Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Bevezető a szárszói találkozóhoz

BEVEZETŐ A SZÁRSZÓI TALÁLKOZÓHOZ*

NEHÉZ MA SZÓLNI, JOBB MA HALLGATNI. A bölcs tudja, mennél olcsóbbak a szavak, annál drágább a hallgatás. Ma pedig olcsó a szó, élő, nyomtatott egyaránt. Óriási bennük a kínálat. Feltalálták a rotációs gépet, s a világ minden nyelvén millió és százmillió számra ontják a nyomtatott szót.

Újságpapír árasztja el az eszkimók földjét, a pápuákét, tán még a pingvinekét is. Ha elmennénk a Déli-sarkra, bizonyosan újságot találnánk ott is, amit valamelyik mohó felfedező vitt magával. Újságpapír árasztja el az erdőket és a mezőket, újságpapírt kerget a Szahara homokvihara. Rotációs papírt esőznek a bombák mellett a harci repülőgépek is. Tűzzel-vas- sal terjesztik a nyomtatott szót, hiába akarnál menekedni előle. Talán újságokkal tömik ki már a koporsóvánkost is a fejed alá, ha belefáradván az életbe, örök nyugovóra térsz.

Feltalálták a rádiót is, és íme, alig néhány év leforgása alatt a hangos szó felfogására szerkesztett gépek milliói lepték el a Földet. Rádió recsegi, zúgja, bömböli, suttogja, dalolja, zengi, rikácsolja a kimondott, elröppenő szót. Rádió lármáz az eszkimók földjén, a pápuákén, rádió recseg bele a Szahara homokviharába, erdők-mezők csendjébe, s hiába akarnál menekedni előle. Nem foghatod be eléggé a füledet, hogy meg ne halld az utcára kiömlő, a szobád szentélyébe beömlő kimondott szavakat. Ülj le készüléked elé, csavargasd egy kissé a kereső gombját. Magyarul, németül, svédül, angolul, olaszul, szlávul, törökül, japánul, a világ minden lehetséges nyelvén kopognak, ropognak, nyekegnek és recsegnek a szavak, szavak, szavak- iszonyú bábeli zavar kavarog az éterben, mind a magáét mondja, a maga igazát erőszakolja rád. És ha az örvénylő szavak fülsiketítő világába belefáradtál, s örök csendbe térsz, a sír üregéig elkísérik holttestedet, s imádkozó, síró hozzátartozóid gyászát a mindenfelől zümmögő s kiabáló szavak.

Szavak tömegével árasztják el az embert, hogy magatartást, cselekedetet adjon cserébe. A szavak inflációjának idején mérhetetlen tömegű szót zúdítanak rád, hogy így, vagy úgy gondolkozz, vagy ne gondolkozz, — így vagy úgy érezz, — vagy ne érezz, — ennek vagy annak tudd magadat, vagy ne tudd magadat semminek. Nyomtatott és kisugárzott szavak légióját indítják ellened, hogy mennél többet adj magadból, az életedből, kenyeredből, házadból, ruhádból, tüzelődből, álmodból, munkádból, s te napról-napra, évről-évre több erőszakosan zúduló szót követelsz, hogy akár csak egy jottányit is adj magadból, s némi hitet, vagy akár illúziót kapjál cserébe a szavak kábító mákonyából.

