, azt alapjaiban meg nem kérdőjelezve fogalmazta meg álláspontját."15

 

A szakítás. A második monori találkozó szervezésének kezdő időpontja és a kezdeményező személye sem egyértelműen tisztázott. Lengyel László visszaemlékezése szerint - a szervezést az időközben elhunyt Donáth Ferenc „örökébe lépő" Vásárhelyi Miklós kezdte meg, a csoportok képviselőit a Szép Ilona vendéglőbe híva meg. Más források, így elsősorban Bíró Zoltán ide vonatkozó írásai és nyilatkozatai16, továbbá Szécsi Árpád munkái17 alapján azonban úgy tűnik, a kezdeményezés a népiek részéről történt, pontosabban Csurka István Vásárhelyihez írott levelében vetette fel annak ötletét. Miután Csizmadia Ervin, a demokratikus ellenzék monográfusa sem utal könyvében ezzel ellentétes tartalmú adatra, így feltételezhetően a második monori találkozó gondolatát a nemzeti radikális ellenzék indította útjára.18 Az időpontra vonatkozó visszaemlékezések is eltérnek egymástól, hiszen amíg Szécsi szerint - s ezt erősíti Bíró Zoltán emlékezése is -
az ötlet 1987 tavaszán fogalmazódott meg, addig Lengyel László szerint a közvetlen és gyakorlati előkészületek 1986 decemberében kezdődtek a lehető legnagyobb illegalitásban, tudomása szerint a megbeszélésekről avatatlan személyek nem tudtak, azokat a belügyi szervek nem hallgatták le: „Mindenki tartotta a száját, a lehetőség szerint minden szabályt betartottunk"19 Lengyel László talán túlzottan optimista ebben a kérdésben - vagy mintha alábecsülné a belügyi szervek igencsak hatékony, egyáltalán nem slampos működését -, hiszen egyfelől a rendelkezésünkre álló belügyi jelentések már 1986 márciusában hírt adtak a következő monori találkozó ötletéről, másfelől a decemberi Szép Ilona-i találkozó részletes leírása már aznap szerepelt a napi jelentésekben, s így arról értesült a teljes belügyi vezetés.20 Lengyel visszaemlékezése azonban fontos mozzanatokra is rávilágított, amely a későbbi, a szakítás okát kutató viták szempontjából különös jelentőséggel bírhatnak. Álláspontja szerint ugyanis a következő találkozó abban mindenképpen különbözött volna az első monori találkozótól, hogy azt lényegesen nagyobb körben kívánták megrendezni - az első találkozón 45 meghívott vett részt, amely a kívülrekedtek körében élénk felzúdulást keltett -, ahogy mondta, százakban gondolkodtak. Amásik lényegi eltérés az elsőtől, hogy a találkozót közös program elfogadása zárta volna a szervezők szándéka szerint.21

Bíró Zoltán visszaemlékezése szerint az előkészítő munkálatok során a nemzeti radikálisok javaslataival szemben számos ellenvetés fogalmazódott meg, így különösen nehezen állapodtak meg a felek az előadók és hozzászólók személyében. Akorábbi egyensúlyra való törekvés itt is megborulni látszott, hiszen most már nemcsak az előkészítő bizottságban jutottak túlsúlyba a demokratikus ellenzék képviselői - Kis, Kenedi, Bauer, Lengyel, Mécs és Vásárhelyi mellett Csurka és Für vettek azon részt -, de az 1985-ös találkozó látszólagos egyensúlyával szemben, ahol a két oldal két-két előadót állíthatott, a második találkozón a népiek mellett azonos súllyal szerepelt volna a demokratikus ellenzék három irányzata, s Vásárhelyi Miklós, Kis János és Lengyel László előadásával szemben egyedül Csurka István felszólalása állt volna szemben. Ezt a felállást végül is a felek elfogadták. Utólag visszatekintve az eseményekre, talán megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy az előkészítő megbeszéléseken megfogalmazódott ellenvetések, az előadói kör fentiek szerinti meghatározása nem ok nélküliek voltak, s az idő múlása és a találkozó egyre későbbi időpontra történő tolódása talán éppen a Társadalmi Szerződés elkészülését, s annak, mint egyedül lehetséges programként való tárgyalását szolgálta volna, a programot alkotó Kis János és a pénzügykutatós Lengyel közreműködésével.

