Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Csángó üzenet Tőkés Lászlóhoz

 

1.

 

EZT A FOGALMAT: ETNIKAI TISZTOGATÁS — a történelem tudománya magyarul alighanem végképp TŐKÉS LÁSZLÓ nevével kapcsolja össze. Nagyvárad református püspöke támasztotta a legnagyobb vihart az erdélyi magyar kisebbségi sors tényeinek új értelmezésével.

Brassóban, Désen, Temesváron, szolgálati helyein, református papként és magyar közéleti emberként mindig a nemzeti és társadalmi elnyomatás elevenjébe vágott. Mindenütt a halaszthatatlan, mások által — köztük magyarok félszeg gyávaságából — halogatott vagy elfeledett munkát választotta: a hit ébresztését, a szétzúzott magyar művelődési alakzatok újjászervezését. Miként az egyik korongozó székely falu népművésze mondta: széttörött kancsók darabjait illesztgette össze. Többet tesz ennél: nem egyszerűen ébresztgeti a hagyományokat, hanem a modem világ törvényei szerint tovább is teljesíti azokat. Igehirdetésében éppen olyan újító, mint nemzeti küldetésének felfogásában. Békésebb időkben érdemes lesz majd figyelmesen átolvasni nyomtatásban is megjelent templomi prédikációit, hogy előttünk álljon a nagy protestáns prédikátorok olyan utódja, aki nem a szakadékot mélyíti Krisztus katolikus és kálvinista magyarjai között, hanem BETHLEN GÁBOR és PÁZMÁNY PÉTER örökségét folytatva, kortárs katolikus főpapokkal együtt, MÁRTON ÁRON gyönyörű hasonlata szerint, „népi közösségünk javára szolgáló egymozdulatú magyar cselekvéssé fogja.”

Meglepőnek tűnhetnék föl, hogy az etnikai tisztogatás fogalma — enyhített formája ellenére — Romániában talált leghevesebb, akár a szerbiainál is bőszebb ellenzésre. Talán éppen azért, mert alaposabb történelmi tényfeltárás kimutathatja, hogy Erdélyben 1918 óta mindvégig jóval nagyobb arányú volt ez a folyamat, mint a magyar nemzetet összeroppantani kész Trianon másik két szárnyán, Jugoszláviában és Csehszlovákiában. Csak sokkal rejtettebb, fondorlatosabb, jobban álcázott, és jobban is sikerült leplezni a balkáni erkölcsökre épülő politikai és társadalmi életben. Itt soha nem lehetett végigmondani egy mondatot, úgy, hogy már a felénél ne lehessen az ellenkezőjét érteni rajta. Igaz, így beszélnek az én székely földijeim is, csakhogy náluk ez védekezés, nem mások eltiprása, ami roppant különbség. A román közvéleményt századokon át „hozzászoktatták”, hogy a kisebbségek, idegenek kérdésében csak két megoldás létezik: a kiűzés vagy a beolvasztás. Egy átlagos műveltségű bukaresti értelmiségi meglepődnék, fel is háborodnék, ha azt emlegetném neki, hogy az a föld még a XIII. században is Kunország volt — Cumania —, megkeresztelkedett kunokkal, katolikus püspökségekkel. Hiszen sokkal közelebbi történelmi tényeket is eltakart a dákoromán hiedelemvilág. Dobrudzsában a helybeliek talán tudnak arról, hogy hajdanán törökök, tatárok éltek azon a földön, és hogy a Duna és a Fekete-tenger közötti földsávot Románia 1878-ban kapta meg — talán áll még ennek az emlékköve Tulcea városa fölött, a dombtetőn, a Duna-delta kapujában —, de a mai dobrudzsai is meghökkenne, távolabbi vidékek románjai el sem hinnék, ha elébe terítenék a terület néprajzi abroszát úgy kétszáz évvel ezelőttről. Törökök, tatárok meg bolgárok szinte maradéktalanul tűntek el. Néhány mohamedán közösség maradt csupán —, miként végzetesen megritkult a moldvai szlávok (lipovánok, ukránok, huculok) lélekszáma is. A szerbek hússzor, harmincszor ennyien lehettek úgy száz esztendővel ezelőtt Havasalföldön. (Magától értetődő volt, hogy az egyik legnagyobb földbirtokos ott az uralkodókat adó OBRENOVICS szerb hercegi család.) A majdnem egymillió fős romániai zsidóság eltűnése, a iasi-i és besszarábiai pogromok, a megmaradtak elvándorlása már a modern román történelem valósága, amelyről sohasem beszéltek szívesen Bukarestben. Az erdélyi, bánsági és részint bukovinai németek kiárusítása óriási, titkos üzlet volt CEAUSESCU számára. A több milliós cigányságot egy évszázada a közfigyelem alá szorítják, aminek egyenes következménye a kétoldali elfogultság és gyűlölet. Immár elképzelhetetlenek lennének olyan irodalmi művek, mint a Rzvati és Vidra, Bogdán Petriceicu Hasdeu (1838-1907) drámai költeménye a felszabadított cigány rabszolgáról, akinek az életénél is drágább a szabadsága, vagy Vasile Alecsandri (1821-1890) novellája gyermekkori barátjáról, VASILE POROJANRÓL, aki „jobbágyunk volt, kanalas cigány fajta, de mesterségére pék.” A Porojan-fiú a nagy román romantikus költő faluját idézi meg, Mircesti-t, ahol fele-fele arányban éltek cigányok és csángók. Utóbbiaktól Alecsandri néhány magyar szót is megtanult; az emlékházában található naplója bizonyítja. KOÓS FERENC bukaresti tiszteletes, emlékíró egyéni felmérése szerint, 1858-ban Marcsesten a csángó katolikusok egyházi nyelve még a magyar és a román...

HOL VAN MÁR MINDEZ? Mi maradt belőle a román köztudatban? A román közember egyenesen becsapottnak érzi magát, ha valamiképpen tudomására jut, hogy más népek, más nyelvek is élnek az országában. Hiszen ezt másként sulykolja belé az iskola, a sajtó, a közgondolkodás. Ez a félretájékoztatott, becsapott román közvélemény nem fogadhatta megértéssel, de még türelemmel sem Tőkés László panaszát arról az etnikai tisztogatásról, amely a magyarság életfáját gyökereinél sorvasztja Erdélyben.

