Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy ironikus kedvű esztergomi érsek

Az 1288. május 8-án született, ironikus motívumokkal megtűzdelt jellemrajz sorsa emlékeztet az Ómagyar Mária Siraloméhoz. Ezt is, azt is csak a 20. század elején hozta napfényre a véletlen a teljes elfeledettségből. Egy francia történész, bizonyos Charles Victor LANGLOIS párizsi egyetemi tanár 1908 novemberében, álmos, ködös, latyakos időben, unottan kutakodott az Archives Nationales feldolgozatlan anyagot tartalmazó szekrényében. Boríték akadt a kezébe, amelyre egy „tizennyolcadik századi kéz” ezt írta: „Louis segoviai érsek 1288. évi levelei. Érdekesek stylusuk miatt.” Éppen vissza akarta dobni a kopertát, amidőn — szerencsénkre — fölötlött benne, hogy Segoviának sohasem volt érseke. Kíváncsi lett tehát a nem létező érsek levelezésére és fölnyitva a borítékot, abban LODOMERIUS esztergomi érsek két levelét találta. Az egyik levél narrációja pedig a szóban forgó királyi portré, vérbeli epika, amit a főpap rajzolt meg IV. (Kun) Lászlóról.1

Lodomért mint papot és mint politikust is nagyra értékelte a történettudomány. Hajlok arra, hogy azt állítsam, kora legnagyobb, de mindenképpen a legbecsületesebb magyar politikusa volt. Két alkalommal pedig meghatározó módon és sikerrel avatkozott bele az ország sorsába. Mint írót is számon tartotta SZINNYEI József, annak ellenére, hogy ezt a két levelet nem ismerhette hatalmas írói lexikona megjelenésekor.2 Tudomása szerint Lodomér irodalmi értékű manuscriptum&ii a bécsi udvari könyvtárban őrizték, legalábbis 1900-ig. Nem ok nélkül tartotta írónak, mert hiszen a franciák a számukra értéktelen anyagot, kifejezetten mint a szép latin stílus mintapéldányait — „pulchra dictamina” — őrizték meg a Trésor des Chartes de Francé gyűjteményében.3

Élete, pályája kivételesen érdekes. Négy magyar király és tizenhárom pápa kortársa, s valamennyiükkel szoros, olykor baráti kapcsolatot tart fönn, barátságot természetesen a kor lehetőségének megfelelően. ALBERTUS, BONAVENTURA párizsi egyetemi tanárok, a bolognai BARTOLOMEUS, Goffredo, Bernardo és mindenekelőtt Aquinói SZENT Tamás említendő kortársai között. Magyarországi SALAMON, dominikánus testvér, Párizsban Tamás tanítványa, 1269-ben hazatér és 1286-ban definitor, 1289-ben prior provinciális. Az 1259-ben Bolognában tanító PÁL mestert ugyancsak hazaküldik, hogy itthon vegyen részt az oktató és hitéleti munkában. Azért fontosak ezek a részletek, mert érzékeltetik, hogy a tatárjárás után nem sokkal a magyar szellemi és egyházi élet együtt él a Nyugatéval és közvetlenül kapcsolódik hozzá.

FELTÉTELEZTÉK, HOGY LODOMÉR előkelő orosz hercegi családból származik, hogy Hennyei Lőrinc fia, hogy a VÁZSONY vagy a MONOSZLÓ nemzetség tagja. Szinte biztos, hogy a Káli-medencében fekvő Monoszló községbeli kisnemes. 1257-1260 között veszprémi éneklő kanonok, ami azért fontos, mert e minőségében — irodalmi értékű — és a szépirodalomhoz, magánlevelezéshez előgyakorlatként, okleveleket ír. 1264-1266 között ISTVÁN ifjabb király alkorlátnoka, s oroszlánrészt vállal az évek óta egymás ellen hadakozó IV. BÉLA és fia, V. ISTVÁN kibékítésében. 1266 után, de 1268-tól biztosan váradi püspök, s ott is marad, 1279-ig. Onnét kerül az esztergomi érseki székbe. Még nagyváradi püspök korában, az esztergomi érsek halála után, őt bízza meg a pápa MARGIT királykisasszony szentté avatása perének vezetésével, holott az az érsek feladatköre lett volna. Mint esztergomi érsek küzd a királyi hatalom tekintélyének megóvásáért az oligarchiával szemben. Az egyházat védelmezi, s küzd a királyi udvar és Kun László, egyes magyar főurak és a kunok pogány befolyása ellen. E munkássága jegyében íratja meg a nyolcvanas évek végén egy ágostonrendi szerzetessel azt a breviáriumi ojficiumot, verses históriát Szent Istvánról, amely alkalmas volt az udvarban uralkodó pogány felfogás visszaszorítására.4 Tehát korai irodalomszervezőink, mecénásaink egyike. Széleskörű tevékenységét jelzi az a négyszáznál is több oklevél, ami keze nyomán vagy vele kapcsolatban fönnmaradt. Birtok- és birtokháborítási perekben, kiváltságok szerzésében káptalanjainak, a törvények betartatásában, pápa és királyok viszonyának egyengetésében, magánpanaszokban országos érvénnyel tevékenykedik és intézkedik. Egyetlen jellegzetes mindennapi tevékenységéből: 1289. szeptember 15-én, csütörtöki napon keletkezett oklevele szerint a budai polgárokat kiközösíti, mert regensburgi, bécsi és más német kereskedőket befogadnak, holott azok nem fizettek káptalani vámot, s a királynénak járó harmincadot sem. Ám azok az érsek előtt megjelentek, hibáikat beismerték, s jövőre vonatkozó megnyugtató ígéretet tettek.5 Gondoskodott papjai tovább tanulásáról. Unokaöccsét, Tamást, Padovába küldte tanulni 1291-ben, aki azután követte nagybátyját az érseki székben, s ő az, aki kétszer is megkoronázta RÓBERT KÁROLYT.