Az 1985-ös monori találkozó idején a szervező Donáth Ferenc működése eredményeképpen még az együttműködés és a szocialista pártállami, egypólusú hatalmi rendszer elleni közös fellépés körvonalazódott. Amásodik monori találkozó meghiúsulása és a szakítást előkészítő lépés „mondhatni: megelőző lépés az ellenzék közösen elhatározott egységes programja helyett a Társadalmi Szerződésnek - mintegy szellemi ellen-erődemonstrációként - az ős-SZDSZ általi egyoldalú megalkotása és megjelentetése volt 1987 júniusában (ennek a lépésnek szándékosan kiszorító és barátságtalan jellegét később maga Vásárhelyi Miklós ismerte el egy rádióinterjúban)."22 Vásárhelyi mellett Mécs Imre is elítélte Kis Jánosék lépését, aki azon az ominózus találkozón szintén jelen volt, amikor Kis Jánosék az előkészítő bizottság ülésén szétosztották a Beszélő különszámát. Anépiek távozását követően Kis Jánosék szemére hányta, hogy ezzel a szektás és előkészítetlen akciójukkal, amely ráadásul egy akkorra már meghaladott elképzelést melegített fel, felrobbantották azt a készülődést, amely alapján heteken belül megtartható lett volna a találkozó.23

A találkozó meghiúsulásának legfőbb okaként Csoóri Sándor is ezt tartotta: „Főként az volt a bajunk, hogy heteken át együtt dolgoztunk, megbeszéltük, hogy »tőletek ezek szólalnak fel, mitőlünk pedig ezek«, de azt nem mondták el, hogy erre időzítik a Társadalmi Szerződést. Ha megjelenünk és a Társadalmi Szerződést ott föltálalják, abban a pillanatban a mi elképzelésünknek semmi értelme sem lesz."24 Csoóri talán akkor még nem sejtette - s ezért okozott a népiek számára a tényleges szakítás hetekig tartó lelkiismereti válságot -, hogy a demokratikus ellenzék e magatartása és a Társadalmi Szerződés értelme éppen ez, a demokratikus ellenzék által vezérelt limitált hatalomváltás megvalósítása lett volna.

Természetesen Kis János a tárgyalások megszakításának okát nem a Társadalmi Szerződés megjelenésében látta, azt csak a népiek által felhozott ürügynek ítélte. Véleménye szerint ugyanis az újabb monori találkozó nem programalkotásra jött volna létre, így a demokratikus ellenzék programjának nyilvánosságra hozása nem is lehetett a szakítás oka. Hadd emlékeztessünk azonban Lengyel László visszaemlékezésére, amelynek alapján a második találkozó éppen a közös ellenzéki programalkotást célozta volna. Már az első találkozó zárszavában is valami hasonló célt fogalmazott meg Donáth Ferenc is, mondván, hogy a konkrét cselekvés terén az ellenzék előtt álló feladatokat kell egy soron következő megbeszélésen körvonalazniuk.25 Amásodik Monor értelmét tehát abban kereshetjük, hogy az kísérletet tehetett volna egy közös politikai nyilatkozat elfogadására. Avisszaemlékezők szerint ennek szövegében, vagy legalábbis főbb pontjaiban júniusra meg is állapodtak a felek.26 Talán éppen ezen előkészítettség miatt okozott akkora felháborodást a nemzeti radikális ellenzék és a Beszélő körén kívül álló demokratikus ellenzék soraiban az önálló program megjelentetése.

Árulkodó lehet azonban a belügyi jelentésekből ismert azon törekvés, mely szerint a radiális ellenzék a Társadalmi Szerződés27 megjelenését követően a monori találkozó minél korábbi időpontban történő megtartását „erőltette", amelynek nyilván nem lehetett más oka és célja, mint hogy a népiek az idő rövidsége és készületlenség okán ne állhassanak elő egy ellen-memorandummal, mely körülmény alapvetően meghatározhatta volna a megbeszélés tematikáját. Az ügynöki jelentések szerint a nemzeti radikális ellenzék ekkor még nem döntött a szakítás kérdésében, s csupán időt szeretett volna nyerni annak érdekében, hogy kidolgozhassanak „egy olyan kompromisszumos programot, amely mindkét fél számára elfogadható". El kívánták érni a tanácskozás megtartásának későbbre történő halasztását, hogy elkerülhessék az esetleges szakítást.28 Ajelentések alapján ezt a kompromisszumos javaslatot Csurka István el is készítette, amelyet átadott Vásárhelyi Miklósnak.29

