Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Carter nagykövete voltam a kommunista Magyarországon 2. rész

MAGYAR PROTESTÁNSOK szervezték 1977 őszének legdrámaibb vallási rendezvényét. A prédikátor BILLY Graham látogatott első ízben Kelet-Európába. A nyilvánosság előtt folyó, nagysikerű fellépései mellett Graham diplomatikusan kezelte találkozásait az egyház és a kormány vezetőivel.

Graham látogatásának a fénypontjára egy erdős dombok övezte nagy térségen tartott istentiszteleten került sor, Budapesttől mintegy 120 km-re. Ezrek gyűltek össze — közöttük a szomszédos országokból érkező nők, férfiak, gyerekek. Csakúgy, mint azok a százezrek világszerte, akik Grahamet hallották beszélni, ők is lelkesen reagáltak szónoklatára, amelynek erejét a szószerinti tolmácsolás egyáltalában nem tompította. A tolmács, egy magyar orvos és baptista lelkész, aki a Georgia állambeli Atlantában telepedett le, jószerével még fokozta is a szónoklat hatását azzal, hogy sikeresen utánozta Graham prédikálási stílusát, főként pedig oly egyéni hanglejtését.

Graham éppen akkor látogatott Magyarországra, amikor Carter elnök döntést hozott a korona sorsáról. Az a melegség, amellyel Grahamet fogadták és az a jószándék, amelyet Magyarországon jelenléte ébresztett, nagy hatást váltott ki az Egyesült Államokban. Ez szintén nyomatékosította a magyarok vágyát, hogy szorosabb kapcsolatokat építsenek ki az Egyesült Államokkal. Nem csoda, hogy a magyarok hangsúlyozták Grahamnek, mennyire lényeges a korona visszaadása a két ország közötti kapcsolatok javítása érdekében.

Gondolom, Carter elnök későbbi döntését a koronaügyben befolyásolhatta Grahamnek a látogatásról készült jelentése. Nem sokkal Graham Budapestre érkezése után táviratot kaptam Washingtonból. Ebben felkértek, hogy a korona visszaadásával kapcsolatban megtegyem az első lépést a magyar kormány felé. Az elnök megvizsgálta azt a forgatókönyvet, amelyet VANCE külügyminiszter adott át neki és úgy határozott: vár a döntéssel, mert azt a kelet-európai stratégiánk felülvizsgálásának függvényében akarja meghozni. Eközben utasítottak: tudjam meg, miként fogadná a magyar kormány a koronát és a koronaékszereket, és miként állítanák azt ki nyilvánosan, ha visszakapnák. Azt is tudni akartuk, hogy a külföldön élő magyarok is megnézhetnék-e a koronát mindenfajta korlátozás nélkül. A távirat azzal fejeződött be, hogy helyzetem minden bizonnyal nehéz, mert a visszaadásra semmiféle kötelezettséget nem vállalunk. Washington ennek ellenére kifejezte azt a reményét, hogy sikerül megismernem a magyarok konkrét szándékát és augusztus végéig elküldöm az erre vonatkozó jelentést.

SEMMI KIFOGÁSOM NEM VOLT, hogy „nehéz helyzetben” legyek, de csalódást éreztem. Azt hittem, hogy az ügyet már eldöntötték mielőtt elindultam Washingtonból. Amikor tájékoztattam az amerikai-magyar kapcsolatokért felelős Nagy János külügyminiszter-helyettest a nekem küldött utasítások lényegéről, nem akarta palástolni csalódottságát, amiért az Egyesült Államok még mindig nem döntött a korona visszaadásáról. Azt mondta, hogy üzenetemet azonnal továbbítja a legmagasabb helyre, és azonnal tudatja velem a választ, mihelyst értesül róla.

Két nappal később érkező válasza kérdéseinket megkerülte. Nyersen megmondtam neki, ha a válasz lényegét nem változtatják meg, akkor annak negatív hatása lesz Washingtonban, ami azzal jár, hogy esetleg a korona visszaadására vonatkozó döntést határidő nélkül elnapolják. Amikor megkérdezte, hogy véleményem szerint mi lenne a megfelelő válasz, papírt és tollat vettem elő és megfogalmaztam egy olyan táviratot, amelyet szívesen küldtem volna Washingtonba. Miután elolvasta, Nagy megkért arra, hogy várjak a válasszal, ameddig újra jelentkezik.

Két nap múlva, augusztus 26-án értesítettek, hogy elküldhetem azt a táviratot, amelyet az irodájában fogalmaztam. Abban konkrétan az állt, hogy amennyiben az Egyesült Államok a korona visszaadása mellett dönt, úgy azt a magyar kormány „a társadalom egésze által becsült, egyedi nemzeti és kulturális kincsnek” kijáró méltósággal és tisztelettel fogadná. Ezen túlmenően a kormány boldogan kidolgozná az átadás tényleges részleteit, amennyiben az Egyesült Államok meghozza a korona visszaadására vonatkozó döntését és a magyar kormány értesül a korona visszaadásának módjáról. A magyar kormány a koronát Budapesten egy arra megfelelő épületben helyezné el. Természetesen a kormánynak mindig is az volt a szándéka, hogy a koronát minden külföldi vagy külföldön élő magyar korlátozás nélkül meglátogathatja.

