Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Carter nagykövete voltam a kommunista Magyarországon 1. rész

AZ ALÁBBI RÉSZLETEK egy amerikai diplomata — londoni, budapesti, majd bécsi nagykövet — idén megjelent memoárkönyvéből valók. Dokumentumértékük van mindenképp, a Kádár-korszak, valamint az amerikai külpolitika kutatói számára. De közreadásukra azért is vállalkozunk, mert az 1948 és 1989 közötti negyven évben a hazai olvasónak nem volt lehetősége arra, hogy betekintsen a sorsunkat érintő külpolitikai döntések mögé — ha a történtekről egyáltalán tudomást szerzett.

Philip Kaisert Carter elnök abban a történelmi pillanatban küldte Budapestre nagykövetnek, amikor az Egyesült Államok kormányzata úgy látta, hogy Magyarország az a „legpuhább” láncszem, ahol — a kis lépések politikájával — megtörhető az európai kommunista blokk paranoid táborpolitikája, és lassan megnyílhat a közlekedés Európa kettévágott két fele közt. Ezért döntött a Szent Korona visszaadása mellett.

Kaiser vélekedéseit és megfigyeléseit nyilvánvalóan áthatja a pragmatikus igyekezet, hogy keresse a Kádár-rendszer pozitív, együttműködésre biztató vonásait. Azt a szemüveget, amelyen át az országot és népét látta, mégpedig őszinte és máig tartó szimpátiával, nyilván átszínezte az a megfélemlítésből és manipulációból épült, láthatatlan kommunikációs fal, amelyet a nyugati követségek köré vont a kommunista hatalom. A fal rokonszenves arcot mutató építői gondoskodtak persze az „őszinte, bizalmas” informálásról is; a nagykövet például valóban elhiszi, hogy a téeszekben demokratikusan folyt a vezetőválasztás.

Kaiser természetesen tudatában volt a falnak, s megemlíti a paranoia néhány abszurd példáját. Ha a manipuláció minden adatát nem is tudja ellenőrizni, megpróbál a látszatok mögé tekinteni, hiszen tudja pontosan, hogy a feléje fordított civilizált kormányzati arcok egy játszma részei.

Emlékiratai révén bepillantást nyerünk azokba a washingtoni politikai küzdelmekbe is, amelyek a Szent Korona hazahozatala körül dúltak.

Kodolányi Gyula

 

 

*

 

CYRUS Vance-SZEL — vele először a JOHNSON-kormány idején találkoztam — éppen akkor futottunk össze, amikor Carter a külügyminiszterének választotta. Szóba került, hogy ismét diplomata legyek esetleg Jugoszláviában. Carter elnök és Vance külügyminiszter tanácsadó bizottságot hozott létre a a kinevezésre felterjesztendő nagykövetek számbavételére. Ekkor jutott el hozzám a hír, hogy jó helyen állok a belgrádi nagyköveti posztra várók listáján. Régi barátaim — így Dean Rusk, Averell Harriman és Steve Schlossberg, az Egyesült Autómunkások washingtoni képviselője, azaz olyanok, akik ismerték korábbi munkámat a kormányban — tagjai voltak a bizottságnak.

Áprilisban meglepett, de nem ért csalódásként, amikor WARREN CHRISTOPHER külügyminiszter-helyettes felhívott: az elnök döntése szerint nem Jugoszláviába, hanem Magyarországra megyek. Később megtudtam, Henry Kissinger arra a szívességre kérte Cyrus Vance-t, hogy helyettesét, Lawrence EAGLEBURGER-t jelölje belgrádi nagykövetnek. Vance boldogan engedett a kérésnek. A demokraták mindig is könnyebben működtek együtt ilyen személyi ügyekben, mint a republikánusok. Négy évvel később az új republikánus kormányzat viszont elutasította Vance kérését, hogy személyi titkárát, Peter Tarnoffot, aki egyben kiváló külügyminisztériumi tisztség- viselő is volt, egy neki megfelelő diplomáciai állomáshelyre küldjék. Jelenleg Tarnoff a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának elnöke.

A sors úgy hozta, hogy a második választás érdekesebbnek bizonyult és nagyobb kihívást jelentett, mint első. 1977-ben Washingtont elsősorban az érdekelte, hogy milyen hatással járhat majd TITO halála Jugoszlávia stabilitására. Tito ekkor a nyolcvanas éveinek vége felé járt. A szovjet beavatkozással szemben táplált korábbi félelem nem múlt el.

MAGYARORSZÁGI HELYZET ígéretesebb volt. Valódi lehetőségek mutatkoztak arra, hogy egy újító amerikai diplomácia sikereket érjen el. 1977-re Magyarország a Szovjetunió uralma alatt álló Kelet-Európában a legliberálisabb országgá vált, ami KÁDÁR JÁNOS figyelemreméltó teljesítményét tükrözte. Kádár a Magyar Kommunista Párt első titkára és az ország vezetője volt. Az 1956-os forradalom idején, amelyet Moszkva kegyetlenül elfojtott, Kádár álnokul viselkedett. Tagja volt a NAGY IMRE-kormánynak, amely fel akarta szabadítani Magyarországot a szovjet uralom alól. Az is igaz: mindössze hat nappal azután, hogy JURIJ ANDROPOVNAK, az akkori magyarországi szovjet nagykövetnek azt mondta: „ha szükséges, tankjaik ellen puszta kézzel veszem fel a harcot”, Kádár szégyentelenül Moszkva bábjává vált. Később pedig a magyar rezsim új vezetőjeként drákói megtorlás fűződik a nevéhez: feloszlatta a forradalom idején kialakult szabad intézményeket, és a felkelés támogatóit bebörtönözte vagy kivégeztette. Kádár nem igyekezett megakadályozni a szovjet katonai hírszerzést abban, hogy elrabolja és Romániába száműzze Nagy Imrét, a magyar reform vezetőjét, akit a szovjetek fosztottak meg miniszterelnökségétől, és vezető munkatársait. Az oroszokat attól sem igyekezett eltéríteni, hogy később ne végezzék ki Nagy Imrét.