Ilyen gondolkodásbeli „határsértésre” Trianon óta senki magyar nem merészkedett Erdélyben!

 

2.

 

TÉNYEK, ADATOK SOKASÁGÁVAL kellett volna alátámasztani a vádat — kétségtelenül vád —, az efféle etnikai tisztogatás elpanaszolását? Tovább is szaporíthatnám a kérdéseket. Vajon a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek nem kellett volna-e már rég, strasbourgi képviselete révén, az Európa Tanács elé terjesztenie gondosan összeállított ügycsomót kisebbségi sérelmeinkről? Csak hát ilyen képviselete nincs is az RMDSZ-nek! A vajdasági magyarság képviselői, Ágoston András, Hódi Sándor, Vékás János érezhetőbben jelen vannak a nemzetközi politikai életben, mint erdélyi kollégáik. Duray Miklós Pozsonyban, Budapesten és nyugati fővárosokban perel a felvidéki magyarság védelmében. Impozáns lett volna, ha Tőkés László Clevelandben és Washingtonban elővesz egy vastag iratcsomót, és az asztalra teszi. Még akkor is, ha a hajszás amerikai sajtó nem tanulmányozta volna át.

Már négy évtizede léteznek szigorú nemzetközi szabályok, amelyek tiltják, elítélik mindeme jogfosztásokat. Ha a párizsi békekötéskor Sztálinnak sikerült is kirekesztenie a szerződésekből a kisebbségi záradékokat, 1948. december 9-én genocídium-egyezményt kötöttek, és ezt Románia is aláírta.

Tőkés László ehhez a nemzetközi egyezményhez nyúlt vissza, mivel ez egyértelműen tiltja az etnikai tisztogatás bármilyen — véres vagy békés — formáját.

2. § A jelen egyezmény népirtáson a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:

b) a csoport tagjainak súlyos testi és lelki sérelem okozása;

c) a csoportra megfontoltan olyan életfeltételek ráerőszakolása, amelyeknek célja a csoport teljes vagy részleges elpusztulásának előidézése.

e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele.”

 

3.

 

A nélkülözhetetlenné vált erdélyi Fehér Könyv perdöntő tényei jelentkeznek abban a sokszorosított füzetben, amelyet Tőkés László adott ki Nagyváradon, 1993. április 21-i dátummal: Egy kifejezés és ami mögötte van. Több tucatnyi táblázat, amit az intézmények híján lévő erdélyi magyar szociológia egyáltalán elkészíthetett.

Az 1910-es magyar és az 1992-es román népszámlálások adatainak összevetéséből kitűnik, hogy 82 év alatt Erdély román népessége megkétszereződött, míg a magyarság lélekszáma 1.664.000-ről 1.599.000-re, 31,6 százalékról 20,7 százalékra csökkent. De induljunk ki 1930-ból. Az akkori román népszámlálás felmérései szerint 1.554.000 magyar élt Romániában, a hivatalos adatok szerint elenyésző számban Bukarestben és Havasalföldön (a csángókat akkor sem tüntették fel magyarokként), a többi Erdélyben. 1992-ben 1.620.000 magyart mutattak ki egész Romániában, a növekedés 66.000 lélek. (Ezúttal is szinte kizárólag Erdélyre kell figyelnünk, mivel a román hatalom a Kárpátokon túli részeken csupán 21 ezer magyart hajlandó elismerni.) Ugyanezen időszakban, vagyis 1930-tól máig a románok száma több mint 8 millióval nőtt meg egész Romániában. Az erdélyi magyarság szálláshelyei között csakugyan találhatók erősen fogyatkozó, egykéző vidékek (Kalotaszeg, Udvarhelyszék délnyugati szegélye), de akadnak olyan telephelyek, Lövéte és környéke a Hargita oldalában, ahol országosan legnagyobb a népszaporulat. A 8 milliós román és 66 ezres magyar növekedésnek, vagyis a magyarság viszonylagos, tragikus fogyásának nem pusztán a kevés magyar születés az egyedüli oka. Mesterséges tényezők, hatalmi tervek, genocídiumnak tekinthető állapotok hatnak a gyors asszimiláció irányában.

A csoportra megfontoltan olyan életfeltételek ráerőszakolása...” Az egyének — és együttesen: a közösségek — csak lélektanilag vizsgálható válaszokat adhatnak a történelem mostohaságára. Szociográfiai érdeklődésemtől hajtva, székely falvakban betekintettem az anyakönyvekbe (míg be nem hordták záros helyekre, és nem nyilvánították őket államtitoknak). Uzonban, Szotyorban 1910-től négy éven át állandó jellegű volt a születések növekedése, a világháború idején visszaesett, majd rövid emelkedő után a statisztikai görbe szála ismét lehanyatlott. 1941 és 1945 között azonban — divatos kifejezéssel — „demográfiai robbanás” következett be: négyszeresére, ötszörösére ugrott fel a születések mutatószáma. Nem gazdasági oka volt a népesedési fordulatnak. A bécsi döntés nyomán feloldódott a jövőtől való rettegés, az értelmetlen élet érzése. Pedig a Székelyföld számára szűk esztendők voltak azok, eltűntek a hagyományos brassói, segesvári piacok, a háború hozta a gabonaszolgáltatást, az árpacipót, facipőt. Mégis, mindezek ellenére! Az ismét magyar igazgatás alá került Székelyföldön fiatalok tömegei tódultak az iskolákba felekezeti és állami ösztöndíjakkal. Értelme és távlata lett megint a magyar jövőnek Erdélyben. Iskolánkban, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban feltűntek az életkor szerint „öregeknek” számító diákok, akik pótolhatták a román uralom alatt kényszerűen elmaradt tanulmányaikat. Egyetlen példát említek, mivel közismert életpályát jelez: DOMOKOS GÉZA is ilyen „késéssel” lehetett mikós diák, a bécsi döntés nélkül egész bizonyosan másként alakul írói, irodalomszervezői és politikusi pályája.