Lodomér a megbékítő és a kiszabadító szerepkört is betöltötte. Említettem, hogy IV. Béla és István között is békét teremtett, s ezt teszi, amidőn Kun László IZABELLÁT foglyul ejtvén, Lodomér kiszabadítja, majd megbékülésre bírja a királyt hitvesével. Ha azonban szép szóval nem győzte, pápai fölhatalmazásával élve, kiközösítéssel szerzett érvényt akaratának. Több esetben bizonyította diplomáciai rábeszélő képességeit is. Küldetése nem ér véget Kun László halálával. Emberi nagyságát csak BECKETT Tamáséhoz tudom hasonlítani, aki egyháza és hite védelmében szembefordult királyával és barátjával, akitől hatalmát kapta. Lodomér hasonlóan kemény jellem, aki azonban azzal a pápasággal fordul szembe, amelytől — hatalmát nyerte. Az ok: a pápa és HABSBURG RUDOLF nápolyi Károlyt akarta a magyar trónra. Lodomér — előre megsejtve a készülődő politikai feszültséget, amely az ország jogrendjét és függetlenségét fenyegette — az egyetlen jogos utódot, ANDRÁST két megbízható szerzetesével őt is csuhába öltöztetve — a Dunán hajóval hazacsempésztette Bécsből és rávette a főurakat, hogy Székesfehérvárra lovagolva, biztosítsák a törvényes kereteket ahhoz, hogy a nemzet előtt megkoronázza. A pápa azonban nem nyugodott bele abba a kész helyzetbe, ami elé Lodomér állította, hímem követet küldött Magyarországra, hogy az érsek és a főurak véleményét megváltoztassa. Lodomér rendkívül udvariasan, a magyar jogra hivatkozva elutasította a pápai kérést és azt is megakadályozta, hogy a főurak átálljanak.

III. Andrásnak megbízható támasza volt hátralevő idejében. Élete végén zsinatokkal szabályozta az egyházi életet, s szerzetes rendeknek adott regulákat. 1297-1298 fordulója táján megbetegedett, a felhévízi keresztesek házában és gyógyfürdőjében keresett gyógyulást, de 1298 januárjában meghalt.

ÍRÁSMŰVÉSZETE SZEMPONTJÁBÓL jelentősnek kell tartanunk iskoláit. Tudományos — doktori vagy magiszteri — fokozattal nem rendelkezett. Föltételezések szerint a veszprémi káptalani iskolába járt, ott szerezte alaptudását. Sokáig úgy tudták, hogy ez főiskola volt. Ez azonban nem valószínű; inkább úgy fogalmaznék, hogy az alsó, a középiskolai oktatás mellett főiskolai jellegű képzést is adott, hiszen tudjuk, hogy volt tizenöt jogtudora, aki kánon- és római-jogot tanított. Az oklevélírás a jogi tanulmányok részeként szerepelt a káptalani scolákban és a főiskolákon is, általában azonban nem egyetemi tantárgy volt. Énekes kanonoki múlttal, 1260-1264 között Bolognában továbbképezte magát,6 ami szokás lehetett már akkor, mert 1279-ben a budai zsinat elrendelte, hogy azok a főesperesek, akik csak az arfesekben, tehát az alaptudományokban képzettek, állítsanak maguk helyett valakit, aki ügyeiket intézi, s ők menjenek el külföldre — három évre kánonjogot tanulni. Az is lehetséges, hogy ezt a zsinati határozatot Lodomér sugallhatta, hiszen neki voltak már a továbbtanulásról és annak hasznáról tapasztalatai. A magyar vezető papság, az udvari orvosok, az iskolák tanító mesterei között viszonylag sok volt a tanult magister (párizsi) és doktor (bolognai), ami nem volt még akkor általános Európában, hiszen 1297-ben még a Saint Gallen-i főapát sem volt írástudó.7

