Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968-1988)

Jó hasznát vettük fejlett, kelet-európai groteszk-érzékünknek, amikor a T-Twins Kiadó könyvheti sajtótájékoztatóján egy reformközgazdász emelkedett szólásra. Valóban nagyvonalúságra vall olyasvalakit kérni fel a demokratikus ellenzék történetéről szóló első összefoglaló munka bemutatására, aki a tárgyalt időszakban még MSZMP-tag volt. Lengyel László néhány meglepetéssel szolgál. A szerzővel ellentétes következtetéseket von le például a nagypolitika változásaiból, és evvel máris igazolja, mennyire viszonylagos minden ítélet, amíg azt ki nem teszik az évek próbájának. Rámutat továbbá a mű egyik alapproblémájára, hogy tudniillik nem arról szól, amit címe ígér. Önkényesnek tekinti a határpontok kijelölését is, ám érdemi megjegyzéseinél fontosabb egy elszólása: „a demokratikus ellenzék vezetése hol így döntött, hol úgy”.

MAGYAR DEMOKRATIKUS ELLENZÉK CÍMŰ KIADVÁNY három, műfajilag eltérő kötetből áll. Tizenhat életűt-interjút tartalmaz az első (többségüket a szerző készítette, 1988 és 1993 között, mindössze KRASSÓ GYÖRGY és Tamás GÁSPÁR Miklós beszélgetőpartnere más). Válogatott dokumentumokat kínál a második. Szám szerint száznyolc írásos anyagot, és függelékében tíz olyant, amit a szerző programnak tekint. Csatolja továbbá Nagy Csaba művét, A magyarországi szamizdat egy évtizedének bibliográfiáját és MURÁNYI GÁBORnak — eredetileg a HVG-ben megjelent — Szamizdat folyóiratok Magyarországon című összeállítását. E forrásközléseket követi a Monográfia, ami hat fejezetben, négy és félszáz oldalon taglalja két évtized ellenzéki történetét. Mindhárom kötethez névmutató tartozik, a dokumentumok és a monográfia használatát külön jegyzetapparátus segíti, de eltérő szisztémával: a dokumentumoknál közvetlenül a szövegtest után, a monográfiánál pedig a kötet végén, fejezetek szerinti bontásban. Utóbbinál külön irodalomjegyzék is olvasható.

Méretét tekintve imponáló munka. Ekkora terjedelemben, ilyen részletességgel még senki sem foglalkozott e kérdéssel. Joggal gyaníthatjuk, hogy komoly ambíciók hevítik a szerzőt: roppant felelősséget vesz magára tehát, amikor kijelöli: miről és hogyan gondolkozzanak a jövendő kutatók, valamint az olvasó. Hiszen könyvkiadásunkat látva kevés a remény újabb monográfiák közeli megjelenésére.

A TÖRTÉNETTUDOMÁNY MŰVELŐI ÁLTALÁBAN VONAKODNAK az eleven múlt feltérképezésétől, kivált annak mérlegelésétől. Rálátásuk híján rendszerint beérik a tények rögzítésével, és vizsgálatával. Úgy tartják, valószínűsíthető, érdemi elgondolásokkal aligha szolgálhatnak még. Érintettségükön felül zavarja őket a látszólagos információbőség, melyben összemosódik a mellékes a fontossal, miközben az ismeretek igazolására nincsen mód. Intézményesen korlátozottak a lehetőségeik: a titokvédelem és személyiségi jogok akadályozzák munkájukat, így addig sem jutnak, ameddig egyébként módjuk nyílna.

A Monográfia szerzője könnyedén veszi a gátakat. Aggálytalanul alkot teóriákat és azokat, mint a történtek (egyik lehetséges) verzióját tálalja. Vajon helyesen cselekszik-e a helyreigazítás eshetőségének híján? A válasz erkölcsi megfontolást igényel. De maradjunk a szakmaiaknál.

Vélhetően az Interjúk készítése során szerzett személyes kapcsolatok serkentették további munkára a szerzőt, kinek működését így az ihlet pillanatától nyomon követhetjük. Először KIS JÁNOSt sikerült szóra bírnia, s ez meghatározónak bizonyult a későbbiekre nézve. Nemcsak ismeretanyagát és adatait kölcsönözte tőle, nézőpontját is magáévá tette olyannyira, hogy a Monográfia lapoztán végig kísért a déja vu.

Annál kevesebbet merít többi forrásából, holott interjúalanyai nemegyszer igen érdekes megjegyzésekkel hozakodnak elő. Csizmadia azonban „elmegy” ezek mellett. Különösen azon beszélgetések okoznak csalódást, melyekben sokáig hozzáférhetetlen dolgokról hallhatnánk. KENDE PÉTER hosszan fejtegeti így is az emigráció és a hazai ellenzék kapcsolatának alakulását, ám mennyivel többet mondhatna, ha biztatnák rá! Valószínűleg KENEDI JÁNOS sem csak a pesti „huligánokról” értekezne, amennyiben kellően felajzanák a kérdések. Rengeteg információt hagy bennük a kérdező, s ami kibukik belőlük, avval sem igen tud mihez kezdeni.

Monográfiájának lapozgatása közben nemegyszer csodálkozunk majd: hogyan maradhatott ki ez vagy az a feldolgozásból? Miért nem látjuk viszont például az SZDSZ majdani ideológusának kitételeit a „plebejus szárnyról”: „a politika ezeknek az embereknek életforma volt, amiben jól érezték magukat, de semmi olyan gondolatuk nem volt, hogy bármit el akarjanak érni. Nekik nem voltak politikai céljaik... a Beszélő-kör persze ezeknek nem tett engedményt, mert ezek az ő valóságos politikai szándékaihoz használhatatlan emberek voltak... több kiadvány pedig egész egyszerűen kompromittálta az ellenzéki ügyet, főleg Nagy Jenő Demokratája” (86. o.).

Ilyetén vélemények elemzésével teljesebb képet alkothatnánk a megosztó viszályról és közelebb jutnánk okainak megértéséhez is. A monográfus pedig helyesbíthetné velük néhány vitatható ténybeli megállapítását, így azt, amit Konrád GYÖRGY — SZELÉNYI IVÁN: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című művéről mond, Hogy tudniillik senki sem figyelt föl „koherens baloldali pozíciójára” (Monográfia, 76. o.). Valójában sokan „tárcákat írtak a műben felvetett kérdésekről. Ez a könyv, talán nem túlzás: megmozdította az országot, és egy abszolút egyértelmű liberális koncepció volt” — nyilatkozza Szabó Miklós (76. o.). (Igaz, más emlékező szerint viszont éppen Szabó volt az egyik legélesebb kritikusa korábban — ZSILLE ZOLTÁN szóbeli közlése nyomán.) Annak figyelembevétele pedig, hogy: „ellenzékinek számított a népi irányzat is” (82. o.), a tárgy pontosabb körülhatárolásához segítené.

