Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az óvatlanság kora

Hányan hallottak 2010. október 4-e előtt Kolontárról és Somlóvásárhelyről? Ajkáról, Devecserről többen, de ők sem gondolhatták, hogy ezek a településnevek egyszer a világsajtó meghatározó lapjainak címoldalára kerülnek, vagy hogy velük indulnak a CNN vezető anyagai. Puszta véletlen, hogy számomra ismerősek ezek a helyek: legutóbb szinte napra pontosan két évvel a mostani tragédia előtt jártam azon a vidéken, gyönyörű, verőfényes őszi napon, elbűvölve a táj meghittségétől, a Somló tömbjétől, a Torna mentén sorakozó füzek őszi lombjától. Azt a gátat is látnom kellett, amelynek átszakadása miatt a mostani katasztrófa bekövetkezett. Bizonyára láttam is, de nem emlékszem rá.
Pedig észre kellett volna vennem, és legalább egy pillanatig aggódnom kellett volna miatta. Mert az ember alapjában véve óvatos, kockázatkerülő lény. A veszélyekre való figyelem készségének evolúciós okai vannak – és éppen ezért olyan döbbenetes, hogy társadalomban élve mennyire eltompul ez az ösztöne, milyen gyanútlanná válhat. A modern ember különben sem fél, hanem szorong, mert már nem tudja, mitől kell félnie.
A félelem nem a gyávaság, hanem az értelem jele, az óvatlanság pedig az elbutulásé. A társadalmak kialakulását valaha, a múlt kifürkészhetetlen mélyében a félelem készítette elő. Az önmagában gyönge és kiszolgáltatott ősi ember közösségei védelmet, biztonságot kínáltak tagjaiknak. Érvényes volt a több szem többet lát elve – aminek mintha a fordítottját élnénk. A mai ember etológiai adottságait ez a megnövekedett biztonságérzet határozza meg. Ám, ha az emberek sokaságaiban feloldódik a félelem, eltompul az elemi óvatosság, a társadalom léte maga is kockázati tényezővé válhat. Mert a közösségben, a szüntelen készenlét kényszerének tompulásával csökken a felelősség érzése is. E folyamat során a védelemre szerveződött, azt biztosító közösség úgy válik kiszolgáltatottá, hogy észre sem veszi. Ez a mechanizmus mutatta meg magát október elején, az ajkai timföldgyár hulladéktárolója gátjának kinyílásakor.
Egy elméletileg leírható folyamat önmagában azonban nem okoz tragédiát. Ahhoz valóságos helyzetekben rossz döntéseket hozó, valóságos emberek kellenek. A nagy balesetek elemzésekor rendre kiderül, hogy nem egy-két mulasztás vezetett bekövetkeztükhöz, hanem hibás és felelőtlen döntések, szerencsétlenül bekövetkező véletlenek hosszú láncolata. Az eddigiek alapján joggal hihetjük, hogy most sem történt másként. Évtizedek könnyelműsége, tudatlansága, a természettel szembeni nagyképűség és az általánosan rossznak mondható csillagállás. „Az a hülye eső.”
Katasztrófák voltak, vannak és lesznek. A civilizáció fejlődése csak növeli a kockázatot. A technikai mindenhatóság már-már vallásos hitté rögzült képzelme fenyegetettségünket minden korábbinál súlyosabbá teszi, racionálisan alig befogadható, képtelen veszélyeket idéz fel, szinte elkerülhetetlenül kitermeli a maga katasztrófáit. Ha sok száz atomreaktor termeli a villamos áramot, valamelyikben bizonyosan lesz üzemzavar. Ha a tengerekben olajfúró tornyok ezrei állnak, akkor valamelyikből előbb-utóbb ellenőrizetlenül ömlik majd az olaj. A több tízezernyi bánya egyikében bizonyosan bekövetkezik egy olyan omlás vagy robbanás, amely után nem lehet felszínre hozni a bányászokat. Ha tengeren áruszállító hajók tízezrei közlekednek, lesz olyan, amelyet baleset ér, és mert ezek a hajók veszélyes anyagokat is szállítanak, lesz e balesetek nyomán súlyos környezetszennyezés. Ha úgy tetszik, ez kivédhetetlen: ami elromolhat, el is romlik.
És bizony, a gátjaink is átszakadhatnak. Nemcsak azért, mert egyik-másik botrányos állapotban van, mert némelyik elképesztő felelőtlenséggel, botrányos óvatlansággal épült, mert biztonságuknak nincs gazdája. Mi sem egyszerűbb, mint az Ajka–Kolontár–Devecser katasztrófa okainak történeti, politikai, szociológiai, társadalom-lélektani összetevőit kutatva találni néhány felelőst. Meg is kell keresni és el is kell ítélni őket, habár ettől nem változik semmi. Nemcsak személyes felelőst kell keresnünk és a legvégső általánosság szintjén megjelenő felelősségről kell szólnunk, hanem vizsgálni kell azt is, ami a kettő között van. Történelmünkre figyelve meg kell neveznünk folyamatokat, a szocializmus korának állami felelőtlenségét, utalva a magyar gazdaságnak az orosz nagyhatalmi érdekek szerinti működtetésére, a Szovjetunióban honos környezetgyilkos gondolkodás megjelenésére térségünk mentalitásában, a vadprivatizáció bűneire. Igen, ez mind igaz. Bármelyikből levezethető a tragédia története.