Egyéniségéhez és pályájához hozzátartozik, hogy a kortársak felső fokon magasztalták. A dicséretekben oly szűkmarkú tudós, a Chartularium szerzője bámulatos erényű férfiúnak — vir mime virtutis — mondja.8 V. ISTVÁN, amikor adománylevelében olyan kiváltságokat biztosít a váradi káptalannak, amivel az érsekiek sem rendelkeztek abban az időben, hangsúlyozza, hogy a váradi püspök, Lodomér érdemeiért teszi.9 Amikor a kiváló bölcsességgel megáldott III. MIKLÓS pápa, hogy véget vessen a magyar belharcoknak az érseki szekért, kinevezi esztergomi prímásnak, „elsőnek a püspökök között”, 1279. június 13-i levelében ezt írja Lodomérnak: „vir es in consilio providus, in actibus strenuus, virtute pollens etfama...” Vagyis: a tanácsban bölcsen előre látó, a tettekben serény és az erényekben hatalmas. Hasonlóan magasztalja Lodomért a királynak kilenc nappal később elküldött levelében.10 S a dicsérő szavak pontosan fedik a valóságot. KUN LÁSZLÓRÓL ÍROTT IRONIKUS SZÖVETŰ, EPIKUS VÁDIRATA a kornak és a korszellemnek keresztény szemléletű jellemzése XX. is. A tatárjárás utáni fél évszázad az újjáépítés, majd az anarchia időszaka volt. IV. Béla uralkodásának utolsó szakasza fiával, Istvánnal való hadakozásában telik. V. István két évig uralkodik. 1272-ben koronázzák meg az alig tízéves IV. LÁSZLÓT. A trónöröklési arénába belép a szicíliai Anjou-ház is, amit egyelőre úgy védenek ki, hogy István életében a gyermek Lászlót eljegyzik MARTELL KÁROLY lányával, Izabellával. De éppen ez zavarja V. István hitvesét, KUN ERZSÉBETET, aki attól tart, hogy a nyugati uralkodó körök szemében alantas származása kiszorítja a hatalomból, amint az már meg is történt még férje életében. Ezért hallgatólagosan beleegyezik abba, hogy Istvántól JOACHIM bán elrabolja a kis királyfit. A király még úrrá lesz a családjában és udvarában kitört pártütésen és árulásokon, de hamarosan meghal Csepel-szigetén. Erzsébet előtt megnyílik a lehetőség a hatalom birtoklására. De arra alkalmatlannak bizonyul.11

Erőtlen központi vezetés, egymással hadakozó oligarchák, cserélgetve a szerepet egymás közt: hol a király mellett, hol ellene. MONOSZLÓ Egyed felkelését leverik, mire ő a cseh királyi udvarba menekül és ezzel belép a képbe OTTOKÁR, de főleg anyósa, ANNA hercegnő, Magyarországra vonatkozó terveivel. Az egyetlen férfi korú Árpád-házi, akinek esélye lehetne a központi hatalom megszilárdítására és az oligarchia megfékezésére: Béla herceg. De éppen ezért, Kun Erzsébet bizalmasai, Henrik és Joachim megvádolják, hogy árulást szervez a törvényes uralkodó ellen, s a Nyulak-szigetén miszlikre aprítják. Az apácák kosárba gyűjtik össze szétszórt testrészeit. Rémtörténetbe illő tettük után kormányt alakítanak, amiből azonban már kihagyják IV. Béla öreg, megbízható párthíveit. Egyedül a tapasztalt, nagy tekintélyű, higgadt vén rókát, CSÁK Mátét tűrik meg, aki persze nem azonos az Anjou-kori oligarchával, annak nagybátyja. Királyhű főnemes, testvérével CSÁK Péterrel együtt. Máté egy ideig a gyermek király nevelője, sajnos, nem sok eredménnyel. Péter pedig hadvezér, nádor egy időben. Az oligarchák közül is kiemelkednek féktelen mohóságukkal a NÉMETÚJVÁRIAK, akiket KŐSZEGIEK néven is emlegetnek. A kiterjedt, stájer származású grófi család ősei még II. GÉZA idejében települtek be. Nem csak a magyar, hanem az osztrák főurak ellen is hadakoznak, s ellenük folytat iszonyatos büntető hadjáratot Csák Péter. De visszaéléseiknek csak fél évszázad múlva, Károly Róbert vet véget.