AZ 1945 UTÁNI IDŐKBEN a bizonytalanná lett paraszti jövendő, az árnyékát előre vetítő kolhozosítás, a kisipar felszámolása vette el a székelyek kedvét az élettől, a gyermekektől. Ez a gazdasági leépülés Romániában sokkal drasztikusabban ment végbe, mint például Magyarországon vagy Lengyelországban. A sajtó azonban egyvégtében harsogta, hogy eljött végre a boldogság ideje, ezt kellett hinnie mindenkinek, legalábbis fennhangon gondolkodva, ha egyáltalán élni akart. Ez az ellentét egymagában felőrölheti a lelket Hátha még párosul hozzá a mind elviselhetetlenebb nemzeti elnyomatás, amelyet szintén nem szabad nevén nevezni, sőt állandó köszönet jár ki a bukaresti diktatúrának. Az ellenkezés vagy nyílt ellenállás nemcsak lázadásokban csapódhat ki — ilyenek is voltak a Székelyföldön —, nemcsak menekülésben, hanem a jövőbe vivő palló, a gyermekvállalás megtagadásában. Mi ez, ha nem olyan „lelki sérelem”, amelyet az 1948-ban Románia által is aláírt genocídiumegyezmény határozottan megtilt? Mi ez, ha nem kifinomult eszközökkel folytatott etnikai tisztogatás?

Az összegző számoknál is árulkodóbb az erdélyi városok népességi viszonyainak erőszakos megváltoztatása. Itt a magyar romlást nem is lehet teljes egészében statisztikákba, adatokba foglalni. Milyen rubrikába kerülhetne például Gyulafehérvár, a hajdani fejedelmi székváros, ahonnan jelenleg is az 1008-ban alapított, akkoriban „erdélyinek” nevezett római katolikus egyházmegyét irányítják, de ahol a várbeli „szigeten”, a püspökség környékén kívül annyi magyar sem él, hogy Tőkés László előbb említett kimutatása feltüntesse? Hol az a Fehérvár, amelyben BÁTHORY ISTVÁN és BETHLEN Gábor fejedelmek alapítottak iskolákat, s noha az egyik, a Bethlen Kollégium később Nagyenyeden született újjá, a másik, a katolikus iskola 1948-as államosításáig a dél-erdélyi magyar szórványok és a Székelyföld diákfiataljainak seregét indította el az életbe? Hol a habán kézművesek nyoma, hajdani német és olasz mesterek emléke? A nyolcvanas évek közepén bezárták a látogatók elől — elsősorban magyarok látogatták — a nevezetes könyvtárat, a Batthyaneumot, Batthyány Ignác püspök alapítását, amelynek páncélszekrényében rejtekezik harmadik legrégibb magyar nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári Sorok... „Élőknek öröksége” — miként az egyik verssor mondja — halottak öröksége lett. Mi idézi, hogy a püspökvár falai között olyan hitviták folytak le, amelyek egész Erdély lelki sorsát befolyásolták? Egyedül a friss emlékeket, MÁRTON ÁRON örökségét nem engedi feledni a lappangó nemzettudat sem. Ma bármelyik erdélyi nagyvárosnak, a megyeszékhelyeknek több magyar lakója van, mint Gyulafehérvárnak, de az erdélyi múlt, az egész magyar múlt nem lenne érthető e város története nélkül.

FEHÉRVÁR A FEJEDELEMSÉG KORA UTÁN elveszíti székváros jellegét. Az igazgatási központ előbb a jellegzetes szász város, Nagyszeben, majd 1790-től Kolozsvár. Szinte egészében magyar város. ACSÁDY IGNÁC a XVIII. század elején 10452 kolozsvári lakossal számolt, közülük csupán tíz román családdal. DINICU GOLESCU korát megelőző gondolkodó, nyitott szellemű ember volt, lelkes román patrióta (1777-1830). Havasalföldről felkerekedve többször bejárta Erdélyt, Magyarországot, Ausztriát, Svájcot, Itáliát, eljutott Münchenig, mindenütt figyelve a gazdálkodást, a kereskedelmet, egészségügyet, iskolákat és a nemzeti viszonyokat. A bánsági román határőrezred területén büszkén jegyezte fel a gazdasági és civilizációs viszonyokat, a román huszárok délceg tartását, a román nyelv otthonosságát, miközben — panaszolta — a százezres Bukarestben egyetlen színház van, az is német nyelven játszik. Elképzelhetetlen, hogy ne rögzítette volna útinaplójában, ha az erdélyi nagyvárosokban román testvéreivel találkozik. Brassónál, Nagyszebennél a szászok példás társadalmi és igazgatási rendjét emlegeti, Kolozsváron a vendégszerető magyar főnemesekről beszél, akik szívesen meghívnak a házukba bárkit, különösen azokat, akik „nem nagyon törődnek a sokféle hamis udvariaskodással.” Észrevette Dinicu Golescu Kolozsváron, hogy „a magyar köznép nem boldog”. De a jelentéktelen számú kolozsvári románság annyira észrevétlen volt Golescunak, hogy az 1795-ben épült, késő barokk stílusú, első görög keleti templomot sem jelzi, nem tudta, hogy román és görög kereskedők emelték (áll ma is). Nagyváradon már szemébe tűnik — a római katolikus mellett — a görög katolikus és a görög keleti „szép templom” is.

AZ ISMERETLEN UTAZÓ most érkezik Kolozsvárra, akár az a benyomása is támadhat, hogy ebben a városban egy szál magyar sem él. Ezt sugallhatja számára a Főtér hangulata, a nyüzsgő tömeg román beszéde, a kizárólag román nyelvű plakátok, a városháza tornyában óránként felhangzó román dallamok, az újságstandok, amelyeken kizárólag román lapokat árusítanak. Talán el sem hiszi az idegen, hogy ebben a városban — román statisztikák szerint — 1992-ben még mindig 74 és félezer magyar élt, a hatalmasra felduzzasztott lakosság 22,7 százaléka. Az erdélyi városok közül csak Marosvásárhelyen találni számszerűen több magyart, 83.700 főt, az össznépesség 51,1 százalékát. Jelenlétük, politikai súlyuk ott érződik is. De hová lett a kolozsvári magyarság? A gyárnegyedekben, tömbházakban szétszórva. A központi városmagban mind kevesebben. Oda évtizedek óta csak kivételes esetben engedtek betelepedni magyart.