A megbeszélések a jelentések szerint még ezt követően sem szakadtak meg, a felek látszólag továbbra is keresték a találkozó megtarthatóságának lehetőségét. Ennek érdekében augusztus végén Kenedi János lakásán megbeszélést tartottak, „ahol »Molnár« (Kis János) politikai, Lengyel László gazdasági, »Zsoké« (Csurka István) pedig morális oldalról igyekezett feltárni az ország »válságának«, az »értelmiségi« cselekvésnek lehetséges kiindulópontjait." Arésztvevők hármas célt határoztak meg a maguk és a találkozó számára: a válság elemeinek, okainak feltárását, a kibontakozási alternatívák egységes megközelítésének lehetőségeit; a kormányprogramra való reagálás előkészítését; s egy úgynevezett „Társadalmi Tanács" létrehozását.30 ABeszélő szerkesztői már a megbeszélés másnapján megkezdték az úgynevezett előtanácskozás értékelését, amelyen az a vélemény alakult ki közöttük, hogy a népiek csupán retorikájukban radikálisak, alapjában kivárásra játszanak. Miután a demokratikus ellenzék az események irányítását továbbra is kézben kívánta tartani, tagjai azt tervezték, hogy 10-20 ismertebb személy aláírásával nyilatkozatot bocsátanának ki a „Társadalmi Tanács" megalakulásáról (!) s ehhez kapcsolódóan széles körű aláírás-gyűjtési kampányt szerveznének. Mindezt úgy, hogy ne legyen idő bármilyen ellenakció indítására.31 Azaz a radikális ellenzék tagjai az előtanácskozás másnapján elhatározták a tegnap még közösen meghatározott és elfogadott akció kisajátítását, nyilvánvalóan annak érdekében, hogy a kezdeményezést magukhoz ragadják, s az az irányításuk és így természetesen elképzeléseik szerint valósuljon meg. Erre a látszólag jelentéktelen mozzanatra nem etikai problémák feszegetése miatt hívjuk fel a figyelmet, csupán azért, mivel a demokratikus ellenzék eljárása és magatartása e kérdésben kísértetiesen hasonlatos a második monori találkozót megelőző közös programalkotás szándéka és az ezt megelőzően nyilvánosságra hozott Társadalmi Szerződés ügye között.

A belügyi jelentések szerint a nemzeti radikális ellenzék vezetői csupán szeptember első napjaiban döntöttek úgy, hogy a kialakult helyzetre figyelemmel a régóta tervezett második monori találkozóra vonatkozó elképzeléseiket felülvizsgálják és az összejövetelt most már Lakitelken vagy más helyszínen, mintegy 200 fő részvételével tartják meg, az általuk kiválasztott meghívotti kör részvételével, ahol Pozsgay Imrének is szerepet szántak, s a népieken túl, többek között Lengyel László, Bihari Mihály, Gombár Csaba és Konrád György közreműködésére is számítottak.32 Ademokratikus ellenzék és az állampárti hatalmi struktúrán belül különböző szinteken elhelyezkedő személyek, csoportok és műhelyek közötti összjátékot érte szinte bombatámadásként a második monori találkozó meghiúsulása, amely egyúttal a Társadalmi Szerződésnek, mint a hatalomgyakorlók és birtoklók leváltására irányuló össznemzeti program elfogadtatásáért indított előkészítés kudarcát is jelentette. Azon irányzatok és program kudarcát, akik abban minden bizonnyal egyetértettek, hogy a hatalomgyakorlók körében csak egy limitált váltást kell eszközölni, amely egyfelől lehetőséget teremt arra, hogy az általuk - egyébiránt mindenki által - alkalmatlannak és korát túlélőnek tekintett vezetőgárdát vagy annak egy részét leváltsa, s helyükbe az ezen irányzatok képviselőiből verbuválódott élcsapatot ültesse, lehetőség szerint nagyobb és élesebb társadalmi mozgások nélkül, mert azok számukra beláthatatlan és kontrollálhatatlan következményekkel járhatnak együtt, éppúgy, ahogyan az 1956-ban történt. „A puccs lényege azonban az 1956-oshoz képest nem változott: nem a rendszert gondolták lerombolni, hanem a rendszernek a hatalomhoz és a hatalom adott formáihoz görcsösen ragaszkodó, a reformokat akadályozó, Rákositól és gárdájától ‘56-ban a hatalmat elvevő irányítóit, a plebejus »múmiákat« (Kádár Jánost, Kis Károlyt, Biszku Bélát, Németh Károlyt, Gáspár Sándort, Pap Jánost, Czinege Lajost stb.) akarták leváltani, kiszorítani, eltávolítani."33 Az úgynevezett radikális ellenzék program szinten a nyolcvanas évek közepén tehát ténylegesen nem kívánta meghaladni a fennálló rendszert, azt a létező kereteken belül kívánta megreformálni, úgy, hogy közben annak megjavíthatatlanságát hirdette: „...a Beszélő-kör nem akart »odaütést provokálni«, és ezzel valójában elfogadta a hatalom diktálta játékszabályokat, bár igyekezett azokat tágítani. Szerencsére ennek a programnak az abszurditását, fából vaskarika mivoltát a következő néhány év világtörténelmi jelentőségű fejleményei napnál is világosabbá tették."34