Elküldtem a külügyminisztériumba a kérdéseinkre kapott egyértelműen pozitív válaszokat. Tíz nappal később Billy Graham elmondta nekem, hogy beszélt KÁDÁR bizalmasával, ACZÉL GYÖRGY miniszterelnök-helyettessel. Aczél leszögezte: amennyiben az Egyesült Államok a korona visszaadása mellett dönt, a magyarok az elnök feltételeit teljesíteni fogják.

Washington beleegyezett abba a kérésembe, hogy jelen legyek a magyar-amerikai kapcsolatokban döntő fordulatot eredményező határozathozatalnál. Az azt megelőző este érkeztem New Yorkba és szállodámból azonnal felhívtam az európai ügyekért felelős külügyminiszter-helyettest, GEORGE VESTET. Vest elmondta, a jelek szerint a Fehér Házban még mindig haboznak, hogy Vance-nek mit kellene mondania a magyar külügyminiszternek, és azt javasolta, hívjam fel másnap reggel, közvetlenül a Vance és a magyar külügyminiszter közötti találkozó előtt.

Amikor telefonáltam, Vesttől megtudtam, hogy Vance és Carter még a kormányalakítás elején megállapodott abban, hogy Vance minden este egy rövid feljegyzést ír közvetlenül az elnöknek. Ebben a halasztást nem tűrő ügyeket ismerteti, és jóváhagyást kér döntések meghozatalára. Az elnök — amennyiben volt valamilyen megjegyeznivalója — véleményét a feljegyzés szélére írta és azt másnap reggel visszajuttatta Vance-nek.

Mivel Vance New Yorkban volt, szeptember 30-án WARREN CHRISTOPHER, az ügyvezető külügyminiszter készítette el a feljegyzést. Ebben közölte Carterrel, hogy másnap Vance tájékoztatni akarja a magyar külügyminisztert, miszerint az amerikai kormány döntése értelmében visszaadják Szent István koronáját. A rákövetkező reggelen adott válaszában az elnök megadta hozzájárulását.

George Vest — az egyik legjobb képességű külügyi tisztviselőnk — azonnal telefonált Vance-nek, hogy beszámoljon neki az elnök döntéséről. BRZEZINSKI ekkor felhívta Vance-et és azt javasolta, hogy a beleegyezés hírét később közölje a magyar külügyminiszterrel. Vance erre szárazon csak annyit mondott, hogy az elnöktől már zöld utat kapott.

Vance a tőle megszokott egyenességgel és méltósággal tárgyalt PUJÁVAL. Elmondta neki, hogy szeretné, ha tovább erősödnének a két ország közötti kapcsolatok. Elmondta azt is, hogy az amerikai fél tudja: a következő fontos lépés a korona visszaadása lenne, és ezt a lépést most meg szeretnénk tenni. A kérdés az, tette hozzá Vance, hogy „ez mikor és hogyan történjék meg. Úgy gondoljuk, ezt a közeljövőben kellene megtenni. Kaiser nagykövet megkapja a szükséges utasításokat, az előrelépésre”. Pújának nagy örömet szerzett a külügyminiszter üzenete. Mint mondta, „nincs kétségem afelől, hogy a magyar nemzet szent ereklyéjének a visszaadása jelentősen befolyásolja majd a magyar nép érzését az Egyesült Államok irányában”. Ekkor megállapodtak abban, hogy a korona visszaadására vonatkozó döntést titokban tartják addig, ameddig nem születik megállapodás a döntés bejelentésének időpontjáról.

Kellemes volt nagykövetnek lenni akkor, amikor Vance volt a külügyminiszter. A mindig mérlegelő, másokra figyelemmel lévő és tisztességes Vance szívesen fogadta az ötleteket, javaslatokat és időt is talált arra, hogy megvitassa őket. Mindannyian elégedettek voltunk, hogy az elnök őt kérte fel a koronát Magyarországra hozó küldöttség vezetésére. Fontos szerepet játszott a korona visszaadásában, és a magyarok mélyen tisztelték. Emlékszem megjegyzésére, amelyet akkor tett, miután megérkezett Budapestre, és a repülőtérről a rezidenciára hajtottunk. „Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Semmi sem szerez nagyobb örömet nekem, mintha egy olyan ügyben vállalhatok szerepet, amely erkölcsileg helyes”.

Három héttel azután, hogy Vance találkozott Pújával, egy Washingtonból küldött távirat utasított engem, hogy találkozzak a külügyminiszterrel az átadás részleteinek kidolgozására és hangsúlyozzam a következő lényeges pontokat: (1) a magyar nép képviselőinek, beleértve a római katolikus prímást, jelen kell lenniük az ünnepségen; (2) a koronát nyilvánosan és méltóságának megfelelően egy olyan történelmi helyen állítják ki, amely nem kapcsolódik a kommunista párthoz; (3) az ünnepség hangsúlyozza a korona nemzeti, vallásos és kulturális jellegét és azt a tényt, hogy az amerikai nép a magyar népnek egy olyan nemzeti kincset ad vissza, amely a magyar nép jogos tulajdona. A magyar kormánytól nyilvános közleményt vártunk el, mely szerint a világon bárhol élő magyarok meglátogathatják Magyarországot, és megnézhetik a koronát.

