Nyugati publicisták és egyházi elemzők közül sokan a katolicizmust ért súlyos, némelyek kifejezetten halálos csapásnak tekintik az elmúlt fél év pedofilbotrányait; különösen Európában és az Egyesült Államokban. Amagát homoszexuális katolikus publicistaként identifikáló Andrew Sullivan amerikai blogger szerint XVI. Benedek pápának legalábbis le kellene mondania (Sin or Crime? 2010. márc. 25.), de ezen kívül az egyházban azonnali átfogó reformokra és a cölibátus mielőbbi eltörlésére is szükség lenne. Álláspontja érdekes, de különösebben nem perdöntő a kérdésben. Az viszont szokatlan, hogy hasonlóan vélekedett Hans Küng német liberális teológus is. Igaz, Küng már harminc éve meglehetősen ambivalens kapcsolatban áll a katolikus egyházzal. Róma ugyan nem közösítette ki, és papi funkcióit is gyakorolhatja, de 1979 óta nem taníthat a teológián. Küng tehát aligha tekinthető elfogulatlan vagy pártatlan „szakértőnek", ráadásul számára XVI. Benedek pápa személye sohasem volt elfogadható. Most azonban, a botrányokat felhasználva, általános ellenállásra szólított fel a pápával szemben. Véleményének a német egyház szorult helyzete nyújt erős hátteret, hiszen például a freiburgi püspökségben idén márciusban 2711 hívő hagyta el az egyházat, a rottenburg-stuttgarti püspökségben márciusban 2676 vallásos ember vált meg az egyháztól. Persze az ilyen kilépések, bár nagyon fájdalmasak lehetnek a közösségeknek, szentségteológiailag nem értelmezhetők, hiszen a keresztség nem törölhető el, a „kikeresztelkedés" nem lehetséges.

Ráadásul az elgondolkodtató számok nemigen értelmezhetők a világegyház adatainak ismeretében, hiszen a föld katolikusainak száma folyamatosan növekszik. Az egyház közelmúltban bemutatott 2010-es Statisztikai évkönyve szerint 2000 és 2008 között a föld lakossága 10,77%-os növekedést mutatott, míg a megkereszteltek számának növekedése 11,54% volt; vagyis az elmúlt évtizedben a kereszténység nagyobb ütemben növekedett, mint az emberiség.

Ennek ellenére a katolikus egyház nyilvánvalóan vereséget szenvedett a szinte példátlan intenzitásúnak mondható médiaharcban, s így a tekintélyvesztés a nyugati világban aligha kérdőjelezhető meg. Az események pontos megértéséhez és a lehetséges következmények feltérképezéséhez azonban élesen szét kell választani a valóban botrányos ügyeket, az egyház tagjai által megfogalmazott bírálatokat, és a nyilvánosság különféle világfórumain zajló, és rendszerint végső soron XVI. Benedek pápa személye ellen irányuló médiaoffenzívát.

Mindenekelőtt figyelemre méltó körülmény, hogy „ügyek" egyáltalán vannak. Apedofil bűncselekmények megértése azonban már önmagában sem könnyű, és a jelek szerint jelentős eltérés mutatkozik az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Írországban, Németországban, Spanyolországban, Olaszországban, majd Lengyelországban napvilágra került esetek között. Eddig főként az Egyesült Államokban és Írországban készült alapos és tudományosan is értékelhető kutatás a témában. Az amerikai püspöki konferencia a független John Jay College of Criminal Justice nevű intézetet kérte fel az elemzés elkészítésére. Ebből kiderül, hogy 1950 és 2002 között az Amerikában élő 109000 katolikus papból 4392-őt vádoltak meg kiskorúakkal szembeni szexuális visszaéléssel, és 100-nál valamivel többet ítéltek el a bíróságok. Eza jelentős különbség nemcsak annak az eredménye, hogy számos esetben a haszonszerzés reményében ártatlanul vádoltak meg papokat, hanem annak is, hogy sokszor már elhunyt személyeket illettek vádakkal, amikor is az igazságszolgáltatás már nem volt lehetséges, olykor pedig már elévült a bűncselekmény. Ráadásul még eltérés van az egyházjog és a civil törvénykezés pedofíliával kapcsolatos megítélésében is.

A vádak tehát az amerikai papság 4%-ával kapcsolatosan voltak igazolhatók, de az esetek túlnyomó többségében nem tényleges és szó szerinti pedofília történt, mert a bűncselekmények áldozatai 78,2%-ban serdülő korúak voltak. Klasszikus értelemben vett pedofil bűncselekmény miatti feljelentés 958 alkalommal történt, és 54 bírósági ítélet született 42 év alatt. Ezpersze minden százalékos kimutatás ellenére is borzasztó és nem mentegethető. Apapi nőtlenséggel kapcsolatos megállapítások szempontjából viszont nem elhanyagolható, hogy eközben a protestáns lelkészekkel szemben százalékosan 2-10-szer nagyobb e bűncselekmény előfordulásának gyakorisága, vagyis a pedofiliának nem lehet oka a cölibátus. Ha mindehhez azt is hozzávesszük, hogy - mint Jenkins kutatásai kimutatták - a katolikus papok esetében bebizonyosodott pedofil bűncselekményeket 90%-ban homoszexuálisok követték el, nyilvánvaló magyarázatot jelent a főként a hetvenes években az egyházi elöljárók mentalitásában is érzékelhető „elnézés" a szexuális orientációkkal kapcsolatosan. Abűncselekmények elkövetőit ugyanis túlnyomóan ekkor szentelték pappá.

