Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Bizánctól Bizáncig. Gecse Géza könyve

A kitűnő rádiós szerkesztő és műsorvezető, „civilben” történész Gecse Géza néhány évvel ezelőtt alapos és rendkívül tanulságos könyvet adott ki Bizánctól Bizáncig címmel. A könyv – kiegészítve Putyin és Medvegyev elnöki ciklusának rövid jellemzésével – 2012-ben észtül is megjelent (Bütsantsist Bütsantsini. Suurvene mõttelaadi olemus). Az észt kiadás több okból sem véletlen. Szerzőnknek anyai ágon észt gyökerei vannak, de ami talán ennél is lényegesebb: tapasztalataim szerint a posztszovjet térségben az észteknek volt-van a legtöbb – a sok évszázados kényszerű s többnyire alárendelt helyzetben megélt együttélésből származó – tapasztalata az orosz, illetve szovjet, majd megint orosz birodalomról. Egyikre-másikra a későbbiek során még kitérek, most elég legyen csak annyit megemlíteni, hogy az 1920-as tartui béke, illetve Észtország újbóli függetlenné válása (1991) ellenére még mindig vannak határviták Észtország és Oroszország között.
Gecse Géza könyve – ahogy arra az alcím is utal – az orosz birodalmi gondolat kialakulása és fejlődése alapján tekinti át Oroszország és a Szovjetunió történelmét. Én – nem lévén történész, de a Szovjetunióval és Oroszországgal kapcsolatban több évtizeden át megszerzett tapasztalatok birtokában – egy másik aspektusból csoportosítom Oroszország és a Szovjetunió történelmének eseményeit, ezen belül az orosz politikának a bel- és külvilághoz való viszonyát. Ez a másik aspektus a küldetéstudat, illetve annak eszmei háttere: az oroszság, az orosz kultúra mint egyetlen – világmegváltó – modell.
 
 
Néhány aktuálpolitikainak tűnő megjegyzés
 

A birodalmi eszme és gyakorlat hatalmas csorbát szenvedett a Szovjetunió széthullása után. (Ebben éppen az észtek, valamint a másik két baltikumi nép, a lettek és a litvánok játszottak nagy szerepet – ld. a daloló vagy éneklő forradalmat az 1980-as évek derekától a függetlenség újbóli kikiáltásig 1991. augusztus 20-án.) A Szovjetunió szétesésével a hatalmas területeken túl elveszítettek mintegy 100 millió lakost, a birodalom perifériáján lévő egykori szocialista országok pedig irányt váltottak, s most már egy másik unió tagjai.
Oroszország ezt a csorbát igyekszik minden lehetséges – és lehetetlen – eszközzel kiköszörülni. Néhány példa:
Az 1992-ben megfogalmazott orosz stratégia szerint „A nukleáris fegyverzet… Moszkva világpolitikai tőkéjének központi eleme marad” (Gecse 2007:325). A kommunisták már Jelcin alatt a teljes szovjet térség visszaállítását követelték, de ezt Oroszország – tartva a világpolitikai konfliktusoktól – nem vállalta (i. m. 318).
Az 1993 novemberében megfogalmazott új katonai doktrína szerint Oroszország befolyási övezetébe tartozik a volt Szovjetunió és egykori szövetségeseinek területe (i. m. 321). Ahogy az akkori külügyminiszter, Kozirjev fogalmazott: Oroszországnak „stratégiai érdekei vannak az összes egykori szovjet területen” (i. m. 322).
Ugyancsak Kozirjev jelenti ki 1995 júliusában, hogy az orosz külpolitika egyik fő feladata az egykori szovjet köztársaságok újraintegrálása (i. m. 321).
2002-ben törvényt fogadnak el arról, hogy Oroszország érdekei védelmében preventív háborút indíthat szomszédai ellen. Ez régi orosz gyakorlat, s elegendő emlékeznünk 1939-re, amikor a Szovjetunió területi követelésekkel lépett fel Finnországgal szemben, s mivel azok nem teljesültek, azonnal háborút indított (ez volt az ún. téli háború), amely a finnek erkölcsi s a szovjetek súlyos veszteségek árán kiszenvedett katonai győzelmével zárult.