Az 1957-ben és 1958-ban folytatott megtorló politikája miatt Kádárt gyakorlatilag minden magyar megvetette. 1977 nyarára azonban, amikor Budapestre érkeztem, az emberek általában egyetértettek abban, hogy Kádár szabad választásokon is nagy többséggel verne. Több amerikai magyar, akik 1956-ban menekültek el az országból és a hetvenes évek vége felé meglátogatták régi hazájukat, azt mondták nekem, hogy mély benyomást tett rájuk Kádár ilyen mértékű népszerűsége.

Ezt a rendkívüli fordulatot az a politika okozta, amelyet hatalmának kíméletlen megszilárdítása után vezetett be. Mivel Kádár fájóan tudta, hogy a magyar nép miért kelt fel az elnyomó sztálini rendszer ellen, elkezdte a tömegek életszínvonalát javítani majd lazábbra engedte a politikai, vallási és szellemi élet területén a gyeplőt. Gazdasági téren elindította az új gazdasági mechanizmust, amelynek fő célja a piacgazdaság és egy valódi árrendszer kialakítása volt. A kormány gazdasági szerveinek központi szerepét némileg csökkentették; a vállalatok egymás közötti versenyét ösztönözték, és néhány magánvállalkozást — különösen a szolgáltató- iparban — működni engedtek. Először fordult elő, hogy egy szovjet uralom alatt álló országban kihívást intéztek azon szovjet dogma ellen, mely szerint a teljes mértékben irányított gazdaság jelenti a gazdasági és társadalmi üdvözüléshez vezető egyetlen utat.

A reformprogram keretében a vezetők szabadabban szabhatták meg az árakat, fizetéseket és dönthették el, hogy miképpen használják fel a nyereséget. Saját szememmel láttam, miként működött az új gazdasági program a Rábában, Magyarország egyik legfontosabb üzemében. A Rába tengelyeket gyártott a General Motors-nak. HORVÁTHOT, a vállalat igazgatóját nem véletlenül nevezték „vörös bárónak”. Több ezer alkalmazottat foglalkoztató hatalmas vállalatát olyan kemény kézzel kormányozta, amit sok amerikai és brit vezető megirigyelhetett volna. A Budapesttől Bécs felé vezető országúton mintegy 140 km-re lévő győri cég központjában tett egyik látogatásom alkalmával Horváth büszkén mutogatta az Egyesült Államokból, Németországból és más nyugati országból hozott korszerű gépeit. Panaszkodott, hogy a kormány — és főként szakszervezetei — igyekszik beleavatkozni vezetésébe, pl. ha többet akar fizetni a szakképzett munkásoknak vagy csökkenteni akarja az alkalmazottak számát. Értésemre adta, hogy ennek ellenére rendszerint az történik, amit ő akar. Azt is elmondta, szabadon utazik külföldre, ha az üzleti érdekek azt kívánják, és a beruházások eldöntésében is fontos szerepe van.

A magyar mezőgazdaság korszerűsítése az új gazdasági mechanizmus legnagyobb sikerét jelentette. A termelőszövetkezetek — amelyek az ország termőföldjének háromnegyed részén gazdálkodtak — hatékonyan és demokratikus módon működtek. Titkos választásokon a tagok választották meg a csúcsvezetőket, akik azután szabad kezet kaptak abban, hogy Nyugatról gépeket és műtrágyát vásároljanak, a termékeik árát megszabják, valamint a termékeket külföldön és otthon értékesítsék. A szövetkezetek tagjai a háztáji földjüket is megművelték, és a hetvenes évekre innen került ki az ország sertés- és csirkeállományának csaknem a fele. A parasztok soha nem tapasztalt módon gyarapodtak és a mezőgazdasági termékek mind nyugati, mind keleti irányban fő kiviteli termékekké váltak. Nem meglepő, hogy GORBACSOVRA mély benyomást tett az ország mezőgazdasága, amikor a nyolcvanas évek elején Magyarországra látogatott.

Az ipari munkások azonban — és főként a képzetlenebbek — csak kevésbé részesültek a gazdasági reformokból. Nehezményezték a fizetésekben jelentkező eltéréseket és a parasztság jólétét. Emlékszem találkozásomra Gáspárral, a kormány szakszervezeteinek vezetőjével, aki egyébként a kommunista Szakszervezeti Világszövetség elnöke is volt. A magyar Külügyminisztérium — ahol tudták, hogy egykor munkaügyi miniszterhelyettes voltam — kezdeményezésére én lettem az egyetlen nyugati nagykövet, akit Gáspár fogadott. Kifejezte az aggodalmát, hogy az új gazdasági programban az ipari munkásoknak rosszabbul megy, mint a parasztságnak. Gáspár egyike volt azoknak a konzervatívabb pártvezetőknek, akik 1972-ben moszkvai támogatással Kádárt a reformfolyamat ideiglenes lefékezésére kényszerítették.