Miután Puja biztosított, hogy a magyar kormány egyetért javaslatainkkal, a nagykövetség és a magyar külügyminisztérium megtárgyalta megvalósításuk gyakorlati részleteit. Mint várható volt, számos technikai bökkenő adódott, de egy kivételével mindegyiket simán megoldottuk. Ragaszkodtunk ahhoz, hogy levélváltásra kerüljön sor a külügyminisztérium és köztem, amelyben rögzítenénk a korona hazaérkezésére vonatkozó megállapodásokat (kerültük a „feltételek” kifejezés használatát). Amikor a külügyminiszter azzal érvelt, hogy ilyen dolgot az ő kormánya sohasem csinált, azt válaszoltam, a koronát sem adták vissza még soha. „Kompromisszumot” kötöttünk. A megfelelő időben levelem teljes szövegét kinyomtatták a párt és a kormány újságjaiban, a külügyminiszter válaszának hiteles összefoglalójával együtt.

WASHINGTON MOST ELÉRKEZETT A VÉGSŐ LÉPÉSHEZ: nyilvánosan bejelenti az elnök döntését a korona visszaadásáról. Tanácskoztak a kongresszusi képviselőkkel és terveket készítettek, hogy értesítsék az amerikai-magyar közösség képviselőit. Ezeknek a feladatoknak az elvégzése előtt a New York Times, sajnálatos módon, 1977. november 3-án egyik címoldali cikkében megszellőztette az ügyet. Ráadásul november 4-e volt, annak az évfordulója, amikor a szovjet tankok eltiporták az 1956-os magyar forradalmat.

A korona visszaadását ellenzők, főként az amerikai magyar közösség azon tagjai, akik 1956 után vándoroltak be Amerikába, szenvedélyesen reagáltak. Össztüzüket a kongresszusra és a Fehér Házra irányították, és utolsó mentsvárként a szövetségi bíróságokhoz folyamodtak. Egy nagyrészt ellenséges tömeg jelent meg a képviselőház külügyi bizottsága előtt folyó meghallgatásokon. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a meghallgatásokon érzelmeik hangos érvényre juttatása és a kongresszus épületén kívül rendezett tüntetésük keltette fel leginkább a média figyelmét. Csaknem elsiklottak azon tény fölött, hogy két kulcsfontosságú magyar támogatta a korona visszaadását. Ők meg voltak győződve arról, hogy ezerévnyi magyar történelem e páratlan jelképének visszaadása erősítené az országban a nemzeti azonosságtudatot. E két magyar egyike NAGY FERENC volt, az utolsó, demokratikusan választott magyar miniszter- elnök, aki — miután 1948-ban el kellett hagynia az országot — Virginia szövetségi állam északi részében lakott. A másik Király Béla volt, az 1956-os forradalmi csapatok vezére, aki a nemzetközi kapcsolatok professzora lett a New York-i Brooklyn College-ban. Ezt a két kitűnő magyart alig lehetett volna azzal vádolni, hogy puhák a kommunisták irányában, vagy elfelejtették Kádár múltbeli tetteit.

CARTER ELNÖK FOGADOTT EGY OLYAN KÜLDÖTTSÉGET, amely ellenezte a korona visszaadását. Carter megértette érzelmüket abból a szempontból, hogy a szentkoronát egy kommunista uralom alatt álló nemzet kapja vissza. Ugyanakkor világosan kifejtette, döntése azon a tényen alapul, amely szerint Magyarországnak az emberi jogok terén mutatott teljesítménye igaz ugyan, hogy messze nem tökéletes az Egyesült Államok mércéje szerint, de felülmúlja a szovjet tömb országai közül bármelyiknek a teljesítményét. A korona visszaadása tükrözte az elnök „differenciálási” politikáját Kelet-Európában. Ez a különbségtétel azt vette figyelembe, hogy a moszkvai irányítás alatt álló országok mindegyikében tiszteletben tartották az adott ország történelmét a kommunista uralom alatt eltöltött évtizedek ellenére. Az amerikai érdekeket az szolgálta a legjobban, ha ezekre a különbségekre reagálnak is.

Carter ezt hangsúlyozta, amikor a magyarokkal beszélt. Azt is elmondta nekik, az Egyesült Államok mindig is tudatában volt annak, hogy a korona a magyar nép tulajdona, és természetes, hogy visszaadja tulajdonosának mielőtt egy magyar nemzedék felnőne anélkül, hogy tudna a korona létezéséről és annak jelképes szerepéről tudomást szerezne.

Az amerikai magyar közösség nyilvános reagálása arra, hogy az újság idő előtt megszellőztette a korona visszaadásának tényét, hatással lett Washington terveire. A korona Budapestre érkezésének időpontját elnapolták, és a kormánynak hadakoznia kellett a korona visszaadását ellenzők legképtelenebb vádjaival. Washingtonból megkértek például, járjak utána, vajon igaz-e, hogy a korona visszaadása után a magyar kormány megengedné a szovjeteknek, hogy azt Moszkvába vigyék. Amikor a kormánynál utánanéztem ennek az ostoba híresztelésnek, humorral és nem bosszankodva reagáltak, így segítettek abban, hogy úrrá legyek zavaromon. Természetesen, mint mondták, soha nem állt szándékukban az, amivel vádolják őket.