Oroszországot a csorba kiküszöbölésében több tényező segíti. Itt és most csak hármat említek meg:
1) A világ, de legalábbis Európa energiafüggősége;
2) Az EU stratégiai deficitje;
3) Az EU vezető politikusainak történelmi hagyományokkal rendelkező „jóhiszeműsége”.
Nézzük meg röviden, mit jelent mindez.
1) Oroszország hatalmas kőolaj- és gázkészletekkel rendelkezik. A világ gáz- és olajéhsége egyre nagyobb méreteket ölt, miközben a fosszilis energiahordozók mennyisége csökken. Kellő mennyiségű és minőségű alternatív energiahordozó hiányában a világ nagy része, azon belül az európai országok zöme egyre nagyobb mértékben kerül függő viszonyba – hogy kitől, valószínűleg csak kevesen tudják pontosan megmondani. Előttem mint laikus előtt két magyarázati lehetőség bontakozik ki: Oroszországtól és az arab világtól, vagy egy nemzetek fölötti „olajszervezettől”, amely akár azt is képes megakadályozni, hogy az alternatív energiahordozók jelentős szerepet kapjanak. Egyúttal gondoljunk Putyin elnöknek még az előző elnöki ciklusában Münchenben tartott hidegháborús hangvételű beszédére, amelyet azzal az „ajánlással” zárt, hogy el kell gondolkodni azon, kinek a kezében van az olaj- és a gázcsap.
2) Az EU stratégiai deficitjén azt értem, hogy az uniónak lényeges kérdésekben (gazdaságpolitika, energiapolitika, külpolitika, kutatásfejlesztés, felsőoktatás) nincs érdemi összehangolt politikája. Amikor az EU felzárkóztatási programjára a költségvetésből 1%-ot fordítanak, akkor az unió kiszolgáltatottságát fokozzák. Akárcsak az a gyakorlat, hogy az egyes tagállamok különalkukat kötnek Oroszországgal például az energiahordozók ügyében. Ezt az eljárást a közös európai eszme elárulásának tartom, mint ahogy azt is, hogy az EU vezető államának egykori kancellárja évek óta a Gazprom vezetésében ül.
3) Az EU vezető tagállamainak, illetve az EU politikusainak „jóhiszeműsége” Oroszország iránt – remélhetőleg csak – azzal magyarázható, hogy a nyugat-európai országoknak nincsenek konkrét tapasztalatai a szovjet, illetve orosz politika hétköznapjairól. Az egykori Szovjetunió perifériáján lévő országoknak, még inkább a fé évszázados szovjet megszállásba kényszerített három balti államnak azonban rengeteg tapasztalata gyülemlett föl, ám ezeket a „mag-Európa” nem hajlandó meghallgatni, s még kevésbé tudomásul venni. Két észt köztársasági elnök is, a legendás Lennart Meri és a jelenleg regnáló Toomas Hendrik Ilves számos tanulmányban, beszédben elemezte a helyzetet, s mutatott rá a tapasztalatok figyelmen kívül hagyásának várható következményeire. (Több írásuk magyarul is olvasható: Toomas Hendrik Ilves: A nagy kínai fal; Lennart Meri: A szó hatalma – mindkét kiadvány a Nyugat-magyarországi Egyetem Uralisztikai Tanszékének hEUréka című sorozatában jelent meg.)
Az orosz politikusok kitűnően elsajátították a nyugati demokráciák által használt terminológiát, s egy velük tárgyaló nyugat-európai politikus azt hallva úgy gondolja, hogy egy nyelven beszélnek. Ám nem tudja, hogy a Patyomkin-falu intézménye orosz szülemény, s nem más, mint a valóságot elrejtő kulissza.
 
 
A küldetéstudat, a kiválasztott nép mítoszának kialakulása
és képviselete
 

Az orosz történelmen végigvonul a messianisztikus küldetéstudat. Ennek van alávetve a külpolitika, a meg-megújuló katonai doktrína s újabban a gazdaságpolitika. Érdemes áttekinteni a jelenség deklarált megnyilvánulásait. Az orosz küldetéstudat megfogalmazódásában két világrend – a Nyugat és a Kelet – ütköztetése figyelhető meg. Ennek számos – tartalmi és/vagy stiláris – eleme túlélte az évszázadokat, például a rothadó Nyugat-értékelés, amely a szocialista időszak egyik politikai epitethon ornansa volt.