A mérföldkőként kezelt Társadalmi Szerződés, amely nagyban merített a pénzügykutatós reformszocialisták által készített Fordulat és reform és a Bihari Mihály által fémjelezhető Reform és demokrácia című anyagokból35, lényegében ezen együttjátszás végeredménye, így az egy alkotmányos egypártrendszer képét vázolta fel, abból az alapállásból kiindulva, hogy Magyarország belátható időn belül a szovjet érdekszférán belül marad, s a szocialista típusú egypártrendszer marad a meghatározó politikai és társadalmi berendezkedés. Kis Jánosék szerint ezt a rendszert kell demokratizálni, oly módon például, hogy a párt központi bizottsága egyfajta felsőházként működne tovább. Ebben a programban tehát szó sem volt arról a radikális szakításról és rendszerváltásról, amelyre a demokratikus ellenzék tagjai visszaemlékezéseikben utalnak - s amelyre a magyar közvélemény ma is mint hősi legendára emlékezik -, a „Kádárnak mennie kell" kitételen kívül - amely igény ekkor már az állampárt legfelsőbb köreiben is megfogalmazott kívánság volt, s amelynek előkészítésén a Grósz- és Berecz-féle pártvezetés lázasan dolgozott - tehát nem volt olyan radikális követelés, amelyet a nemzeti ellenzék ne tudott volna felvállalni, vagy amelytől meg kellett volna rettennie. Kevéssé valószínű ezért a szakítás okát ebben megjelölni, ahogy azt egyes források teszik. Ekorszak belügyi jelentései is azt a hangulatot adták inkább vissza, mely szerint a nemzeti radikálisok képviselői meglepődtek azon, hogy az »ellenzék« lojálisabb a hatalomhoz, mint azok, akiket népieseknek szoktak nevezni36. Amonori találkozó legradikálisabb hangvételű megnyilvánulásának ezért nem valamely demokratikus ellenzéki felszólalását, hanem Csurka István előadását minősítette a központi bizottság illetékes osztályának tájékoztatója. Aszakítás ezért sokkal valószínűbb oka, hogy a népiek - bár állítom, hogy nem tudatosan, hiszen a Társadalmi Szerződés programját mélységében nem ismerték, ismerhették akkor - erre a rendszertani különbözőségre s a végső célok összeegyeztethetetlenségére éreztek rá. Hiszen bár a demokratikus ellenzék álláspontjában rendszertanilag természetesen bizonyos távolodás figyelhető meg az idő múlásával a marxista eszméktől, azonban egész koncepciójuk mindvégig, a mai napig is a baloldaliság eszmekörén belül maradt s a rendszerváltás előtt is lényegében a létező szocializmus megreformálására irányult, éppúgy, ahogyan a pártállami hatalom köreiben lévő reformközgazdászok, reformpolitikusok erőfeszítései is. Aradikális ellenzék ezért bizonyos értelemben valóban ellenzék volt, de nem a rendszeré, csupán az azt gyakorló személyek egy csoportjáé.

