Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az új NATO megalkotása

 

AZ ATLANTI-ÓCEÁNON ÁTNYÚLÓ ÚJ KAPCSOLAT

 

Három évvel a berlini fal leomlása után Európa válság felé halad. A demokrácia győzelmének emlékei megfakultak. A keleti új demokráciákra leselkedő hatalmas nehézségeket a megoldhatatlan politikai problémák, a gazdasági visszaesés és az újra jelentkező nacionalizmus súlyosbítja. 1989 forradalmai nemcsak a kommunizmust döntötték meg, hanem a jaltai és versailles-i béke rendjét szétziláló dinamizmust is felszabadítottak. A balkáni háború, a stabilitás hiánya Kelet-Közép-Európában és az egykori Szovjetunióban, az Európai Közösség és az Egyesült Államok szerepének jövőjét illető kétségek csak aláhúzzák a stabil, hidegháború utáni európai biztonsági rend hiányát.

A nacionalizmus és a nemzetiségi konfliktusok már két világháborút idéztek elő Európában. Hogy Európa századunkban harmadszor is szétesik az attól függ, hogy a Nyugat képes-e felmutatni politikai akaratot és stratégiai jövőképet, amelyek a fenyegető destabilizáció és összeütközés okaival való szembenézéshez szükségesek — mielőtt még túlságosan késő lenne. Új amerikai-európai stratégiai alkukötésre van szükség. Mégpedig olyanra, amely a NATO kollektív védelmi és biztonsági garanciáit azokra a területekre is kiterjeszti, ahol a jövőbeni európai konfliktus magjai bújnak meg: az atlanti szövetség keleti és déli határain.

 

EURÓPA MEGVÁLTOZOTT STRATÉGIAI TÁJA

 

A hidegháború befejeződése elmosta az Európa közepe és perifériája közötti stratégiai különbséget. Míg a hidegháború idején az európai konfliktus potenciális földrajzi helye a két Németország közötti határ volt, Európában most az új stratégiai kihívások csaknem kivétel nélkül két „válságív” mentén húzódnak. Az első a keleti ív, amely az a labilis övezet, amely Németország és Oroszország között halad Európa északi részétől le Törökországon, a Kaukázuson és Közép-Ázsián át. A második a déli ív, amely Észak-Afrikán és a földközi-tengeri térségen át a Közel-Keletre és Délnyugat- Ázsiába kanyarodik.

A Szovjetunió összeomlása különösen a keleti ív mentén hagyott maga mögött komoly mértékű, kiegyensúlyozatlan katonai erőket és fegyverzetet olyan nemzetek kezében, amelyeket a bizonytalanság hullámai öntenek el és izzó nacionalizmus által gerjesztett konfliktusok ráznak meg. Kelet-Közép-Európa tele van potenciális mini weimari köztársaságokkal, amelyek mindegyike óriási károkat tehet a szomszédaiban. A helyzet visszássága az, hogy míg ezek az országok erősen felfegyverzettek, képtelenek megvédeni magukat külső agresszorokkal szemben. Oroszország esetében ugyanezzel a helyzettel állunk szemben. Újjáéledésétől nem kevésbé félnek a térség országai és ezt a félelmet csak fokozzák az országban jelentkező ingatagság jelei, a jobbratolódás lehetősége és a birodalmi restaurációval való kacérkodás.

E TÉNYEZŐK HATÁSÁRA A TÉRSÉG ORSZÁGAI csaknem kétségbeesetten keresik a biztonságot. Ez a folyamat pedig megerősíti a geopolitikai verseny, a fegyverek szaporodása és a bizonytalanság felé mutató tendenciákat, ahogyan ezek az államok a közeljövőben várhatóan egyoldalúan megkísérelhetik, hogy valódi vagy szubjektív biztonságot alakítsanak ki saját maguk számára. A biztonsági vákuum mentén fellépő ideológiai mozgósítás ismét a bizonytalanság és a konfliktus hagyományos európai receptjének bizonyul.

