Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az író mint pszichológus, a pszichológus mint író


Bocsánat a szerénytelenségért, amiért e cím ürügyén majd többnyire magamról beszélek, noha vannak írók többen, akik egyben pszichológusok is - és vannak pszichológusok, akik valamilyen értelemben írók, de a címben foglalt témát rájuk nem terjesztem ki.

Amiről röviden szólni szeretnék ezúttal:

1. Az írói lét álarcossága szemben a pszichológusi lét „maszk nélküli” mivoltával.

2. Az írói és a pszichológusi kreativitás különbözése.

3. Megemlítem egy álmomat, és azt, ahogyan az beépül a regénybe, hiszen Carl Gustav Jungtól tudjuk: ha kiválasztjuk álmunk valamely alakját, mely erős hatással volt ránk és azzal párbeszédbe fogunk, ez igen gyümölcsöző lehet. Azt is tudjuk C. G. Jungtól, hogy az aktív imagináció (amely tapasztalatom szerint a regényírás első fázisa) feloldhatja a komplexusokat, az elfojtott ellentmondásokat, és ezzel változást hozhat a személyiségben. Arról is tennék tehát említést, ahogy a magam író-énje tudattalanul beleírja komplexusaimat a regénybe, ezeket később a magam pszichológusi énje mintegy tudatosítja, észreveszi és értelmezni próbálja.

 

Az írói lét álarcos lét

 

Belebújunk mások lelkébe, regényalakjaink személyiségébe, úgy teszünk, mintha nem is rólunk lenne szó. Miközben természetesen mindig arról beszélünk, ami bennünket kínoz, boldogít, foglalkoztat, ez benne a nagy dőzsölés! A teljességgel önös foglalatosság. Emelkedett írók azt szokták nyilatkozni, hogy az emberiség sorsát akarják jobbá tenni, ezért írnak. Tisztelem ezt az álláspontot, de rám ez nem vonatkozik. Ahogyan a játszótéren rohangáló gyerekek sem gondolnak arra, hogy erősekké akarnak válni a haza javára, magam is csak rohangálok, mert az jó érzés, és erre késztet egy ismeretlen belső feszültség. Ha az írónak kedve tartja, lehet gyilkos királynő, lehet a fantázia síkján kisisten, kivégeztethet, akit akar, vagy megszeretgetheti és parancsba adhatja akár a megnyúzatását. Ez a lét olykor maga a szabadság. Felszabadulunk a kötelező, a hivatalos és hivatalnoki racionalitás, a hétköznapi józankodás alól, megszabadulhatunk attól a görcstől, hogy személyiségünknek mindenképp érthetőnek, koherensnek kell látszódnia, máskülönben hebehurgyának, lököttnek, lükének, komolytalannak néznének bennünket a rendes és megbízható felnőttek. Az írónak - ez benne a legjobb - még csak látszódnia sem szükséges, tudatos és nem tudatos komplexusaival együtt elbújhat az álarc mögött.

Csakhogy! Az írói álarcosdiban - mint a valódi maszkabálon is - korántsem csak vidámság van jelen. Lehetségesek fájdalmas mozzanatok, kínos események átélése, lehetséges a hübrisz - az a nagyon veszedelmes dölyf, az a bűnös kevélység -, amit már az antik istenségek is kegyetlenül megbüntettek. A mi keresztény hitünk szerint pedig a hét főbűn közé soroltatik. A jungi pszichológia felől nézve az írói kevélység előidézhet ego-inváziót, amikor a túlburjánzó írói én eluralkodik az alkotó képzeleten és az ítélőképességen.

A farsanghoz természetes módon asszociáljuk a bort, sokszor Dionüszoszt, a részegség istenét. C. G. Jungról olvastam James Hillmann egyik írásában, hogy az 1934-39-es években Jung Nietzsche-szemináriumokat tartott. Dionüszosz nem volt Jung figyelmének középpontjában, inkább