 

A szakítás következményei. A találkozó és az annak alapjául szánt memorandum kudarca azt vetítette előre a demokratikus ellenzék számára, hogy ebből a társadalmi átalakulásnak mondott, valójában csak a hatalomgyakorlók körének leváltási folyamatában egy olyan szellemi-kulturális és később politikai irányzat is részt fog követelni - hovatovább társadalmi elfogadottsága és kiterjedtsége okán vezető szerepre jelentheti be igényét -, amelynek filozófiája, gazdasági, politikai-hatalmi intézményi felfogása alapvetően eltér ettől a liberális piacgazdaság eszméivel beoltott baloldali eszmerendszertől. Hiszen ez egy alapjaiban az európai és a magyar történelmi hagyományokra építkező, a görög-római filozófiára és a kereszténységre, az erkölcsre és ha úgy tetszik, a protestáns etikára figyelemmel lévő, a kisközösségeket - család, iskola - szem előtt tartó eszmeiségre, a szolidaritásra támaszkodó, de ekkor még önmeghatározásra kevéssé képes és kialakulatlan irányzat volt. Már ebben az elkülönülésben is felvillant azonban az első szabad választások egyik legfontosabb kérdése, nevezetesen, hogy annak tétje nem az MSZMP pártállami hatalmának a megbuktatása - az már a világszínpadon megbukott enélkül is -, s nem is az, amelyet a baloldali-liberális körök oly erősen sulykoltak, mely szerint most egy demokratikus európai berendezkedés és az elmaradott, „fehérlovas", „mucsai" világ között kell választanunk, hanem egész egyszerűen két egymástól eltérő világnézet ütközéséről volt szó, amelyben, ma már tudjuk, messze nem biztos, hogy az előbbi volt az előremutatóbb, progresszívebb és „felsőbbrendű". Amásodik monori találkozó, s ezen a Társadalmi Szerződés generális ellenzéki programmá történő emelésének hiánya és e törekvés meghiúsulása előrevetítette a demokratikus ellenzék későbbi pártalakulatként való baloldali rendszertani orientációját. Ennek egyébiránt húszéves történelme során számos tanújelét adta, így például akkor is amikor az SZDSZ legbelső köre, az ún. „kemény mag" a párttagok többségi akaratával ellentétben puccsszerűen megbuktatta Tölgyessy Péter elnököt, amely lépésével nyilvánvalóvá tette, hogy „szükség esetén egyáltalán nem riad vissza a bolsevik taktika alkalmazásától - már a Hálózat, illetve az SZDSZ megalakításakor is érvényesültek ilyen tendenciák -, valamint azt, hogy e csoport valódi prioritásait a szocialistákkal való együttműködés határozza meg"37

A második monori találkozó előtt tehát, ahogyan Tellér Gyula fogalmazott, az „elitek közötti harcba bejelentkezett az SZDSZ-en kívüli magyar társadalom, illetve egy azt képviselő szervezett erő"38, s egyértelművé vált, a nemzeti radikális ellenzék ösztönösen ráérzett arra, hogy egyfelől a Társadalmi Szerződésben, vagy az annak alapját képező Fordulat és reformban, Reform és demokráciában megfogalmazottak már nem elégségesek egy valóságos rendszerváltáshoz, másfelől, hogy az általuk képviselt alapértékek távol állnak az abban megfogalmazottaktól. Anemzeti radikális ellenzék fellépése nyomán mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az önmeghatározás és a saját kép kialakítása lépett elő főszereplővé a közös ellenzéki akciókkal szemben, s az is, hogy egy későbbi hatalmi átrendeződés során, egy esetlegesen kialakuló parlamenti többpártrendszer keretei között e két fél között fog eldőlni a versengés.