A feleslegessé vált Erzsébetet „egyszerűen félretolják az útból”12 Joachimék. A királyné azonban a kunok és Kán Miklós prépost segítségével visszavág, elzavarja Joachimot és Keményfia Lőrincet ülteti a nádori székbe. A feslett életű préposttal is nagyratörő tervei vannak; az esztergomi kanonokokat foglyul ejti, éhezteti, hogy arra kényszerítse őket: válasszák meg érseknek a botrányos életű Miklóst. A hazatérő MONOSZLÓ Egyeddel megbékül. Osztrákok, majd csehek törnek az országra s végigrabolják az északi és a nyugati részeket. A káoszra jellemző, hogy a magyar főurak e veszélyhelyzetben is torzsalkodnak egymással, ezért, noha katonailag többször is győznek, megsemmisítő csapást az ellenségre mérni nem tudnak. Az ország védelmére toborzott csapatokat a Kőszegiek (Németújváriak, GÜSSINGEK, Gutkeledek stb.) a hatalom megszerzésére használják föl, sikerrel. Az összes hivatalt saját embereikkel töltetik be. Közben a kegyvesztett Joachim és Henrik foglyul ejtik a királynét és a gyermekkirályt, KÁN Miklós érsekké avatását megakadályozzák, sőt elérik, hogy Benedek budai prépost legyen az érsek Nem telik bele három év, és Kőszegi Péter veszprémi püspök pályázik az érseki székre.

Az úgynevezett törzsökös magyar urak meglehetősen passzívan szemlélték az oligarchák marakodásait, mígnem pártba tömörülnek RÁTÓT Lóránt és a legműveltebb főnemes, Csák Máté vezetésével. A harcias Csák Péterben kemény ellenfélre akadnak a Kőszegiek, s Henrik és Joachim is menekülni kényszerül szűkebb hátországába, Szlavóniába. Ezúttal a gyermek király öccsét viszik magukkal, hogy alkalmas időben trónkövetelőként léptessék föl. Ha Lodomér a kor békítője és fogolyszabadítója, akkor Joachim a nagy emberrabló és túsztartó. Péter azonban megveri hadaikat, Henrik elesik, de Joachimot nem sikerül végleg megtörni. Az elkövetkező tíz esztendőben ugyan a Csák- és Aba-párt gyakorolja a hatalmat, de rövid időszakokra Joachim és Kőszegi Henrik fiai is fölénybe kerülnek. A steier és a szlavóniai származású magyar főurak a korszak nagy méregkeverői; az úgynevezett törzsökös magyarok tűrőképesebbek, lomhábbak, de ők sem kevésbé erőszakosak, ha mozgásba lendülnek. És a főpapság sem makulátlan: Záh Jób pécsi, Péter veszprémi püspök, Kán Miklós prépost oligarchaként viselkednek. Velük szembe állítható Timót zágrábi, Monoszló Péter erdélyi és elsősorban Lodomerius váradi püspök. Szakadatlan küzdelem a gyermekkirály sorsa. 1277-ben a GeregyÉK, az egri püspökkel szövetkezve lobbantják lángra a tiszántúli részeket, a kunok 1280-ban kelnek hadra, s amikor az ifjú László leveri őket, alig tizennyolc éves. És huszonnyolc éves korában, 1290. július 10-én megölik saját kunjai, akiket ő is elárult néhányszor.

EZ A VILÁG VOLT TEHÁT LODOMÉR ÉLETPÁLYÁJÁNAK KÖZEGE, írásművének tárgya. Jellemrajzának alanya az a IV. László, aki semmivel sem volt rosszabb kora főurainál, püspökeinél, akit árulások, erőszakos cselekedetek kísértek útján gyermekkorától kezdve, akinek nyolcéves korában eldöntötték, ki lesz a hitvese, akit nem hagytak uralkodni, rövid huszonnyolc esztendeje alatt sem gyermek, sem király, sem szerető, sem hadvezér nem lehetett kedve szerint, senkiben meg nem bízhatott. Esélye sem volt arra, hogy felülkerekedjen rossz indulatain; a korszellem éppenséggel féktelen hajlamait erősítette meg.

IV. Kun László tehát alighanem áldozat is, nem csak bűnös, bár Lodomér szükségszerűen ez utóbbit hangsúlyozza ki arcképén, s ha módja van rá ironikusan, ha nem, sötét színekkel ecseteli démoni voltát.

A levél mesteri fölépítésű műalkotás.

LODOMÉR pápához írott levele még őrzi a bevezető kötelező udvariassági formákat, az arenga (jogi, bölcseleti, teológiai igazság, ami bevezeti a narrációt) helyett azonban váratlanul anekdotázó hangvételbe csap át. És ettől kezdve széppróza amit ír. Mi több, önironikus hangot üt meg, mondván: gyermeki kíváncsisággal azon töprengett, mit jelent az, hogy Proteust semmiféle bilincs nem foghatta és orcáját neki tetsző ábrázatokra változtathatta. Mire megvénült, döbbent rá: a fabula — a mese, valóság, Proteus — László király. Megfékezhetetlen, álnok, hitszegő, képmutató, hazug. Proteus azonban nemcsak László, hanem az egész korszak szellemiségének a szimbóluma is. A Proteus-hasonlat olykor ironikus, olykor tragikus: művészi egységbe foglalja a történetet. Észre sem vesszük, s általa benne vagyunk az események, de főleg Lodomér mondandójának közepében. Hangot vált, érzékletes, fájdalmakkal teli lamentációt ad elő a maga és az ország szenvedéseiről. Az egész művet a személyesség, a közvetlen élmény bűvöletében tartva. Azután, hogy majdnem pimaszkodóan gunyoros hangot használt Proteus — László királyról!