Merkur-Hermész és a Trickster, a Kópé, a Csíny tevő archetípusa foglalkoztatta; ahogyan inkább a skizofrénia, mint a hisztéria. Jung alkímiával foglalkozó írásaiban Dionüszosz a majom, az ördög, a fekete mise között szerepel, mint állati ősünk inkarnációja, mint pogány bűnösségünk bajnoka. Nietzsche lélektani katasztrófájáról Jung úgy gondolkozott, hogy az a dionüszoszi féktelenséggel és hisztériával való azonosulás következménye. Úgy véli Hillmann: volt idő, amikor a fiatal Jungban élt az a titkos félelem, miszerint Nietzsche útjára téved, netán Nietzsche sorsa előképe az ő életének. Jung úgy beszélt Dionüszoszról, mint a szenvedély végtelen mélységéről. Mint lemerülésről az ősi psziché állati mélységeibe. Ez olykor lehet boldogító élmény, de lehet kínos és veszélyes. Az író számára adott a lemerülés lehetősége, a lélektani katasztrófa, a dionüszoszi hisztéria is. Van itt Hillmann-nak egy érdekes gondolata, amely a pszichológusnak szól. Azt írja: ha a pszichoterapeuta félreismeri kliensében Dionüszoszt, vagyis a szenvedélyt és nem tud vele bánni, ez rosszabb, mintha buta lenne. Ez az isten, a bor és a mámor istene középponti szerepet játszik a tragédiákban. A túlzott szenvedélyben összekeveredik a jó és a rossz, ez az, ami hozhat csúcsteljesítményt is, de pusztulást is.

Álarc nélkül

 

Pszichológusként nem engedhetem meg magamnak, hogy egyszer valami furcsa császárnő arca mögül figyeljek kifelé, máskor egy ókori íródeák maszkja mögül, vagy épp a harmincas évek vidéki úriasszonyainak látásmódját vegyem fel a szorongó kliens előtt. Carl Rogers szavával mondva kongruensen, „maszk nélkül” kell részt venni e mesterségben, „azt mutatom, aki vagyok”, nyílt magatartással. (Van másféle pszichológusi felfogás és magatartás is, amikor nem mutatja magát az ember, hanem úgy tesz, mintha fehér-üres képernyő lenne, amire rávetítheti a kliens önmagát.)

Az álarcos írói létezés olykor féktelen farsangolása után kész vezeklés a pszichológusi munka. Itt valami sajátos visszavételt kell végrehajtani. Visszavonulást, szerénységet, csöndet, hallgatást, szinte az alázatos létformát gyakorolni. Az is vezeklő mozzanat, hogy óhatatlanul átél valamennyit az ember a kliens fájdalmából, szorongásából, szenvedéséből.

Az viszont farsangolósan jó benne, hogy az írói lét magányosságával szemben itt megjelenik a Lélek nagy ajándéka: az Én-Te kapcsolat. Továbbá megjelenik az a sajátos pszichológiai kreativitás, amely számomra rendkívülien fontos.

A két szakma és a kreativitás

 

Mindkét szakma megköveteli a kreativitást: a problémák iránti érzékenységet, az értelmi erők folytonos gyakorlatoztatását, a dolgok újrafogalmazását, a távoli (és látszólag nem összetartozó) asszociációk összekapcsolását. Kívánatos a gondolkodásbeli rugalmasság, az előítéletmentesség, az aktív képzelőerő, és az a készség, hogy a bizonytalanságot, az ellentmondásosságot és a dolgok többértelműségét jól és tartósan bírjuk, tűrjük. És ne akarjunk hamar-gyorsan „rövidre zárni”, leegyszerűsíteni valamit, azért, hogy megszabaduljunk attól a feszültségtől, amit a bizonytalanság és többértelműség okoz. Az is ismérve a kreativitásnak, hogy látszólag messzire elkanyarodunk az adott témától, miközben nem lehet szem elől tévesztenünk a célt. Végül a regényírás és a pszichológusi munka kreativitásához egyaránt fontos a bőséges emlékezeti anyag tárolása és ezek verbális felidézése. Ezek a készségek és gyakorlásuk kölcsönösen pozitív transzferként hathatnak, jó esetben, a két mesterségre.