Bár ezek a Vatikán álláspontját alátámasztó következtetések nem titkosak, márciusban például Massimo Introvigne olasz vallásszociológus foglalta össze az Avvenire katolikus lap hasábjain.Nemcsak a szekuláris média fogalmazott meg a cölibátussal kapcsolatos vádakat, hanem sok esetben katolikus papok, sőt püspökök is. Alegnagyobb visszhangot a már említett Hans Küng megnyilvánulásai váltották ki. Küng élete önmagában is egy külön esettanulmány lehetne. XXIII. János pápa zsinati tanácsadója rendkívüli felkészültségű hittudós, aki pontosan tudja, hogyan lehet egyensúlyoznia a Róma számára még elfogadható, vagy azt kissé már túllépő határmezsgyén. Acölibátus kérdésének felvetése például tipikusan ez a terület, hiszen bár a nyugati egyházban már 300 körül is hoztak törvényt a papi nőtlenségre vonatkozóan, ám az 1123-as lateráni zsinat törvénykezéséig elég nagy volt az ingadozás. Hans Küng cikkében így fogalmazott: „Robert Zollitsch freiburgi érsek pápai meghallgatása után arról számolt be, hogy XVI. Benedeket mélyen megdöbbentette, és rendkívüli módon nyugtalanítja a pedofil papok esete. Zollitsch elnézést kért az áldozatoktól, és felvázolta a szükséges egyházi reformokat. Ám sem ő, sem a pápa nem beszélt arról a kérdésről, amelyet a pedofilbotrány után nem lehet megkerülni" - áll a National Catholic Reporterben. Maga Zollitsch érsek is foglalkozott a cölibátus kérdésével egy, az ORF-nek adott interjújában: „megváltoztak az idők és a társadalmak, ezért az egyháznak fel kell tennie a kérdést: folytatja ezt a gyakorlatot, vagy változtat." Hasonlóan fogalmazott Christoph Schönborn bécsi érsek is, aki úgy vélte, az egyház áttekinthetné a cölibátust, ami szerinte kiváltója lehet a botrányos ügyeknek. Fontos azonban, hogy mind Zollitsch, mind Schönborn nyilvánvalóvá tette: mindenben elfogadják XVI. Benedek tanítását.

Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések késztették a La Repubblica szerzőit arra, hogy kiszivárgott információkra hivatkozva tényként közöljék márciusban: a Vatikán a cölibátus eltörlésén fáradozik, és a lehetséges megoldás szigorúan titkos átgondolásával a Hittani Kongregáció egyik magas rangú tagját, Claudio Hummes bíborost bízták meg. AVatikán persze hamarosan cáfolta a találgatást, amit egyébként jól alátámasztott Claudio Hummes bíborosnak az Osservatore Romanóban még 2007-ben megjelent cikke is, amelyet VI. Pál pápa enciklikájának, a „Sacerdotalis Coelibatus"-kiadásának negyvenedik évfordulójára írt.

Ilyen körülmények között nagyon is érthető Giampaolo Crepaldi trieszti érsek éles hangú bírálata. Az Igazságosság és Béke Pápai Tanács volt titkára a Zenit hírügynökség által közölt cikkében foglalkozott a katolikus teológusok részéről megfogalmazott pápa elleni támadásokkal. Crepaldi szerint nemcsak a mind gyakoribb bírálat jelent veszélyt, hanem a pápai tanítás elhallgatása is, ami számos szemináriumi teológiatanár részéről különös. Ezáltal egyfajta „párhuzamos egyházi tanítóhivatalt" hoznak létre, megannyi „ellenpápa" vezetésével.

Ez a sokféle hang, a sok kis „ellenpápa" fellépése persze bátorítólag hat a XVI. Benedek elleni médiatámadások végrehajtóinak. Joseph Ratzingert közvetlenül a megválasztása után is kemény bírálatok érték, a vele szemben megfogalmazott legelső vádak a Hittani Kongregáció élén betöltött szerepét érintették, de egész komoly kampányt építettek arra is, hogy gyerekfejjel - erre kötelezett német kortársaihoz hasonlóan - a náci ifjúsági szervezetnek, a Hitlerjugendnek volt tagja. Apedofil botrányokba fokozatosan igyekeztek bevonni. Először csak bátyját, Mons. Georg Ratzingert gyanúsították, megvádolva a regensburgi dóm fiúkórusánál történt visszaélések állítólagos leplezésével kapcsolatosan. Később már magát Joseph Ratzingert érte a támadás, hogy München és Freising érsekeként pedofil botrányokat tussolt el. Hasonló irányban haladt a New York Times is, egy, a március 24-i számában megjelent cikkében, amely azzal vádolta meg XVI. Benedek pápát, hogy futni engedte Lawrence C. Murphy atyát, aki egy siketek iskolájának lelki gondozójaként 1950 és 1974 között követett el visszaéléseket. Bár a lap által nyilvánosságra hozott dokumentumokból e vádnak épp az ellenkezője derül ki; a New York Times médiapiacon betöltött súlya elegendő volt ahhoz, hogy az egész világsajtó átvegye a hamis vádakat.

Egyelőre megjósolhatatlan, hogy mi lesz a súlyos bűnök miatt megfogalmazott egyre erősebb vádak következménye a nyugati világban. Az biztos, hogy a manipulatív szándékú támadások hosszú távon éppúgy kevéssé fogják negatívan befolyásolni a katolikus egyház életét, mint ahogyan az elmúlt kétezer év alatt megfogalmazott számtalan kampány sem járt sikerrel.