Bizánc eleste (1453) után a pravoszlávia csak Oroszországban marad államvallás. A 15. század második felében III. Iván cárban és az orosz ortodox egyházvezetésben megszületik a küldetéstudat eszméje: Moszkva a harmadik Róma, amely – ellentétben az első Rómával, amely eretnekségei miatt, s a másodikkal, amely az elsővel kötött unió miatt veszett el – örökké állni fog (i. m. 22). A moszkvai uralkodók az ortodoxia, a pravoszlávia (az egyetlen igaz hit) valódi örökösei és gyakorlói.
A 19. század első felében kialakult „hivatalos népiség” egyik irányzata szerint az orosz társadalom fő mozgató ereje az ortodox hit és az önkényuralmi berendezkedés (szamogyerzsavije). „Oroszország útját a Gondviselés jelölte ki számára”, Oroszország az új Izrael, ezért „Európának kell Oroszországtól tanulnia és nem fordítva” – írja a kor egyik újságírója, Buracsok (i. m. 54). (Itt már megjelenik a küldetéstudatból fakadó eszme megfogalmazása: az oroszok, az orosz kultúra mint egyetlen modell. Egy 1950-ben megjelent tanulmány szerzője, Beszkrovnij, kijelenti: „nem Nagy Péter tanult a németektől, hanem fordítva”, mint ahogy Napóleon is „sokat tanult Szuvorov hadművészetéből” – i. m. 266.)
A küldetéstudat – állapítja meg Gecse Géza – mind a hivatalos népiség, mind a szlavofilok, sőt a nyugatosok koncepciójának is szerves eleme” (i. m. 61).
Szergej Uvarov, aki 1822-ben, 36 évesen az Oroszországi Tudományos Akadémia elnöke, kijelenti: „a pravoszláv és önkényuralmi Oroszország magasabb rendű, mint a rothadó Nyugat” (i. m. 52).
Johann Gottfried von Herder – aki már a magyarok jövőjéről is sötét jóslásokba bocsátkozott (igaz, magyar forrásra hivatkozva) –, valamint Johann Gottlieb Fichte és Friedrich Schelling előadásait hallgatva fiatal orosz értelmiségiek – ahogy például Vlagyimir Odojevszkijnek egy 1844-es írásában olvashatni – arra a következtetésre jutottak, hogy „Oroszországnak mint a pravoszláv Kelet és a szláv néptörzs képviselőjének …magasztos világtörténelmi jövője van”, az orosz népnek „különleges küldetést kell teljesítenie a világban”. Kijelentik, hogy „újak vagyunk és frissek; a régi Európa gaztetteihez nincs közünk” (i. m. 59–60).
Az író Fjodor Dosztojevszkij szerint „Oroszország világküldetése, hogy az ortodox hitet az egész emberiség közkincsévé tegye” (i. m. 126); „a racionális Nyugat válságából” pravoszláv vallásával „Oroszország jelentheti a kivezető utat” (i. m. 133).
Bakunyin – a forradalmi pánszlávizmus képviselője – azt hirdette, hogy az új, forradalmi Oroszország be fogja világítani egész Európát, s Moszkva lesz a felszabadított emberiség vezércsillaga (i. m. 68). A bolsevikok küldetéstudatukat nem a szláv népekre, hanem a világforradalomra alapozták (i. m. 201). Trockij és Zinovjev szerint csak a világforradalom mentheti meg a szocializmust az elfajulástól és a rothadástól (i. m. 211).
Zsirinovszkij a Nyugat összeesküvésének tartja a függetlenség kikiáltását Kijevben, Minszkben és Alma Atában. Az összeesküvés Ukrajnát Németország, a Távol-Keletet a japánok kezére játssza, Közép-Ázsiát pedig Iránnak és Afganisztánnak szolgáltatja ki (i. m. 311). A helyzetből a kivezető út: „Oroszország végrehajtja az utolsó nagy hadjáratát délre, kijut az Indiai-óceánra, hiszen az oroszok szövetségesei délen az arabok lehetnek, mindenekelőtt Irak” (i. m. 313).