     Ahogyan abból is, hogy a társadalomba szerveződött közösségekben feloldódik a félelem, elvész az óvatosság – de a szétesett közösségek a legvédtelenebbek. Azok, amelyekben az egyéni felelősség régen föloldódott, és amelyekben már a közösségi, a részben intézményesült figyelem sem működik. Nem hihető, hogy a tragédia előzmények, látható előjelek nélkül következett be, az utolsó délelőttön vagy az utolsó órákban valamilyen jelnek mindenképpen mutatkoznia kellett. Korábban pedig sokaknak kellett tudniuk arról, hogy egy valaha alacsonyabbra épült gátat utóbb magasítgattak, meg azt is, hogy tömény lúgot tároltak egy olyan medencében, amely elméletileg nem veszélyes hulladék lerakására szolgál. A több mint egymillió köbméter vörösiszap és gyártási lúg kizúdulása Magyarország (eddig!) legnagyobb környezeti katasztrófája, emberek százainak életét derékba törő és legkevesebb tíz halálos áldozatot követelő tragédiája olyan üzemi baleset, amelyet nem lehet csak üzemi szinten megmagyarázni.
Ezért a vörösiszap kifejezés már elhangzása pillanatában túlnőtt azon, hogy pusztán egy technológiai hulladék megnevezése legyen. Egy, jelképesen gyakran vörösnek nevezett diktatúra mindent belepő örökségével küszködő országban a Vörös Iszap szükségszerűen a megújulást akadályozó örökség metaforája lesz, politikai értelemben is.
A város pereméről író József Attila versét akár egy mai környezetvédő is idézhetné: „mint pici denevérek, puha / szárnyakon száll a korom, / s lerakódik, mint a guanó / keményen, vastagon.” Majd, nehogy valaki félreértse, még hozzá is teszi: „Lelkünkre így ül ez a kor.”
Nos, a mi „lelkünkre” a mi korunkban a Vörös Iszap ült rá, „keményen, vastagon”. Nem „puha szárnyakon”, hanem gyilkos rohanással érkezett. Pusztításának fázisait látván azt gondolhatjuk, a Vörös Iszap kifejezés már nem is metafora, hanem történelmi allegória. A heveny diktatúra kora a bőrt lemaró, a vizek élővilágát elpusztító nátronlúg szörnyű hatásával állítható párba, majd a folyadék lefutása után megmaradt, ki tudja, milyen mérgező anyagokat tartalmazó üledék évtizedeken pusztít – ha hagyjuk. Méretében alighanem ez, a hosszan tartó, lassú, alattomos pusztítás a nagyobb. A párhuzam itt is kínálkozik. Ezzel is úgy vagyunk, mint azzal, amit a kommunista uralomról oly sokan és sokféle formában mondták: hogy az a legrosszabb benne, ami utána következik.
A túlélés képessége a magyar nemzetkarakter sokszor emlegetett, fontos eleme. Nem kétséges, hogy Kolontár és Devecser is úrrá lesz a pusztuláson. A katasztrófák megújítják a közösségeket, válsághelyzetekben a magyar társadalom mindig kész példás összefogásra, nagyvonalú segítségnyújtásra. Akik eljutottak a katasztrófa helyszínére, valóságos hőskölteményekben számolnak be arról az önzetlen, áldozatos összefogásról, amely emberéleteket mentett, lelki és fizikai segítséget nyújtott a bajbajutottaknak. A katasztrófák túlélésével kapcsolatosan több tapasztalatunk van, mint arra, hogy megakadályozzuk őket.
Ami elpusztult, sohasem támad föl. A bekövetkezett károk, emberek-állatok kínhalála jóvátehetetlen. A települések újjászületnek, megvalósul a tájrehabilitáció, a Torna patakban és a Marcalban ismét érdemes lesz horgászni, és emberi fogyasztásra alkalmas zöldségek és gyümölcsök is teremnek majd a kolontári kiskertekben. És egyszer majd én is ámulhatok a Somló őszi színein, gyönyörködhetek a Torna vizének csillogásában. De már soha nem nézhetek végig úgy ezen a tájon, hogy ne érezzem a tornyosuló gát mögötti vörösiszap fenyegetését. Igen, még akkor is látni fogom a gátat, ha háttal állok neki.
 

« vissza