Washingtonnak fontos volt, hogy kikérjem LÉKAI LÁSZLÓ bíborosnak a nézetét: hogyan vélekedik a katolikus egyház, mivel az amerikai ellenzők azt állították, az egyház nem akarja a korona visszaadását. A magyarul kitűnően beszélő Herb WlLGlS kíséretében felkerestem Lékai bíborost, akivel baráti viszonyt alakítottam ki.

Lékai nem hagyott kétséget afelől, hogy fenntartás nélkül támogatja Carter elnök döntését a korona visszaadásáról. Őszintén úgy gondolta, hogy ez a tett befolyásolja a leginkább az amerikai-magyar kapcsolatokat. A következőket mondta: „A korona, mint történelmi és vallási jelkép, a magyar szabadság és függetlenség letéteményese”.

Lékai közölte, örömmel nyilatkozik az ügyben vagy ír cikket támogatásáról a katolikus sajtóban. „Mondja meg kormányának, hogy személy szerint támogatom a korona visszahozatalát. A katolikus egyház is támogatja és a magyarok is támogatják” — fejezte be.

Miután az Egyesült Államok és Magyarország új időpontot tűzött ki a korona átadására, Washington igen kínos kívánságát kellett közölnöm a magyar kormánnyal. Carter elnököt politikailag hátrányosan érintené, ha Kádár jelen lenne a korona visszaadását kísérő ünnepségeken. A kérdés az volt, hogy a magyar állam feje hajlandó lenne-e ezen a napon eltávozni Budapestről? A válasz hatásos volt: Kádár megértette a helyzet érzékenységét, és nem lesz jelen.

Figyelemreméltó gesztus volt ez, ami tükrözte Kádár politikailag érett személyiségét. Kádár volt Kelet-Európában az egyetlen vezető, aki nem engedte kifejlődni a személyi kultuszt. Ritkán dicsérték a sajtóban, a rádióban vagy a televízióban. Fényképét alig lehetett látni az újságokban, és egyetlen egyszer sem láttam, hogy képe valamelyik felső szintű kormánytisztviselő falára ki lett volna akasztva.

Kádárral először egy hónappal a korona visszaadása előtt találkoztam. Csaknem két órán át beszéltünk a kommunista párt székházában lévő irodájában. Sok dologról esett szó, beleértve a korona visszaadását elhatározó elnöki döntést, annak hatását a kétoldalú kapcsolatokra, Magyarország bel- és nemzetközi politikájáról — különös tekintettel a gazdasági reformra.

Noha Kádárt sztálinista elődje, RÁKOSI MÁTYÁS börtönbe záratta és sokak szerint kegyetlenül megkínoztatta, Kádáron ez gyakorlatilag nem látszott meg. Miután irodája bejáratánál üdvözölt, egy tárgyalóasztalnál lévő székhez vezetett, és leült velem szemben. Rajtunk kívül csak a tolmács volt jelen. Megtörténik, hogy nagykövetek megilletődnek, amikor először találkoznak egy államfővel, kormányfővel, vagy — kommunista országokban — a párt vezetőjével, de úgy tűnt, Kádár nem vette magát túlságosan komolyan. Mindjárt felengedtem, amikor megkérdezte, hogy feleségem és én miként alkalmazkodunk a budapesti élethez. Melegen üdvözölt, mint a Magyarországra küldött új amerikai nagykövetet, és megjegyezte, milyen fontos szerepet tölt be a nagykövet, mivel rajta keresztül tekint hazája a magyar társadalomra. Hangsúlyozta, milyen fontos, hogy a nagykövetek a lehető legtárgyilagosabbak legyenek és mindenről őszintén számoljanak be hazaküldött jelentéseikben. Kádár kiemelte, mennyire a kedvére van a nemzetközi és belföldi ügyek realisztikus megközelítése.

Miután a Kádár-titkárság egy tagja két pohár szódás whiskyt hozott (nem igazán a szokásos italom délelőtt 10-kor, de láthatólag Kádárnak az volt), Kádár kifejezte háláját azért a baráti, szóbeli üzenetért, amelyet rajtam keresztül Carter elnök küldött neki. Ebből kiindulva több mint egy órán át tartott szóval a magyarországi politikáról (ebben benne volt a tolmácsolási idő is). Könnyedén, okosan és energikusan beszélt.

Véleménye szerint annak a ténynek, hogy Magyarország egy adott szövetség egyik tagja és az Egyesült Államok egy másiknak a vezetője, nem szabad megakadályoznia a két ország közötti jelentős kapcsolatok kialakulását. Egyértelművé akarta tenni, hogy Magyar- ország független ország saját bel- és külpolitikájával amellett, hogy természetesen hűséggel viseltetik szövetségesei irányában. Magyar- országnak megvannak a maga hagyományai, történelme, kultúrája és saját nemzeti érdekei. Ezek a tényezők, valamint „az ország nagysága, földrajzi helyzete és a gazdaság jellege a magyar politika főbb meghatározói”.