A Dokumentumok majd félezer oldala alapos levéltári kutatásokat sejtet, legalábbis ami a hivatalos, azaz állampárti megítéléseket illeti. Ezek a terjedelmes, kimerítő olvasmányok főként a nyelvfilozófiában jártas és stíluselemzések iránt érdeklődő olvasónak szolgálhatnak csemegéül. Ma már nyomát sem érezni ama izgalomnak, ami nyilvánosságra kerülésükkor fogadta őket. Nehéz elhinni róluk, hogy sorsok függtek egyetlen jelzőjüktől. Fogalomhasználatuk is elavulóban, s részletes magyarázó apparátust igényelne.

A VÁLOGATÁS „...természetesen a szerkesztő szubjektivitását tükrözi”, ám sietve hozzáfűzi: „maximálisan törekszik arra, hogy a meghatározó dokumentumok a kötetbe kerüljenek” (11. o.). De mit tekintünk meghatározónak? Ennek eldöntése egyéni megítélés kérdése. Vajon a hatalom válaszai, a terjengős MSZMP-jelentések szükségképpen érdemesek-e az újraközlésre, míg az események leírása nem? És miért fontosabb egy lap beköszöntője karakterisztikus cikkeinél? Ha a programokra, valamint az állásfoglalásokra ügyelt, hogy maradhattak ki például azok, amiket a Republikánus Kör publikált? Miként keveredhetett ide ugyanakkor az első nyilvánosság újságíróinak legális felhívása a Nyilvánosság Klub megalakítására? Vajon nem arról van-e szó, hogy egy előzetes koncepció bizonyítására született az összeállítás?

Hatvanhat dokumentuma közül mindössze tizennyolc jelent meg másutt, mint a Beszélőben, vagy a Hírmondóban, a hat másik program pedig terjedelmében sem ér föl a Beszélő Társadalmi Szerződésével. Vajon ezek az arányok nem arra utalnak-e, hogy határozott értékpreferenciák mentén folyt a válogatás? Természetesen joga van ehhez, de miért titkolja, miközben politikai vonzalmainak nyíltan hangot ad bevezetőjében, amikor a „közvélekedéssel” vitatkozva (mi az és hol található?) nemcsak állítja, hogy léteztek már a Társadalmi Szerződés előtt programok, hanem — mintegy védekezésként vakmerőségéért — minősíti is azokat: „nem azt jelenti..., hogy hatásuk akárcsak megközelítette volna a Társadalmi Szerződését” (11-12. o.)? Vállalkozhat-e ilyesmire egy forrásközlő?

Nem lel idézni valóra olyan kiadványokban, mint az Ellenpontok, Magyar Október Szabad Sajtó, A Duna Kör Hírei, a '84 előtti Mozgó Világ, Hejettes Szomjazok Magazinja, Res Publica Lapok, Túlélés. (Az 1985-ben Münchenben kiadott Független Fórum című szamizdatválogatás korántsem volt ennyire szűkkeblű). Meg sem említi a nyugati magyarság lapjait, az Irodalmi Újságot, a Látóhatárt, a Nemzetőrt stb., pedig gyakran jelent meg a hazai ellenzék azokban. Hasztalan keressük a BBC, vagy a SZER adásainak anyagát is, noha a Rádió kulcsszerepet játszott az ellenzék életében és sorsának alakulásában, mint véleményének kihangosítója. (Nem fogadható el mentség gyanánt, amire hivatkozik, hogy számára a SZER archívuma nem hozzáférhető. Akadt volna feldolgozható anyag, ha utánanéz.)

Célom az volt, hogy átfogó képet adjak a magyar demokratikus ellenzék histórikumáról” — mondja Monográfiája előszavában. Ahhoz, hogy egységükben és folyamatosságukban láttassa a történeteket, félezer oldal kevés, amint kevés volna három vagy ötezer is. Tudatában van ennek a szerző, és azzal mentegetőzik, hogy véges a rendelkezésére álló információ mennyisége, továbbá elkerülhetetlen az „ellenzéken belüli helyi értékek valamiféle meghatározása” (14. o.). Valószínűleg ez az a pont, ahol a történetmondás átbillen ideológia-gyártásba, hiszen a puszta leíráson felül itt jelenik meg az értékelés mozzanata. De nem haladja-e meg ezzel saját kompetenciáját? Gondoljuk meg, mire vállalkozik: földeríti és kiválasztja a megfelelő forrásokat, rekonstruálja az eseményeket, majd a kronológia megalkotásán tül, a szereplők érték- és érdekrendszerének feltárásával vázolja vélhető szándékaikat, sorra veszi indítékaikat, kifürkészi észjárásukat, és végül meghatározza személyes jelentőségüket. Elvonatkoztatások hosszú folyamata zajlik csupán egyetlen kontroll: a szerzői alatt.

MIT takar a DEMOKRATIKUS ELLENZÉK FOGALMA? Erre nem kapunk választ. Ugyan kik tartoztak körébe és milyen kritériumokat támasztott velük szemben? A negyedik fejezetig kell vámunk, mire első jelzését kapjuk egy lehetséges értelmezésnek. Eszerint nem volt elegendő a politikai kiállás, komoly szakmai teljesítményt igényelt az elismerés (158. o.). Bevezetőjében a szerző még azt hangoztatja, nem értelmiségtörténetet ír, itt viszont szellemi produkciókhoz köti az ellenzékiséget. Diploma híján ab ovo elképzelhetetlen tehát, hogy szembeforduljon valaki a hatalommal? Eredeti értelmében a kifejezés nem jelent egyebet pedig, mint hogy valaki az uralkodó nézetekkel ellentéteset vall. Semmiféle megkötést nem tartalmaz a társadalmi besorolást, valamint a műveltséget illetően, így leszűkülése nyilván a csatolt jelző következménye, vagyis a „demokratikus” velejárója. Ám egyetlen demokrácia-fogalmat sem ismerünk, ahol ilyesféle megkülönböztetésre bukkannánk, sőt, éppen antagonistájára, az arisztokratikus felfogásra vall a kiválóság számonkérése. Honnét akkor az orwelli nyelvhasználat?

Sajnos, a valóságból, noha máshonnét, mint ahol a szerző felfedezni véli. Ritkaságnak számítottak a tényleges szakmai teljesítmények. Az ellenzék egyik fele kitűnő művekkel jeleskedett ugyan (gondoljunk Petri György verseire, Radnóti Sándor esszéire), másik fele viszont legföljebb híresztelte, hogy csinál valamit, politikai tevékenységén felül azonban érdemleges munkát nem végzett. Korántsem a produktum számított, ahogyan a szellemi készség és képesség sem. Valójában más feltételek „biztosíthattak” felvételt az ellenzék soraiba. Egyre többször is utal a szerző: azonos szubkultúrában kellett felcseperednie a jelentkezőnek, és az ilyen környezet, illetve a neveltetés hasonlósága majdhogynem elegendő is volt a felvételhez. Nem a teljesítmény növelése szempontjából fontos az iskolázottság tehát, hanem a vele járó ismeretségek, az informális rendszerhez való csatlakozás miatt. A másik tényező a személyes becsvágy, és — később — a politikai ambíció. Aki kellő vehemenciával próbálkozott és érvényesülési vágyának rendelt alá mindent (bizarr körülményeink közepette még a negatív karrier is karriernek látszhatott), az csakúgy, mint a formális világban, előre jutott, némiképpen helyesbítve a születés véletlenjén. Zárt világba kukkantunk be, ami nem az illegalitásból adódó elővigyázat következményeként alakult ilyenné, hanem fordítva, ez volt talán konspirációra való alkalmasságának legfőbb oka.