Az általános hangulatjellemzés (mondhatni hangulatjelentés) és előtte persze a filozófiai sűrítmény, a Proteus-hasonlat után jönnek a szigorú tényleírások, László Proteus mivoltának részletezése, amelyek olyan epikus lendülettel adatnak elő, hogy szépírói érzékletességük csak a legszebb nyugati és magyar gestákkal mérhető. A levélből kibontakozik a küzdelem képe, amit az érsek folytat László megjavítása érdekében; hite és reménye és bizodalma, amiben csalatkozni kényszerül, de nemcsak ő, hanem a magyar urak és a nép is. A drámai események mellett kifejlik az egyén és a közösség nagy lélektani drámája is, a jó és rossz oly jellemzően középkori filozófiai küzdelme. Amiből a jó és tiszta katolicizmus és a fertelmesen fajtalankodó, hitszegő és kegyetlenségre olyannyira hajló pogányság szembenállása szikrázik elő. GÉZA és Szent István megalapozta, Szent László megerősítette a kereszténységet, amely a Nyugattal, a nyugati kultúrkörrel való azonosulás, de az országba és a szent királyi családba is befészkelt kim és pogány szokások az egész országot fenyegetik. A magyar történelem évtizedekig tartó drámai pillanatai ezek. A tatárjárást már kiheverte az ország, de az új pogányság annál is nagyobb veszedelem. És valóságos családregényt ad elő Lodomér. Bepillanthatunk a királyi ház és persze László magánéletébe, de a királyi családregény magával görget más, országos érdekű történéseket is, miniatúrákat, színes fölvillanó kódex-képeket, az egyház, a kolostorok, a lakosok életéből. Rendkívül finoman szövi bele történetébe Nápolyi Izabella sanyarú sorsát, mégpedig azért, hogy ne csak a pápa együttérzését és tettvágyát serkentse az istentelen rémuralkodó ellen, hanem mozgósítsa az egész keresztény világot, Izabella rokonait is.

AZ APRÓ ANEKDOTÁBÓL egy átfogó panorámakép bontakozik ki előttünk, de úgy, hogy az egyik részlet szervesen kapcsolódik a másikhoz. Ha azt állítottuk, hogy a mű szerkezete egymásba kapaszkodó, kiélezett ellentétek váza, nem mondhatunk mást a stílusról sem. Az indító anekdotában rögtön a puer kicsinyített alakja szerepel kétszer — tehát nyomatékosan — szemben a vetulussal és annak szinonimájával a grandaevusszál. A vetulus pejoratív értelemben jelent vénecskét, inkább azonban nőnemű alakjában használatos — vén anyóka értelemben. A grandaevus nyomatékosig a a vetulust, kifejezetten költői és nem ókori, inkább újabb-(közép)kori szó. Az ismétlésnek tehát hangulati változata van. Lodomér nemcsak köznapian állítja szembe saját gyermekkorát és vénségét, hanem önironikusan s egyszersmind költőien is. És ezt azért teszi, hogy fölvezesse mondandóját, a Proteus fabulosus, a mondái képzelet szülötte lény, és a kegyetlen valóság, László király azonosságát illetőleg. A gyermekkori monda jelentésének megnyilatkozását, megvalósulásának mikéntjét megint roppant érzékletes hasonlattal fejezi ki. „Rugoso velatum cortice granum veritatis” vagyis a poétái kitalálás ráncos héja alatt az igazság magva rejtezik. Az igazság magvát fakéregszerű (cortex, cortice) ráncos lepel fedi. S amikor a saját veszedelméről beszél, nemcsak szinonimával nyomatékosít: „meo proprio et privato luctuoso periculo”, hanem a luctuosus szó szuperlatívuszos, költői választékosságával is. A keményen pattogó alliterációról nem is szólva.

Ezután következik a király mint Proteus bemutatása — ám hangulatot váltva, ironikusan!

És hacsak ama csodálatos új Proteus, tudni méltó, László úr, Isten kegyelméből, vagy inkább isteni türelemből (ha ugyan a királyi méltóságról ezt szabad mondani) Magyarország kiváló királya e nagy és térés országban, mely széltében-hosszában sok mérföldre kiterjed, szörnyűséges gaztettei által Isten, az ég polgárai, és nem különben minden emberi teremtény előtt ez el nem árulta volna, nyelvezetem leíró készsége a folytonos változékonyság baljós mozgékonyságának leírásával vagy teljesen felhagyott, vagy a tisztes szemérmetesség zárját feltörvén csak keveset mondott volna...”