S bár a belügyi jelentések szerint a második monori találkozó meghiúsulását követően a demokratikus és a nemzeti radikális ellenzék közötti feszültség enyhült, és az együttműködési hajlandóság elmozdult a mélypontról, az önállósodási folyamatoknak már nem lehetett gátat vetni, s az is nyilvánvalóvá vált, hogy az alig néhány hónappal korábbi program - a szerzői szerint akár évekre muníciónak gondolt -, a Társadalmi Szerződés szavatossága hihetetlen gyorsasággal járt le. Anemzeti radikális ellenzék pedig - ahogyan a legfelsőbb pártvezetés részére 1988 januárjában a Belügyminisztérium által készített az „ellenzéki-ellenséges tervekről" szóló jelentés összefoglalta - magáévá tette Bihari Mihály azon álláspontját, amely szerint „a lakiteleki folyamatot csak a »programéhség« kielégítésével lehet továbbvinni", „átfogó, operatív koncepciók »dömpingszerű«"39 meghirdetésével. Anemzeti radikális ellenzék álláspontjának köréből még egy momentumot kívánunk kiemelni, amely arra szolgálhat például, hogy a népiek mennyivel gyorsabban tudtak reagálni a megváltozott körülményekre, hiszen a belügyi jelentés már ekkor egyértelműen és világosan kiemelte, hogy egységes álláspont alakult ki körükben arra vonatkozóan, mely szerint a független cselekvés alapja az, ha „az nem kötődhet egyetlen vezető politikushoz sem"40. Eza megfogalmazás egyértelműen arra utalt, hogy a nemzeti radikális ellenzék nemcsak a demokratikus ellenzékkel szemben, de addigi legfőbb és talán egyetlen politikai támaszukkal, Pozsgay Imrével szemben is meg kívánta őrizni függetlenségét.

A demokratikus ellenzék számára a meghiúsult második monori találkozó utáni, a nemzeti radikális ellenzék lakiteleki zászlóbontása után bekövetkezett új helyzetre némi zavarodottsággal és tanácstalansággal reagált: „Az általuk elvben annyira szorgalmazott, »pluralista, demokratikus politikai artikulálódási folyamatok, szerveződések« számukra is meglepő intenzitással, markáns arculattal jelentkeztek. Ráadásul az ezt alapvetően befolyásoló politikai nyitás a hatalom részéről visszavonhatatlan folyamattá kezd válni, ami permanens kihívást jelent számukra is. Acselekvési terük nem a »megszokott« szívós feszegetés hatására tágul, kitöltéséhez nekik is »gyorsítani és váltani kell«."41 Atársadalom plurálissá válása - amelyet elvi síkon oly erősen szorgalmazott a demokratikus ellenzék - teljesen készületlenül érte őket, ha szabad úgy fogalmaznunk, szinte nem várt eseményként szembesültek vele. Ezt a talajvesztettséget erősítette az is, hogy bár a Társadalmi Szerződés széles körben kivívta a „félhivatalos vita- és tárgyalási alap státusát"42 - a belügyi jelentés szerint -, sem az operatív cselekvési formák, sem a szaktudományos-ideológiai kínálat szempontból nem elégítette ki a korábban már említett programéhséget. Itt csak utalni szeretnénk arra, hogy a népiek milyen pontosan mérték fel a megjelenés pillanatában a Társadalmi Szerződés azon szerepét - amely a szakítás egyik legfontosabb indoka volt -, hogy puszta létével - jószerével csak azzal, hiszen tartalmában a megjelenés pillanatában is már meghaladottá vált, így érdemben a további események irányát már nem tudta befolyásolni - szinte megkerülhetetlen objektummá válik, s emiatt óhatatlanul is minden résztvevő számára megkerülhetetlen vita- és viszonyítási ponttá vált, azaz óhatatlanul is tematizálta volna a második monori találkozót, ahogyan a fél évvel későbbi belügyi jelentés e hatására pontosan mutatott rá.

 

Záró gondolatok. A demokratikus ellenzék a meghiúsult második monori találkozót és a lakiteleki találkozót követően sem tudta átlépni saját árnyékát s még ekkor is a reformszakemberekkel történő minél szélesebb körű párbeszédet szorgalmazta. „Annál is inkább, mert ezek nélkülözhetetlen kapcsolódási pontok, csatornák lehetnek fontosabb politikai vezetők, az állami és pártvezetés által is igénybe vett »tudományos műhelyek« és adatbázisok, a pártbürokrácia és fontosabb szervezeti szintek, valamint a »legdemokratikusabb parlamenti képviselők« felé."43 Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a szocialista pártállami hatalommal folytatott párbeszéde és sírva-nevető együttműködése a demokratikus ellenzék szerves fejlődésének egyik alapvonása volt és maradt a rendszerváltásig és azt követően is. Ebből egyetlen kitörési pontot láttak maguk előtt, nevezetesen, hogy a formálódó nemzeti demokratikus ellenzék demokratikus ellenzékkel együttműködni hajlandó szürke eminenciásait fokozatosan a maguk oldalára állítsák át, az esetleges átfedéseket állandósítsák, s olyan kulcsfigurák, mint például Bihari Mihály, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor vagy Bilecz Endre az 1990-es választások „előkészítésében már inkább az ő, s nem a »népiesek« gyakorlati offenzíváját segítsék elő."44 Bár e taktika átmeneti sikereket hozott számukra, a választásokig alapvetően már nem sikerült megfordítaniuk az erőviszonyokat.