A SZERZŐ MINIMÁLIS FORRÁSKRITIKÁVAL SEM ÉL. Elfogadja adatközlőinek állításait, pedig akár logikai, akár tapasztalati úton könnyen ellenőrizhetné azokat. (Haszonnal forgathatta volna MEDVEGYEV: A levelezés titkosságát a törvény garantálja című művének szamizdat kiadását.) Nem az olyasféle — történésztől szokatlan — szófordulatokra utalok, mint: egy gépirat szerzője „föltehetően Kenedi” (216. o.), aminek tisztázásához elegendő fölemelni a telefont, hanem az összefoglaló, nagy eszmefuttatásokra, melyekkel például az 1976-79 közötti időszak tárgyalásánál késztet töprengésre. Miként lehetséges, hogy a „fővárosi avantgárd értelmiség egy része gyanakvással nézte és túlságosan baloldalinak tartotta a LUKÁCS-unokákat” (159. o.)? Vajon azért mulasztották el a csatlakozást, mert közönyösek voltak, s hallgatólagosan támogatták az uralkodó rezsimet, vagy más okuk is lehetett? Mondjuk az, hogy a fennálló körülmények közepette legkevésbé sem bízhattak egy balszélről érkező csoportosulásban? Ha így volt, alighanem át kell értékelnünk mindazt, ami velük kapcsolatban elhangzik, s jónéhány megválaszolatlanul hagyott kérdésről kiderülhet, valójában nem annyira fogós.

Az egészséges szkepszis hozzásegítené a szerzőt, hogy reflektíven közelítsen saját művéhez, és elgondolkodjon építkezésének sajátosságain. Miért kellett egy rendszer ellenzékének históriáját éppen legnevesebb apologétájának, LUKÁCS GYÖRGYnek körében kezdeni, s nem az ellenállás kínálkozó tradícióinál? Csizmadia monográfiájának első negyvennyolc oldalán másról sem esik szó, mint a Lukács-iskola és -óvoda történetéről, ami talán érdekes a korszak értelmiségi rétegtörténetével foglalkozó kutatónak, de a címben foglalt témát illetően nem sokat mond. A korcsulai nyilatkozat csakugyan úttörő a maga nemében, és minden tiszteletet megérdemelnek aláírói; ők különösebb politikai szerepet azonban nem vittek a következő esztendőkben. Nézeteik és munkásságuk ismertetése kívül esnék Csizmadia választott tárgykörén. Hogy mit olvastunk bele műveikbe, az a hatalmi rendszerre jellemző inkább, mely a sorok közé szorította a mondandót és így a kifejezéstelenségre kondicionált bennünket. A helleri bölcselet iránti rajongás például annyiban lehetett az ellenállás formája, amennyiben újakkal bővítette az elmélkedésre érdemes dolgok sorát. Utalás- és (részben) állításrendszere az unalomig gyötört hivatalos filozófiával szemben tűnt föl izgalmasnak, de gondosan ügyelt arra, nehogy elmarasztalhassák közvetlen javaslataiért.

Csizmadia szerint „azért nem tehettek ennél többet, mert... a politikának, az elméletnek nem voltak szubjektumai” (47. o.), ami — ha jól értem — annyit tesz: hiányoztak a vállalkozó szellemű, merész társak, a virtus. Lehetséges, hogy így lehetett ez egy zárt kis balos körben, ahol hősei otthonosak, ám éltek mások is a Belváros, a Pasarét és a Gellérthegy vidékein tűi, akik egymástól elszigetelten bár, de gyakorlati formában politizáltak. Elegendő lett volna kilesni az ELTE Bölcsészkarának, valamint az Akadémiai Könyvtárnak üvegbúrája alól.

A Pesti Barnabás utcai épületben és az Akadémia üvegházában fölcseperedtek napjai eseménytelenül telnek, így monográfusuk beéri unalmas szövegismertetésekkel, pedig nem az volna a dolga. Vizsgálhatná szerepüket, fürkészhetné hatásukat, vajon miért és hogyan kerültek a figyelem középpontjába? Szólhatna akár Bibóról, akár a nyugati emigráció szellemi tevékenységéről, esetleg a BRETTER-iskoláéról, vagy megemlíthetné a többi oktatóhelyet is, mégsem teszi. Hiszen a magyar értelmiségi ellenzék nem csupán a budapesti iskolából került ki, akadt még néhány ellenálló szellemi góc az országban. Késő-pozitivistaként megelégszik annak lejegyzésével, ami kínálkozik, és alig elemez. Vonakodik az okok felderítésétől, az érdekek taglalásától. Keveset törődik a Lukács-óvodisták publikációinak tényleges kisugárzásával, illetve mások tevékenységével.

NEM LELJÜK SEHOL a KÖRNYEZŐ Képet. Ahonnét a monográfus széttekint, onnét nem látja a magyar társadalmat. Kerüli a történelmi előzmények firtatását is. Hallgat az 1945-48 közötti időszakról, valamint az ezt követő aktív ellenállásról, és a forradalomról. 1956 csak akkor kerül szóba, amikor az óvodások ráébrednek, hogy ideje fölnőniük. Addig legföljebb az „56-osokról” tett megjegyzések tanúskodnak a népmozgalomról. Mintha a szerző maga sem hinné, hogy „a közösnek vélt filozófiai tradícióhoz való viszonynál fontosabb... a politikai rendszerhez való viszonyuk” (110. o.), hiszen folyvást az előbbiről értekezik. A korszak egyetlen igazi, közös alapélménye sem kerül szóba, holott valamennyiünk politikai fejlődését befolyásolta. Jellegzetes példája alkotói módszerének, hogy csupán az 1979-81 közötti időszak taglalása során tér ki az 1972-től rendszeressé váló március 15-i tüntetésekre.

Ahol széles panorámát kellene nyújtania, legföljebb annyit jegyez meg (vagy még annyit sem), hogy az általa tárgyaltakon felül léteztek egyéb tényezők: „1978-79-ben a születőben lévő ellenzék már különféle csoportok és személyek laza halmaza volt, még ha ezekre a csoportokra eddig nem is utaltam” (139. o.).