Kádár meglehetősen hosszan beszélt a magyar gazdaság változásairól. Hangsúlyozta, hogy Magyarországon ez a legfontosabb dolog. Felhívta a figyelmemet annak fontosságára, hogy kellően értékeljem a gazdasági reformok politikai jelentőségét. Á folyamatos gazdasági fejlődés, magyarázta, a külkereskedelem bővítésétől függ, főként a nyugattal folytatott kereskedelem fejlesztésétől. Nyugat-Németországhoz, Ausztriához és Olaszországhoz képest az amerikai kereskedelem csupán csepp a tengerben, mondta, és az a tény, hogy az Egyesült Államok nem biztosítja Magyarországnak a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, gátolja ennek a kereskedelemnek a kibontakozását.

Ezt követően beszélt az amerikai-magyar kapcsolatokról. Felidézte közös történelmünket az első világháború óta és a korona történetével fejezte be. Kérte, tolmácsoljam az elnöknek, mennyire nagyra becsüli azt a döntését, hogy visszaadja e történelmileg fontos magyar jelképet, főként azon amerikai belpolitikai akadályokra tekintettel, amelyeket az elnöknek el kellett hárítania. Kért arra is, jelentsem az elnökkel való egyetértését abban, hogy a koronát az amerikai nép adja vissza a magyar népnek.

AZZAL FEJEZTE BE, HOGY RÉSZLETESEN FELIDÉZTE 1963-as találkozóját Harriman kormányzóval, amikor Harriman Moszkvába ment aláírni a kísérleti atomrobbantásokra vonatkozó egyezményt. Hruscsov Harrimannek Kádárt a sportstadionban mutatta be, ahol az amerikai-szovjet atlétikai viadalt nézték meg. Kádár melegen beszélt a kormányzóról, elmondta, hogy nincs olyan ember, aki jobban értené a kelet-nyugati kapcsolatokat, mint Harriman. Tudott barátságunkról és megkért, hogy adjam át üdvözletét Harrimannek.

Kádár legfontosabb szempontjaira adott válaszomban hangsúlyoztam: Carter elnök és Vance külügyminiszter mindig is tudatában volt annak, hogy a korona magyar tulajdon. Az elnök döntése erkölcsileg helyes és politikailag bátor tett volt. Mindamellett egy lényeges akadályt hárított el a kétoldalú kapcsolatok javulása elől.

Tükrözte globális megközelítését a kelet-nyugati kapcsolatokhoz és elkötelezettségét az együttműködés és nem a szembenállás irányában. Ennek bizonyítéka, hogy eltökélten igyekezett elérni a SALT szerződés aláírását, és megakadályozni az atomfegyverek terjedését. Műszaki képzettségének köszönhetően nincs államfő, aki jobban tudatában lett volna a nukleáris fenyegetés jelentőségének. Amikor javasoltam Kádárnak, hogy olvassa el az elnöknek a dél-karolinai Charlestonban mondott legújabb beszédét, hogy megértse Carter világpolitikai elképzeléseit, Kádár jelezte, ismeri azt.

NEM FELEDKEZTEM MEG ARRÓL, hogy egy nagykövetnek mindig gyakorlati előnyt kell húznia egy kormányfővel folytatott magánjellegű találkozójából, főként egy olyan állam esetében, amelyet egyetlen ember irányít. így több konkrét kérdést említettem meg a két országot érintő ügyek közül. Mondtam Kádárnak, hogy a kormányunk végrehajtási ágazata meg akarja adni a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt Magyarországnak, de ehhez Magyarországnak be kell tartania az 1974. évi kereskedelmi törvény rendelkezéseit. Amerikában úgy gondoltuk, hogy ez elérhető a két ország önbecsülésének károsodása nélkül. Kádár előtt nyilvánvalóan nem volt ismeretlen, hogy arra törekedtünk, először a törvény politikai jellegű rendelkezéseit tartsák be, és vártuk, hogy ehhez mit szól a magyar kormány. A politikai problémák megoldása után tárgyalásokkal ki tudnánk alakítani egy kereskedelmi megállapodást, amelynek része lenne a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény.

A következő gyakorlati kérdés a Magyarország és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok kibővítése volt. Örömmel fogadtuk azt, hogy a követség tagjai, a külügyminisztérium tisztségviselői és egyéb kormányszervek újfajta együttműködési készséget mutatnak. Most eljött az ideje, hogy hasonló kapcsolatokat létesítsünk a párt tisztségviselőivel is. Amikor GEORGE MCGOVERN és JOSEPH BIDEN szenátorok Budapestre jöttek, nagyon hasznosnak találták a legfelsőbb pártvezetőkkel tartott megbeszéléseiket. Annak érdekében, hogy új ösvényt vágjunk, meghívtuk a párt nemzetközi kapcsolatok osztályának igazgatóját az Egyesült Államokba. Reméltük, megengedik neki, hogy elfogadja a meghívást. Nem volt szükséges megmondani Kádárnak: tisztában vagyunk azzal, hogy egy kommunista irányítású országban a felső pártvezetésnek nagyobb befolyása van, mint a kormánytisztségviselőknek. Fokozni akartuk a magyar-amerikai cserekapcsolatokat magánemberek és szervezetek között is, főként az oktatás, tudomány, műszaki élet és a kultúra területén. Kádár pozitívan reagált ezekre a javaslatokra és közvetlen, lakonikus módján ezt mondta: „a csere valóság”.