Míg ezek a körülmények láthatólag Európa perifériájára korlátozódnak, számos oka van annak, hogy valamelyik ív mentén fellépő konfliktusok központi kérdést jelentsenek az európai biztonság számára. Először is, az itt felvillanó konfliktusokat egyre inkább az antidemokratikus és nyugatellenes ideológiák keltik, amelyek Nyugat-Európa és az egykori szovjet tömb születő demokráciái liberális-demokratikus alapjait fenyegetik. Másodszor: nem valószínű, hogy a kettős válságívben a konfliktus és a bizonytalanság szépen elszigetelődik egymástól és nem lép át határokat. Az átterjedés a politikai és gazdasági bizonytalanság értelmében valós veszélyt jelent. Harmadszor: noha a helyi konfliktusok regionális háborúkká terebélyesedhetnek, az ilyen geopolitikailag érzékeny területeken jelentkező bizonytalanság bevonhatja az érdekeik fenyegetését észlelő nagyobb hatalmak egyikét vagy közülük többet is. Végezetül — és ez talán a legfontosabb — az ívek mentén a bizonytalanság régi repedésvonalakat nyit meg, alvó történelmi versengéseket éleszt újjá, mint például a Németország és Oroszország közötti geopolitikai versenyt a keleti ív mentén, vagy pedig a Nyugat és az Iszlám közötti összeütközést Délen.

A nyugati politikusok csak lassan ismerték fel ezeket a veszélyeket és ezen ország biztonsági igényeit. Még mindig sokan rabjai a hidegháborús megkülönböztetésnek a létfontosságú érdeknek tekintett Nyugat-Európa és a másodlagos vagy periférikus fontosságúnak tekintett Kelet-Európa között. A Nyugatnak nem szabad áltatnia magát azzal, hogy az erőszakos nacionalista összecsapások problémái csak a Balkán sajátjai. A korábbi Jugoszláviában kibontakozó események minden másnál jobban aláhúzzák azt, hogy a háború sokkal inkább valószínű egy működő biztonsági struktúra hiányában. Kelet-Közép-Európában egy stabil biztonsági garanciának a hiánya segített aláásni a demokrácia és a gazdasági reform irányában tett haladást. Most pedig a terjedő bizonytalanság vagy erőszakos konfliktusok még az idáig elért haladásra is pusztító erejű veszélyt jelentenek.

Kelet-Közé-Európa demokratái nagyon is megértik azt, hogy a demokrácia csak abban az esetben sikerül, ha államaik egy biztonságos európai és nyugati politikai, gazdasági és katonai közösséghez tartoznak. A Nyugat korábban szintén megértette ezt a kapcsolatot, amit Nyugat-Németország esete is mutat. Ez a nemzet talán sohasem válhatott volna szilárd nyugati demokráciává, ha nem fogadták volna be a NATO-ba. Portugália, Spanyolország, Görögország és Törökország NATO tagsága ehhez hasonlóan hozzájárult ahhoz, hogy a demokrácia megszilárduljon ezekben az országokban és gátolta azt, hogy visszacsússzanak a tekintélyuralmi rendszerbe. Nem szabad elfeledniük azoknak, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a jó demokráciáról bizonyítványt kell kiállítani azok számára, akik a szövetségnek tagjai akarnak lenni: hogy egy stabil biztonsági keretre akkor van a legnagyobb szükség, amikor a demokrácia a legtörékenyebb és a leginkább fenyegetett.

 

A NYUGAT ELŐTT ÁLLÓ NAGY STRATÉGIAI FELADAT

 

A NYUGATNAK EGY NAGY STRATÉGIÁVAL a tarsolyában átszervezést kell végrehajtania, hogy a konfliktusokkal és bizonytalansági tényezőkkel terhes helyzetekkel szembe tudjon nézni és hogy kollektív védelmet, demokráciát és biztonságot vetítsen a kettős válságívbe. Az ilyen stratégiának mindenekelőtt és leginkább politikainak és gazdaságinak kell lennie. A Nyugatnak azonban a szilárd biztonsági keretet is meg kell teremtenie ezen területek számára.

Ennek az új stratégiának nyilvánvaló eszköze a NATO. A Perzsa-öbölben kitört háború és a tartós jugoszláv válság megmutatta azt, hogy az Európai Közösség képtelen ilyen feladat végrehajtására. A 12 EK tagország között egyetértésre jutni — főként ha katonai akcióra van szükség — csaknem lehetetlen. Mark Eysken, belga külügyminiszter szavai az Öböl-válság idején — miszerint az EK gazdasági óriás, politikai törpe és katonai kukac — szomorúan igaz marad.

Ami áll az EK-ra, az kétszer annyira áll az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletre. Már csak tagjai száma és különbözősége miatt sem lehetséges, hogy a Vancouvertől Vlagyivosztokig terjedő, a földkerekség 53 nemzetét magában foglaló szervezet egyetlen hanggal beszéljen. Pusztán a NATO — amely kipróbált vezetési struktúrával, működő hadtápszolgálattal és hatékony fegyverzettel rendelkezik — képes arra, hogy a hidegháború utáni Európa kihívásainak nekigyürkőzzön.