Ha nem kerülheti meg, néhány sorban „elintézi” a „tolakodókat”, így a nem-marxista Kemény ISTVÁNt (28. o.), hogy aztán több mint száz oldallal később térjen vissza hozzá újra. Ekkorra már régen átléptünk egy másik barázdába. Eljárásának következtében szem elől tévesztjük a tágabb összefüggéseket. Nem mérlegelhetjük, melyek fontosak és melyek mellékesek. A szerző állításai mintegy kódolódtak művének szerkezetébe, amelyeket vagy ellentmondás nélkül elfogadunk, vagy egyetemlegesen elutasítunk, az olvasó ismereteinek függvényében.

Csizmadia építkezési módja akkor is rendkívüli veszélyekkel járna, ha ezáltal önálló nézeteket közvetítene, csakhogy felfogása szorosan illeszkedik a Beszélő-körnek nevezett csoportosuláséhoz. Politikai véleményformálóként természetesen jogában áll ez, történészként viszont illenék némi távolságot tartania még a számára rokonszenves vélekedésekkel szemben is. Hiszen nem meggyőzés a célja, hanem a valóság ábrázolása. Kitűnő empátiás készségével belehelyezkedik néhány ismert figura világába, és szemszögükből figyeli mások tevékenységét, sorsát. A szembenálló nézetek ismertetése helyett vitába száll az egyikkel, és megvédi a másikat.

Nagy Jenő önkorlátozónak nevezte az 1985-ös demokratikus ellenzéket... való igaz, hogy az ellenzék meghatározó csoportjai ekkor nem hoztak létre új intézményeket — csupán működtették a létező szamizdatokat és kiadókat —, ám ez nem jelentette azt, hogy az ellenzéknek ezek a körei lemondtak volna eredendő céljaikról. Inkább azt mondhatjuk: a megszűnő intézményeket az ellenzék és más csoportok (népiek, reformközgazdászok, és — szociológusok) alkalmi demonstratív föllépései pótolták” (334. o.).

Jellemző érvelés. Azzal mentegeti kedvezményezettjeit, hogy intézményeket működtetnek, ugyanakkor szerinte azok megszűnését kompenzálnák alkalmi akcióikkal. Ráadásul ténybelileg is téved, hiszen az intézmények és kiadók nem feltétlenül e kör sajátjai, így fenntartásukban sem lehet kizárólagos szerepe.

Osztozik választottjainak erényeiben és hibáiban egyaránt: aminek azok nem tulajdonítanak jelentőséget, annak ő sem. Mindössze jegyzetben említi például a Rakpart Klubot, mivel forradalmasító hatásáról nem szerezhet igazolást, a szűkebb kör ugyanis oda nem járt. Olyan ellenzékiek léptek fel helyettük, mint a szókimondásával akkoriban mindenkit lenyűgöző Gadó György. Az „ellenzék ellenzékének” felbukkanásáról is csak jegyzetekből értesülünk. Majd a diktatúra elleni érdemi küzdelem ismertetésének lezártával kerülnek sorra, ami azt a látszatot kelti, mintha destrukcióban merült volna ki minden ténykedésük, maguk pedig teljesen jelentéktelen figurák lettek volna.

Érdemes követni, mint alakulnak az egyes szereplők és csoportok elnevezései. A Beszélő-kört mindvégig vezetőként említi, tagjai a meghatározó jelzőt érdemlik ki, míg a többieknél hiányoznak a kedvező minősítések, illetve annak arányában fogynak, ahogyan szembekerülnek a „vezetéssel”. Nagy Jenő a 180. oldal tanúsága szerint még „elévülhetetlen érdemeket szerzett” a nyolcvanas évek kezdetén, amikor tevékenységét a kör önsegélyezésének tudhatták be (holott remek helyzetfelismeréssel önszántából ragadta üstökön a szerencsét), néhány esztendő múltán viszont már csak egy „kisebb szamizdat” (393. o.) kiadója. Csizmadia úgy véli, hogy ártatlanul vádolja meg korábbi osztályosait, és véleményével legkevésbé sem dominálja a közfelfogást. Megokolatlanul süllyed mellékszereplővé tehát. Nem derül ki, kicsoda valójában, és az ellenzék tagjának számít-e?

A SZERZŐ ÉRDEME, hogy nem feledkezik meg a nemzetközi összefüggésekről, és tágabb kontextusba helyezi a történteket. Minduntalan figyelmeztet: a hazai események sohasem alakulnak környezetünktől függetlenül, és vezetőink aggályosán követik a szocialista tábor moszkvai divatvonalait. Kedvelt referenciája Lengyelország, melynek históriája — mint annyiszor az elmúlt évtizedekben — ösztönzően hatott a régióban. Szembesíti az ottani ellenállást a mienkkel és úgy találja, nálunk „csak az számított ellenzékinek, aki szervezetileg az ellenzékhez kötődött” (188. o.).

Mint említettem, tagsági könyvet nem osztottak, választott intézményrendszer sem működhetett az illegalitásban, következésként ez a kötődés egyoldalú, s mint olyan, mélyen antidemokratikus. Nem az érintettek személyes óhaján múlott. A beltagok látszólag megfellebbezhetetlen döntéssel, indoklás nélkül vehették fel, vagy utasíthatták vissza a „jelentkezőt”. Valójában aki „bekerült”, az is csak egy külső körben találta magát, ahonnét bármikor kiebrudalhatták. A belső körbe születni kellett. Vélhetően ennek palástolására rendszeresítették a demokratikus elnevezést.

A magyar értelmiségi közfelfogás szerint azonban az ellenzéket szoros kötelékek fűzték össze: a diktatúrával való együttes szembeszegülés és a kölcsönös szolidaritás. Bár a nézetek különböztek, az ellenfél azonos volt. Elfogadott vélekedés az is, hogy társadalmunk zöme sohasem rokonszenvezett a hatalommal. Még a névleg hozzá csatlakozók, a párttagok sem kedvelték, mert előnyt nem kínált számukra, legföljebb a többieket érő hátrányok egy része alól mentesítette őket. Kevesen voltak haszonélvezői, a többség csak eltűrte, mert egyebet nem tehetett. Ellenzékivé pedig attól vált valaki, hogy nem érte be többé a borközi kesergéssel és józanul is kiállt nézetei mellett. Aktivitásával és az általa igénybe vett nyilvánossággal arányosan nőtt személyes kockázata, s aki egyetlen gyűlésen részt vett, vagy mások szeme láttára szamizdatot forgatott, akár az ellenzék tagjának vallhatta magát, hiszen biztos lehetett abban, róla is készül egy dosszié valahol. Az ellenzéki érzelmű és cselekvőkész polgárok köre tehát szélesebb volt és változatosabb összetételű, mint ahogy Csizmadia véli.