Mint áradás hullámai a meder mélyét, úgy takarják el a román bevándoroltatottak százezrei a magyar Kolozsvárt. A KÁNTOR LAJOS szerkesztésében megújult Korunk mostanság kiadott egy kalauzt a régi és az új Kolozsvárhoz, ebben Gaál György helytörténész mutatja be a várost. De mintha repülő szőnyegen szállnánk templomtornyok, lakótelepek, iskolák, parkok, a múlt építő korszakai fölött.

Rabságból szabadult mesehősnek képzelhetem magam, hiszen ebből a magasságból csak MÁTYÁS KIRÁLY szobra látszik a rászögezett nemzeti sírfelirat nélkül, GHEORGHE Funar, a „tisztogató” nagy polgármester nincs sehol. Annál elevenebb az igazi, eltemetett Kolozsvár: Kolozsmonostor apátsági temploma, Mátyás király szülőháza, a főtéri Bánffy-palota, a Farkas utca templomai, iskolái, a piaristáké az utca egyik szögletén, a reformátusoké a másikon, Szent György szobrának másolata, a Bethlen-bástya, amelyet eredetileg a kolozsvári szabócéh emelt és védelmezett, a méltóságos tartású Szent Mihály-templom, az Ovárban a ferencrendi zárda és templom, a Fellegvár, amelyet ebből a magasságból elérhetek a kezemmel, a Rhédey-ház a Jókai utcában, ahol az első állandó magyar társulat játszott 1792-ben, a Tudományegyetem, amely régóta hamisan viseli homlokzatán a „Babes-Bolyai” nevet, soha nem volt ez igazán egyenlő jogú páros... Amott, a domboldalban az erdélyi nagyok Pantheonja, Házsongárd, amelynek földjében az erdélyi múlt annyi nagysága pihen — Apáczai, Szenci Molnár és Bölöni Farkas SÁNDOR —, s ahonnan a diktatúra egyszerűen kitiltotta volna az újabb magyar halottakat... Ha varázsszőnyegemről beláthatnék az Erdélyi Történeti Múzeum — 1945-ig magyar Erdélyi Múzeum- Egyesület — székházának pincéjébe, ott találnám, elrejtve, azoknak a honfoglaláskori magyar síroknak a maradványait, amelyeket LÁSZLÓ Gyula professzor ásott ki a negyvenes évek elején a magyar Kolozsváron, a Zápolya utcában... Idők ködéből fölrémlik a Hídkapu, vagyis Híd utcai kapubástya. Híd utca? Volt egyáltalán ilyen utca Kolozsváron? Az utcanevek a történelem névjegykártyái. Ezért keresztelte el minden egymást követő román rendszer az előző utcaneveit, lehetőleg úgy, hogy a magyar nevek eltűnjenek.

Kolozsváron jelenleg 21 utcanév magyar vonatkozású a 750- ből. Aradon és Nagyváradon még kevesebb, 11a 680-ból, illetve 8 a 746-ból. Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen kilenc-kilenc magyar utcanév maradhatott meg 1989 után.

Ezzel aztán le is huppantam mesebeli repülő szőnyegemről a valóság gyötrelmei közé. Lelki meggyötrésnek szánták a magyar utcanevek elorzását. Érezzük csak, hogy „vendégek” vagyunk Erdélyben, bizonytalan időre szóló lakbérleti szerződés alapján, amit a gazda akkor mond fel, amikor akar. Hírhedett Erdély-könyvében ION LANCRANJAN tollával a minden fordulatot túlélő román nacionalizmus nyíltan meg is fogalmazta ezt. Nincs remény, csak haladék...

 

4.

 

PEDIG HÁNY ÖNCSALÓ REMÉNY ÉLTETETT! Bizakodást fakasztottunk naiv tudatlanságunkból is. Erdélyi városaink magyar romlását nem egyszerre éltük át. Csak egy-egy részletet láttunk a nagy pusztulásból, saját lakóhelyünk arculatának erőszakos, durva megváltoztatását. Sepsiszentgyörgyön azt hihettük, hogy az új gyárakkal behozott román tízezrek csak szerencsétlen véletlent jelentenek a város életében. Holott akkor már az arányok vissszájukra fordultak mindenütt. Trianon előtt az erdélyi városok népességének 70,1 százaléka magyar. A nyolcvanas évek végére a magyar városlakók létszáma 23,3 százalékra apad. Különösen meggyorsult a folyamat 1948 után, mikor előbb a gyárak, bankok, majd fokozatosan a földek is a román állam kezébe kerülnek. A magántulajdon világában a magyar tulajdonos dönthette el, hogy milyen nemzetiségű munkásokat vesz fel — noha mind több kormányintézkedés korlátozta a tulajdonosnak ezt a jogát —, az államosított vállalatokban azonban a bukaresti kormányzat úgy alakította a nemzetiségi viszonyokat, ahogy az a céljainak megfelelt. Szabad út nyílt a magyarok kiűzése, a románok tömeges, milliós nagyságrendű betelepítése előtt. Ezt a módszert a mai politikai gyakorlat mindenütt a világon — Romániát kivéve — etnikai tisztogatásként ítéli el.

Nemcsak pontos tervek készültek Bukarestben a fondorlatos, hideg etnikai tisztogatásra, hanem érvek is a külföld vagy a helyi magyarság lecsitítására. Fő hivatkozási alap a románság sokkal nagyobb népszaporulata. Ezt a félig igaz tényt Budapest is jónéhányszor visszhangozta, mintegy sajnálkozva, hogy az erdélyi magyarság tragédiája elsősorban éppen az erdélyi magyarságban keresendő. Nagylelkű megértéssel vették tudomásul, hogy az erdélyi városokba özönlő román tömegek az illető városok környékéről kerülnek ki, és ennek az emberfölöslegnek — éppen az emberi jogok alapján — munkát kell biztosítani. A mezőgazdaságnak nincs szüksége ennyi munkaerőre, marad a gyorsan fejlődő ipar, amely nyilván a városokban virágzik. De mennyire virágzott! Az egy főre eső acéltermelés nagyobb volt, mint Japánban, noha nyersanyagot is, villamosenergiát is külföldről kellett vásárolni. Majd 1989 után, a romániai ipar összeomlásakor derül ki, hogy ez a „példátlanul gyors” iparosítás nagy távlatban éppen olyan katasztrófa a román nép számára, miként a kisebbségieknek.