Kádár azzal fejezte be a találkozót, hogy hangsúlyozta: a korona visszaadása fokozott együttműködést jelent a két ország között. Véleménye szerint a realitás talaján állva sok mindent el tudunk érni és, tette hozzá, az elért eredményeket nem feltétlenül kell „fényes neonvilágítás mellett” nyilvánosságra hozni. Két nappal később Kádár engedélyt adott a párt tisztségviselőinek, hogy eleget tegyenek az Egyesült Államokból érkező meghívásoknak. Ezt követően az ilyen látogatók állandó áramlása javította a két kormány közötti kapcsolatokat.

TALÁLKOZÁSOM KÁDÁRRAL tükrözte azt a tényt, hogy az országaink közötti kapcsolatok egy új, nyíltabb szakaszba lépnek.

Ez még nyilvánvalóbbá vált azután, hogy a koronát visszaadtuk. Erre az Osztrák-Magyar Monarchia virágzása idején, a tizenkilencedik század végén épült parlament arannyal bevont központi termében került sor, 1978. január 6-án. A kísérő ünnepségeknek semmilyen zavaró felhangja nem volt. Jelen voltak a két ország küldöttei, az amerikai diplomaták, a nagykövetség helyi személyzete, a magyar nép mintegy kétszáz képviselője, a nemzetközi és a magyar sajtó. A színes és méltóságteljes ünnepségeket a rádió és a televízió teljes egészében közvetítette.

A koronát egy amerikai kormánygépen Magyarországra hozó küldöttségben olyan magánszemélyek is helyet kaptak, mint pl. régi barátom, Msgr. George HIGGINS, a „munkáspap” és DAVID Schneyer rabbi, aki ifjúságát Budapesten töltötte, miután a nácik elől Bécsből oda menekült. A küldöttségnek tagja volt számos kormánytisztviselő is. Ott volt Adlai Stevenson szenátor, LEE HAMILTON kongresszusi képviselő, FORTNEY STARK és Ted WEISS. Mindenki, beleértve a magyarokat is, örült annak, hogy a küldöttséget Vance külügyminiszter vezeti, akit elkísért vonzó, bájos és nagyon intelligens felesége, Gay is.

Örömmel nyugtáztuk, hogy — hasonlóan az amerikaihoz — a magyar küldöttség is az ország népét képviselte. Ott voltak magas rangú kormányhivatalnokok, országgyűlési képviselők, Budapest polgármestere, akik mellett megjelent kétszáz magyar vendég, beleértve a szakszervezetek, a Nőtanács, az ifjúsági szervezetek tagjait, kiemelkedő gyári és mezőgazdasági munkásokat, és az egyetemek, a tudományos és művészeti élet kiválóságait. Egy zsidó vallási vezető később megjegyezte, ez volt Magyarországon az első alkalom, hogy mindegyik felekezet képviseltette magát a koronához kapcsolódó ünnepségeken. Mint mondta, ritkán találkoznak más alkalmakkor.

Az ünnepségek fénypontja Vance külügyminiszter és APRÓ Antal, a magyar országgyűlés elnökének beszéde volt. Vance hangsúlyozta az esemény és a megjavult amerikai-magyar kapcsolatok közötti összefüggést. Hozzátette, ez szintén tükrözi kölcsönös elkötelezettségünket a Helsinki Egyezmény mellett, amelyet valamennyi európai ország, az Egyesült Államok és Kanada is aláírt 1975-ben. A külügyminiszter külön kiemelte a megállapodás harmadik fejezetét, amely kötelezte az aláírókat az emberi jogok széles körének védelmére, és szorgalmazta az országok közötti rendszeres értekezéseket a rendelkezések végrehajtása érdekében.

Apró ugyanilyen szellemben válaszolt. Elmondta, megtiszteltetésnek veszi, hogy a magyar nép nevében átveheti a koronát és a koronaékszereket, valamint kifejezte Carter elnök és az amerikai nép iránti nagyrabecsülését. Szintén megerősítette, hogy a korona visszaadása megfelel a Helsinki Egyezmény szellemének, majd így fejezte be beszédét: „Készen állunk arra, hogy továbbfejlesszük kapcsolatainkat, amelyek feltételeit ennek a napnak szelleme jelentősen megjavítja”.

A Vance külügyminiszter és LÁZÁR miniszterelnök közötti magánjellegű találkozón a beszélgetés a kereskedelmi kedvezményre és a Helsinki Egyezmény emberi jogi rendelkezéseinek alkalmazására irányult. Még mielőtt Budapestről elutazott volna, Vance külügyminiszter a sajtónak elmondta, hogy tárgyalásai során mindkét témáról szó volt. Természetesen teljes mértékben egyetértett a Helsinki Záróokmány maradéktalan megvalósításával, és hozzátette, engem kért meg arra, hogy előrevigyem a Magyarországnak nyújtandó legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megadása érdekében indult tárgyalásokat.