Függetlenedni vágyó, szabadságra áhító elégedetlenek keresték meg egymást, és furcsa lett volna, ha mindjárt egy szoros hierarchiába tagolódással kezdik. Tekintélyt ismertek ugyan, ám az iránta való tiszteletük kettős forrásból táplálkozott: részint tanítványi alárendelődésükből, részint a mesterek vélt, avagy valós heroizmusából. Csakugyan komoly szellemi segítséget nyújtottak a szabadegyetemek tanárai (kivált Kis János és Szabó Miklós érdemel említést), és a Beszélő cikkírói, amikor megtörték a hatalom információs monopóliumát, és megosztották az idehaza nehezen hozzáférhető ismereteiket. Kevesen firtatták akkoriban, hogy milyen alapállásból teszik ezt. Ebben és csak ebben a vonatkozásban értékelhető a szerző bájosan képzavaros megállapítása: „A Kádár-rendszer fennálló struktúrája nem tette lehetővé, hogy már évekkel a majdani (és még senki által nem tudott, legfeljebb remélt) rendszerváltás előtt egy sokpólusú ellenzéki paletta jöjjön létre” (395. o.).

MONOGRÁFIÁBAN SORSSZERŰ A TÖRTÉNET: amint csökken a hősök ellenzéki aktivitása, úgy tevődik át az emiatt viselt felelősség másokra. Csizmadia szerint a Hálózat Van kiút című programja már egyenesen arról szól, hogy „a társadalmat nem lehet helyettesíteni, akaratát nem lehet szimulálni” (435. o.). Ugyanakkor az ellenzék egyre inkább „komolyan számba veendő tényezővé válik” (442. o.). Ügy oldhatjuk fel az ellentmondást (a szerző megfeledkezik róla), ha a többiek súlyát véljük növekedni. Vajon miért kerül középpontba akkor az ellenzék belső vitája, s miért haladja meg az általuk folytatott rendszerellenes tevékenység ismertetése „a könyv időhatárát” (435. o.)? Bizonyára terjedelmi korlátokra gondol a szerző, hiszen 1987-88 még a maga szabta kereten belül van. Különb magyarázat híján előítéletre gyanakodhatunk: akár a valóságban, eleve eldöntetett, kinek mekkora szerep jut. Meglátjuk majd, igazolódik-e föltevésünk.

A Beszélő-kör tekintélyét úttörő merészsége alapozta meg. Elsőként szólalt meg akkor, amikor az esetleges hatalmi retorziók még teljesen kiszámíthatatlanok. Bármi megtörténhet a kör tagjaival, s ez bizony hősi nimbusszal övezi őket. A monográfus aligha túloz elszenvedett hátrányaik ecsetelése közben, de nem talál elfogadható indokot a hatalom korlátozott válaszintézkedéseire sem. Feltevéseit az MSZMP irányzatainak küzdelmére alapozza, s remek érzékkel figyel föl a pártiratok fogalmazásmódjának hajszálfinom eltéréseire. A valóság történései, illetve a társadalom bonyolult gazdasági és politikai összefüggései iránt viszont kevéssé fogékony, még utólagos bölcsességét is félreteszi, s nem mérlegel. Arra törekszik, hogy a szenvedéstörténet mítoszát kiterjessze és elmélyítse. Természetesen a szigorú rangsor itt sem veszít érvényességéből, mindig a vezető kínjai a legnagyobbak: „végül, de nem utolsó sorban zaklatták a hatóságok Kis Jánost, a Beszélő egyik szerkesztőjét is. Vele a többieknél durvábban viselkedtek, elgáncsolták, antiszemita megjegyzéseket tettek rá” (231. o.). Csakugyan fölháborító, miként Demszky GÁBOR megveretése is. De hol a többiek kálváriája? Arról nincs sok mondandója. Hosszan értekezhetne pedig, min mentek keresztül Nagy Lajostól PÁKH TIBORig, a bulányistáktól az Inconnu-csoportig azok, akik kevésbé férhettek a nyilvánossághoz. Noha többször említi, hogy a Hírmondó adatai szerint 1965-ben 5700 politikai bűncselekményt regisztráltak, s idézi a SZÉT A szolidaritási nyilatkozatát: „ami eddig történt, az még durvább kivitelben mindennapos gyakorlat a névtelenekkel és ismeretlenekkel szemben” (265. o.), kísérletet sem tesz felkutatásukra. Figyelmén kívül rekednek az olyan atrocitások, mint a brassói megmozdulás évfordulóján rendezett Baross téri tüntetés brutális szétverése, 1988 őszén. Igaz, Petri Györgyön, Szilágyi SÁNDORon kívül azon „domináns ellenzéki” személyiség nem vett részt.

Más ellenzékiek vegzatúrájának futó említésekor sem feledkezhet meg a figyelmeztető visszatekintésről: „ezentúl őket követték úgy az utcán, mint Kis Jánosékat 1982 nyarán, náluk tartottak olyan rendszerességgel házkutatásokat, mint korábban a Beszélő vagy a Hírmondó szerkesztőinél, nyomdászainál” (365. o.), noha az összevetés nem állja meg helyét. Közszájon forgott, hogy az illegális Beszélő fennállásának ideje alatt egyszer sem jelentek meg rendőrök a nevezett lakásán. A körhöz tartozó összes lappal kapcsolatos összes házkutatás együttvéve kevesebb, mint ahányszor Nagy Jenőnél vizitáltak a hatósági emberek. Fellépésük brutalitásáról pedig jónéhányan mesélhetnének még, BOUQUET GÁBORtól PESTY LÁSZLÓn át a Batthyány örökmécsestől elhurcolt ORBÁN VIKTORig.

KÜLÖNBÖZTEK A VÉDEKEZÉSI ESÉLYEK. Csizmadia monográfiájának legnagyobb újdonsága az Állástalan Diplomások Segélyegyletéről szóló híradás. Vajon ki tudott róla? Napirenden volt egy biztosítási rendszer kiépítése, mert a foglalkoztatási tilalommal sújtott és feketemunkára kényszerült ellenzékieket egy-egy komolyabb pénzbüntetés egzisztenciális csőddel fenyegette. Hallani lehetett különféle próbálkozásokról (a kommunistáktól átvett mozgalmi néven „vörös segélyekről”), ám ezek hamvukba holtak. Némelyek mégsem estek kétségbe, anyagilag kiegyensúlyozottak maradtak. Mások viszont fülig eladósodtak és — legalábbis lélekben — belerokkantak.

A lapok előállításának, valamint terjesztésének konspirált folyamata sem tűnik annyira titokzatosnak, mint financiális hátterük. Erről senki sem tud, és e monográfia is hallgat, noha egy ilyen vállalkozás históriájánál nélkülözhetetlen az érdekeltségi viszonyok felfedése. Úgy tartja a fáma, eleinte tudományos segédmunkán tengődött a „kemény mag”, kérdőívezéssel, interjúzással foglalkozott, nyelvet tanított és — többnyire álnéven, „négerben” — fordított, megfosztva a biztonságtól, a jóléttől és a szakmai előmenetel reményétől. Kiéletlen ambíciók, feszültségek gyülemlettek fel tagjaiban. Kezdetben mintegy „társadalmi munkában”, ingyen dolgoztak. Sokszorosítványaik ismeretségi alapon terjedtek, s aki egy napra hozzájutott valamelyikhez, el sem olvasta, míg le nem gépelte újra, legalább öt-hat-hét példányban.