Annak ellenére, hogy a hetvenes évek vége felé csupán kevés, a rendszer lényegét érintő politikai változás következett be, a társadalmi és intellektuális légkör jelentősen enyhült. Kádár bölcsen kezelte népe forradalom utáni lelki sérülését, a tűrés és a megbékélés politikáját alkalmazva. „Aki nincs ellenünk, az velünk van” — ez lett a legfontosabb jelmondata. A meggyőzés és nem az erő módszerét alkalmazta, hogy a kormány politikája mellé megnyerje az embereket. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a szervezett egyházak a néhány, még nyitva lévő templomban folytathatták hagyományos tevékenységüket — az Állami Egyházügyi Hivatal titkárának atyáskodó irányítása mellett. A nagyobb szellemi mozgásteret kapott egyetemi emberek és írók magánbeszélgetésekben már kevésbé féltek elmondani, mit is gondolnak valójában. A kormány még azt is lehetővé tette, hogy hetente egy alkalommal politikai és társadalmi kérdésekkel foglalkozó cenzúrázatlan televíziós műsort sugározzanak. Igaz, hogy a Szovjetunióval vagy Magyarország tömbbeli szomszédjaival szemben provokatívnak tekintett bírálatot nem engedélyezték, és az „öncenzúra”, ahogy nevezték, gátolta az önkifejezést.

Enyhült a szigor a politikai okokból történő bebörtönzés terén is. Hitelesnek találtuk azt az állítást, hogy a politikai foglyok száma drasztikusan csökkent. A külföldre utazás könnyebb lett. Kádár azzal dicsekedett, hogy az 1976-ban Nyugaton járt egymillió magyarnak csaknem mindegyike boldogan tért vissza hazájába.

EMLÉKSZEM EGY TÖRTÉNETRE, amelyet Kádár mondott el válaszként egy amerikai kongresszusi képviselőnek az izraeli kivándorlást firtató kérdésére. Kádár, miután azzal kezdte, hogy lényegében nincs akadálya az ilyen kiutazásnak, mosolyogva elmesélt egy idős magyarról, SCHWARTZ úrról szóló állítólagos történetet. Schwartz úr elhatározta, hogy csatlakozik Izraelben élő fiatal rokonaihoz. Miután már jónéhány éve ott élt, régi hazája iránti vágyódása arra késztette, hogy visszatérjen Budapestre. Rokonai ismételt unszolására megint megkísérelte, hogy Izraelben éljen, de azután megint csak visszatért Magyarországra. Második visszatérte után egyik barátja megkérdezte tőle: „Mondd, végül is hol érzed magad a legjobban”? „Őszintén szólva — útközben” — felelte Schwartz.

Az amerikai kormány fokozódó szimpátiával figyelte a magyarországi fejleményeket. Az egyház és az állam közötti megjavult viszony, a nyugati információ előtti nyitás, az előnyös utazási és kivándorlási politika, az ellenzékkel szemben folytatott viszonylagos toleráns magatartás és az újításra kész, decentralizált gazdasági rendszer Magyarországot a Varsói Szerződés tagországai között egyedülállóvá tette annak ellenére, hogy az ország nemzetközi kérdésekben továbbra is hűségesen támogatta Moszkvát. Tetszett nekünk az az ügyesség is, ahogyan Kádár elérte azt, hogy Moszkva ne avatkozzon reformjaiba. Időnként okosan jelezte az oroszoknak, hogy politikája a legjobb garancia arra, nehogy 1956 megismétlődjék. Más kelet-európai vezetőnél jobban érezte azt, hogy hol van Moszkva tűrőképességének határa. Ezen túlmenően a kapcsolatok javítása a Nyugattal — főként az Egyesült Államokkal — Kádár fő célkitűzésévé vált, mivel gazdasági reformjainak sikere a nem kommunista világgal folytatott kereskedelem lényeges növelésétől függött, valamint a Nyugat hajlandóságától, hogy jelentős tőkekölcsönökkel könnyítse a magyar gazdaság átalakítását.

BUDAPESTRE INDULÁSOM ELŐTT 1977 májusában érkeztem Washingtonba, több hétig tartó tájékoztatásra. Hamarosan rájöttem arra, hogy az aktív és a megújításra törekvő diplomácia lehetőségei ígéretesnek mutatkoznak Budapesten. A forradalom leverését követő évtizedben súlyosan megterhelt amerikai-magyar kapcsolatok kedvező irányt vettek. Aláírtunk egy kulturális és tudományos csereegyezményt. Magyarország rendezte összes vagyoni jellegű adósságát, kifizette tartozását az amerikai kormánynak, beleértve az első világháború utáni adósságát is, és így — Finnországon kívül — az egyetlen olyan ország lett, amelyik ezt megtette. Ugyanakkor két fontos dolog várt még megoldásra: Szent István koronájának visszaadása és egy új kereskedelmi szerződés aláírása, amely Magyar- ország számára biztosította a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt.

A magyaroknak a legfontosabb a korona visszatérése volt. A II. SZILVESZTER pápától a magyarok első királyának adott ajándék, a korona, a magyar állam megteremtését és ezer év folyamatos történelmét jelképezi. „Ahol az ország van, ott kell lennie a koronának” mondták, ami kifejezte az emberek érzését országszerte. Az Egyesült Államok a koronát harminckét éven át Fort Knoxban tartotta, a világháború végétől, amikor Németországban lévő katonáinknak a magyar koronaőrök megőrzésre átadták, mialatt a szovjet és német csapatok Budapesten harcoltak. Nyilvánvaló volt, mind a kormányapparátusban, mind a Kongresszusban ügyességre és kitartásra lesz majd szükség, no meg politikai bátorságra az elnök részéről, hogy a magyar nemzeti azonosság és legitimitás e tisztelettel körülvett jelét vissza tudjuk adni egy még mindig kommunista irányítás alatt álló országnak.