Míg az Atlanti óceántól az Ural hegységig csaknem mindenki beleremeg abba a gondolatba, hogy a NATO összeomlik és az Egyesült Államok visszavonul Európából, az egyszerű tény az, ha a NATO nem foglalkozik a mai Európára leselkedő, elsőrendű fontosságú biztonsági kihívásokkal, akkor egyre inkább jelentőségét veszíti. A NATO-nak ki kell mennie a kapuin kívülre, mert máskülönben becsukhatja kapuit.

Az Európa új stratégiai kihívásaira válaszoló NATO kevéssé hasonlít majd a hidegháború NATO-jára. Ez a NATO az Egyesült Államok és Európa között létrejött új politikai alkura, másfajta politikai és katonai képletekre és a Kelettel kialakítandó újfajta kapcsolatra támaszkodik. Ennek az alkunak egyidejűleg ki kell majd terjesztenie a szövetség földrajzi értelemben vett stratégiai látókörét és új utakat kell találnia a felelősségek és terhek közös viselésére. A NATO létjogosultságát és küldetését újra kell fogalmazni.

Tagadhatatlan, hogy a NATO ilyenfajta átalakítása veszélyekkel jár és költséges. De a NATO már megtett néhány lépést ebben az irányban. A londoni és római csúcstalálkozók megkezdték a szövetség politikai és katonai stratégiájának átfogalmazását. Létrehozták az Észak Atlanti Együttműködési Tanácsot, amelynek célja, hogy az együttműködést kiterjesszék a korábbi Varsói Szerződés országaira. De ez a Tanács nem elegendő a feladat elvégzésére. Lényegében csak egy holdingról van szó, amely sovány lélektani vigasz hordozója. Az NACC-t (North Atlantic Cooperation Council) nehézkes tagsága, amely magában foglalja az egykori SZU valamennyi utódállamát, beleértve Közép-Ázsia köztársaságait, gátolja abban, hogy jelentőségteljes biztonságot teremtsen Európában. A NATO további átalakításának korlátai csupán tagjainak politikai akarata és stratégiai jövőképe.

 

A NYUGAT ÁTSZERVEZÉSE

 

POLITIKAILAG HAT LÉPÉSRE VAN SZÜKSÉG egy új, az Atlanti-Óceánon átnyúló alku kialakításához. Az első és sok szempontból a legfontosabb lépés az, hogy a NATO egy konkrét fenyegetés elleni kollektív védelemre alapuló szövetségből átalakuljon egy olyan szövetséggé, amely demokráciát, stabilitást és válságkezelést tud biztosítani szélesebb stratégiai értelemben.

Az új, Atlanti-óceánt átszelő alkunak új politikai követelményeken kell alapulnia az Atlanti-óceán mindkét oldalán. Míg az Egyesült Államokban általában egyetértés uralkodik a tekintetben, hogy Washingtonnak Európában továbbra is szerepet kell vállalnia, ez már nem fordítható le automatikusan a régi, Atlanti-óceánon átívelő támogatásra. A változó amerikai prioritások azt jelentik, hogy most az Egyesült Államoknak meg kell osztania a terheket és a felelősséget szövetségeseivel. Az európai politikai követelmények szintén megváltoztak olyan módon, hogy azok tükrözik az Egyesült Államokat. Az európaiak kiegyensúlyozottabb és egyenlőbb kapcsolatot szeretnének fenntartani Washingtonnal, noha nagyon erősen akarják azt, hogy az amerikaiak továbbra is aktív szerepet játsszanak Európában.

Az ÓCEÁNON ÁTÍVELŐ ÚJ alku kialakítása második lépcsőjének ezért olyan újfajta megértésnek kell lennie az Egyesült Államok és európai szövetségesei között, amely mindkét oldal érdekeit összhangba hozza. A szövetség európaizálása éppen annyira az Egyesült Államok érdeke, mint az európaiaké. Az Egyesült Államok kevésbé tud majd vezető vagy fontosabb szerepet játszani Európa biztonságának garantálásában, hacsak nem alakítható ki egy egyenlőbb partneri viszony. Míg Washington felismeri érdekeit mindkét ív mentén és azt a különleges szerepet, amelyet játszhat, az amerikai beavatkozás a jövőben attól függ majd, hogy Európa hajlandó lesz-e saját terhének viselésére. Ami ennek a dolognak a másik oldala: Washingtonnak készen kell állnia arra, hogy elfogadjon egy erősebb európai azonosságot, beleértve a biztonság kérdéseit is.