Mint a labda két fal között, úgy pattognak a dicséretek és a korholások. A királyt illető örökös epitheton omans — a rex Dei gratia rögtön elfancsalodik vei divina potius patientia-vá, majd ezt a szatirikus felségsértést gyorsan, zárójelesen visszavonja, de habozva, kételkedve, majd erőt véve magán, Magyarország kiváló királyáról (regni Hungarie (sic!) rex illustris) beszéljen, s ennek a kiváló királynak a szörnyű gaztetteiről. Vibráló verbális irónia ez, a nagy és mindent átfogó szatirikus szimbólum kereteiben.

A király jellemzése — tetteiben és tettei minősítésekor, sodró és fergeteges fokozás, az ismétlődő prepozíciók, kötőszavak pedig a borzalmat görgető szövegnek játékos hangzást kölcsönöznek.

Mi, úgymond, amit kemény szívnek mondunk, maga az, amit sem búbánat meg nem szaggat, sem kegyes jóérzés meg nem lágyít, sem kérés meg nem indít, fenyegetésnek nem enged, s a csapásokkal szemben kemény, jótéteményre hálátlan, tanácsadásra bizalmatlan, ha ítélkezik kegyetlen, az ocsmányságokban szégyentelen, veszélyek el nem rettentik, emberiesség helyett embertelen, az isteni dolgokban könnyelmű, az elmúlt jó dolgokról megfeledkezik, a jelenvalókkal nem törődik, a jövőre nem gondol, maga az, úgymond, mi sem Istent nem féli, sem az embert nem tiszteli.”

A magyar fordítás annyira kifejező, hogy szükségtelen latin eredetijét közölnöm.13

A korholó minősítés-sorozat becsempész két dicséretet is, mert beleillik a „kemény szív” fogalomkörébe, de főként azért mert a tárgyilagosság látszatát keltvén, hitelesíti a kritikát.

A szöveg szövetébe finom iróniát sző minduntalan, ami alig érzékelhető, úgy szervül a műbe, mint a művészszakács főztjében a káprázatosán illatos és ízes fűszerek sokasága: egyik sem hivalkodik a másik rovására, együttes íz, összhang a jellemző. A király sokadik, őszintének hitt és remélt megtérése, bűnbánata után a megváltozásában erősen hinni akaró bárók összegyűltek nála, és naiv bizakodásukban beleegyeztek, hogy kezeseket adjanak Lászlónak. De hogyan? Ezt írja meg bravúrosan Lodomér: „Részben hízelgésekkel lágyította meg (a bárókat és a nemeseket), részben pedig pénz olajával kenegette, de halál és egyéb más testi veszedelem fenyegetésével nem kevéssé riasztotta és akarva nem akarva rávette vagy inkább rákényszerítette őket erre.”

ME A PROTEUSI ALAKOSKODÁS ÉS KÉPMUTATÁS MESTERI RAJZA (mutantem vultus vanas in figuras), egyáltalán nem gyalázkodó és sematikus, hanem gonoszságában is árnyalt, és Lodomér szerint „ördögien okos” Király portréja.

A klasszikus latin-görög és a keresztény egyházi műveltség ékessége a középkori literátus embernek. Lodomér ezt hallatlan finomsággal, mértékkel hozza olvasója tudomására. Említi a görög Proteus-mondát. Szerényen mint iskolai olvasmányt. Theon fogát, „dente Theomino”, amely szöveg HORATIUS 18. episztolájában szerepel, s a fogak gazdája egy fölszabadított rabszolga, Luthienus Theon, aki olyan elviselhetetlenül nagyszájú volt, hogy volt ura a legdurvább módon szabadult meg tőle. Ez is klasszikus irodalomból kölcsönzött hasonlatsűrítmény, jelkép.14 És említi CLAIRVAUX-I SZENT BernáTOT, a 12. századi keresztény misztika megalapítóját, egyházi írót. Akitől, iróniája szempontjából kulcsfontosságú motívumot, a „kemény szív” hasonlatát kölcsönzi. Műve végén pedig a kérelmező nyomorúságáról szólva, a Bibliát idézi: „miként Jákob pátriárka éhségtől lankadozó fiai, kiáltani így kényszerülünk, Szentséges Atyánk és urunk...” E bibliai idézetnek érdekes magyar művelődéstörténeti vonzata lehet. 1208-1218 között a zirci apátság főnöke az a Jean LIMOGES, Johannes Lemoviciensis, aki könyvet írt a levélírás művészetéről. Ars dictaminise nyilvánvalóan meghatározta a magyar iskolák és a főiskola szerepét is betöltő veszprémi káptalani iskola tanmenetét. Könyvében külön fejezetben foglalkozik a kérelmező nyomorúságával, mint kötelező motívummal — mégpedig a levél befejező részében. Ahol is a könyörgő(k) siralmak mélységes völgyéről éppen úgy szó kell, hogy essék, mint a címzett mérhetetlen irgalmasságáról. Aligha Bolognában tanulta ezt az alakrendet Lodomér, Párizsban pedig nem járt. És van még egy kultúrtörténeti utalás a levélben. Egy pogány költőre hivatkozik: „út szélén született és sehová nem tartozó” személyről. Ez az odavetett kép pontosan megfogalmazza László király tragédiáját. A kun anya és az előkelő Árpád-házi apa között vergődő uralkodó köztes állapotát, aki királyi hatalma védelmében — a keresztény oligarchák ellen a pogány kunokhoz kényszerül segítségül fordulni, rákényszerítettségből, de mégis szíves örömmel...