Végül egy idézet Natalia Narocsnyickaja 2004-ben megjelent geopolitikai könyvéből: Oroszország külön világ, nem integrálható Európába, mert „a nagyobbat nem lehet a kisebbe integrálni” (i. m. 336).
Természetesen az orosz politikai-kulturális életben is voltak másként gondolkodók. A Csaadajev, Herzen, Belinszkij és Csernisevszkij képviselte irányzat szerint „tévedés, hogy Európa rothad, Oroszország pedig egészséges”. Oroszország célja az lehet, hogy behozza lemaradását, ehhez reformokra van szükség (a társadalom átalakítására, a jobbágyság eltörlésére) (i. m. 62–63).
Csaadajev (Filozófiai levelek egy hölgyhöz, 1829; közölve 1836-ban) azt írja, hogy „Oroszország semmit nem adott a kulturált emberiségnek”, „mindazt, amit átvett a Nyugattól, eltorzította”. Az elmaradottság oka szerinte a Bizánctól átvett ortodoxia. Csaadajev javasolta a katolicizmus felvételét. Természetesen a válasz nem maradhatott el: tipikus orosz megoldásként a cár Csaadajevet elmebetegnek nyilvánította, a folyóirat főszerkesztőjét pedig száműzték (i. m. 59).
Bezobrazov (1872) úgy vélte, hogy Oroszországnak együtt kell működnie Nyugat-Európával. „Oroszország kultúrája azonos az európai kultúrával.” (i. m. 120)
Ugyanebben az időben Sztronyin A politika mint tudomány című könyvében (1872) megállapítja, hogy Oroszország mind Európához, mind Észak-Európához képest elmaradott ország.
 
 
A küldetéstudat és a soknemzetiségű orosz állam belpolitikája
 

A küldetéstudat az országon belül az erőteljes oroszosítást szorgalmazza. Álljon itt erről is egy rövid áttekintés.
A 16. században megkezdődik Szibéria meghódítása. Jermak hadvezér a hódítással egyidejűleg irtja az őslakosságot (i. m. 26). (Ez a gyarmatosítások történetében nem egyedi jelenség, megtapasztalható például Dél-, Közép- és Észak-Amerika esetében is.) Majd egy 1951-ben írt tanulmány meg fogja állapítani, hogy „a meghódított népek számára az orosz fennhatóság nemcsak a kisebbik rossz volt, hanem maga a megtestesült szerencse” (i. m. 265).
A 19. század második felében több értelmiségi is kifejtette az oroszosítás szükséges voltát. „A lengyelek és a kirgiz vagy baskír hordák között nem szabad különbséget tenni. Beolvasztásuk a cél” (Katkov i. m. 90). A Baltikumban a németek asszimilálják a lett és az észt lakosságot. A „balti német ugatást” akkor lehet megszüntetni, ha „az orosz nyelvet vezetik be hivatalos nyelvként a német helyett. A Baltikum különállását [értsd viszonylagos autonómiáját – PyJ] pedig el kell törölni” (Katkov i. m. 98). A Baltikumban a német nyelv használatát sikerült az 1880-as években háttérbe szorítani (i. m. 153).
Nemzetként csak azokat a népeket lehet elismerni, amelyek valaha már rendelkeztek államisággal, írja ugyanebben az időben Danyilevszkij. A finnek autonómiaigényeit elutasítja, „mivel soha nem voltak önállóak, nincs joguk politikai függetlenségre” (i. m. 108). Az inorogyeceknek [azaz a nem orosz őslakosságnak – PyJ] „nem lehet joguk a politikai önállósághoz, a függetlenséghez”, „létezésükkel az államalkotó orosz nemzet virágzását kell megalapozniuk” (i. m. 175).
Dosztojevszkij oroszosítani kívánt minden oroszországi nemzetiséget (i. m. 133).
A 19. század második felében betiltották az ukrán nyelvű könyvkiadást, megszüntették az ukrán iskolákat. Megszüntették a litván és a fehérorosz nyelv tanítását is (i. m. 89).