KISEBB VÁROSOKBAN, mint Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredán, nem is szólva Székelyudvarhelyről, azon nyomban kiderült a hatalom hazugsága a környékbeli román népfölösleg városokba telepítéséről. Mivelhogy a székely városokat székely falvak széles csokra veszi körül, de kevés székely falusi válhatott saját körzetében városi lakossá. Sorsuk az örökös ingázás volt és maradt. Külön törvény tiltotta meg, hogy 40 kilométeres körzeten belül lakó falusi ingázó lakást igényelhessen vagy vásároljon az úgynevezett zárt városokban.

Brassó igazán zárt városnak számított, lakossága mégis viharos ütemben növekedett. 1919 — 41.100, 1930 — 59.200, 1956 — 124.800, 1966 — 163.300, 1977 — 257.200, 1992 — 323.000 állandó lakója volt a Cenk alatti városnak. Talán itt leggyorsabb az etnikai átalakulás. 1910-ben 17.800 magyar és 11.800 román élt Brassóban, 1992-ben 31.300 magyar és 287.600 román. Ha igaz állítás lenne a környékbeli lakosságtól táplált népesség-növekedés, akkor a megyének és környékének negyedmillió románt kellett volna adnia. A statisztikák egészen más képet mutatnak.

MADARAS Lázárt, az RMDSZ immár másodszor megválasztott parlamenti képviselőjét szenvedélyes újságírónak ismertem meg, úgy a hatvanas évek vége felé, a Brassói Lapok újraindulásakor. Jóval később megtudtam róla, hogy ugyanilyen szenvedéllyel műveli a történelmi demográfiát. Egy évig ENSZ-ösztöndíjjal vizsgálta Brassó népességének alakulását XIII. századi alapításától az 1977-es népszámlálásig. Mutatóban idézek a tanulmányból. Brassó lakossága 1200-tól 1480-ig 5 ezerről 18 ezerre növekedett. A következő 270 év alatt visszaesett a lakosság lélekszáma, mivel a török háborúk megnehezítették a kereskedelmet a Balkán felé, márpedig Brassó német kézműiparosai és kereskedői ezt az utat járták, le Konstantinápolyig. (Egy időben barcasági csángó magyarok szekerein.) 1750-ben a brassói népesség megint eléri a 18 ezret. A városi tanács úgy igyekszik „serkenteni” a népszaporulatot, hogy rendeletet hoz, mely szerint az özvegyen maradt iparosné egy év után elveszíti iparengedélyét, ha nem megy újra férjhez. Akkoriban jegyeznek be olyan házasságokat, amelyekben a férj 30, a feleség 60 esztendős... Nyilván, az özvegy iparosné, a rendelettől való félelmében, hozzáment a segédjéhez. 1844-ig csak 24 ezerre nő a város polgárainak száma, 1849-ben 19.823. A zömmel szász nemzetiségű brassóiak közül ugyanis több ezren, Bem csapatai elől, Havasalföldre menekülnek, és csak 1850 után térnek vissza. A XVI. század elejétől csupán a bevándorlók révén emelkedhetik a lakosság lélekszáma. A szász alapítók zárt társadalma nem kap népi utánpótlást. Az új városlakók zömmel a közvetlen környékről és a Székelyföldről érkeznek, amelynek a széle ide 20 kilométerre van. A betelepülők régi lakóhelyét könnyű megállapítani: rendszerint eredeti falujuk nevét viselik.

De ki tud biztonsággal ELIGAZODNI az 1945 utáni beözönlők között? Honnan is jöttek? Az 1950-es éveket követő negyedszázadban Brassó népességének növekedése csak egyötöd részben helyi, természetes szaporulat, négyötödét a bevándorlók adják. Az 1930-as összeírás szerint az 59.232 brassói lakos közül 24.576 született a városban. A megyéből jött 4.848 személy. Erdély különböző, távolabbi vidékeiről 21.078, ezzel a hullámmal érkeznek a nemzetiségi küzdelmekben is részt vállaló székely iparosok, munkások, Kurkó Gyárfás későbbi magyar népi szövetségi elnök nemzedéke. A havasokon túlról, a román Ókirályságból — Havasalföld, Moldva, Olténia és Dobrudzsa — ekkor még csak 3.666 személy jött Brassóba. (A különbözethez tartozó személyek vagy külföldön születtek, vagy nem nyilatkoztak.) Ámde 1971-ben már 36,5 százalék az ókirályságiak száma Brassóban, az erdélyi származásúak, szintén döntően román nemzetiségűek 32,8 százalékával szemben. 1975-ben az ókirályságbeli betelepültek száma eléri a 47,1 százalékot. E csoport a későbbiekben még gyorsabb ütemben növekszik, de nincs pontos kimutatás róla. Legtöbb ókirályságbeli román Buzau megyéből érkezett, de csapatostól jöttek Arges, Teleorman, Bákó, Vaslui, Vrancea, Galac, Neamt, Vilcea, Braila, Dimbovita, Dólj, Suceava, Konstanca, Ilfov, Olt, Górj, Tulcea megyékből. Mindenünnen. Feltűnő, hogy a beáramlottak születési helyei között fő helyen szerepel az erősen iparosodott Ploiesti, a viszonylag minden korszakban virágzó kikötőváros, Konstanca, sőt Bukarest is. Mi bírhatott rá egy olajmunkást Ploiesti-ben, hogy lakhelyet és szakmát váltson? Az a társadalmi tapasztalat, amely szigorúan a románságon belül terjedt, hogy Erdély, jelesen Brassó nemcsak letelepedési jutalmat, hanem gyorsabb anya- gi gyarapodást és társadalmi emelkedést ígér számára a szülőföldjénél. Brassó német lakói — az egykori alapítók utódai — immár csak lézengenek a fekete templom városában, amelyet mindmáig még úgy tart számon a világ, mint a nyugati civilizáció utolsó erődjét Kelet és a Balkán kapujában.

 

5.