ként Franciaországgal hozott létre feszültséget az a kudarc, hogy az Atlanti-óceánon átívelő partneri viszonyt nem sikerült összehangolni az európai integrációval. E feszült viszony csökkentése érdekében Washingtonnak fel kellene hagynia az európai integrációval szembeni kétértelműségével. Franciaország csak abban az esetben lesz kész egy új NATO-ban részt venni, ha Washington aktívabban támogatja az európai integrációt. Az ilyen út ugyanakkor a leginkább garantálja azt, hogy Európában biztosítani lehessen a demokráciát és védekezni lehessen a pusztító nacionalizmus újjáéledésé ellen. Amikor Washington azért aggódik, hogy Európában a francia hatás kihívást jelent az amerikai érdekekkel szemben, nincs igaza, mert ez egyrészt nem valószínű, másrészt pedig, mivel a valódi veszély nem az, hogy Európa túlságosan erős lesz, hanem az, hogy túlságosan legyengül. A hidegháború utáni Európa stratégiai logikájának Washingtont és Párizst egymás karjaiba kellene hajtania.

Franciaországnak a maga részéről fel kellene hagynia az amerikai hegemóniával szembeni túlzott félelmével. Európában Amerika jövőbeni szerepét tekintve a valódi kérdés nem az, hogy vajon Washington hegemóniára tesz-e szert, hanem az, hogy az Atlanti-óceánon átívelő kapcsolat olyan partneri viszonnyá fejlődhet-e, amely teljes mértékben megkívánja az Egyesült Államok közreműködését. Ha Franciaország nem támogatná a NATO-t, a szövetség széthullana. Franciaország azután egyedül állna egy olyan Európában, amelyet keleti és déli határai mentén növekvő bizonytalanság jellemez. Ott lenne még egy független Németország és egy távolságot tartó Amerika. Párizs ebben az esetben segítene megtagadnia magától azt, aminek megszerzésében ténylegesen a leginkább érdekelt: amerikai támogatást egy egyesült Európa számára.

Ezeknek a tényezőknek a felismerése a francia gondolkodás elmozdulását eredményezte. Az elmúlt hónapokban Párizs jelezte, hogy érdeklődik egy új, az Atlanti-óceánt áthidaló alkuban. Noha

Párizs továbbra is leszögezi, hogy nem tér vissza a „régi” NATO- hoz, a francia tisztségviselők elfogadják azt, hogy a NATO-nak meg kell változtatnia küldetését és bejelentették hajlandóságukat, hogy a szövetség átalakítási folyamatát meghatározzák és abban teljes mértékben részt vegyenek.

A francia-amerikai közelítés kialakíthatja a terepet a NATO átalakításának harmadik lépcsőjéhez — Németország stratégiai emancipálódásához. Németországnak végre már dűlőre kell jutnia abban a vitában, hogy milyen legyen jövőbeni szerepe Európában és Európán kívül. Nyilvánvaló, hogy még mindig vannak félelmek a német hatalomtól. De csak egy erős Németország könnyítheti meg Európa integrálódását és a NATO stratégiai átalakítását.

Németország a stabilitás hiányára legérzékenyebben reagáló ország, de ugyanakkor demokratikus és geopolitikai irányultsága lényegbevágóan fontos a kontinens számára. Noha Németországot továbbra is foglalkoztatja keleti fele politikai és gazdasági talpraállításának óriási kihívása, keleti határának stabilizálása Bonn biztonsági szempontjai közül az első számú. Ennek nincs sok köze a mitikus Drang nach Ostenhez, hanem sokkal inkább a Zwang nach Ostenhez, azaz ahhoz a célhoz, hogy aktívabb szerepet vállaljon Keleten, mert így tudja „odavetíteni” saját demokráciáját és stabilitását. Ennek következtében tehát az élvonalába állt azon erőfeszítéseknek, hogy az EK-t keleti irányban kiterjessze, és — még újabban — megnyitotta a vitát a NATO új szerepéről.

NÉMETORSZÁG ALKOTMÁNYA NEM TILTJA meg kifejezetten, hogy német csapatokat vessenek be külföldön aktív harci cselekményekben. Ami megakadályozza ezt az, amit Hans-Dietrich Genscher volt külügyminiszter találóan „állami gyakorlatnak” nevezett. Ez alkotmányi értelmezés, amelyet német politikusok választottak — gyakran taktikai okokból. Az alapvető téma nem alkotmányos, hanem politikai: mit kell Németországnak tennie azért, hogy egy új európai biztonsági rend békéjéhez és stabilitásához hozzájáruljon? Ennek a dilemmának a legjobb megoldása Németország számára az, ha aktív szerepet vállal egy újjáéledt atlanti szövetségben.

