„Egy nyugállományba vonult, negyvenhárom éves rendőrt gyanúsítanak azzal, hogy játék pisztollyal fenyegetőzve többmillió forintot rabolt tegnap a jakabszállási takarékszövetkezetből. Az egyik alkalmazott megjegyezte az autó típusát és rendszámát. A férfit elfogták."

Magyar Távirati Iroda, 2010. április 7.

„Akkori szakmai elöljáróm, L. dandártábornok azt mondta, hogy neki pénz kell a Magyar Honvédség Térképészeti Kft.-ből. Úgy fogalmazott, hogy évente 5 millió forintot kell kitermelni, vagyis hogy 5 millió forintot kell nekem átadni. L. cégeket is próbált nekem ajánlani, hogy azokkal kössek szerződést, de én ebbe nem mentem bele, mert nem ismertem a cégeket. Egy ismeretlen cégnél kockázati tényező, ha visszaosztást kérnek a pénzből."

Részletek egy kihallgatási jegyzőkönyvből,
Magyar Nemzet, 2010. április 17.

A 2010-es választásról tudni lehetett, hogy különlegesen fontos lesz. Minálunk persze eleve nincs „tizenkettő egy tucat" választás; logikailag sem lehet, hiszen hosszú évtizedek óta csupán fél tucatszor tartottak szabad országgyűlési választást. Egyébként is csak a nagyon jól bejáratott, unalmasan normális és sikeres országokban válhat rutinszerű kötelességgé a parlamenti választás, azaz a politikai főhatalom dolgában való döntés; hazánk nem ilyen ország.

2010 azonban több ok miatt is kritikus jelentőségű év. Atörténelem által feltett egyik kérdés az volt, hogy botrányosan színvonaltalan és letagadhatatlanul sikertelen nyolcéves kormányzás után maradhat-e mégis ugyanaz a politikai erő a kormányrúdnál. Ma már tudjuk, hogy nem maradt, sőt. Ám azért ez mégis kérdés volt egy ideig: 2002 és 2006 egyik tanulsága éppen az, hogy meglehetősen jó kormányzás után is lehet veszteni, és a rossz kormányzást is követheti parlamenti győzelem. Ezért vált komollyá a tét: ha 2010-ben a szocialisták és szabaddemokraták mégis megmaradtak volna a hatalomban, akkor az annak a jele és bizonyítéka lett volna, hogy a nemzet ellenállóképessége végletesen legyengült, a politikailag aktív rétegek apátiája erősebbnek bizonyult a kritikára való képességnél. Avacakba való beletörődés azonban nem következett be, és ez kedvező fordulat. Akétharmados többség - noha a gazdaság irányításának legtöbb fontos ügyéhez nem szükséges ilyen nagy arány - erőt és önbizalmat adhat; mindkettőre szükség van.

A másik sajátos egyedi tényező 2010-ben a magyar gazdasági, pénzügyi és társadalmi bajok, valamint a nemzetközi pénzügyi válság egybeesése. Ilyenkor különösen fontossá válik a kormány irányvonala és a kormányzás minősége. Nemcsak arra a kézenfekvő vonatkozásra kell gondolni, hogy bármennyire globalizálódott is a világ, bármennyire megnőtt a nemzetközi szervezetek és pénzintézetek jelentősége, a krízis idején hirtelen roppant fontossá válik a kormány válságkezelő tehetsége és ügyintéző képessége. Ám a válság ügyeinek a kézbentartása csak az egyik fele a kormányzásnak. Amásik - és ha lehet, még kritikusabb - kérdés az, hogy egy gazdasági-társadalmi krízis mélypontját mi követi. Kérdezhetik: mi követhetné, ha nem fellendülés? Nos, éppen az a bökkenő, hogy gyakran nem fellendülés, hanem elhúzódó pangás jön a krízis szakasza után. Ennek nagyon is fennállt a veszélye minálunk 2009-ben, és ma sem múlt el teljesen, hiszen nem múlik el magától.

A mélypont ugyanis csak annyit jelent, hogy a visszaesés megállt, a helyzet tovább nem romlik. Ilyenkor a legyengült társadalom a helyzet stabilizálódását viszonylagos javulásnak érzi, és akár bele is törődhet a stagnálásba, a „csak rosszabb ne jöjjön" életfelfogást követve. Csupán a dinamikus társadalom hajlandó és képes vállalni a további változásokkal járó erőfeszítéseket, kockázatokat; noha akkor is sokan hajlanának a már megismertnél nem rosszabb viszonyok elfogadására, mint lehetséges egyéni és társadalmi stratégiára.