A Külügyminisztérium elérkezettnek látta az időt arra, hogy kedvezően válaszoljon a magyar kormánynak a korona visszaadását sürgető kérésére. Ez volt a véleménye Arthur Hartmannak, aki még az európai ügyekért felelős külügyminiszter-helyettesi feladatkört látta el, de már indulófélben volt Franciaországba, ahol nagykövet lett. Ezt a nézetet MATTHEW NIMETZ is osztotta, aki igen jó képességű fiatal ügyvéd volt, Vance külügyminiszter korábbi partnere, és akit Carter a Külügyminisztérium tanácsadójának nevezett ki. Nimetz ösztönzésére a külügy európai osztálya feljegyzést fogalmazott Carternek, amelyben Vance nyomatékkai javasolja, hogy az elnök egyezzen bele a korona visszaadásába a magyar népnek. A Vance személyes titkárával, Peter Tarnoff-fal dolgozó Nimetz megszerezte Vance lelkes támogatását.

MINTEGY tíz nappal AZUTÁN, hogy Vance elküldte a feljegyzést az elnöknek, ZBIGNIEW BRZEZINSKI, Carter nemzetbiztonsági tanácsadója azt válaszolta, hogy az elnök úgy határozott, késlelteti a döntést mindaddig, amíg nem dolgozzák ki az egész kelet-európai stratégiát. Eközben az elnök megkérte a külügyminisztert, kérje fel a magyar kormányt, hogy dolgozzanak ki egy javaslatot arra vonatkozóan, miként fogadnák a koronát, és visszaadását követően hogyan és hol állítanák ki. Az elnök hangsúlyozta azonban: ne kötelezzük el magunkat, és bizalmasan érdeklődjünk. Brzezinski későbbi lépései megerősítették azt a gyanúnkat, hogy ő ellenezte a korona visszaadását. Néhány nappal később ismét alkalmat kaptam arra, hogy megvitassam a témát Vance külügyminiszterrel. Ő nagyon is a korona visszaadása mellett volt. Elmondta, hogy a kérdésről az első adandó alkalommal beszél az elnökkel. Miután kimentem a külügyminiszter irodájából, elmondtam Peter Tarnoffnak, hogy miről volt szó. A következő hét elején Tarnoff tájékoztatott arról, hogy a korona ügyét a rákövetkező pénteken tartandó elnöki reggelin megvitatják. A reggelin az alelnök és a külügyminiszter is részt vesz.

Ekkor határoztam el, hogy felveszem a kapcsolatot HUBERT Humphrey szenátorral, akihez már a negyvenes évek végétől baráti szálak fűztek, és megkérem arra, beszéljen a dologról pártfogoltjával, WALTER MONDALE alelnökkel. Tudtam, hogy Humphrey miként érez a koronát illetően. Néhány héttel korábban, amikor sorra látogattam a szenátus külkapcsolatok bizottságának tagjait, őt is felhívtam. Humphrey engem megelőzve vetette fel a korona kérdését, és kifejtette véleményét, mely szerint „szégyenletes”, hogy még nem adtuk vissza. „Mit tehetek az ügy előmozdításáért?” — kérdezte. Jellegzetes Humphrey-kérdés volt. Sok dologról többet tudott, mint bármelyik szenátusbeli társa. A saját kérdésére adott válaszul javasolta: a kinevezésem megerősítésével kapcsolatos meghallgatáson megkérdezi az én személyes véleményemet az ügyről. Természetesen tudatában volt annak, hogy mindaddig, amíg az elnök nem foglal állást, nem szabad elkötelezetten válaszolni. Ekkor ő kemény állásfoglalásban sürgetné a korona visszavitelét. Megkért, fogalmazzak számára egy ilyen álláspontot. Ezt Tom GERTH-nek, a külügyminisztérium magyar referensének segítségével elkészítettem, majd elküldtem a szenátornak, még napokkal a meghallgatásom előtt.

Sajnálatos MÓDON egy váratlan és sürgős ügy megakadályozta Humphrey-t megjelenésében. Ennek ellenére elküldött Van- ce külügyminiszternek egy támogató levelet, amelyben sürgeti a korona visszaadását, mégpedig azokkal az érvekkel, amelyeket én javasoltam. Ez volt a háttere annak a Humphrey-hoz szóló kérésemnek, hogy tájékoztassa Mondale-t a pénteken tartandó elnöki reggeli előtt. New York-ban voltam ezen a napon. Olyan bankárok és gyáriparosok előtt beszéltem, akik érdeklődtek Magyarország iránt. A találkozót az Üzletemberek Nemzetközi Megértésének Tanácsa szervezte. Amikor délután hivatalában felhívtam Humphrey-t, azt mondták, a szenátor nemcsak beszélt Mondale-lel, hanem felvetette az ügyet az elnöknek is, és mindkettőtől pozitív választ kapott. Washingtonba visszatértemkor Tamoff tájékoztatott: az elnök elvben egyetértett Vance javaslatával a korona visszaadását illetően, és megkérte őt az átadás forgatókönyvének elkészítésére.

Mielőtt Budapestre indultunk volna, feleségemmel együtt elmentünk a hétvégére a pennsylvaniai hegyekbe, ahol BOB fiam vett új nyaralót. Két nappal később értesítettek, hogy Vance külügyminiszter sürgősen találkozni akar velem. A találkozón megkért, fogalmazzam meg a forgatókönyvet a korona átadására. Hangsúlyozta, a következő feltételeket kell belevennem, amelyeket a magyar kormánynak teljesítenie kell: a magyar nép különböző intézményeinek, köztük a római katolikus egyház prímásának jelen kell lennie a visszaadási ünnepségeken; az ünnepségnek hangsúlyoznia kell a korona és a koronaékszerek nemzeti, vallásos és kulturális jellegét, valamint alá kell húznia azt a tényt, hogy az amerikai nép a koronát jogos tulajdonosának, a magyar népnek, és nem a kormánynak adja vissza. Biztosítékot akartunk arra vonatkozóan is, hogy a koronát történelmi helyen állítják ki. Végezetül pedig felkérnénk a magyar kormányt, hivatalosan és nyilvánosan is szavatolja, hogy az egész világon élő magyarok meglátogathatják Magyarországot és a koronát.