Ma már csak találgathatunk, mi lett volna az első szabad választás végeredménye, ha a második monori találkozó is létrejöhetett volna a Társadalmi Szerződés alapvetése és a 3/4-1/4-es felállás alapján, ha 1987 szeptemberében ez a találkozó valósult volna meg a lakiteleki találkozó helyett, s ha a nemzeti radikális ellenzék az utolsó pillanatban nem rúgja fel ezt az egyoldalú és előre meghatározott végeredményű együttműködést s nem lép az utolsó pillanatban a nemzeti önmeghatározás útjára. Bár egy integráns nemzeti politikai berendezkedés kísérlete húsz évvel ezelőtt elbukott, annyit azonban ennek mindenképpen köszönhetünk, hogy legalább egy pillanatra - ahogyan 1945-1946-ban, vagy az 1956-os forradalom napjaiban - felvillantotta a kereszténység együvé tartozásának élményével, a magyarság nemzeti identitásigényével és a parlamentáris demokrácia intézményrendszerébe vetett öntudattal és bizalommal harmonikusan összeegyeztetett szociális és szolidáris piacgazdaság létező perspektíváját. Visszatekintve a majd negyedszázaddal korábban lejátszódó eseményekre, úgy látszik, mintha a rendszerváltás történelmi léptékben is mérhető, legnagyobb átverése készült volna egy kommunikációjában radikálisan kommunistaellenes ellenzék, s az ő hátországukban továbbélő pártelit részéről, akik valójában azonban nem a rendszert, csupán a hatalmi elitet kívánták váltani, amely új generáció természetesen megőrizte volna a rendszer alapvetően baloldali-szocialista jellegét, hozzáigazítva a globális, liberális piacgazdaság működési keretéhez, kiszorítva a legszélesebb körű parlamentáris demokrácia intézményrendszerét, az emberi jogoknak az emberi méltóság megtartásához szükséges elemeit, a mindezekkel szorosan összefüggő konzervatív, keresztény és nemzeti elveket és törekvéseket.

 

Jegyzetek

1 Felgyorsult történelem, 18 beszélgetés a szocializmus bukásáról. Budapest,
Demokratikus Átalakulásért Intézet, 2010.

2 Előadások és korreferátumok: Donáth Ferenc: Megnyitó szavak, Csurka István: Új magyar önépítés, Szabó Miklós: Még néhány szó a magyar önépítésről,Csoóri Sándor: Eltemetetlen gondok a Duna-tájon, Kenedi János: Demokratának lenni: igen, de
miért?, Bauer Tamás: I. Nyolc észrevétel a kongresszusi irányelvekhez, Laki Mihály: Négy kiegészítés Bauer Tamás írásaihoz, Kis János: Korlátainkról és lehetőségeinkről, Vásárhelyi Miklós: A magyar út a világban.

3 A meghatározást, amely az önkánon egyik fontos eleme volt a nyolcvanas évek második felében, most nem vitatva annak tartalmát - mitől demokratikus és mitől ellenzék - és kirekesztő jellegét, elfogadva használom e csoport jelölésére.

4 Így például, hogy a második monori találkozóhoz kapcsolódó eseményt idézzünk, az 1990-es választások a demokratikus ellenzék által közvetített egyik legfontosabb üzenete a nemzeti demokraták és a Pozsgay vezette utódpárt összeborulásának veszélyére történő figyelmeztetés volt.

5 Für Lajos: „Fölrepülni rajban". Utak a Fórumba. Bp., Püski Kiadó, 2007., 309. o.

6 Tellér Gyula: Középfajú pártdráma (Esszé az SZDSZ mivoltáról). Nagyvilág, 2009. szeptember, 776-797. o.

7 Lásd erről: Felgyorsult idő, Pozsgay Imre: Lehetett volna jobban csinálni, i. m. 19. o.

8 Például Antal László, Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László, Soós Károly Attila, Horváth Piroska, Bauer Tamás, Pető Iván, Kis János, Magyar Bálint, Voszka Éva, Szalai Erzsébet, Surányi György, Gegesi István.