A válság kapcsán a magyar közbeszéd és a szakirodalom leginkább a nemzetközi pénzügyi zavarokból származó finanszírozási, árfolyam-ingadozási és állampénzügyi bajokról szól. Holott 2008-2010 sajátossága az, hogy a nemzetközi pénzügyek válsága a mi esetünkben egybeesik egy külön hazai válsággal, amely akkor is létrejött volna, ha nincs az amerikai lakáshitelezési bajokból kinövő világméretű hitelleállás. De mivel 2008 őszén nemzetközi méreteket öltöttek a pénzügyi, majd kereskedelmi és termelési zavarok, ebben az általános - de legalábbis: európai - keretben helyeződtek el a magyar történések is. Ahazai eredetű szerkezeti bajokról gyorsan át lehetett terelni a szót a másokat is sújtó válságra: ezt tette a Gyurcsány-kormány. ABajnai-kormány egyenesen válságkezelő kormányként határozta meg magát. Ilyen minőségében még tanácsadásra is ragadtatta magát a görögök némileg hasonló eredetű krízise kapcsán, amikor a görög miniszterelnök 2010 tavaszán Budapestre látogatott. Holott a szocialisták kisebbségi kormánya azért „kezeli" a magyar pénzügyi-gazdasági krízist, az európai átlagot jóval meghaladó magyarországi gazdasági visszaesést, az uniós átlagot bőven meghaladó arányú munkanélküliségünket, az Európában kiemelkedően nagy inflációt, a szinte reménytelen adóssághegyet, mert mindezek a bajok már jelen voltak minálunk, még mielőtt 2008 szeptemberében a Lehman Brothers nevű befektetési bank csődjével kipattant az addig lappangási szakaszban található pénzügyi krízis.

A nemzetközi zavarok a reméltnél lassabban ugyan, de múlófélben vannak, a magyar szerkezeti bajok azonban tartós jellegűek. Az új kormányra így rámarad mindkettő: egyfelől az, amire egyszerűsödött a Bajnai-kormány működése: „válságkezelés", hiszen a magyar gazdaságot fenyegető külső pénzügyi veszélyek közül semmi sem múlt el végleg és teljesen. De másfelől itt ágaskodik az a társadalmi krízis, amellyel a rövid élettartamú és korlátos küldetésű szocialista kormány nem sokat tudott kezdeni. Csak tünet, noha már önmagában is súlyos ügy, hogy a csődbe került lakáshitel-tulajdonosok kilakoltatását 2010. áprilisig függesztette fel a kimenő kormány, előzékenyen az utódokra hagyva a kényes ügy megoldását. Itt és egy sor társadalmi és gazdasági ügyben megoldást, nem pedig „kezelést" várunk az új kormányzattól.

Az erőn felüli lakáshitelek ügye teszteli majd a Fidesz-KDNP mint kormányzó párt értékrendjét és stratégiai gondolkodását. Itt hangsúlyosan a kormányzó párt mivoltáról van szó, hiszen a változó súlyú és összetételű, a politikai szerencse ingatagságát megtapasztaló Fidesz a rendszerváltozás kezdetétől eltelt húsz év alatt tizenhatot ellenzékben élt le. Ellenzékiként kézenfekvő reflex az, ha a lakásukat elvesztők mellé állunk. Kormányon azonban azonos súlyt kell adni a szerződéses kapcsolatok létének, a felelősségteljes állampolgári, családi és üzleti döntéshozatalnak. Érzelmileg és politikailag könnyű azonosulni a szorult helyzetbe kerülő kisemberrel, ám a kormányzóerőtől azt várjuk, hogy finanszírozható, jogszerű és a polgárosodás irányába mutató megoldást találjon egy meglehetősen kiterjedt problémára.

A lakásügyben egyébként senkinek sem lehet teljesen tiszta a lelkiismerete. Egy évtizede a nagyvonalú állami lakásépítési támogatás mozgatta meg azok fantáziáját is, akiknek akkor nem lett volna kellő anyagi erejük akkora lakáshoz; de az állami költségvetés sem bírta volna sokáig. Majd jött a kormányváltás 2002-ben, és - ezt is - visszacsinálták. Ám az anyagi erőn felüli költekezést onnantól kezdve a bankok által nyújtott (deviza-)hitelek tették lehetővé. Csak ritka szerencsés körülmények együttállása mellett maradt volna el a krízis; a szerencse azonban elkerült minket, és sok családban most tapasztalják meg a szomorú realitásokat.