A SZAVAKKAL VALÓ JÁTÉK zeneivé, költőivé és részben ironikus hangvételűvé is nemesíti a prózai szöveget. A prózaritmus, a prózavers a középkori irodalom jellemzője.15 Ezt Lodomér a megszokottnál is bravúrosabban műveli. Ontja az alliterációkat, de különösen kedveli az ajkak, a felső vagy alsó fogsor által képzett hangokat (p, b, r, m, f, v) — kivált, ha azok explóziós vagy frikciós hangok (p, b, t, d, vagy f és v). Ezeknél ugyanis a levegő áttöri a tökéletes vagy kevésbé tökéletes zárat, s ezzel tagolttá, szaggatottá teszi szövege zenéjét: ,,puendus(...) poeticas positus vanitates(...) potuisse teneri Proteum fabulosum(...) vultus vanas infiguras(...) puerili(...) divina potius patientiaf...) pudoris(...) perpauca promeretí...) Theomino dente dilanians, proprio et privato(...) venerabili venustatef...) venenose vipere(...) turpiter tractatis(...) prodicionis sue paucissimos”... de nem veti meg a keményen hangzó k-t: „conscendisse chatedram{...)” valamint a kifejezetten dallamos, stanzába is írható vershangzást sem: „presentium negligens futura non providens ipsum est, incjuiens.”

A p, f, v és k hangzások közé szívesen lágyítja be a nazálisokat is: „mediantibus multorum ministeriis nuntiorum.” Tehát hangzásbéli változatosságra is törekszik.

Különössé teszik stílusát a szavak csoportosítása és a jelzős szerkezetek. A „mutabilitatis sue sinistris mobilitatibus” szójátéka a „baljós mozgékonyság” fura szókapcsolatát rejti magában. Az ironikus mondandó kedvéért új szóösszetételt is kitalál. „Erzsébet aki nem annyira sancti, mint antimonialis..., vagyis nem annyira szent szerzetesi, mint inkább szerzetes ellenes...” a szerzetes ellenes — antimonialis szóösszetétel hiányzik a latin szótárakból. A mondat iróniáját gerjeszti a „nem annyira” kifejezéssel is.

A szavak megválasztása tudatos stílusművészt sejtet, aki nemcsak gondolatait, hanem érzelmeit, indulatait is kifejezésre juttatja ezáltal. Azt a közlést, hogy a tatárokat, kikhez Kun László mindig is húzott és ma is hozzájuk szít, így mondja: „Tataris, ad quod anhelebat et anhelat.” Az anhelo piheg, liheg, szuszog, fú. Szokványos szókapcsolata pedig a scelus anhelo = bűnt liheg. De fulladoz értelemben is használatos, az inopia anhelans pedig kiáltó szükséget jelent. Visszaadandó stiláris hangulata a szónak, úgy is fordítható, hogy értük lihegett és liheg, a fuldoklásig, vagy köznapibban értük hörgőit és hörög, amivel talán érzékeltettük az eredeti denunciálóan gúnyos felhangját.

Részben a latin grammatikából, de részben a fokozásos és fölsorolásos stílusfogásból is következik a szó végi rímek játéka: „universorum honestissimorum morum”, vagy a caloris, brumalis, algoris és megfelelő nem azonos szóismétlésként rá: squaloribus amivel a szóközép ismétlődik játékosan: -alor, -ali, -algor, -alor. Nem hagyható figyelmen kívül az európai és a magyar oklevélíró gyakorlatban a cursus, a clausula, a mondatzárlat gyakorisága, ami annyit jelent, hogy a mondatvéget hangsúlyos vagy időmértékes ritmussal alakítják ki, amellyel együtt az alliterációk és a mondaton belüli szóvégi rímek gazdagon modulált ritmikájú prózát teremtenek. Az ókorban és a középkorban nem ritka e jelenség, sőt általános, majd eltűnik egy időre, s a 12. századtól kezdve válik egyre gyakoribbá. 1192 körül KATAPÁN honosítja meg nálunk a cursust, de használata a 13. század első két évtizedében még erősen ingadozó. Megmagyarázhatatlan okból, a cursus alkalmazása 1241 után egyre inkább érvényesül, 1250 után pedig szigorúan általános lesz nálunk. Ez azért fontos tárgyunk szempontjából, mert Lodomér beleszületik a magasabb íráskészséget feltételező cursus gyakorlatba. RÁCZ Elemér16 szerint a veszprémi káptalan összes oklevele, „teljes következetességgel ritmizál”, s IV. László alatt sem esik vissza a cursus tökéletes alkalmazása. Erzsébet anyakirálynő kancelláriájának tagja, Miklós prépost, Jób pécsi, Tamás váci, Pál veszprémi püspök, aki már mind dolgozott IV. Béla kancelláriájában is, tökéletesen alkalmazza a cursust Vannak kivételek, a konventek oklevelei között, és a pannonhalmi „URIAS apát oklevelei kiáltó aritmikumokkal terheltek”. Viszont „Lodomerius, Péter és Pál alkancellárok már a legteljesebb cursus tökéllyel dicsekedhetnek.”17