 

Lelki bénultságunkban nem tudtuk – vagy nem merészeltük – erdélyi magyar sorsunkat a világban végbemenő folyamatokhoz hasonlítani... 1989 nyarán fojtott harag tombolt a diktatúra vezető köreiben Tőkés László dacolása miatt, de Temesváron túl nem minden erdélyi magyar követte rokonszenvvel a fiatal lelkész példátlan küzdelmét a hallgatás falának áttöréséért. Még papi körökben sem. Nevezetes erdélyi község református parókiáján velem együtt vendégeskedő kálvinista pap méltatlankodott, hogy miért is kell Tőkés Lászlónak „felkavarnia” az indulatokat? „Élhetne békében, városi pap lett, nem olyan szegény falusi igehirdető, mint én vagyok. Nekem az állami segítségből, meg a kepéből, meg a kicsike egyházi földből kell megélnem. Tőkés László pedig okvetetlenkedik, amíg a románok végképp megharagszanak reánk, és az állami támogatást megvonják tőlünk. Minket büntetnek meg érte.

Próbáltam magyarázni Tőkés László küzdelmének nemzeti jelentőségét. Hozzátéve, hogy ő talán minden paptársánál többet kockáztat. Kicsi gyermeke van, felesége megint várandós. Az ember a remény nevében vállal gyermeket. És az igazság nevében teszi kockára saját életét. Ami mégiscsak több kepénél, egyházi földnél, állami támogatásnál.

Tőkés László washingtoni nyilatkozatában halálra szánt népének a jövőjét akarta menteni, amikor pontos nevét adta a titkolt folyamatnak. Lélekválasztó tettével súlyosan megsértette az erdélyi magyar lapulás és gyáva önfeladás határvonalait. A hatalom felé is, a közönyös magyarok felé is „határsértést” követett el. Megriasztotta azokat, akik a diktatúra idején is kepében, egyházi földekben és állami támogatásban bizakodtak csupán. Őket talán meg is tudnám érteni. Ebben az esetben az egyéni önzés kisebb vétség a közös jövő elárulásánál. De mi vezethetett romániai magyar politikusokat, parlamenti képviselőket, írókat, újságírókat, akik talán mégiscsak távolabb látnak egy falusi parókia kapujánál? Egy tőről fakadt mindegyik „elhatárolódás”, akkor is, ha egyik-másik RMDSZ-vezető „szerencsétlen kifejezésnek” minősítette Tőkés László ítéletét, és ezzel szelíd sopánkodássá csendesítette volna, noha elismerte, hogy a püspök által felsorakoztatott jelenségeknek „megvan a ténybeli alapjuk”; akkor is, ha az író az etnikai tisztogatás kifejezésen akad fenn, mert ugyan minden igaz, amit a püspök állít, de nem lehetett volna mindezt „szelídebben” elmondani, éppen most, mikor Bosznia okán annyira felborzolódtak a nemzetközi kedélyek? Van, aki magyar létére a „román érzékenység” nevében kéri ki Tőkés László vádjait, noha őt magát, a szelídség lovagját naponta ázsiai barbárnak, tömeggyilkosnak nevezik a román parlamentben, sajtóban azok, akik számára soha nem létezett, ma sincs „magyar érzékenység”. Parlamenti képviselő újabb sérelmek halmazáról értesül. Az ügyészség két évig fekteti, majd indoklás nélkül visszautasítja Tőkés László keresetét a nagyváradi Phoenix c. uszító lap ellen, amiért az CIA-ügynöknek és fasisztának nevezte. A román hatóságok nem hajlandók újratárgyalni az oroszhegyi és zetelaki székelyek ügyét, noha köztudott hogy ártatlanok; de hiszen éppen azért ítélték el őket, hogy egyetlen ártatlan magyar se érezhesse biztonságban magát Romániában. Képviselőnk teljes mértékben ismeri a jogcsorbítások, az örökös jogbizonytalanság lélekromboló hatását, azonban a parlamentben lényegében cserben hagyja pártja, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tiszteletbeli elnökét. Mennyire ismerős ez a szánalmas kétlelkűség, az eltelt évtizedek erdélyi kisebbségi öröksége! Tanár előtt pontos kimutatás fekszik arról, hogy Erdélyben ma is százezer magyar fiatal kénytelen román tannyelvű iskolában tanulni, az egész diáklétszám 31 százaléka, s ha az elemisták 73,2 százaléka anyanyelvű oktatásban részesülhet is, az érvényesülést biztosító, ezért a jövő szempontjából döntő fontosságú szakiskolákban csak 22,7 százalékuknak adatik meg ez. A hagyományos magyar egyházak nem kapták vissza iskoláikat, a háromszáz-négyszáz éves magyar tanintézeteket — csupán az Erdélyi Római Katolikus Státustól 183 elemi és 32 középiskolát koboztak el 1948-ban, amelyek visszaadásáról Bukarest hallani sem akar —, Kolozsvár hírhedett polgármestere, Gheorghe Funar pedig „népszavazással” szeretné megvétózni a Bolyai Tudományegyetem létezésének jogát is.

TANÁRUNK KÖZVETLEN KÖRNYEZETE IS MEGSZENVEDI az oktatásban érvényesített román szupremációt, ő is tapasztalhatja, hogy a betelepítések tovább folytatódnak. Ennek ellenére „nehezményezi” Tőkés László nyilatkozatának túl kemény hangját, és hibáinak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Kolozs megyei választmányának és a Bolyai Társaságnak azt a közös nyilatkozatát, amely ismételten leszögezi — Tőkés László sajtóértekezlete után, 1993. május 20-án —, hogy „a Bolyai Egyetem megszüntetése az erőszakos homogenizálást és asszimiliációt szolgálta, és azok, akik az önálló magyar egyetem visszaállítását akadályozzák, vagy megkérdőjelezik, ugyanezt a politikát folytatják, próbálván megfosztani minket önazonosságunk megőrzésének hatékony eszközétől.” Városi tanácstag baráti körben bosszankodik, hogy hiába választották be a város vezetőségébe, ott semmi szava nincsen, különben is a román tisztviselők úgy alkalmazzák a határozatokat, ahogy akarják, de mindig a magyarok ellenében.