Az elnöknek ez a forgatókönyve magában foglalná annak stratégiáját, hogy miként járjunk el az ügyben az amerikai magyarok körében, akikből a korona igen nagy érzelmeket vált ki. Sokuk — különösen azok, akik az 1956-os forradalom után vándoroltak be az Egyesült Államokba — ellenezték a korona visszaadását, mert, mondat ez legitimálná a Kádár-kormányt. Voltak azonban olyanok is, akik méltányolták azt a nézetet, hogy a korona visszaadása megerősítené a magyar nép mély hazaszeretetét, mely sokkal erősebb érzés mindenfajta, a kommunizmus iránti szimpátiánál, és így gyengíteni lehetne a Magyarországot és a Szovjetuniót összekötő mesterséges elemeket. Carter elnök a korona visszaadásának kapcsán olyan olitikai problémáknak nézett elébe, amelyek ismerősek az amerikai vezetőknek, ha Írországot, Lengyelországot vagy Izraelt érintő kérdések eldöntéséről van szó. Carter elnök tudta, hogy sok magyar szavazó lakik olyan kulcsfontosságú államokban, mint Ohio és Illinois. Az 1976-ban tartott szoros választásokon Ohióban alig több, mint tizenegyezer szavazattal nyert. Hamar rájöttem a korona visszaadásának belpolitikai vetületeire. Amikor bejelentették kinevezésemet, a kongresszus több tagja, főként a clevelandi Mary Rose OAKAR megpróbált rávenni, hogy kötelezzem el magam a korona visszaadása ellen.

MEGKÉRTEM Herb Wilgist, akit a követség második emberének választottam, hogy a külügyminiszterrel folytatott megbeszéléseim alapján fogalmazzon meg egy forgatókönyvet. Wilgis, aki jó képességű külügyi tisztviselő volt, évekkel azelőtt politikai tanácsosként Budapesten dolgozott. Tom Gerth, Matt Nimetz és jómagam átnéztük Wilgis fogalmazványát, mielőtt elküldtem azt a külügyminiszterhez. Amikor röviddel ezután elindultam Magyarországra, az elnök még nem hozta meg végleges döntését a korona ügyében. Az esetleges belföldi reagálás még mindig zavarta.

Mielőtt azonban elhagytam volna Washingtont, utolsó fontos lépésként megszereztem Henry „Scoop” Jackson szenátornak a támogatását. Jacksonnal akkor találkoztam első ízben, amikor ő fiatal kongresszusi tagként Washington államot képviselte, én pedig a munkaügyi minisztériumban dolgoztam. Amikor 1948-ban Európába repültem, hogy első alkalommal részt vegyek a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) irányító testületének ülésén, Jacksonnal utaztam együtt. Gondoskodtam róla, hogy a kormány Jacksont delegálja az őt különösen foglalkoztató tengerhajózás kérdéseit tárgyaló ILO-ülésre.

Jó barátok lettünk. 1952-ben támogattam a szenátusi székért sikerrel zárult kampányát a köztársaság párti Harry Cain szenátor ellenében, aki annak idején igazi mccarthyista volt. Jackson segítségére voltam a választási hadjárathoz szükséges pénzek megszerzésében, amelyek forrásai főként a szakszervezetek voltak. Ezenkívül Jackson érdekében beszéltem a választókhoz Everettben, Jackson hazájában, amikor STEVENSON ügyében jártam az országot. EISENHOWER nagy többséggel nyert Washington államban, és Jackson épp olyan jól szerepelt Cain ellen.

Jackson barátsága sohasem ingott meg. Mindig kész volt fogadni, ha tanácsára vagy segítségére volt szükségem. Szerettem könnyed stílusát is. Amikor az ember beszélt vele, az az érzése támadt, hogy Jackson számára nem is lehetne fontosabb látogatója. A belpolitikai kérdéseket illetően liberalizmusa sohasem hagyta cserben. Nemzetközileg kemény vonalat követetett, de figyelmesen hallgatott az ellenvéleményekre is.

A hetvenes évek vége felé a Szovjetunió irányában folytatott politikánk kialakításában ő lett az egyik legbefolyásosabb szenátor. Az 1974-es kereskedelmi törvényhez csatolt Jackson-VANIK módosítás a szenátor egyik nagy teljesítménye volt. A módosítás egy kulcsfontosságú kitétele szerint egyetlen ország sem kaphatja meg a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, ha állampolgárai nem vándorolhatnak ki szabadon. E rendelkezés a Szovjetuniót vette célba, amiért az súlyosan korlátozta a zsidók és örmények kivándorlását.