Ez azt kívánja a német vezetőktől — különösen a jelenlegi szociáldemokrata ellenzéktől —, hogy felelősségteljesen közelítse meg a német részvétel kérdését az ország határain túl. Míg a német politikusok túlnyomó többsége a NATO elkötelezettjének mondja magát, akaratuk hiánya e kérdés megoldásában leblokkolja a szövetségi reformot. Hacsak Németország nem tud dűlőre jutni ebben a vitában, csaknem lehetetlen lesz az új atlanti alku megkötése. Nem beszélve arról, hogy egy olyan erős Németország nélkül, amely teljes mértékben részt vesz az új biztonsági szerepekben (beleértve a harci feladatokat is) csak növekedni fog annak a valószínűsége, hogy Amerika kivonul Európából. Németországnak minden más országnál nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy a NATO a kiterjesztett kollektív biztonság irányába mozduljon el.

 

MI LEGYEN A KELETTEL?

 

A nyugat ÚJJÁSZERVEZÉSE LÉTREHOZZA e folyamat negyedik lépcsőjének az alapját: egy logikus és koordinált nyugati stratégiát a visegrádi országok (Lengyelország, Magyarország, a Cseh Köztársaság és esetleg Szlovákia) integrálására az EK-ba és a NATO-ba. Ha az EK kinyílik a Kelet számára, akkor ez a legjobb garancia a nyugatellenes nacionalizmus újjáéledése ellen, valamint a politikai és a gazdasági reformfolyamat stabilizálására.

Az EK kibővítése viszont növeli a nyomást a NATO tagság irányában. Mivel ezek az országok belépnek az EK-ba, választhatnak, hogy csatlakoznak-e a Nyugat-Európai Unióhoz. így tehát biztonsági garanciát kapnak Európa kulcsfontosságú hatalmaitól és Washington legfontosabb NATO szövetségeseitől. Egy olyan helyzet, amelyben például Németország biztonsági kötelezettséget vállalna Lengyelország irányában a NYEU-n keresztül, de nem a NATO keretében, tönkreteheti az atlanti szövetséget. Washington számára olyan helyzetet teremtene, mint amely az európai hatalmak esetében állt fenn az I. világháború előtt, amikor egy amerikai biztonsági garanciával rendelkező ország szövevényes elkötelezettségei az Egyesült Államokat olyan konfliktusba sodorhatták, amelyre alig volt befolyása vagy semmilyen befolyása sem volt. Egyértelműen jobb az, ha ezeket a biztonsági garanciákat egy új NATO-n belül rögzítik, ahol e garanciákat hitelesen tudják nyújtani és ahol az Egyesült Államoknak e garanciákra van befolyása.

A visegrádi országoknak a NATO-ba vonása amerikai érdek is. Ezeknek az országoknak a politikai vezetői amerikabarátok. A biztonsági témákkal kapcsolatos nézeteik szorosan egybevágnak az Egyesült Államok és a többi atlanti tag, mint Nagy-Britannia, Portugália és Hollandia nézeteivel. Csatlakozásuk a NATO-hoz erősítené a szövetség atlanti irányultságát és fokozottabb belső támogatást nyújtana az Egyesült Államok számára kulcsfontosságú biztonsági kérdésekben.

A NATO tagság — akár az EK tagság — megvalósulhat lépcsőzetesen és feltételeket kell neki szabni. A tagság feltételeit előre, világosan le kell fektetni és ezeknek a feltételeknek tartalmazniuk kell a demokratikus rendhez, a polgári-katonai reformhoz való elkötelezettséget, lemondást minden területi igényről, a kisebbségek jogának tiszteletben tartását és annak hajlandóságát, hogy a jelölt a jövőbeni NATO tevékenységek teljességében részt vállaljon, kezdve a békefenntartástól a kollektív védelemig. Ilyen feltételeket szabva a NATO hozzájárulhat egy stabil övezet létrehozásához Közép-Európában anélkül, hogy különösebben nagy lenne a kockázata annak, hogy a NATO jelenlegi tagjai belekeverednének új nemzetiségi vagy térségközi konfliktusokba.