1945 óta következetesen csökkentették a magyar köztisztviselők, ügyészek, bírók, közjegyzők, rendőrök, katonatisztek számát. De még Ceausescu diktatúrája idején is több magyar ember töltött be vezető közigazgatási tisztséget, mint jelenleg. Kolozsváron legalább mutatóban meghagytak volt egy magyar alpolgármestert, egészen a parancsuralom utolsó időszakáig. 1989 végén ismét választottak egy magyar alpolgármestert, BALOGH FERENC mérnököt, de szolgálataira nem sokáig tartott igényt az új hatalom. Jelenleg Kolozsváron, ahol a lakosság 22,7 százaléka magyar, a 168 városi tisztviselő közül csupán nyolc magyar akad. A 40,8 százalékban magyar lakosságú Szatmárnémetiben, továbbá Zilahon, Ady egykori kollégiumának városában nincs egyetlen magyar városi tisztviselő. Nagyváradon a polgármesteri hivatal 89 alkalmazottja közül csak három magyar. Bihar, Szatmár és Szilágy megyékben, amelyekben összesen 384 ezer magyar él, nincs egyetlen magyar közjegyző. A háromnegyed részben magyar lakosságú Kovászna megyében a 6 törvénybíró közül csupán egyetlen magyar, a 83 százalékban magyar Hargita megyében 4 bíróból kettő. Nincs magyar tagja a Legfelső Törvényszéknek. Ha születnék is olyan törvény — ez egyelőre elképzelhetetlen —, hogy magyarul is tárgyalhatják a pereket, nem lenne hozzá magyarul tudó bíró, ügyész, maholnap ügyvéd sem. A diktatúra idején az ügyvédség is „ideológiai” szakma volt, csak a megyei pártbizottságok ajánlásával vettek fel valakit a jogi karra.

MÁRTON ÁRPÁD, Kovászna megye RMDSZ-képviselője, Tőkés László amerikai nyilatkozatának alátámasztására helyzetértékelést állított össze: „Tagadhatatlanul működik az államapparátusban egy nagyon céltudatos etnikai tisztogatás — mondja az Európai Idő 1993. március 10-23-i számában —. A minisztériumok szintjén vezető tisztségben egyetlen magyar sem maradt; az utolsó két évben fokozatosan eltávolítottak mindenkit, aki közvetlenül '89 decembere után került oda. Alkalmazotti szinten is elenyésző a kisebbségi jelenlét, az országos arányszámokhoz viszonyítva... Sepsiszentgyörgyön például, amikor a létszámkiegészítést megtették, még kapusi beosztásba sem találtatott alkalmasnak (talán egy kivétellel) senki, akinek az anyanyelve nem esett egybe a hivatalos nyelvvel... Kovászna és Hargita megyék kivételével alig akad kisebbségi a megyei művelődési és tanfelügyelőségekben. Zajlik a tisztogatás a tanügyben, a rendőrségen és a katonaságnál, ahol a magyart vagy nyugdíjazzák vagy elmozdítják vezető funkciójából.” Márton Árpád helyzetfelmérése óta románra cserélték ki a két székely megye magyar prefektusait is... Városi tanácsosunk mindezt a bőrén érzi, amikor Tőkés Lászlót „hazaárulónak” bélyegzik meg, hallgat, és együtt szavaz a román többséggel. Nehogy kihívja a román tanácstagok haragját. A kisebbrendűségi — és nem egyszerűen kisebbségi — tudatnak vagy tudattalanságnak ez a foka már szánalmat sem érdemelne, ha nem lenne lelki járvány, amely 1945 óta fertőzi az erdélyi magyarságot.

Látjátok, feleim, szemetekkel — mivé lettünk?!

 

6.

 

Ha törés következett be az erdélyi magyar gondolkodásban, életfelfogásban, akkor jobb, hogy most történt, a híd szélén, a part közelében, mint beljebb, ahonnan csak a mélységbe lehet zuhanni. Tőkés László kihívta a zsigereinkbe ivódott félelmeket.

Nehezebb küzdeni ezek ellen, mint szembeszállni a nyílt árulókkal. Elegendő kissé távolabb élni az erdélyi valóságtól vagy eszmei magasságba emelkedni, akár arasznyira is a föld fölé, hogy a kisebbségi gyötrelmek „égi mását” lássuk csak. Megesik, hogy valaki azért nem látja tisztán a valóságot, mert éppen fordítva: túl közel él hozzá. Székelyföldön kisértő tapasztalat, a viszonylagos nemzeti jogok féltett örömében, hogy tompává lesz a körülvevő román környezet képe. Nem tudatosul az a tragikus dilemma, hogy „különböző népeknek sokszor különböző igazságaik vannak” (MOLNÁR GUSZTÁV: Ész istennő leomló temploma; Erdélyi Napló, 1993. január 14.)

Árulkodó, talán éppen a félelem jele, hogy a román demokraták jóindulatát féltők éppen a legkövetkezetesebb erdélyi román demokraták egyikét felejtik ki a magunkra maradás emlegetése közben. OCTAVIAN C. Buracu kolozsvári tudós geológus, az Interetnikai Dialógus Társaság elnöke, félrevezetett népének „megvetését” vállalta, amikor mai román MOCSÁRY LAJOSKÉNT, vagyis saját nemzete hibáival és vak tévedéseivel is bátran szembeszálló demokrataként kijelentette: „Tőkés úrnak teljesen igaza van. Arra a harcra utalt, amellyel egy etnikum igyekszik kiszorítani a másikat egy adott területről... Ez Kolozsvárott már megtörtént. Közvetlenül a forradalom után a magyar lakosságot magyarok képviselték a város vezetésében. Mára szinte egyetlen magyar sem maradt a prefektusi és a polgár- mesteri hivatalban meg a vállalatok élén. Ez a legegyértelműbb etnikai tisztogatás!” (Beke Mihály András: Szervezett rágalomkampány Tőkés ellen; Heti Magyarország, 1993. május 14.) Buracu doktor, a románság lelkiismerete még a mentegető jelzőt sem tette hozzá, hogy egyféle etnikai tisztogatásról van szó. Tovább ment Tőkés Lászlónál is!