Annak ellenére, hogy ekkor nem volt valószínű, hogy a Szovjetunió betartja a Jackson-Vanik törvénymódosítás rendelkezéseit a szenátor remélte, a tömbbeli országok egyike teljesíteni fogja azokat. Meggyőztem Jacksont arról, hogy a magyarok nagyon szeretnék megkapni a Legnagyobb Kereskedelmi Kedvezményt, és ő osztotta azt a nézetemet, hogy Magyarországot a korona visszaadása kedvezőbb magatartásra hangolná az Egyesült Államok irányában; és akkor a budapesti kormány fontolóra venné a Jackson-Vanik rendelkezéseinek betartását. Mindkét cél elérését gyakorlati és nem hivatalos összekapcsolással” biztosítanánk. Jackson felhatalmazott, hogy tájékoztathatom a Külügyminisztériumot és a Fehér Házat támogatásáról a korona visszaadása ügyében. Tartotta szavát még akkor is, amikor a visszaadással szembeni hazai ellenállás kifejezetten hangos lett.

Emlékszem arra, mennyire meglepődött a washingtoni magyar nagykövet, amikor meglátta a keményvonalas Jacksont felesketésemkor. Mint később megtudtam, azt feltételezte, hogy a szenátor ellenzi a korona visszaadását. Más barátaim, mint Averell Harriman és Ben COHEN, a legendás New Deal-személyiség, szintén jelen voltak. Az ünnepségen tartott rövid beszédemben elmondtam, mennyire örülök a sok régi barátom jelenlétének, akik közül néhányan évszázadunk valamennyi demokrata párti kormányának kiemelkedő tagjai voltak — a WILSON-kormány kivételével — és, tettem hozzá: „ha Averell Harriman nem várt volna 1928-ig, hogy demokrata legyen, feltétlenül sztár lett volna a Wilson-kormányban”. Néhány perccel később Warren Christopher külügyminiszter-helyettes, aki Vance-t képviselte annak távollétében, igen kedvesen mutatta be Ben Cohen-t, aki, mondta Christopher, JAMES F. BYRNES külügyminiszter idején külügyi tanácsadóként szolgált. Megkérte a szégyenlős Cohent, hogy mondjon néhány szót. Cohen halk, nyüszítő hangján megköszönte a bemutatást és hozzáfűzte: „sőt, mi több, a Wilson-kormánynak is tagja voltam”.

Budapestre érkezésemet követően nem sokkal átnyújtottam megbízólevelemet a magyar Elnöki Tanács elnökének. Kifejezte kormányának a megelégedettségét a Washington és Budapest között kialakult jobb légkörrel, majd szenvedélyesen hangsúlyozta, hogy Szent István koronájának a visszaadása és a Legnagyobb Kereskedelmi Kedvezményt nyújtó kereskedelmi egyezmény je entik az amerikai-magyar kapcsolatok normalizálása irányában tett következő lépéseket. Válaszként a legjobb, amit mondhattam, az volt, hogy teljes mértékben méltányoljuk álláspontját, és reméljük, hogy minden időben mindkét ügyben megfelelően tudunk lépni.

Az elnökkel folytatott beszélgetésemről szóló, Washingtonba küldött táviratomban megismételtem azt a meggyőződésemet, hogy mind Magyarországon, mind más kelet-európai országokban elősegítené az amerikai célkitűzéseket, ha visszaadnánk a koronát. Ezután vártam a következő lépésekre vonatkozó utasításokat.

EZALATT FELESÉGEMMEL nagy örömünket leltük a budapesti berendezkedésben. Azonnal megszerettük a magyarokat, és hároméves ott tartózkodásunk idején csak növekedett irántuk érzett tiszteletünk. Tudtuk, hogy milyen mértékben járultak hozzá a magyar bevándorlók tudományos és kulturális életünkhöz. Négy magyar tudós munkája, akik, véletlenül, mindannyian zsidó származásúak —Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő — létfontosságú volt az atombomba elkészítésében. Hallottam egy nyilvánvalóan nem hiteles történetet, amely szerint Albert Einstein, miután megkapta ROOSEVELT elnöktől a híres választ, hogy fogjon neki a bomba készítésének, vezető fizikusokból összehívott konferenciáján egy csoport magyarhoz fordult, és azt mondta: „Nos, uraim, a részleteket dolgozzák ki magyarul”.

Jót derültünk azon is, amikor LEHEL GYÖRGY, a magyar karmester, akivel nem sokkal Budapestre érkezésünk után találkoztunk, elmondta, hogy egy zenetudománnyal foglalkozó amerikai barátjától levelet kapott, amelyben viccesen azt írta: „éppen egy olyan könyvet olvasok, amelyik a nem magyar származású amerikai karmesterekről szól — igen vékony kötet”. A kimagasló magyar mesterek közé tartozott a clevelandi zenekart vezénylő SZÉLL György, a philadelphiai filharmonikusok élén álló Ormándy Jenő, a chicagói koncertzenekar dirigense, Sir Solti György, valamint elődje, Fritz Reiner, és a Washingtonban és Detroitban vezénylő karnagy: DORÁTI Antal. A magyarok még büszkébbek zeneszerzőikre: Liszt Ferencre, Bartók Bélára, Kodály Zoltánra és Dohnányi Ernőre, akinek unokája, Christoph, a clevelandi filharmonikusok jelenlegi zenei igazgatója.

Élveztük a zenei előadásokat — a hosszan tartó operaidényt, a szimfonikus zenekarokat és a három igen fiatal zongoravirtuózt, akik akkor tettek szert nemzetközi hírnévre: Schiff Andrást, KOCSIS Zoltánt és Ránki Dezsőt. Schiff András, akit egyes kritikusok Alfréd BRENDELHEZ, a brilliáns osztrák zongoraművészhez mértek, gyakran látogatott meg lakhelyünkön. Nemrégiben külön örömet okozott nekünk, hogy Schiff többször is játszott az Egyesült Államokban.