Nem indokolt, hogy miért kellene egyidőben csatlakozni mind a három országnak. Adott országok, mint pl. Lengyelország, a többieknél esetleg előbb állhat készen a NATO tagságra. Az EK esetében viszont például a Cseh Köztársaság csatlakozhat Lengyelország előtt. A szövetségnek politikailag és stratégiailag logikus lépéseket kell tennie saját és a kelet-európai országok biztonsági igényeit figyelembe véve.

Ugyanakkor a NATO-nak ki kellene alakítania ezen országok esetleges NATO-ba integrálásának feltételeit úgy, hogy kiterjesztik a védelmi együttműködést. Ez az együttműködés nem jelentene teljeskörű védelmi elkötelezettséget. Elképzelhető, hogy „társulási megállapodások” írnák elő a tagság feltételeit, de nem adnának kifejezett biztonsági garanciákat. Az ilyen elrendezés Közép- és Kelet-Európa országai számára megadnák az általuk hőn keresett egyértelmű perspektívát. Ugyanakkor időt adna számukra, hogy katonai és védelmi intézményeiket összhangba hozzák a szabványos NATO követelményekkel.

A szövetséget eddig az tartotta vissza tehát ezeknek az országoknak a befogadásától, hogy a NATO belekeveredik a térség helyi konfliktusaiba. A szövetség azonban megbirkózott már ilyen kérdésekkel különböző időszakokban. A legismertebb eset a görög-török konfliktus. Sokkal jobb ilyen kérdésekkel egy kollektív védelmi kereten belül foglalkozni, mint kockáztatni azt, hogy effajta összetűzések fellángoljanak és átterjedjenek a szövetség országaira.

 

OROSZORSZÁG ÉS UKRAJNA

 

AZ ÚJ ATLANTI ALKU ötödik lépcsője Oroszországra vonatkozik. Ha a kelet-európai demokrácia stabilizálása szempontjából fontos a biztonság garantálása, akkor ugyanennek igaznak kell lennie Oroszország törékenyebb demokratikus kísérletére. Oroszország demokratizálásának segítése a Nyugat egyik legfontosabb stratégiai prioritásának kell lennie. Ha a demokratikus változás sikeres lesz Oroszországban, akkor nincs jogos indoka annak, hogy kizárjuk a nyugati közösségből. Az európai béke és stabilitás egyik legerősebb garanciája az lenne, ha erős biztonsági partneri kapcsolatot lehetne létrehozni Oroszországgal.

Ugyanakkor Oroszország különleges eset marad, tekintettel méretére, geostratégiai helyzetére és tartós birodalmi hagyományára. Európában sokan hiszik azt, hogy Oroszország nem európai ország; hogy nem valószínű, hogy azzá válik és hogy nem szabadna beengedni a legfontosabb európai intézményekbe. A helyzet az, hogy jelenleg az atlanti szövetség egyetlen tagja sem igenli Oroszország csatlakozását az EK-hoz vagy a NATO-hoz, noha a legtöbbjük ezt inkább nem mondja ki nyíltan.

A Nyugat vonakodik gyorsabban közeledni a Kelethez azért, mert tart attól, hogy megsérti Oroszország stratégiai érzékenységét. De nehéz megérteni azt, hogy miért ásná alá a demokráciát Oroszországban az, ha Kelet-Európában a Nyugat támogatná a demokráciát es stabilitást. Nem orosz érdek — főként nem az orosz demokratáké — hogy nyugati határain bizonytalansági övezet, megújuló nacionalizmus és esetleges konfliktusok jöjjenek létre.

A NATO-nak érzékenyen kell reagálnia az orosz biztonsági érdekekre és a moszkvai kényes hatalmi egyensúlyra. A Nyugatnak, ahogyan a kapcsolatait Közép- és Kelet-Európával átalakítja és kibővíti, nem szabad azt az érzetet keltenie Oroszországban, hogy egy új vasfüggöny ereszkedik le nyugati határai mentén. Ahogyan a NATO Közép- és Kelet-Európához fűződő kapcsolatait erősíti, úgy Oroszországgal — főként a NATO-t még mindig gyakran oroszellenes szövetségnek tekintő orosz katonasággal — fenntartott biztonsági párbeszédét ki kell bővítenie és el kell mélyítenie. Pontosabban fogalmazva: a Nyugatnak le kell fektetnie azokat az alapelveket, amelyek köré új, különleges kapcsolatot teremt egyfelől a NATO és az EK, másfelől Oroszország között. Egy ilyen szabályzat úgy megfogalmazva, hogy Oroszországot megnyugtassa: feltétlenül részese lesz egy új európai biztonsági rend építésére irányuló erőfeszítésnek.