A jóindulaton, bizalmon alapuló és rendkívül fáradságos eljárást hamar fölváltotta az üzleti szerveződés. Csökött idealistákon kívül mások nem kölcsönöztek többé kéziratos kiadványokat. Pénzért, az általánosan elfogadott forint/oldalas áron kínálták. Valamivel több volt ez az összeg, mint ami a hivatásos gépírói díjból következett, jogosultságát azonban senki nem vitatta, mivel a terjesztés kockázatos volt, és a következő művek megjelentetése érdekében gondolni kellett a tőkeképzésre is. A haszon kérdése akkor merült föl, amikor megjelentek az első nyomdagépek. Nyilvánvalóan zuhanniuk kellett volna az előállítási költségeknek, mivel a stencilek hamar tönkrementek, míg nyomólemezekkel ezres példányszámokat érhettek el. Nem így történt, maradt a régi ár. A gombamód szaporodó kiadók ezt avval indokolták, hogy eszközeik költségigényesek és jelentősen növekedett a hatósági üldözéssel járó rizikó is.

A SZAMIZDAT ÜZLETI OLDALÁRÓL CSIZMADIA ALIG ÍR. Pedig találkozhatunk néhány furcsasággal az ellenzéki lét utolsó fázisában. Különösen érdekes a kockázati teher egyenlőtlen eloszlása... Miközben a Beszélő és a Hírmondó viszonylag olajozottan működik, a BM szívós figyelmének következtében más kiadók komoly anyagi nehézségekkel küzdenek. Monográfus a nem-konspiratív formák előtérbe kerülését okolja ezért, szerinte elhamarkodottan állottak ki nyűt sisakos küzdelemre: „a tudatosan vállalt, „antikonspirációs” stratégiával Nagy Jenő és köre a rendőrség „kedvenc” célpontjává vált” (279. o.).

Az említettek valóban gyakran sértették meg a tabukat. 56-os megemlékezéseik példázzák ezt. (A „kemény mag” ügyesen el is határolódott az elsőtől, melyet az 1981. októberi szabadegyetemi előadás után szervezett KRASSÓ GYÖRGY). Csakhogy nem a „harmadik nemzedék” privilégiuma volt a nyilvánosság, a Beszélő impresszumában éppúgy olvasható a szerkesztők neve és címe, mint a Demokratában.

A monográfus mindössze annyit jegyez meg, hogy a Demokrata kiadója szerint kevésnek bizonyult tőkéjük, azért kényszerültek veszélyes szükségmegoldásokra, de nem töpreng el a másik vitafél prosperálásának okain, holott azok is közrejátszottak a szamizdatoló ellenzék kettészakadásában. Négy pontban foglalható össze, miből eredt a Beszélő körének viszonylagos védettsége a hatalommal szemben. Első a pártharcok idején annyit hangoztatott személyes ismeretség, amit a szerző szubkulturális tényezőként emleget. Második a nyilvánosság hatalma, ami részint az addigi tevékenységből táplálkozik, és a jogos hírnév következménye, részint pedig a véleménynyilvánítás monopolizálásának folyománya. A „kemény mag” hamar ráébredt, hogy úgy a Kelet felé nyitni akaró „demokrata”, mint a Keletet szorongató „konzervatív” nyugati politika egyik aduja a „másként gondolkodás” megszemélyesítőinek sorsa, ezért tudatosan törekedett a képviselet kisajátítására, ami állandó közszereplést követelt. Gondosan ügyeltek, kivel lépnek fel, kinek engednek teret maguk mellett. Olyan hírességeket igyekeztek megnyerni, akiknek szakmai hitelével növekedhet ázsiójuk. Mint az aláírásgyűjtések rítusa mutatja (egyre kevésbé latolgatták: ki volna hajlandó kézjegyével ellátni egy tiltakozást, fontosabbnak tűnt annak mérlegelése, kinek engedjék meg, hogy aláírja) alig nyomott a latban valamit a politikai egyetértés és a cselekvésvágy. A tét: kinek a neve forogjon közszájon? Létezett a hatalmi nomenklatúra „ellenzéki” párja is, és felállítói, akik — merő véletlenségből — mindig az élre kerültek, s ennek következtében tárgyalóképesnek látszottak, betartásán szigorúan őrködtek. Alkupozícióikat leginkább a tömegkommunikáció megnyerésével javíthatták, mindent megtettek ezért a külföldi tudósítókkal folytatott gyümölcsöző viszony érdekében. Amint módjuk nyílott rá, befolyásolták a SZER műsorpolitikáját is, mert annak révén számíthattak belső elfogadásra. Sajnálatos, hogy a monográfus ennek előtörténetére utal csupán: „Haraszti Miklós... ebben az időben ismerkedett meg Kasza Lászlóval, a Szabad Európa Rádió munkatársával, aminek fontos kihatása volt a demokratikus ellenzéknek a SZER-ben való szerepeltetésére”. (113. o.), és tudomást sem vesz ama gyilkos küzdelemről, melyet a RIBÁNSZKY-Kasza-vonal, folytatott a Krassó-Zsille-vonal ellen a SZER-ben. A súlyos következményeket a saját bőrükön érzékelhették a „védernyő” alól kikerülő vesztesek. Végül odáig fajult a tusakodás, hogy nemcsak a kommentárokat, de a híreket is komolyan cenzúrázták már.

A harmadik tényező egyenesen következett az imént vázoltból. Sikerült megteremteniük gazdasági stabilitásukat, mégpedig inkább külső, mintsem belső erőforrásokra támaszkodva. Külföldi tartózkodásaik során nem csak publikáltak és előadások tartottak, pénzt is gyűjtöttek az ellenzék számára, amihez viszont rajtuk kívül nem férhetett hozzá senki. Csizmadia szerint az ÁDS 1980 és 1985 között működött, azután megszűnt. Ugyanakkor a Cégként emlegetett alap fizette a Beszélő-körösök büntetéseit, valamint — feltehetően — fedezte az egyre inkább csak politizálással foglalkozók megélhetését, és ebben csupán később, átmenetileg váltotta föl a Soros Alapítvány. Az emigránsok véleménye szerint jelentős tőke halmozódhatott föl a kezükben, amiből alakuló pártjuk költségeit finanszírozták. Sikeresen vállalkoztak tehát, a többiek ellenben rossz üzletet kötöttek. Ugyanakkor maradt a közteherviselés szlogenje, és a szolidaritás követelménye is élt, de publicitást egyedül a személyükhöz fűződő veszélyek és diadalok kaptak.

Végül az utolsó, negyedik tényezőt a diplomáciai támogatás jelentette, ami egyre erősödött a rezsim utolsó esztendeiben. Az USA nagykövetsége ellenzéki „munkaebédeket” rendezett, ahol kölcsönös hírcsere zajlott, és megvitatták a teendőket.