BURACU DOKTOR NYILATKOZATAIVAL SZEMBEN Ott a magukat demokratának nevező román képviselők nyílt levele Tőkés Lászlóhoz. Nincs e levélben nyoma sem az empátiának, annál több a megszokott rágalmaknak, vádaknak — tanácsok formájában. A hosszú levélre, amelyben a magyar önfeladók szívesen látják a maguk igazolását, igen röviden és szándékosan visszafogottan FÁBIÁN Ernő kovásznai tanár, a magyar nemzet egészében gondolkodó író válaszolt a leghitelesebben. A román ellenzéki képviselők minősítéseit — szeparatizmus, elszigetelődés, diverzió, extremizmus — gyermekded érveknek tartja, amelyeket szélsőjobb pártok, mai román kormánykörök és szélsőbalosok egyazon konoksággal szajkóznak, Fábián Ernő joggal figyelmeztet arra, és ezt az anyaországban is érdemes lenne meghallgatni, hogy nem volt okvetlenül demokrata minden olyan, a két háború közti romániai irányzat és politikus, amelyeket, illetve akiket az 1945 után következő párthatalom kiiktatott. Az 1923-as alkotmány, amelyre I. Mihály exkirály szokott nagy büszkeséggel hivatkozni, csupán „a románok jogairól” beszélt, és süket maradt még azokra a kisebbségi jogokra is, amelyeket a trianoni békeszerződés előírt Románia számára.

Fábián Ernő így sommáz: „Egy dolog mindenképpen biztos: a kisebbségi kérdést — melynek egyesek még a létezését is szeretnék tagadni — nem levélírogatással, nyilatkozatokkal, kormányt kiszolgáló tanácsokkal kellene rendezni, hanem a belső önrendelkezés biztosításával.” (Háromszék, 1993. május 12.)

Ez a lényeg, a „szög feje”: az 1992 októberében Kolozsvárott végre egységesen kimondott belső önrendelkezés követelésének elgáncsolása országosan és különösen az erdélyi magyarság körében.

 

7.

 

ERDÉLYI MAGYAR SORSKÉRDÉSEINK VITÁJÁBAN mindig figyelni kell a SÜTŐ András szavára. Tőkés Lászlóval együtt ők jelentik az erdélyi magyar nemzeti felelősséget. Sütő András ítélete egyértelmű: „megannyi, lényeget kerülő, óvatos taktikázó eufemizmus, meg doktríner okoskodás közepette kimondta azt, ami rész szerint és egészben is igaz.”

Egyetlen tévedést rótt fel Sütő András a püspöknek. Valójában egyáltalán nem Tőkés László hibája, hanem az erdélyi magyar önszerveződés gyengesége. Jelesen az, hogy nem munkatársainak csapatából kiválva kellett volna szólnia, személyes vélekedésként, az egyfajta romániai etnikai tisztogatásokról, hanem háta mögött a Romániai Magyar Demokrata Szövetség erőteljes kórusával. E szervezetnek lett volna kötelessége a püspök nyilatkozata után menten a világ elé tárni „az etnikai tisztogatást igazoló, országosan összegzett tények, bizonyítékok ezreit.” (Magyar Nemzet, 1993. május 15.)

Úgy tűnt föl egy pillanatban, hogy a kórus egyáltalán nem áll Tőkés László mögött, sőt az önfeladó gyávaság majdnem szétrobbantotta az erdélyi magyarság amúgy is repedező egységét. A szakadás(ok) oka állítólag Tőkés László szókimondása lett volna. Végül is megszilárdulni látszik az erdélyi magyar egység, a belső egyetértés jegyében. Megnyugtató MARKÓ BÉLA országos elnök nyilatkozata: „Igaz, hogy az utóbbi időben többször is megkísérelték Tőkés László személyét leválasztani az RMDSZ-ről. Ezek a kísérletek nem belülről, hanem kívülről, a román hatalom felől jöttek. Beilleszthetők egyrészt abba a több, mint három éve folyó támadássorozatba, amellyel az 1989-es romániai fordulat igazán hiteles személyiségeit megpróbálják a peremre sodorni. Más részt újabban mind hevesebbek az RMDSZ megosztására, tehát eljelentéktelenítésére tett próbálkozások. Sajnos azt kell mondanom, hogy amikor valaki köztem, az RMDSZ szövetségi elnöke és Tőkés László, az RMDSZ tiszteletben elnöke közti — egyébként soha nem létezett és ma sem létező — ellentétekről beszél, tulajdonképpen ugyanennek a megosztási politikának tesz — akarva-akaratlanul — jó szolgálatokat.” (Népszabadság, 1993. május 25.)

 

8.

 

Politikusok, írók, értelmiségiek „belső vitája” lenne mindez, erőteljes román külső „támogatással”? Erdély magyar népe pedig nem érzékeli saját sorsát, érdekeit? Nem csupán határozott, de megindító üzenet érkezett a legnyomorultabb magyar közösség, a moldvai csángók köréből. Tőkés László sokszor emelt szót értük, nem kisebb helyen, mint — ő, a református püspök — a római katolikus egyház fejénél, a római pápánál. Magyar misét kért számukra, hiszen mindenki az anyanyelvén tud igazán szólni Istenhez.

SZÁZADOK ÓTA ELŐSZÖR, a balladák útján válasz érkezett át a Kárpátokon. A Moldvai Csángó-Magyarok Szövetségének választmánya Lészpedről a nemzet tudtára adta, hogy egyetért Tőkés Lászlóval: leplezett etnikai tisztogatás folyik Romániában a magyarság egésze ellen, és ennek első, legjobban megtépett áldozatai ők voltak, és azok ma is. „Ha egy néptől elveszik vagy janicsárrá nevelik az értelmiségi rétegét, ha elveszik önigazgatásának sajátos hagyományok szerinti gyakorlását, ha nem közülük emel vezetőket, akkor a Hatalom meg is tette azt a legfontosabb lépést, amely végső szakaszában egy népcsoport eltűnésével jellemezhető.”

Tetszhalálukból feltámasztott csángók állnak tanúskodni Tőkés László mellé. Megannyi Lázár, akik átélték a halált — a nemzethalált — és most követelik maguknak az élettől a pokoljárásukkal kiérdemelt menedékjogot.



« vissza