Konsztantyin Pobedonoszcev egyetemi tanár, egyebek között a Szent Szinódus főügyésze, meghirdeti a belső oroszosítást célul kitűző pánorosz izolacionizmust (i. m. 150). Az ortodox egyház segítségével kívánja az országot teljesen orosszá tenni (i. m. 153). Ez az elképzelés valósult meg Ilminszkij kazányi professzor tevékenysége révén, aki a Volga–Káma-vidék finnugor és törökségi népei számára képzett tanítókat és pópákat, hogy anyanyelvükön térítsék e népeket a pravoszláv hitre. Ilminszkij működése idején tanult a kazanyi egyetemen Vlagyimir Uljanov, akit később Leninként ismert meg a világ, s aki Ilminszkij jó tanítványának bizonyult.
Érdemes kitérni Lenin feljegyzéseire a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban. Megállapítja, hogy a törvény „nem tudja megvédeni a más nemzetiségű oroszországi lakosságot a tősgyökeres orosz, a soviniszta nagyorosz – lényegében erőszakos gazember – támadásától, mint amilyen a tipikus orosz bürokrata” (i. m. 204). Annak ellenére, hogy számos nemzetiség területi autonómiát kapott, számukra nemzetiségi iskolákat hoztak létre, s harcot kezdtek az „orosz nagyhatalmi sovinizmus ellen” – 1930-ig az orosz nacionalista megnyilvánulásokért, valamint az antiszemitizmusért börtönbe lehetett kerülni (i. m. 204).
Az októberi forradalom idején a lakosságnak 43%-a volt orosz, a bolsevik párt központi bizottságában az oroszok aránya 50–55% volt, 1939-ben pedig már 70% (i. m. 308).
Az 1930-as évektől a politika visszatért az államnacionalista trendhez. Felszámoltak négy muzulmán szovjet autonóm közigazgatási egységet (a Kalmük ASZK-t, a Krími Tatár ASZK-t, a Csenges-Ingus és a Karacsaj Autonóm Területet), lakosságukat pedig deportálták (i. m. 217). 1937–38-ban számos őslakos nép értelmiségét kivégezték (miközben nem kímélték az orosz értelmiség színe-javát sem). Megkezdődött az etnikai genocídium, a Szovjetunió nemzeti sajátosságainak megsemmisítése (i. m. 308).
A múlt átértékelése gyakori művelet az orosz történetírásban (is). 1950-től a cári seregek elleni szabadságharcok megszűntek szabadságharcoknak lenni, mivel Oroszország volt a felszabadító például a Kaukázusban az iráni és a török banditák kegyetlen, önkényeskedő elnyomása alól (i. m. 266).
Hruscsov alatt némileg szünetelt a szovjet elit eloroszosítása, az apparátusba bekerültek ukránok és fehéroroszok is. 1970-ben a Politikai Bizottság 11 tagja közül három volt ukrán, egy fehérorosz (i. m. 309), de a Központi Bizottság minden titkára orosz volt (i. m. 310). A mintegy másfélszáz őslakos népről azonban szó sem esik.
Zsirinovszkij szerint egységes, erős orosz államra van szükség, amely nem osztható „ukrajnákra, belorussziákra, tatársztánokra, jakutiákra…” (i. m. 313). További szemelvények megnyilatkozásaiból:
– „Úgy kell eljárnunk a kisebbségekkel, ahogy azt Amerika az indiánokkal, Németország a zsidókkal tette. Igaz, a kaukázusi és az ázsiai délvidéktől meg kellene szabadítani Oroszországot;
Ha a Baltikum kiválna, akkor a nukleáris hulladékot az ő határuk mellé kell telepíteni;
Finnország ugyanúgy ősi orosz föld, mint Alaszka.
Mi sohasem voltunk hívei Sztálinnak, de a nemzetiségi kérdés megítélésében neki volt igaza” (i. m. 311).