Érdekes kettősség figyelhető meg a Monográfiabán: míg a kialakulás folyamatának ábrázolását háttérbe szorítja a teljesítmények ismertetése, az aktív mozgalom históriája lassanként elvonatkoztatódik produkcióitól, s az irányzatok küzdelmének bemutatására szűkül. Olyannyira, hogy a leírás során a szerző teljesen mellőzi már a tevékenységet. Azt a látszatot kelti, mintha az igazán jelentős tettekkel csupán az előtörténetben találkozhatnánk. Nemcsak szemlélet-, módszer- és stílusváltást tapasztalhatunk nála, hanem megbomlik az ábrázolás egyensúlya is. Amit látni és érteni véltünk korábban, többé nem látjuk, nem értjük. Túlteng a magyarázat és mind körmönfontabb. Az 1985-ös választásokon való részvétel például bonyolult politikai indoklást kap, pedig egy esély kiaknázása csupán, demonstratív fellépés, a másoknál később elítélt „politikai happening”. Hőseibe elég kurázsi szorult ahhoz, hogy nyíltan megfricskázzák a hatalmat. A képviselői jelölés körüli eseményekkel is adós marad Csizmadia, és megfeledkezik következményeiről, hogy színvallásra kényszerült a '85 táján magát éppen demokratikusnak álcázó rendszer, s megint nyilvánvalóvá lett, hogy mit ért a vélemények tiszteletben tartásán.

AZ IDŐ ELŐREHALADTÁVAL mintha fogyatkoznék a rendszerező kedv. Egyre nehezebben illeszthetők össze a monográfia szerteszóródott, noha egybetartozó részei. Míg a Beszélő bemutatása nem okozott gondot, addig a Demokrata ismertetésének vagy háromszor rugaszkodik neki. Mindannyiszor eltérő szemszögből, és változó sikerrel. Kísérletezik történeti megközelítéssel, de kudarcot vall, mert az álnevek ismerete híján sehogyan sem bizonyíthatja a „harmadik nemzedék” meghatározó szerepét. Próbálkozik szociológiai elemzésével is, és arra a következtetésre jut, hogy a Demokrata a plebejus ellenzékiség orgánuma. Ismét elfeledkezik azonban a fogalom meghatározásáról. Eszmetörténeti vizsgálódásai pedig legföljebb a konfúzió bizonyítására jók; szerinte a folyóirat modem nyugati irányzatok honi követője és népi-nemzeti-nemzetiségi törekvések megnyilatkozása egyszersmind. Harmadik utasnak tekinti, ami terminológiájában alighanem a besorolhatatlan pejoratív megnevezése. Cikkeit figyelemre sem méltatja, csupán 1986-os programtervezetéről emlékezik meg. Szerzőnek föltűnik, hogy a Demokrata „saját kritikusa” (álnéven említi csak) is egyetért Tamás Gáspár Miklóssal a tervezet komolytalanságában, és azt „eklektikusnak, programként elfogadhatatlannak” tartja (394. o.), amiből messzemenő következtetéseket von le az orgánum rangjára és komolyságára nézve.

Noha irányzatok küzdelméről szólott korábban és kinyilvánította gyanúját, hogy az említett tervezet előzménye, esetleg forrása a beszélős Társadalmi Szerződésnek, arról másként emlékezik meg: „nagy teljesítmény; kritikája érvényes, miként morális nevelő hatása is”. Idézi Kende megállapítását: „az igazi beszéd példája volt”, amivel a Beszélő „nagy szolgálatot tett”. Majd úgy folytatja: „számos (fél)nyilvános vitában érték kritikák. írott formában nincsenek nyomai a demokratikus ellenzék „házi vitáinak”... kritikák a kisebb szamizdatokban (főként a Demokratában) fogalmazódtak meg” (393. o.) Vagyis a teljesítmények ismertetését megelőzi a teljesítők minősítése, ami meglepő szakmai újítás. Ráadásul megállapításai nemcsak pontatlanok, de ténybeli alátámasztásukat is nélkülözik (Demokrata 87/IX.1-3.1.). (Egyébként a Demokrata tervezetéről sem csupán az az egyetlen írás jelent meg a lapban, két további szám közölt hozzászólásokat még: a 86/V-ös és a 86/VI-os.)

NEHEZEN KÖVETHETŐ, hogy milyen logika szerint jut el konklúziójához Csizmadia, aki elismeri, hogy a kérdéses program nem az egész ellenzéké, egyedül a Beszélőé, a benne foglalt követelések pedig meglehetősen lagymatagok. Amennyiben igaz, hogy „a hatalom keményebb vagy puhább reakcióinak kiváltója a közegellenállás mértéke” (391. o.), mit tegyen dicső ellenzéke: lágyuljon, vagy szilárduljon inkább? Alkalmazkodhatik éppen, és így számos kellemetlenségtől megóvhatja magát, de vajon az-e a dolga egy diktatúrában, hogy konstruktív legyen, és nem a lehetséges alternatívák kipróbálása?

Nézetkülönbségek esetén érvelhet egyik vagy másik helyessége mellett, bemutatásuk során azonban célszerűtlennek látszik későbbi szerepük és jelentőségük visszavetítése. Jellemző momentum a mai politkusokra való unos-untalan való rácsodálkozás: „ugyancsak itt dolgozott Soós Károly Attila, aki csak jóval később, már a nyolcvanas években közeledett a demokratikus ellenzékhez” (165. o.). A történetmondó aktívan beavatkozik a diskurzusba azáltal, hogy kicenzúrázza a neki nem tetsző replikákat. Korábban is akadt precedens erre: az 1983-as időszakban részletesen ismerteti a Beszélő cikkeit, míg Krassó Hírmondóbeli megnyilatkozásairól legföljebb a jegyzetekből szerezhetünk tudomást (lásd 276. o.). Művének zárófejezeteiben mind gyakrabban él ilyesmivel. A Hálózat bemutatásánál olyannyira visszhangozza a Beszélő-kör véleményét, hogy még az esetleges fenntartásokról is csak interpretációjukból értesülhetünk. Itt idézi Szabó Miklóst: „üzenetet és esetleges garanciát jelent a szervezet létrehozása arra, hogy most nem folytatódik vagy nem reprodukálódik a Beszélőcsoport uralma az ellenzéken belül” (432. o.).

Szerinte az ellenzék „továbbra is ódzkodott attól, hogy fölülről próbáljon programot és cselekvést oktrojálni” (432. o.) a többiekre, holott éppen azzal vádolták.