Harminc év kommunista uralom nem csökkentette a magyarok tiszteletét, amelyet irodalmi nagyságaik iránt éreztek. Egyetlen élő magyart sem tiszteltek jobban ILLYÉS GYULÁNÁL, a kitűnő költőnél, aki a Puszták népét is írta, amely az alföldi szegényparasztok életének klasszikus tablóját festette meg.

Különösen mély benyomást gyakorolt ránk a magyarok szüntelen erőfeszítése, hogy tágítsák politikai és intellektuális mozgásterüket egy kommunista diktatúra irányította társadalomban — amely diktatúra volt annak ellenére, hogy Kelet-Európában a „legliberálisabb” diktatúra volt. A kommunista politikai infrastruktúra változatlanul maradt; a párt minden intézmény fölött uralkodott; a titkosrendőrség erős volt, és mindenütt jelen volt; a sajtót irányították és a parlamentnek nem volt hatalma. A szabad egyesülést tiltották és a telefonokat lehallgatták. Mindezen felül nyolcvanezer szövet katona tartotta Magyarországot megszállva. A nyugati nagyköveteket — főleg az amerikait — szigorúan figyelték. Magyar alkalmazottaink rendszeresen küldtek jelentéseket rólunk, szokásainkról, útinkról és vendégeinkről

Emlékszem egy szórakoztató jelenetre, amikor egy Budapesttől mintegy 160 kilométerre lévő sonkakonzervgyárat látogattunk meg, amely a hetvenes évek vége felé Magyarországon a legnagyobb értékben exportált az Egyesült Államokba. BARTHA JÁNOS, a külügyminisztérium nyugat-európai és amerikai osztályának vezetője ragaszkodott hozzá, hogy látogassam meg a gyárat. Elképedtem, milyen hatékonyan működött az üzem, aminek egyik oka kétségtelenül az volt, hogy az amerikai mezőgazdasági minisztérium emberei rendszeresen ellenőrző látogatást tettek benne. A gyári ebédlőben ültem asztalhoz ebédre. Feltételeztem, hogy sonkát szolgálnak fel. Meglepetésemre háromfajta hús jelent meg az asztalon: borjú, csirke és marha, de nem volt sonka. Alkalmazottaink nyilván elmondták a magyar kormány tisztségviselőinek, hogy sohasem eszem sonkát és disznóhúst.

A megfigyelés egyéb oldalai már nem voltak annyira szórakoztatóak. Állami tisztségviselőknek, újságíróknak, sőt egyetemi tanároknak is, akiket meghívtunk rezidenciánkra, engedélyt kellett kérniük, hogy az amerikai nagykövet vendégei lehessenek, vagy, ahogyan a bátrabbja mondta: „'Tájékoztattuk' feletteseinket vagy a főszerkesztőt, hogy vacsorázni fogunk Önnel”. Még magánemberek is olykor kicsit haboztak elfogadni meghívásunkat. Néhányan nem akartak eljönni, mert még mindig bennük élt a SZTÁLIN-korszak, amikor az amerikai követség meglátogatásának politikai és szakmai következményei voltak. Emlékszem, hogy egy magasrangú tisztségviselő, aki az ország mezőgazdasági kísérleti intézetét vezette, elhárította meghívásunkat, mert lealázónak érezte a hivatalos engedélyt kérését.

SZOMORÚ PÉLDA VOLT NYERSÉ, a tehetséges közgazdászé, aki az új gazdasági mechanizmust megtervezte, és aki a kommunista párt gazdasági ügyekért felelős titkáraként dolgozott 1972-ig, amikor a reformok ellen irányuló jobboldali reakció és a reformokkal kapcsolatos moszkvai aggodalmak miatt kénytelen volt lemondani.

1977-re már csupán a kormány egyik gazdasági szervénél végzett kutatómunkát. Nyers közeli barátja volt a Magyarországon született és nevelkedett Lord KAldornak, aki később a Cambridge-i Egyetem tisztelettel övezett közgazdászprofesszora lett és a brit munkáspárti politikusok tanácsadója. Hannah és én jól ismertük Káldort még abból az időből, amikor Angliában éltünk. Káldor nálunk lakott, amikor évente eljött Budapestre meglátogatni rokonait. 1977 egyik őszi reggelén bejelentette nekünk, hogy Nyerssel fog ebédelni (egyébként Nyersnek nem hivatalos tanácsadója volt.) Javasoltuk, hogy hívja meg Nyerset arra a vacsorára, amelyet Káldor tiszteletére adtunk néhány nappal később. Miután Káldor hazatért, elmondta, Nyers boldogan jönne, de nem áll rendelkezésére elég idő az engedély beszerzésére. Egy évvel később, miután a korona már visszakerült, Káldor ismét velünk volt. Amikor Nyerset meghívta vacsorára hozzánk, elfogadta a meghívást annak ellenére, hogy ismét úgy vélte, nem lesz elég ideje az engedély megszerzéséhez. Már nem veszik az ügyet olyan szigorúan, mondta, és ez mutatta, hogy az Egyesült Államok irányában a társadalmi és politikai környezet felengedőben volt. Egyébként Nyers a nyolcvanas években ismét komoly posztra került. Vezető szerepet játszott a kommunista párt megreformálásában, és fontos szerepe volt Kádár bukásában.

FELESÉGEMMEL annyi magyar vendéget hívtunk hozzánk, amennyi csak az időnkből tellett, és egyre többen fogadták el a meghívást. Közülük néhány ellenzéki vagy csaknem ellenzéki volt. Az utóbbiak csoportjába tartozott GÖNCZ Árpád, a tehetséges író, aki hét évet töltött börtönben azután, hogy a forradalmi cselekményekért kiszabott életfogytiglani büntetését lejjebb szállították. A börtönévei alatt tanult meg angolul, és olyan kortárs amerikai írókat fordított magyarra, mint WILLIAM FAULKNER, ERNEST HEMINGWAY és E. L. DOCTOROW. Ma ő a demokratikus Magyarország népszerű és nagy tiszteletnek örvendő elnöke. Külön öröm volt feleségemnek és nekem, hogy az elmúlt években láthattuk Washingtonban, a Virginia államban lévő Charlottesville-ben, ahol mint tiszteletbeli vendég vett részt az Alkotmány kétszáz éves évfordulóján, és, természetesen, Budapesten.