VALAMIKOR A SZÓNAK KÉT FUNKCIÓJA VOLT A LÉLEKBEN. Egyik az, hogy kifejezte a lélek állapotát, másik, hogy megtestesítve a fogalmakat, segített a gondolkodásban, magad megismerésében, a világgal való viszonyod tisztázásában. Egy kifelé irányuló s egy befelé forduló működése volt ez a szónak. Ma a szó befelé irányuló hatása megszűnt. Ma az ember, helyesebben az emberek egy törpe töredéke, a beszélő s a nyomtatás, a rádió fölött hatalmat birtokoló csoportja — s ez a csoport, természetesen, azonos a politikai, társadalmi, gazdasági s egyéb hatalmat gyakorlók csoportjával — mint valami megörült vajákos, hadarja indulatában s rettegő hatalomimádatában a szavakat, mint valami varázsló, zengi, dörgi, suttogja, recsegi bűvölő szavai tömegét éjjel-nappal, hogy így akarata alá énekelje az ellenszegülő, szabadságát s emberségét megőrizni vágyó tömegeket. És ez, tudjuk, bizonyos mértékben sikerül is neki. „Ismételj egy hazugságot tízszer, százszor, ezerszer és végül igazság lesz belőle" — írta a német nemzeti szocializmus egyik tekintélye. Sajátítsd ki a gondolkozás és a gondolatközlés eszközeit, sőt teremts új eszközöket, s a szavak inflációját zúdítsd rá a tömegekre. Végül mindent elfogad, amit adsz neki, s mindent odaad, amit kívánsz tőle. íme, a modem mágia. Illik a hitetlen, racionális embertípushoz, amely él vele, illik a kultúrából gyorsan kivetkező, racionális tömegemberhez, amelynek szól, illik a modem technikai civilizációhoz, amely eszközöket, gépeket teremt használatára. Profán szavak, hitelvesztett szavak, kényszerített szavak a profán, hitelnélkül való, kényszerrel végrehajtott modern mágiához. A hajdani mágia szent szavakkal bűvölt, e szavak túlvilági hatalmak sugarában fürödtek, s isteni erőt sugároztak. Megválogatott, a lélek tudattalan, ősi mélyeiből felhozott ritka szavak voltak. Évezredekig nem változhattak. Az inflációs szavak mágiája óvakodik attól, hogy a lélek mélyébe hatoljon, ahol isteni erők szunnyadnak, a felszínen szedik őket, mint a hitvány kavicsokat, s ha nincs is belőlük sokféle, helyüket s látszólagos jelentésüket annál sűrűbben változtatják.

A szavak e kábító, harsogó tengerében sodortatjuk magunkat. A szent, tiszta, ősi jelentésű szavak egyre ritkábban hullanak ajkunkról, egyre nagyobb irtózattal óvakodunk attól, hogy lelkünk ősi, tudattalan, isteni mélyeibe ereszkedjünk értük. Egyre jobban félünk attól, hogy másik funkciójukat: a magunk megismerését is betöltsék. A lélek lusta. Gyakran csak korbáccsal kényszeríthető rá, hogy a nehezebb feladatot vállalja, s szembenézzen önmagával. Fegyelem, folytonos gyakorlat, örökös résenlét, őszinte eltökéltség, alázat, kemény kritikai mérték kell ehhez. A lélek azonban szívesen szabadul a fegyelem nehéz nyűgétől, boldogan bújik ki a felelősség súlya alól, résenlét helyett szeret édesen s bután szunnyadni, őszinte eltökéltségről alig is eshet szó, mi sem utálatosabb számára az alázatnál, ami pedig a kritika mértékét illeti, iparkodik milliméterekre szabni, hogy önmagát mennél nagyobbnak s pompázatosabbnak lássa. A hitelvesztett, inflációs szavak, a sekélyes hatalmi mágia e profán varázsigéi pedig csodálatosan kiszolgálják ugyan a tohonya tömeglélek bivalykényelmét, de csak ideig-óriág tudják megkötve tar tani. A valóság, az élet ezer és ezer hatása végül szétporlasztja őket, s akkor nincs többé erő s nincs hatalom, amely elfogadtassa őket. És akkor mégis csak el kell hallgatnunk, magunkba kell szállnunk, ki kell merítenünk lelkünk mélyrétegeiből az ősi, a szent, a valódi szavakat, szembe kell fordulnunk mimagunkkal, s újra kell fogalmaznunk viszonyunkat egymáshoz és a világhoz, az önfegyelem, a résenlét, az őszinte eltökéltség, az alázat és a kemény kritika jegyében.