A szövetség keleti irányú kiterjesztését úgy kell tekinteni, mint az Oroszország felé és nem ellene lépő Nyugatot. Nyugat partnereként Oroszország alapvetően fontos szerepet játszhatna az európai és ázsiai biztonság és stabilitás oszlopaként. Az, hogy a NATO keleti irányú kibővítése a társulásra tett új felhívás lesz vagy pedig egy oroszellenes szövetség irányában tett lépés, teljes mértékben Oroszország belső átalakulásának eredményétől függ. Ez a folyamat, amelyet a Nyugat alig tud befolyásolni, évekig is eltarthat. Ugyanakkor a Nyugatnak nem szabad Moszkvának megengednie, hogy vétójoga legyen saját politikájával szemben. A Nyugatnak továbbra is meg kell határoznia saját érdekeit a válság keleti íve mentén, majd pedig Oroszországgal együtt kellene dolgoznia azok megvalósításáért. A NATO jövőjét az orosz politika kimenetelének túszaként kezelni a szövetség bukásának a receptje.

AZ ÚJ ATLANTI ALKU hatodik lépése azt kívánja, hogy a Nyugat konstruktív ukrán politikát fejlesszen ki. Egy független Ukrajna Európa új stratégiai tájképének egyik legfontosabb jellemzője és fontos stratégiai ütköző Európa és Oroszország között. Tekintettel az orosz demokráciát körbefonó bizonytalanságokra, ez a legjobb garancia az orosz birodalom helyreállítása ellen Kelet Európa és főként Lengyelország szemében. Ha Ukrajna ismét tagja lenne egy orosz vezetés alatt álló szövetségnek, akkor ez Európa egészének geostratégiai egyenletét átalakítaná.

A Nyugat mindezidáig Ukrajnára nagyjából úgy tekintett, mint a nukleáris fegyverek terjedésének problémájára és nem egy olyan államra, amelynek jogos biztonsági aggályai vannak. Washingtonnak a belefeledkezése az atomfegyverekkel kapcsolatos kérdésekbe inkább ártott az ügynek, mintsem használt volna és eltakarta a nagyobb horderejű kérdéseket. Ahelyett, hogy az ukránok hajlandóknak mutatkoztak volna feladni atomfegyvereiket, megerősítette a nukleáris fegyverek melletti hangulatot Ukrajnában.

Nagyobb ívű politikára van szükség. A Nyugatnak határozottan ellen kellene állnia minden olyan erőfeszítésnek, hogy ismét bekebelezze Ukrajnát. Ha ezt nem teszi, Ukrajna nacionalistább irányba fog elfordulni és hajlamosabb lesz nukleáris arzenáljának megtartására. A Nyugatnak Ukrajna „európaizálását" is bátorítania kell, csakúgy mint azt, hogy szorosabb kapcsolatokat fejlesszen ki Közép-Európával és integrálódjék az összeurópai és regionális csoportosulásokba is, mert ezáltal csökkenteni lehet annak lehetőségét, hogy egy erősen nacionalista, idegengyűlölő rendszer alakuljon ki, amely fenyegetné szomszédait, elsősorban Lengyelországot.

 

A NATO KATONAI ÁTSZERVEZÉSE

 

VÉGEZETÜL IS, A KIBŐVÍTETT KOLLEKTÍV VÉDELEM és biztonság azt jelenti, hogy a szövetséget katonailag át kell szervezni. A NATO alapvető problémája az, hogy nincs összhang korábbi küldetése és Európa új stratégiai kihívásai között. A NATO-nak már nincs lehetősége arra, hogy a területvédelem stratégiai luxusára összpontosítsa figyelmét. A „területen belüli” és „területen kívüli” válságok közötti elválasztó vonal, amely oly egyértelműen húzódott a hidegháború során, kétértelmű és mesterkélt lett. A szövetségre váró alapvető feladat a szövetség kötelezettségeinek újrameghatározása mindkét területen és a kettő közötti kellő egyensúly megtalálása. Ugyanakkor minden új egyensúlynak jelentősen meg kell növelnie a NATO képességét, hogy határain túlmenően is katonai hadműveleteket tudjon lefolytatni és esetlegesen lehetővé tegye számára, hogy kibővítse teljes biztonsági garanciáit.