Dialógust felidézni nehéz az egyik fél szavaival csupán. Bonyolult magyarázatokat követel az eljárás, és előbb-utóbb önellentmondáshoz vezet. Elakadunk például azon, hogy a Bibó-emlékkönyv sikere miért követeli Zsillé Zoltán dolgozatának (valamint a szerző által nem említett RÁCZ SÁNDOR-írásnak), illetve a teljes emigrációnak a kihagyását (201. o.). Ki kérte ezt az árat? Kinek tartoztak vele? Később azt olvassuk: „a Hálózat azonban 1988 tavaszán mégis valamiféle elmozdulás volt az ellenzékiség zártabb formáitól a nyilvánosabb politizálás felé. Ez a lépés ugyan sokaknak nem nyerte el a tetszését... ide sorolhatjuk... Nagy Jenőt, utóbbi ekkoriban szervezte meg a Republikánus Kört” (435. o.).

Eszerint a nyilvánosságtól való félelem és irtózás jellemzi az ellenzék azon felét, amelyet konspirációval keveset törődő akcionisták gyülekezeteként írt le eddig. És az említettek éppen egy nyilvános szervezet létrehozását kezdeményezik...

A Hálózattal egyébként sincsen szerencséje Csizmadiának, képtelen indokolni működésének sajátosságait és megszűnését, hiszen ahhoz behatóan kellene ismernie az ellenzék Beszélőn kívüli csoportjait, melyekről viszont — tulajdon műve tanúsága szerint — szórványos információkat szerzett. Szerinte úgy alakul minden, ahogyan alakulnia kell, s alig játszik szerepet olyan szubjektív tényező, mint érdekkövetés, téves helyzetmegítélés, vagy mások tudatos megtévesztésére irányuló szándék. így a sors kifürkészhetetlen akaratából, illetve a dolgok természetéből következően alakul meg az SZDSZ, s nem puccsszerűen, miként azt egyesek föltételezik. Erkölcsi dimenziók sem igen kerülhetnek szóba tehát. Történt, ami történt, ne firtassuk: hogyan és miért. De akkor minek írunk monográfiát?

EGY MOZGALMAT NEMCSAK FORMÁLÓDÁSA, szándékai és eredményei jellemezhetnek, hanem környezetéhez fűződő viszonya is.

Nem mellőzhető körülhatárolása: annak tisztázása, mi nem fér az ellenzék gyűjtőfogalmába, s hogyan vélekednek róla ellenlábasai. Csizmadiának csak ez utóbbiról van mondandója. Tézisei akár helytállóak, akár nem, bizonyításuk és főként ellenőrzésük nehéz. Szívesen olvasnánk részletesen ama tárgyalásokról inkább, melyet ACZÉL és Donáth Ferenc folytatott 1983-ban Újhelyi Szilárd lakásán (273. o.), továbbá érdekelne a Bence György és Kis János ellentétét elmélyítő megbeszélés KNOPP ANDRÁSsal, amire mindössze egy jegyzet erejéig tér ki (lásd. 151. sz. 501. o.).

A kapcsolatok rendszerének vizsgálata a népiekre korlátozódik, mivel úgy véli: ez az a bokor, amibe az ellenzék és a hatalmon lévők viaskodásán kívül rekedtek gyűjthetők. De nem írja le, kicsodák valójában. Vitatható az is, hogy a mind kritikusabb hangot megütő, s a nyilvánosság felé törekvő „népiek” miként minősíthetők a rendszer iránt semleges, vagy azt támogató harmadik erőnek. Olykor kifejezetten zavaró a tisztázatlan fogalomhasználat. Kapcsolatot sejtet például CSOÓRI SÁNDOR szilenciuma és a Mozgó Világ főszerkesztőjének leváltása között (258. o.), továbbá a „népiesség” befolyásaként említi, hogy az '56-os megemlékezéseken ILLYÉS versét hallgatták a tisztelgők (261. o.) Nehéz volna felelni a kérdésre, miféle nacionalizmus sejlik föl az Egy mondat a zsarnokságról című versben, melyet Krassó György sokszorosított kazettán, és az sem állítana csekély feladat elé, ha — a Monográfiában egyébként teljesen mellőzött — Mozgó Világ, vagy a FIJAK, később JAK politikai arculatának túlzó nemzeti vonásait kellene elősorolni.

A népiesség értelmezésének gondjai is a Hálózat történetéhez kötődnek leginkább. Csizmadia fejtegetései a Demokrata Fórum esetleges belépése körüli illúziókról nehezen követhetők. Föl sem ötlik benne, hogy érdemes volna megvizsgálnia a helyzetet abból a szempontból, nem lépett-e túl az már a szerveződések határán.

Miközben egyre sűrűbben ébrednek megválaszolatlan kérdések az olvasóban, elvékonyul a monográfia mondandója, és az eseményekben dúskáló, zsúfolt 1988-ban úgy búcsúzik el tőlünk a szerző, hogy szinte alig idéz valamit az esztendő krónikájából, még a Jurta Színházban hosszú ideje először fölcsendülő szabad hangokról sem tesz említést. Nem öleli föl műve az ellenzék történetét. Olyan szereplőket mellőz, mint a legnagyobb tüntetéseket szervező Duna-kör, vagy a nem lebecsülendő hatást kiváltó szentendrei Petőfi Hagyományőrző Egyesület. Beéri egy szamizdat históriájának fölvázolásával. így már az ellenzék sajtóbéli történetének sem tekinthető.

A CSELEKVŐ HŐS PROTOTÍPUSÁT Demszky Gábor személyében alkotta meg a Beszelő köre az évtized fordulóján, ő lett a par excellence forradalmár. Ha végiglapozzuk a korabeli sajtót, vagy megnézzük a televíziós felvételeket és végighallgatjuk a rádióadásokat, meggyőződhetünk arról, hogy egyedül benne öltött testet a szembenállás kurucos eszméje. Egy csak egy legény volt talpon a vidéken, ő konspirált. ő készített szamizdatot, és ő szenvedte ezért a legtöbb hátrányt. A média megszemélyesítési igényének sikerült így maradéktalanul eleget tenni, ezzel pedig „örök időkre” kisajátíttatott sokak áldozata.

A következő lépést a Beszélő szamizdat számainak reprint kiadása jelentette. Az önmagában dicséretes vállalkozás célja több volt, mint hogy végre a szélesebb közönség is megismerkedhessék az annyit emlegetett, ám oly kevesek által forgatott lappal. Nem érték be egyszerű forrásközléssel a szerkesztők, többre vállalkoztak: a feltárására. Olyan foltos emlékezetű jegyzetapparátussal fejelték meg három kötetüket, amivel inkább félretájékoztatják az olvasót, semmint elkalauzolnák a múlt rejtelmei között. Sikerült a kizárólagosság látszatát kelteniük: ez volt a szamizdat és semmi más.

És most befejezték, amit elkezdtek. Megszületett a Kör története. A „kemény mag” saját mennybemenesztésével zárta le és adta át a történettudománynak mindazt, amit a múltból említésre méltónak ítélt. Immár tudnivaló, hogy az ellenzék azonos vele, rajta kívül más nem élt és nem küzdött a diktatúra ellenében soha.

Fantomok voltunk, hasztalan fáradtunk és kihullunk az idő rostáján, barátaim.



« vissza