Csaknem minden magánember, akivel találkoztunk — újságírók, értelmiségiek, zenészek és művészek — kommunista- és szovjetellenesek voltak. Amellett, hogy értékelték Kádár reformjait és csodálták azt az ügyességet, amellyel kezelte Moszkvát, nem voltak illúzióik az országban továbbra is uralkodó rendszert illetően. Amikor megkérdeztem a magyarokat, vajon Kádár alatt szabadabbnak vagy kevésbé elnyomottnak érezték magukat, mindegyikük azt mondta, hogy „kevésbé elnyomottnak”. Ugyanakkor ügyesen ki tudták használni a Kádár viszonylagos tűréshatáraiból származó előnyöket. Az ország továbbra is kitermelt magából nemzetközileg elismert történészeket, mint például RÁNKI GYÖRGYÖT és BEREND Ivánt, valamint kiváló közgazdászokat, mint Kornai JÁNOST, aki a tanévet állandó munkahelye, a Harvard Egyetem és a budapesti egyetem között osztotta meg. Kornai Hiánygazdaság c. könyvét a témában írt végleges munkának tekintik. A közgazdászok voltak minden bizonnyal az országban a legszabadabb emberek, és ez tükrözte a kormány igényét, hogy kötöttségek nélkül nézzenek szembe a Kádár gazdasági reformjai által felvetett problémákkal. A magyar közgazdászok rendszeres és egyre őszintébb eszmecseréket folytattak amerikai kollégáikkal, miután 1973-ban megindultak az amerikai-magyar közgazdasági kerekasztal-megbeszélések.

Erre az időre esett, amikor a magyaroknak sikerült olyan filmeket is készíteni, amelyek mindinkább áthágták a cenzúra korlátait.

Sok filmjüket nagyra tartották Nyugaton, és a Mephisto Hollywoodban a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat nyerte el 1981-ben.

Láthatóan megnövekedett a magyar nép vallásos tevékenysége, és a katolikus és a zsidó klérusra is bátorítólag hatott, hogy a kommunizmusból kiábrándult fiatalok nagy számban látogattak el istentiszteletekre. Amikor a philadelphiai KROL bíboros és a chicagói JOSEPH BERNARDIN érsek 1977-ben Magyarországra látogatott, ünnepi misével emlékeztek meg a pápa nyolcvanadik születésnapjáról. A székesegyház tele volt. Meglepetésemre Kádár felesége is megjelent. Ezt sofőrömtől, BIHARI ISTVÁNTÓL tudtam meg. Látta KÁDÁRNÉT, amint belépett a székesegyházba és az ő sofőrjével együtt vártak az istentisztelet végére.

MAGYARORSZÁG túlnyomórészt katolikus ORSZÁG, és LÉKAI bíboros fontos szerepet játszott a korona visszaadásában. Kitűnő humorérzéke is volt. Egy nappal azután, hogy Karol WOJTYLÁT pápának választották, mosolyogva azt mondta nekem: „Azt hiszem, azért választottak meg egy lengyelt, mert csak a Jóisten tudja megsegíteni a lengyel gazdaságot”. Lékainak nem volt könnyű szerepe. A papság néhány tagja úgy érezte, hogy Lékai nem elég kemény a rendszerrel szemben. Az egyházat még mindig súlyos kötöttségek terhelték, főként a katolikus iskolák tekintetében. Lékai viszont úgy érezte, tudja, milyen valóság veszi őt körül, és ügyesen használta ki a hatóságok nyújtotta új lehetőségeket.

A holocaust miatt megtizedelt zsidó közösségben is növekedett a vallásos tevékenység. 1944 októbere és a közvetlenül a háború végét megelőző 1945 tavasza között a fasiszta nyilaskeresztesek több, mint egymillió zsidót fogdostak össze, hogy útnak indítsák őket a halálukat jelentő Auschwitzba. További ezreket ért volna hasonló sors, ha RAOUL WALLENBERG, a svéd diplomata nem tett volna hősies erőfeszítéseket megmentésükre. A hetvenes évek végén Magyarországon élő százezres zsidóság még mindig a legnagyobb zsidó közösséget alkotta Kelet-Európában a szovjetunióbeli után. Amikor a nagy budapesti zsinagógába mentem, hogy részt vegyek az engesztelés napi ceremónián, vitába szálltam SALGÓ ERNŐ főrabbival, hogy hányan vannak jelen a zsinagógában. Én kétezret mondtam, ő pedig minimum háromezer-ötszázra becsülte az összegyűltek létszámát.

A zsidó közösség különösen büszke volt arra a tényre, hogy Budapest adott otthont Kelet-Európa utolsó rabbiképző szemináriumának. Kádár is büszke volt erre. Több alkalommal tanúja voltam, amint dicsekedett a budapesti szemináriummal, mert az szovjet rabságban is képzett. A szemináriumot egyébként egy kiváló judaika szakértő, Schreiber SÁNDOR rabbi vezette, aki kényes szerepét egy diplomatát is felülmúló határozottsággal és fortéllyal játszotta. Elmondta nekem, hogy egyik diákja KGB-ügynök.



« vissza