VOLT VALAMI NEMZETKÖZI IRÓNIA ABBAN, hogy a helsinki megállapodás záróokmánya vált az Egyesült Államok és a kelet-európai országok között az emberi jogokra vonatkozó rendszeres kapcsolattartás egyik fő eszközévé. Amikor a megállapodást 1975-ben elfogadta az EBEÉ, a nyugati országokban, de főként az Egyesült Államokban élő jobboldali elemek bírálták az aláírókat azért, amiért elfogadták az Európában a második világháború utáni területi változásokat. A konzervatívokat nem nagyon vigasztalta az, hogy a Szovjetunió és a kommunista irányítású kelet-európai országok mindegyike jóváhagyta a Helsinki Záróokmány harmadik fejezetében rögzített emberi jogi rendelkezéseket. Kézlegyintéssel intézték el azt az ellenvetést, hogy ezek az országok azokat esetlegesen betartanák. Ugyanakkor a helsinki megállapodás által létrehozott EBEÉ égisze alatt kialakult kétoldalú kapcsolatokban és nemzetközi konferenciákon az emberi jogok továbbra is előtérben álltak. A nyolcvanas évek vége felé bekövetkezett drámai fejleményeknek köszönhetően a Szovjetunió nemcsak elfogadta Németország újraegyesítését — egy olyan elképesztő területi változást, amelyet Moszkva elképzelhetetlennek tartott volna 1975-ben —, de NATO-beli tagságát is. Sőt akadnak ma már olyanok is, akik szerint egy állandóvá formált EBEÉ lenne a legalkalmasabb intézmény arra, hogy a hidegháború utáni, minden országot magába fogadó Európában békés mederbe terelje a nézeteltéréseket.

A Helsinki Egyezmény 3. fejezetében a szabad kivándorlásra vonatkozó rendelkezés biztosította azt a lehetőséget, hogy Magyarországnak megadjuk a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt. A szövegezés viszonylag apróbb változtatásaival — amelyekkel kapcsolatos megállapodás Budapesten született — lehetővé vált Washingtonnak, hogy Magyarországot úgy tekintse, mint olyan országot, amely teljesíti az 1974-es kereskedelmi törvényhez fűzött JACKSON-VANIK módosítás rendelkezéseit. Ezt követően egy olyan amerikai csapatnak voltam a vezetője, amely a magyarokkal új kereskedelmi megállapodást kötött, és ebben a két ország megadta egymásnak a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt.

A magas szintű politikai párbeszédet elősegítették kongresszusi küldöttségek látogatásai. Az egyiket TIP O'Neill, a kongresszus elnöke, a másikat Abraham Ribicoff szenátor, a harmadikat John BradeMAS képviselő vezette. Kádár személyes szokását szegte meg azzal, hogy ezeket a csoportokat fogadta, és órákat töltött velük.

Mindenkori őszintesége mély benyomást keltett az amerikai tárgyalópartnereiben. Gyorsan megnyerte magának O'Neill házelnököt, amikor azt mondta: mivel mindketten hatvanöt évesek („itt valaki nagyon készült” — súgta oda nekem O'Neill), érettebben látják a politikai és társadalmi kérdéseket. Emlékszem TOM FOLEY képviselőre (jelenleg a ház elnöke), aki azt követően, hogy Kádár válaszolt a kongresszusi képviselőnek az új gazdasági mechanizmusra vonatkozó kérdéseire, odaszólt nekem: „Ez a piacgazdaság egyik legjobb magyarázata, amit az utóbbi időben hallottam”.

Kádár egyetlen amerikait sem fogadott melegebben és nagyobb tisztelettel, mint Averell Harrimant, aki PAMELÁVAL, gyönyörű feleségével négynapos látogatással tisztelt meg bennünket. A média szokatlanul sokat foglalkozott Harriman látogatásával, beleértve egy egyórás televíziós interjút. Minden sajtóreakció kifejezetten kedvező volt. Egy olyan amerikairól van szó, hangsúlyozták, aki világosan érti a kelet-nyugati kapcsolatokat. Úgy tűnt föl, mintha Budapesten mindenki azt akarta volna, hogy meghívjuk a Harrimanék tiszteletére adott fogadásra.

MAGYARORSZÁG TÖRETLENÜL BŐVÍTETTE KAPCSOLATAIT és kereskedelmét Nyugat-Európával. Kádár 1979-ben látogatta meg Párizst és ugyanabban az évben fogadta Helmut Schmidt német kancellárt, valamint KONSZTANTINOSZ KARAMANLISZ görög miniszterelnököt. Ekkor állapodtak meg Kádár belgiumi és angliai útjában. Kádár már korábban meglátogatta Nyugat-Németországot, és évente megismételt találkozóit BRUNO Kreisky osztrák kancellárral a „K und K szövetségnek” keresztelték el.

A Magyarország és a Nyugat között létrejött kedvező fejleményekben semmi sem utalt azonban arra, hogy Magyarország megváltoztatná álláspontját Moszkva irányában. Mi, akik a követségen éltünk, nem tudtuk soha elfelejteni azt, hogy még mindig egy olyan országban vagyunk, amely a varsói paktumnak a tagja, és a kétoldalú kapcsolatainkban bekövetkező semmiféle javulás nem mehet Magyarországnak a Szovjetunió felé mutatott hűsége rovására. Egy demokratikus és egy kommunista társadalom között tátongó űrnek az áthidalása — még egy Magyarországhoz hasonlóan felvilágosultabb országban is — nem volt könnyű feladat. Annak ellenére, hogy kapcsolatban álltunk magyar újságírókkal, televíziós és rádiós kommentátorokkal, tudtuk azt, hogy még mindig egy olyan médiaközegben mozgunk, amely sem nem szabad, sem nem barátságos teljes mértékben.