A Primakov-doktrína (a volt orosz külügyminiszterről van szó) kimondja, hogy „egyre nagyobb szükség van a nemzeti kisebbségek jogainak védelmére”. A kijelentés nem a mintegy másfélszáz oroszországi őslakos népre és kisebbségre vonatkozik, hanem – amint az a folytatásból kiderül – az észtországi és lettországi orosz kisebbségre, mert a doktrína szerint ezekben az országokban „diszkriminációs politika folyik az orosz ajkú lakossággal szemben” (i. m. 332). Egyébként Zorin, Putyin első elnöki ciklusának idején a nemzetiségi ügyek tárca nélküli minisztere, 2002-ben megjelent könyvében lefekteti az új orosz nemzetiségi politika alapjait. Eszerint az etno-territoriális rendszerről át kell térni a kulturális autonómia rendszerére, ami azonnal megszüntetné az őslakosság és nemzeti kisebbségek még meglévő kvázisi államiságát. Könyvében kijelenti, hogy Oroszország csak azért írt alá bizonyos kisebbségvédelmi nemzetközi dokumentumokat, hogy fel tudjon lépni a külföldön (értsd: a Baltikumban) élő oroszok jogainak védelme érdekében – s nem azért, ami egyébként Zorinnak is a feladata (lett volna), hogy az ország területén élő mintegy másfélszáz őslakos, nemzeti kisebbséget támogassa.
Az észt nyelvű változatban olvashatunk a csecsen háborúról, a finnugor népekkel szemben elkövetett atrocitásokról. Az Európa Parlament korábbi ciklusában elsősorban a magyar képviselők többször is plenáris ülésén marasztalták el az oroszoknak a finnugor őslakossággal szembeni politikáját (438).
 
 
A küldetéstudat és a külpolitika
 

A küldetéstudatból következik, hogy Oroszország minél nagyobb területre ki akarja terjeszteni hatalmát, de legalább befolyását. Ez a törekvés az aktuális politikai, katonai, gazdasági helyzettől függően hol az egész világra terjed ki, hol annak egy részére – Európára, Ázsiára, a fejlődő világra – korlátozódik. Ennek a célnak a megvalósítását szolgálta időről időre a pánszlávizmus is.
Az orosz birodalmi doktrínák közül az első modern teória a pánszlávizmus” – írja Gecse Géza (14). A 19. század első harmadában fogalmazta meg Pogogyin a szláv népek közös elgondolásaként, hogy a Habsburg-monarchiát le kell rombolni, s létre kell hozni a Csendes-óceántól az Adriai-tengerig terjeszkedő, orosz vezetés alatt álló szláv államszövetséget (i. m. 56). „Oroszországnak hivatása, erkölcsi joga és kötelessége, hogy az orosz sas hatalmas szárnyai alatt – védelmet biztosítva számukra – felszabadítsa az anyagi és szellemi elnyomás alól a szláv népeket”, olvasható az Ivan Akszakov által 1861-ben a külügyminisztérium támogatásával megalapított Gyeny (Nap) című lap első számában (i. m. 78).
Sajátos fintora a sorsnak, hogy maga a fogalom először 1826-ban a szlovák Ján Herkelnek a budai Egyetemi Nyomdában megjelent Grammatica című latin nyelvű könyvében jelent meg. Az elképzelés lényege, hogy az orosz állam és az ideológia (az ortodox egyház) erejére támaszkodva létre kell hozni az orosz vezetésű szláv államszövetséget (i. m. 14). A szláv egység gondolata azonban korábbi: a Nyesztor őskrónikát megjelentető August Ludwig Schlözer fogalmazta meg még a 18. század utolsó harmadában, mondván, hogy a jövő a szlávoké. Hasonlóképpen nyilatkozott meg a már idézett Herder is egy 1784-ben megjelent könyvében: a szlávok a jövő vezető európai nemzete (i. m. 39). A pánszlávizmus igazi apostolai a szlovákok voltak (i. m. 41), de magukénak érezték a csehek is (i. m. 183). A szovjetek 1935-től Csehszlovákiát akarták európai katonai bázisukká kiépíteni, hogy Nyugat- és Közép-Európa felé megteremtsék a kaput, s onnan mérhessenek csapást Berlinre (i. m. 219).
A történelem ismétli önmagát: a szerbek 1807-ben kérték, hogy Szerbia orosz protektorátussá váljon (i. m. 43). A 20. század elejére Szerbia vált a pánszlávizmus másik központjává (i. m. 184). Jugoszlávia széthullása után a szerbek újfent szoros kapcsolatot akartak kialakítani Oroszországgal. A már idézett Natalia Narocsnyickaja 2004-es munkájában a szerbeket a pravoszláv civilizáció előőrsének nevezi (i. m. 337). Bár a pánszlávizmus nem tudta megoldani a szláv népek közti konfliktusokat (a lengyelek például kezdettől fogva kimaradtak a mozgalomból, de a Balkánon gerjedő konfliktusok kezelése is eredménytelen maradt), a szovjet vezetés 1939-ben rehabilitálta a pánszlávizmust és 1941-ben imperialistaellenes ideológiaként aktualizálta (i. m. 221). A II. világháború utáni területrendezés hasonlított a pánszláv elképzelésekhez (i. m. 230).