A jövőbeni válságok legtöbbje minden bizonnyal olyan lesz, amelyet korábban „területen kívülinek” tekintett. Míg a szövetség tagjainak tanácskozniuk kellett egymással, amikor biztonságukat a NATO határain kívül érte fenyegetés, a szövetségnek vagy a szövetségi tagok adott csoportjának nem volt megtiltva, hogy más területeken együtt cselekedjen. De ami korábban egy alkalomszerű és csaknem marginális szövetségi tevékenység volt, az most a középpontba kerül. A NATO tagoknak tehát képeseknek kell lenniük arra, hogy a koalíciót gyorsan összeállítsák, kialakítsanak egy politikát és stratégiát, létrehozzanak egy parancsnoki stábot, hadrendbe állítsanak erőket és létrehozzanak egy támogatási infrastruktúrát. A szövetségnek jobb intézményeket kell majd kifejlesztenie, amelyek kevésbé lesznek az improvizációra utalva válsághelyzetekben.

Kétfajta intézményi reformot kell végrehajtani. A NATO-nak egy ríj Megelőző Diplomáciai és Válságkezelő Bizottságot kellene létrehoznia, hogy a kettős ívre vonatkozóan politikát fejlesszen ki. Létre kell hoznia még egy új Katonai Távparancsnokságot, amely a NATO hagyományos határain kívül folyó hadműveletek vezetéséhez szükséges katonai tervek kidolgozásáért és erők bevetéséért felelős. Az ilyen reformoknak a célja az, hogy javítani lehessen a szövetség válságkezelő képességét, függetlenül attól, hogy az egyesített vezetés alatt vagy kevésbé hivatalos módon működik.

Mindenekelőtt a NATO-nak készen kell állnia arra, hogy az Európában lehetséges összecsapások teljes spektrumára reagálni tudjon, függetlenül attól, hogy kisebb vagy nagyobb konfliktusokról, békefenntartásról vagy harci cselekményekről van-e szó. Ma a NATO képes a békefenntartásra és korlátozottabb hadműveletek lefolytatására. De nehezen tudna megbirkózni egy nagyobb válsággal és még nehezebben akkor, ha egyidejűleg több válság robban ki. A NATO-nak arra kellene összpontosítania a figyelmét, hogy a meglévő erőit tökéletesítse és ne arra, hogy újakat szervezzen. A NATO Gyors Hadtestét át kellene szervezni, hogy bevetését könnyebbé lehessen tenni. Az Eurohadtest továbbfejlesztése is kívánatos. Ezek a lépések megháromszoroznák a szövetség azon képességét, hogy a határain túl erőt tudjanak felmutatni.

 

AKARATRA ÉS JÖVŐKÉPRE VAN SZÜKSÉG

 

HA NEM AKARJUK azt, hogy Európa visszasüllyedjen régi rivalizálásaiba és konfliktusaiba, új atlanti alkura van szükség. A szövetség jövője az első hidegháború utáni elnök, Bili Clinton ideje alatt dől majd el. Elnöki kampánya alatt Bill CLINTON Franklin ROOSEVELT és Harry Truman hagyományait idézte, azaz a belföldi reformista és a nemzetközileg aktív vezető képe lebegett szeme előtt. Ők olyan elnökök voltak, akik a világtörténelem kritikus pillanataiban újrafogalmazták Amerika kapcsolatát Európával: Franklin Delano Roosevelt azáltal, hogy az Egyesült Államok belépett a második világháborúba, Truman pedig úgy, hogy a háború utáni stratégiai alku kialakításának az élére állt.

Az Egyesült Államok és Európa közötti új társas viszony kialakítása a hidegháborút követően éppen olyan fontos és nehéz, mint e korábbi kihívások. Az amerikai vezetésnek biztosítania kell a hidegháború nyereségét és olyan új amerikai-európai társas viszonyt kell kiépítenie, amely a demokráciát és a stabilitást vetíti előre. Politikai akaratra és stratégiai jövőképre van szükség. Clinton elnök e kettővel megteremtheti az alapját az Egyesült Államok és Európa között kialakítandó új társas viszonynak a hidegháború utáni korszakban.

Ronald D. Asmus

Richard L. Kugler

F. Stephen Larrabee

 

* Ronald D. Asmus, Richard L. Kugler és F. Stephen Larrabee a Santa Monica-i (Los Angeles) RAND kutatóintézet főmunkatársai. Kifejtett nézeteik és következtetéseik a sajátjaik és nem értelmezhetők úgy, hogy azok a RAND vagy a kutatást támogató bármely más szervezet nézeteit képviselik. Reprinted by permission of FOREIGN AFFAIRS, (Season & Year). Copyright (Year) by the Council on Foreign Relations, Inc.



« vissza