Nemzetközi kérdésekben a média továbbra is éppen olyan szovjetbarátnak mutatkozott, mint valaha, de — és ez a követség időnkénti tiltakozásainak tudható be — némileg kevésbé mutatkozott kritikusnak Amerikával szemben. Míg kapcsolataink javultak, csak a legfelsőbb vezetőkkel tarthattunk fenn rendszeres kapcsolatokat a külügy-, a külkereskedelmi, a gazdasági, az oktatási minisztériumban és a nemzeti banknál. Sőt annak ellenére, hogy diplomatáink több magyar szerkesztővel, értelmiségivel, művésszel, vallási vezetővel, szakszervezetissel és ipari szakemberrel találkoztak, mint korábban, tudtuk azt, hogy néhányuk kétszer is meggondolja, fenntartson-e kapcsolatokat amerikaiakkal.

Mivel Budapest nagyon érzékenyen figyelt arra, hogy képes legyen a Szovjetunióval fenntartani a kellő viszonyt, míg kapcsolatait a Nyugattal bővíti, különösen kíváncsi voltam a felső vezetőknek a reagálására, amikor LEONYID BREZSNYEV 1979 májusában Magyar- országra látogatott. A helyzet az volt, hogy Washington megkért, közöljem benyomásomat az orosz vezető egészségi állapotáról. Washingtonban az volt a vélemény, hogy Brezsnyev súlyosan beteg, miközben arra készült, hogy tíz nappal később Carter elnökkel Bécsben találkozzon a SALT-II megállapodás aláírására.

A Budapesti képviseletek teljes diplomáciai kara megjelent a repülőtéren Brezsnyev érkezésekor és távozásakor. Megfigyeltük, hogy amikor az orosz vezető kilépett a repülőgépéből, harciasán visszautasított mindenfajta segítséget. Határozottan úgy tűnt, be akarja bizonyítani: nagyon is saját maga irányítja fizikai mozdulatait. Kimérten lépegetett. Amikor kezet rázott a magyar vezérkarral és a diplomáciai testület mindegyik tagjával, gyors, azonos kézrázással tette, mintha egy robotembernek megnyomták volna a kézrázó gombját. Senkit sem üdvözölt szóban. Szürreálisnak hatott a rögtönzés teljes hiánya és minden mozdulatának gondosan kiszámított volta.

Természetesen a magyar vezetőség magatartása sem kerülte el a figyelmünket. A magyarok mindig kitűnő vendéglátók, és ebben a helyzetben érthetően önmagukat is felülmúlták. Ugyanakkor nem tudták palástolni azt a szorongást, amely átjárta a repülőteret. Nemcsak Brezsnyev fizikai biztonsága kötötte le őket, de aggódtak amiatt is, hogy mit mondhatnak majd Brezsnyev és kísérői, beleértve ANDREJ GromikÓT és KONSZTANTYIN CSERNYENKÓT, a magyar gazdaság- politikáról. A magyar vezetők nem titkolták megkönnyebbülésüket, amikor Brezsnyev az indulása előtti estén a budapesti rádióban elhangzott beszédében teljes támogatásáról biztosította a kádári politikát. Később tudtuk meg, hogy a beszédet Moszkvában rögzítették, mielőtt a szovjet vezető Magyarországra jött.

A megkönnyebbültség szinte szemmel látható volt az egész repülőtéren, amikor Brezsnyev hazaindult, és a magyar vezetők arcán a feszültséget felváltotta a mosoly. Kádár észrevehetően jó hangulatban és beszédes kedvében volt. Széles mosollyal az arcán integetett felénk, ahol néhány nyugati nagykövettársammal figyeltük azt, ahogyan Brezsnyev a kubai nagykövettel beszélget. Brezsnyev is fesztelenebbnek tűnt, és most, ahogy nem figyelt magára, egy kicsit bicegett. Még beszélgetett is egy-két nagykövettel, ahogyan elbúcsúzott tőlük. Amikor kezet ráztunk, és megkísérelte, hogy mondjon nekem valamit, de láthatóan nem jutott semmi az eszébe, Gromiko húzta ki főnökét a kínos helyzetből egy „Isten Önnel, nagykövet úr”-ral. A repülőtér előtt több magyar vezetőbe futottam, akik VLAGYIMIR PAVLOVVAL, a szovjet nagykövettel beszélgettek. Nem tudtam megállni, hogy ne jegyezzem meg, milyen felszabadultnak látszanak. Ezen mindegyikük nevetett, még a rendszerint mogorva orosz is. Az, hogy Brezsnyev áldását adta Kádár politikájára, azt jelezte, hogy míg Kádár folytatta gazdasági reformját és bővítette kapcsolatait a Nyugattal, továbbra is jó maradt viszonya Moszkvával.

Fordította: LOVAS ISTVÁN

 

(Részlet a Journeying Far and White c. könyv 8. fejezetéből. [Charles Scribner's Sons New York, 1992.] A szerző és a kiadó engedélyével.)



« vissza