A pánszlávizmus mellett az ún. eurázsiai irányzat a világ meghódítását tűzte ki célul. Az irányzat kezdetei Dosztojevszkij posztumusz publikációiig vezethetők vissza, s Leontyjev fejtette ki munkáiban. Fénykorát a két világháború közti időszakban élte (i. m. 147). Amíg a pánszlávok az európai terjeszkedést, addig az eurázsiai irányzat hívei a világuralmat Ázsián keresztül kívánták megteremteni – mégpedig csak az oroszok, a többi szláv nép nélkül (i. m. 148).
Mindeközben – ahogy Lennart Meri egykori észt elnök megfogalmazta – az orosz politika tipikus sztyeppei viszonyokat, gazdaságpolitikát tükröz. Feléli, amortizálja az elfoglalt területet, majd újra és újra újakat hódít meg. Az orosz hódítások kezdetén – a mai Oroszország területén – fegyveres erővel, a II. világháború után katonai jelenléttel megtámasztott „együttműködéssel” (ld. a KGST-t, a Varsói Szerződést), legújabban pedig gazdasági eszközökkel – bár nem csak. Lásd a közelmúltból a grúz háborút, amely megítélésem szerint arra volt jó, hogy kitapogassák, mennyire érzékeny az EU a fegyveres konfliktust illetően, hol van a tűréshatár, hol van az a fal, ameddig Oroszország nemzetközi konfliktusok nélkül elmehet. Alig érte el, ha egyáltalán, az EU ingerküszöbét egy másik, egy teljesen modern hadászati esemény: 2007-ben az Észtország ellen indított kiberháború, amely egy rövid időre lebénította az informatikailag rendkívül fejlett kis balti államot. (Végül is az észtek ebből is „jól” jöttek ki: az EU-n belül ők lettek a kibertámadások elleni védekezés programjának kidolgozói.)
Az orosz geopolitika egyik jeles képviselője, Alekszandr Dugin a kétpólusú világ mellett érvel. Az egyik pólus természetesen Oroszország, de szükség van egy másik pólusra is. Európát Németországgal közösen kell felosztani (i. m. 314). S ilyenkor eszünkbe juthat a Molotov–Ribbentrop-paktum, mint ahogy az a gondolat is, hogy Európa újrafelosztásakor ki kell alakítani egy „mag-Európát”, amely Németországból, Franciaországból és Oroszországból áll.
Az oroszok az energiát kulcsfontosságú stratégiai eszköznek és biztonsági kérdésnek tartják – írják elemzők (i. m. 340). Ez egyértelműen kiderült Putyinnak a korábban már idézett müncheni beszéde is, aki a földgáz- és kőolajágazatra támaszkodva próbál új alapot találni az orosz külpolitika számára. Az energetika, az üzleti élet és a hadügy révén erőteljesen befolyásolni tudják egy-egy ország kül- és biztonságpolitikáját (i. m. 350).
Még 1992-ben megfogalmazta a duma Külügyi Bizottságának akkori elnöke, Jevgenyij Ambarcumov, hogy „Oroszországnak ismét integrálnia kell az egykori szovjet területeket az orosz mag körül, méghozzá elsősorban gazdasági eszközökkel” (i. m. 350). A cél főként „közel-külföldi (azaz egykori szovjet tagköztársaságok), de más államok energiaszektorában való kulcshelyek, bank- és ipari pozíciók megszerzése” (i. m.351, 438).
Gecse Géza eddig két nyelven kiadott – s további nyelvekre fordítandó – monográfiája nagyszerű, hatalmas szakirodalmi apparátussal alátámasztott tudományos munka, egyszersmind élvezetes és főleg tanulságos olvasmány. Csak ajánlani tudom a történelem iránt érdeklődőknek éppúgy, mint politikusainknak. Okulni lehet belőle.
 
(Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007).


« vissza