Hasonlóképpen: ellenzékben elég rámutatni a magyar foglalkoztatás gyengeségeire, és egyben szolidárisak lehetünk a kisnyugdíjasokkal. Kormányon azonban már arról is dönteni kell, hogy miként lassítható le a nyugdíjba vonulási folyamat. Mert nem elég annyit megjelölni stratégiai célként, hogy tíz éven belül egymillió emberrel többen álljanak munkába minálunk, hanem azzal is szembe kell nézni, hogy a feladat teljesítéséhez a munka javára szóló érvek erősítése mellett a nyugdíjba menetel vonzereje is csökkentendő. Ellenzékben ezekről és más ügyekről elég politikusi nyelven szólni, de kormányon a megoldásokhoz hozzá kell rendelni azt, amit az angol szaknyelv „policy" néven ismer: intézkedést, döntést, szabályt. Egyébként is kimondható, hogy talán a legnagyobb feladat, amit a Fidesznek saját berkein belül kell megoldani: átállás az ellenzéki üzemmódról a döntés-előkészítő és döntéshozó módra. Továbbá az is igen hasznos lenne, ha a vonzáskörébe tartozó média- és véleményformáló körök az eddigi mozgósító, opponáló, a kisember panaszait felerősítő módról szintén át tudnának állni a polgári értékeket erősítő hangvételre.

Policy kell tehát az állásteremtésről szóló politikai ígéretek megvalósításának megalapozásához. Minálunk a foglalkoztatási helyzet szélsőségesen különös: a munkaképes korban lévők számához mérve igen kevesen állnak munkában, és nagyon sokan vannak nyugállományban. Amottóként választott hírek között az első örkényi tömörséggel mutatja be viszonyaink abszurditását, az MTI hírén csak ámul-bámul az ember. Játék pisztollyal rabol egy volt rendőr? Legalább komoly fegyvere lenne. Egyáltalán: micsoda dolog, hogy egy volt rendőr rabol?! Az pedig az abszurd abszurduma, hogy egy kvietált rendőr a saját kocsijával parkol le a kirablandó jakabszállási takarékszövetkezet előtt; még jó, hogy névjegykártyát nem nyújt át a helyszínen.

De a közgazdasági elemző olvasatában a legsúlyosabb vonatkozás az egész abszurd krimiben a történet jogszerű része: az ügyetlen rabló negyvenhárom éves korában már a jól kiérdemelt nyugállományban él. Sőt van ennél cifrább ügy is: az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság 1970 és 1974 között született fiatalokat is számon tart az öregségi nyugdíjasok között: ezernél is többen vannak ilyenek, átlagosan havi 154 ezer forintos nyugellátásban részesülnek. Ahatóság magyarázata szerint a harminchat éves öregségi nyugdíjasok a fegyveres erőknél dolgoztak, és az érvényes szabályok szerint a szolgálati idejük alapján mehettek nyugállományba.

Roppant nehéz visszavenni szerzett jogokat, mint amilyen a nagyvonalú nyugdíjazás, de még nehezebb lenne azt elérni, hogy a magyar társadalom aktív fele vidáman fizessen tetemes személyi jövedelemadót és társadalombiztosítási járulékot. Márpedig a nagyszámú nyugállományúaknak menő kifizetést az aktívak járulékbefizetéseiből folyósítják a társadalombiztosítás rendjében, és ezen felül is az adónkból el kell tartani az államot. Erre a súlyos problémakörre értelmes megoldási javaslatokat kellene kidolgoztatnia az új kormánynak az államapparátussal. Amiről azonban rögtön eszünkbe jut az a szomorú körülmény, hogy a kormányhivatalok nagy részében már egy ideje nem folyik érdemi munka.