Ami annyit jelent, hogy Lodomér szépírói, fogalmazói gyakorlata nem a semmiből pattan elő, hanem a rendkívül fejlett magyar írásbeliség talajából, amelynek az a Veszprém a központja, ahol iskoláit végezte.

A hangzás és a mondandó egysége olykor példa nélküli módon úgy valósul meg, hogy Lodomér indulata is kifejeződik. Azt a gondolatot, hogy szüntelen balra változása és mindig rosszabbra hajlandósága neki lenne inkább szégyenére mint az ország lakóinak, ilyen hangzással fejezi ki: „...sua sibi sine intermissione mutabilitas in sinistra et proclivus semper in deteriora defluxus tanto posset esse pudori, quanto ... sana sapientibus...”

Tolla alatt pattog, kopog és sziszeg a latin nyelv. Attól függően, hogy a tartalom, az író hangulata, a mondandó mit kíván. Lodomér levelének nemcsak szatíra-, hanem általános irodalomtörténeti jelentősége is van. A nagy ókori hagyományok, CICERO, ifjabb Plinius és Seneca iskolát teremtő levélírói művészete után nálunk kétségtelenül Lodomér a levél-műfaj úttörője és első nagy művelője. A levélirodalom művelése az Anjou-korban is folytatódik, és majd a humanista levélírók tollán teljesedik ki. PETRARCA, ERASMUS kiemelkedő művésze a latin nyelvű levélnek. Az epistola nálunk főleg az 1500-as évektől kezdve válik fontos irodalmi kifejezési formává, az 1600-as, 1700-as évek kiemelkedő alakjai, politikusai, írói művészi szépségű leveleket írnak. A három évszázad sok ezernyi magánlevele nemcsak szépírói érték, hanem a kor történelmének és nyelvének is értékes dokumentuma. Lodomért tehát e folyamat egyik első kezdeményezőjeként kell számon tartanunk, mert mi ugyan csak 1908 óta tudhatunk legszebb leveléről, de levelei benne éltek a kora és valószínűleg utókora köztudatában is.


 

Jegyzetek:

 

(1) Karácsonyi János: A mérges vipera és az antimoniális. Századok. 1910. 2. o.

(2) Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 1900. VII. k. 1353-4.

(3) Karácsonyi: i.m. 11. o.

(4) Bunyitay Vince: A váradi püspökök a püspökség alapításáról 1566-ig. 1883. 110. old. — Gánóczy A.: Episcopi Varad. L. k. 117. old. Schmidt M.: Archi-episcopi Strigoniensis. II. kiad. 144. old. Knauz Nándor: Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. 1874. II. k. 99-111. old. és V.-XXV. k. — Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. 1971.

(5) Esztergomi okmánytár. 1863. 183. tétel.

(6) Kasza László cikke. In: Korai magyar történeti lexikon. 9-14 sz. 1994.

(7) Hajnal István: írástörténet az írásbeliség felújítása korából. 1921. 75. o.

(8) Bunyitay. i.m. 110 old. Batthyány-kódex. 12. o.

(9) uo.

(10) uo.

(11) Szilágy S..: Magyar Nemzet története. 1896. II. k. — Hóman-Szekfű: Magyar történet. I. k. Szabó Károly: Kun László. 1886.

(12) Hóman-Szekfű. i.m. 591. o.

(13) Árpád-kori és Anjou-kori levelek. X-XIV. sz. 1960. A latin idézetek Karácsony J. i.m. alapján.

(14) Horatius Epistolarum I. k. 18. old. 78-84. sor. Horatius: Összes versei. 1961. Két nyelvű kiadás. Latinul: 538. o. A magyar fordításban: „Irigységnek féreg foga marja” szerepel.

(15) Horváth János (ifj.): Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. 1954. Rácz Elemér: A ritmikus próza XII-XIV. századi okleveleinkben. 1927.

(16) Rácz E. i.m. 23. o.

(17) Rácz E. uo.



« vissza