9 Tellér i. m. 778. o.

10 Tellér i. m. 777. o.

11 Tellér i. m. 777. o.

12 Uo. 780. o.

13 Felgyorsult idő, Lengyel László: Semmiféle forgatókönyv nem volt. I. m. 52. o.

14 Tellér i. m. 780. o.

15 Orosz István i. m.

16 Bíró Zoltán: Elhervadt forradalom. Bp., Püski kiadó, 1993. 12. o.

17 Szécsi Árpád: A „szabadság kisköreitől" a választási győzelemig - www.ajk.elte.hu/TudomanyosProfil/.../SzecsiArpad-ValasztasiGyozelem.pdf

18 Lásd erről: Pintér M. Lajos: Ellenzékben. Lakitelek, Antológia Kiadó, 2007., 169. o.

19 Felgyorsult idő, Lengyel László, i. m. 56. o.

20 Lásd erről Napi operatív információs jelentés, 1986. december 28., TH 2.8 NOIJ III/III-220-251/3/1986.

21 Lásd Felgyorsult idő, Lengyel László, i. m. 56. o.

22 Tellér i. m. 784. o.

23 Felgyorsult idő, Mécs Imre: Teljes mértékű rendszerváltozást akartunk, i. m. 259. o.

24 Felgyorsult idő, Csoóri Sándor: Magyarország sorsa nem csak Magyarországra tartozik, i. m. 154-155. o.

25 Napi operációs információs jelentés, 1985. június 24., TH. 2.8. NOIJ III/III-108-122/8/1985.

26 Lásd erről Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968-1988), Monográfia - T-TWINS Kiadó, Budapest, 1995. 377. o.

27 1987. jún. 10. A Beszélő különszámában Társadalmi szerződés címmel - Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia megfogalmazásában - közzéteszi állásfoglalását „a politikai kibontakozás feltételeiről".

28 Napi operációs információs jelentés, 1987. július 24., TH. 2.8. NOIJ III/III-128-145/3/1987.

29 Napi operációs információs jelentés, 1987. július 28., TH. 2.8. NOIJ III/III-130-147/3/1987.

30 Napi operációs információs jelentés, 1987. augusztus 28., TH. 2.8. NOIJ III/III-148-169/5/1987.

31 Lásd erről a belügy Napi operációs információs jelentését, 1987. szeptember 3., TH. 2.8. NOIJ III/III-152-173/2/1987.

32 Lásd erről a belügy Napi operációs információs jelentését, 1987. szeptember 11., TH. 2.8. NOIJ III/III-158-179/3/1987.

33 Tellér i. m. 778. o.

34 Orosz István: Dokumentumtörténet, „Demokratikus ellenzék" vagy „párton kívüli, reformszocialista ellenzék? Kortárs, 2002. 10.

35 Lásd erről Felgyorsult idő, Bihari Mihály: A modern szociáldemokráciának voltam a híve: „Az egyetemre jött be (Kis János - P.B.), volt egy beszélgetésünk. Nem volt ez annyira ritka. »Miska, itt van két példány, olvasd el« (a Társadalmi Szerződésről van szó - P. B.). Ebben az anyagban felhasználtuk a korábban megjelent vagy meg nem jelent, de ismert, kéziratban terjesztett reformanyagokat, így a tiedből is jó néhányat." - i. m. 91. o.

36 TH. Belügyminisztérium 6-7/498/85. 4. p. - idézi Für Lajos: „Fölrepülni rajban" Utak a Fórumhoz. Bp., Püski Kiadó, 2007. 313. o

37 Orosz István i. m.

38 Tellér Gyula i. m. 784. o.

39 Jelentés az ellenzéki-ellenséges tervekről. Belügyminisztérium 11-13/11/1988. számú, a pártvezetés részére - Lázár György, Grósz Károly, Aczél György, Berecz János, Fejti György, Pozsgay Imre, Varga Péternek címzett - készített jelentése. Történeti Hivatal AFTCS 236.d.

40 Uo. 6. o.

41 Uo. 7. o.

42 Uo. 8. o.

43 Uo. 9 o.

44 Uo. 9. o.