Az új kormány legelső teendői közé tartozik tehát a kormányzat újraindítása. AMagyar Szemle olvasói ismerhetik a választást megelőző nyolc évről készített elemzésemet (Honnan hova jutottunk 8 év alatt - 2010. április); abban részletesen szólok a közszolgálatban okozott károkról. Aköztisztviselőket nagy béremeléssel akarták lekenyerezni 2002-ben, majd fokozatosan félretolták őket, és politikai kinevezettekkel (gyakran pénzbehajtó pártküldöttekkel) szorították ki a szakmai elemet a döntéshozatal addig sem tökéletesen átlátszó menetéből, amint erre a fővárosi önkormányzat több intézményénél folyó nyomozások rávilágítottak. Majd a magánszektorból vett technikákkal kezdték „modernizálni" a tisztviselői kart, aminek a következménye nem meglepően az lett, hogy a civil service normái tovább gyengültek, a köztisztviselői kar elbizonytalanodott. A2010-es választások felé közeledve a szocialisták már nem is leplezték, hogy nem bíznak az állami intézményekben és az ott dolgozókban. Az államapparátus jelentős része leállt, intellektuális színvonala az utóbbi években még tovább esett. Ezért most némileg ahhoz hasonló helyzet vár az új kormányra, mint 1990-ben, az akkori történelmi váltáskor: mélyreható kormányszerkezeti változásokat kellett úgy megvalósítani, hogy a tisztviselői karban bizonytalanság és aggodalom honolt, de a válság miatt nem maradt idő a kormányzati döntések halogatására.

Kapcsolódó terület: a korrupció ügye, amivel szintén nem lesz könnyű kezdeni valamit. Megvehető közszolga mindig előfordul, és olyan ügyfél is, aki nem bízza az állami megrendelés elnyerését a minőség és ár versenyére; aki a piaci árnál olcsóbban akar megvenni állami ingatlant; aki a lehető legtöbbet akarja kihozni a maga számára az állammal való üzletelésből. Még a közismerten tiszta országokban is megeshet az emberi gyengeség felülkerekedése. Nálunk azonban a korrupció meggyökeresedése olvasható ki a nemzetközi felmérésekből adódó helyezésünk stagnálásából-romlásából.

A nemzetközi korrupciós helyezésünk mutatóit meg lehet kérdőjelezni, de nem nagyon érdemes, mert az utóbbi hónapokban felbukkanó ügyek sokasága és rendszeressége arra mutat rá: szisztéma lett nálunk az elmúlt években az állami erőforrások szervezett fosztogatása. Amásodikként idézett mottóban megszólaló hang szinte művészi tisztasággal artikulálja a rendszerré váló bajt. Adandártábornok magától értetődő, közismert gyakorlatként emlékezteti az állami középméretű szervezet új vezetőjét a korrupciós pénz átadásának kötelezettségére. Kicsike az összeg, de nyilván csekélynek bizonyult (ez ideig) a megbukás kockázata is. Az állami cégnél pedig a vezető beosztottjai is bólintanak a pénzbegyűjtés feladatára, mint ismerős, noha kellemetlen teendőre. Ezek szerint a szokásos üzletmenet része az, hogy az állami intézmények a szállítóktól „visszaosztást" kérnek. Persze, csak „ismert cégekkel" lehet kockázatmentesen üzletelni, amint a közhasznú társaság vád alá vont vezetője a józan elemzés hangján ki is fejti. De ismeretlen cég nyilván ne számítson tartós kapcsolatra állami intézménnyel, legyen az közlekedési vállalat vagy a honvédelmi tárca közhasznú társasága, hacsak nem válik „ismertté", azaz a visszaosztásos gyakorlat műveléséhez kellően megbízhatóvá. Micsoda torzulása ez tiszteletre méltó szavaknak: közhasznúság, ismertség, megbízhatóság!

Az új kormány teendőinek bonyolultságát 2010-ben tehát nem is annyira a költségvetési fegyelem megtartásában, a valutaalappal való megállapodás bonyodalmaiban, azaz a klasszikus válságkezelés teendői terén látom. Ezek is nehéz ügyek, mégis számolhatunk azzal, hogy a legyengült magyar államigazgatással is összerakható a válságkezeléshez szükséges makrogazdasági program. Nagyobb feladat a gazdaság lendületbe hozása, a társadalom alkotó erejének felszabadítása. Mindehhez azonban legfőképpen helyre kell állítani a szavak eredeti értelmét: közhasznúság, közjó, közszolgálat, köztisztviselő, vállalkozás, üzleti tisztesség és megbízhatóság.

Nos, ez lesz a nehezebb. Megvalósítható, ha sokan akarják. Az előttünk álló időszak vizsgáztatja a magyar társadalmat: vajon akarják-e elegen és erősen?