A hitelét vesztett pénz áradatában a valódi vásárlóértéket, a valóságos hitelt a feketepiac mutatja meg. Ez a két tényező birkózásának csatatere. Egyik a pénz valóságos értéke, másik a szükségletekkel űzött visszaélés. Van egy erkölcsi feketepiac is, ezen a szavak valódi értéke — tehát valójában értéktelensége — és a lélek szükségleteivel való visszaélés birkózik. Nézzünk csak körül, hogy kitágult ez az erkölcsi feketepiac. A lélek éhezik és szomjazik, a lélek hazátlan és didereg. Almok, szimbólumok, kultúrjavak kellenek a léleknek, mert nélkülük elsorvad, lealjasodik, embertelenné lesz. Didereg a világmindenség fagyában. Hit kell a léleknek, hogy szembenézhessen a világgal, az ezerarcú halál borzalmával. Ezt az éhséget és szomjúságot, ezt a hontalanságot és didergést fordítják javukra az erkölcsi feketepiac kufárjai.

A szavak e bódító áradatában egyre gyakrabban meg-megdöbbenek azon, hogy az emberek a lélek mélyéről felhozott ősi szavakat nem értik. Korszerűtlennek érzem magam. Egyre sűrűbben nehezedik rám a kérdés: miért szólsz, kinek szólsz? Hiszen e szóáradatban mindenki másért beszél, mint te. Mást mond, mint te. Másképp mondja, mint te. De nemcsak én érzem ezt, mások is a barátaim közül. Ez nem is lehet másként. Mértékünk nem a ma mértéke, hanem a múlté és a jövőé. Azé az emberé, azé a magyaré, akinek e szóinfláció, e sivár erkölcsi feketepiac kora után kell megszületnie. Testi alakjában már itt is van velünk. Lelkében ezután születik meg.

Ma, amikor a paradoxon, hogy ti. „a hazugságnak mindig igaza van", még teljes sátániságában érvényesül, noha látszólag kikezdte már itt-ott a kérlelhetetlen valóság, megkísérlek szólni ehhez az új, eljövendő magyar emberhez, talán bár töredékesen, eljut hozzá a szavam. Talán sikerül szembeállítanom önmagával. Hiszen minket, magyarokat, az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük magyarságunkat s ezzel fennmaradásunkat, egész életünket is, hacsak egy pillanatra is elveszítjük magunkat. Mi nem vagyunk burjánzó, vegetatív nép, mint némely nagy népek — oroszok, kínaiak, japániak — vagy akár bizonyos kis népek is, — mint a szlovák, a szerb, a török, — mi nem hagyatkozhatunk természetes életösztöneinkre, nekünk szükségünk van a tiszta öntudat, a kíméletlen önbírálat érzékeny iránytűjére is. Hasonlók vagyunk a svédekhez, a finnekhez, vagy, hogy még élesebben lássuk a példát: az észtekhez, a lettekhez. A magyarság nem őserdő, ahol kényére-kedvére nő, verseng egymással a fák, bokrok, füvek és gombák rengetege, és ha jég veri, kihajt újra, ha sáska lepi, kizöldül, ha vihar tördeli, új hajtást terem a megmaradt tövön. Mi nem érezzük azt az öntudatlan biztonságot, amit a burjánzó népek. Nem tudjuk átadni magunkat a tudattalan növényi létezés boldog melegének, buja kitárulkozásának. Történelmünkben süvölt a végzet, minden napunk, minden korszakunk egy-egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell örökkévalósággá nyújtanunk. Mi nem hazudhatunk magunknak. De azt sem engedhetjük meg, hogy nekünk hazudjanak. Szemünket éjjel-nappal, jóban-rosszban magunkon és az örökkévalóságon kell tartanunk. Ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot, elveszítjük a mát is.


* In: Szárszó. Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Budapest, 1943.



« vissza