Két területen azonban különbözik az írói és a pszichológusi kreativitás. Egyik a kreativitás folyamata, másika célja. Ezekben nincs azonosság. Az írói kreativitás folyamata a rendszerint termékeny káosszal indul, ekkor még könnyelműen rá lehet hagyatkozni a fantáziálásra, felelőtlenül lehet asszociálni és megváltozott tudatállapotban leledzeni. Az értelem ilyenkor vonja vissza a kapuk őrzőit, hogy az eszmék, gondolatok, ötletek akadály nélkül beronthassanak - ha jól emlékszem, Schiller adta egykor ezt a tanácsot.

Ebben a bacchusi, oldott és imagináló tudatállapotban észre kell venni: mit akar a tudattalan? Milyen szavak akarnak formát ölteni a beszélőszerveinken és tollunkon keresztül. És azt gátlás nélkül leírjuk, bízva abban, hogy később kidobhatjuk, ha nagy ostobaságról van benne szó.

A pszichológus, amikor ott ül a klienssel szemtől szemben, ezt a mámoros szabadságot nem engedheti meg magának. James Hillman szerint ez a fölszabadítok, a gyógyítók, a tanítók, az atyák kreativitása, az Öreg Bölcs archetipikus mintázata.1 Itt nem lehet a tudat bohóckodásával játszani, itt a ráció nem mellőzhető.

Nagy a különbség a kétféle kreativitás célja között is. Az író esetében a cél előhívni az opuszt, a könyvet, a novellát. És mi az opusz a pszichológusi munkában? A psziché maga. Nem kifelé beszélés a különféle maszkok mögül, hanem a kliens fölébresztése. Elősegítése annak, hogy a lélek önmagára ismerjen, amilyennek Isten megtervezte volt. Ezt kellene megvilágítani, az egyéniségben fölfedeztetni. Az opusz itt a másik ember lelke. Ő van a középpontban. Azzá válj, aki vagy! Ez itt a pszichológiai kreativitás célja. Róla van szó, nem rólam. Akár a hangvilla, az egyik megadja a vibrációs tónust, oda-vissza a közös áramlásban történhet valami, amikor nem az írói készség fejlődik, hanem a szenzitív részvétel a másik sorsában.

 

Egy álom az ősökről és a komplexusok

 

Az álmok erejét a mélylélektan jól ismeri. A Zuhog, zuhog a hó című regényemben egy szép, szőke és nagyon erőszakos fiatalasszonyról írtam, nagyanyám volt, falusi kántortanítóné. Az imakönyve megváltoztatta a faluban az ima- könyvdivatot. Korábban a falusi asszonyok nagytestű, barna fedelű, nehézkes, kapcsos imakönyvekkel jártak a misére, amelynek belső fedéllapjára rendszeresen vezették a családtagok születési és halálozási dátumait. Nagyanyám, a fiatal, új kántorné ellenben kicsi, hófehér, gyöngyházfedelű imakönyvvel jelent meg a szentmisén, amikor először ment oda, mintegy bemutatkozott a falu emberei, asszonyai előtt. A regény írása izgalommal és kétségekkel töltött el. Ebben a mardosó időben küldtek nekem az őseim egy csodálatos álmot, amely még most, sok évvel később is erősen megérint. Egyedül és csendesen üldögéltem álmomban egy antik görög színház lelátóján. Körbe zöld lombok, ciprusok, távolabb lenn a színpad. Tíz, húsz szereplő félkörben állt ott, egyforma fehér, görögös, redős ruhában, az antik színházban szokásos álarcot viselték, sárgaréz, vörösréz maszkot. Az élmény megrendítő volt, szavak nélkül, de mégis erőteljesen kommunikáltunk, ők sokan, én egyedül. Szigorúan, erősen, de nem fenyegetően követeltek valamit. Sürgettek, biztattak valamire. Ez az álom és nagyanyám imakönyve így került be a könyvbe:

Soltész Mária kicsi, gyöngyházas imakönyve bizonyos szempontból nézve nem tett jó szolgálatot azon a vidéken, mert az ilyen apró könyvekbe nem lehetett bejegyezni az egykori és a majdani ősök jeles dátumait... Ezért azon a vidéken a régiek emléke hamarább elmerült a feledés zugába. Gyorsan elúsztak az időben az egykori arcok, a szempillantások, a kezek, a születések és a halálok, akár a jégtáblák a folyón és a maszatoló madárszárnyak az őszi egeken. Pedig szükséges tudni a múltakról. Az ősök itt állnak és kitartóan figyelnek. Alinak a színpadon körbe körülöttünk, bizonyára földig leérő, gyönyörű kelméjű, fehér ruhákban állnak, mögöttük illatos bokrok, aszfodélosz és egy néma madár röpte, lábuknál törökszekfű, az arcukon álarc. Sárga, de a legtöbbön inkább vörösréz az álarc, ezek mögül figyelnek, és várnak és hallgatnak, bár hallgatásuk sugár és kérelem, könyörgés és követelődző alázat az el-nem-felejtésért. Üldögélünk a némaságban, nézzük őket, a félkaréjban álló fehéringeseket, néha félrecsúsztatják a rézvörös maszkokat, talán akkor, amikor a sugárzó kérelem nem akar célba találni, ilyenkor erősebben kisüt egy-egy arc, egy élesebb sugár, fehéren izzó homlokok, lágy pofazacskók, érzéki ajkak és vékonyan metszett szájak, mozgékony szemöldökök és hol finom, hol szőrös orrcimpák buknak elő a vastag fémburokból, olyan erősen, komolyan néznek az arcok, amitől elhal a figyelő mellében a szívdobogás is, majd ismét visszacsusszannak a réz maszkok, eltakarván viselőik arcát. Az a különös, hogy az aszfodéloszok, a rododendronok, az orgonák, valamint a káposztatövek előtt a félkaréjban álló múltbéli emberek nem a szépségükért könyörögnek. Még csak nem is az igazságukért... nem a szép, nem a pontosság, hanem csak egy szikrányi megmaradás kell: halvány és kevéske jelenlét. Nem baj, ha a gonoszságuk marad meg vagy a nyomorúságuk, a szégyenük, a sírásuk, a gyilkosságaik, amiket el sem követtek talán, csak akartak, a csalásaik, a gyengeségeik és a bűnük, mert a legfontosabb az, hogy a múltjuk az arcunkra tapadjon és ők megmaradjanak. De a múltat a kicsi imakönyvek nem őrzik.

Őseink fontosak, történeteiket nem felejthetjük, egyéni mítoszaink részei ezek. Az ember alapvető igénye, hogy amit átélt - akár csak gondolatban is -, azt valamiképp kívülre vetítse, lerajzolja a barlang falára, a homokba, a vászonra, beleírja a naplóba, a novellába, a versbe, eltáncolja vagy elmondja barátainak vagy bizalmasan Istennek. A kívülre helyezés tényétől tisztábban látható a múlt. Ami volt, az a leírásunk (elmondásunk) során tudatosodik, strukturálódik, és gyógyulunk tőle.

Számomra a gyógyulást az imént bemutatott álom és annak leírása elősegítette. Nagyanyám-komplexusnak mondom azt, hogy ezt az asszonyt sokáig erősen gyűlöltem, ezzel a gyűlölettel szemben egész gyerekkoromban tehetetlen voltam és bűntudatos. Az említett regény írásakor sokat foglalkoztam vele - az antik színházas álom után egyre lelkesebben -, egyre jobban „ráláttam” ennek az asszonynak a világára, végül szinte beleszerettem.

A történetek és belső élmények megformálása, leírása segíti a személyiségfejlődést és a tisztábban látást, pontosabb képet ad önmagunkról, áttekintőbbek lesznek ettől zűrzavaros problémáink. És ha a problémák pszichikus fájdalmakat okoztak, enyhülhet[-e] a fájdalom a leírás tényétől. Érdemes a fájó konfliktusokat írással felidézni és ismételten átélni.

Sok-sok esztendeje érdekel Theodora bizánci császárnő és férje, Jusztinianusz császár. 1995-ben megjelent a Theodora című regényem, később ennek második része Jusztinianusz címmel. Mikor erre az esszére készültem, utánagondoltam, vajon miféle komplexusok és elfojtott ellentmondások lehetnek kitartó érdeklődésem mögött, amik bizonyára szépen benne sorjáznak, magam előtt is rejtőzve ezekben az írásokban. Mindkét könyv kerettörténete az, hogy egy mai, idősödő férfi - Edwardnak hívják - hobbija Bizánc. Ő írja Theodorát és Jusztinianuszt. Miközben írja, beleszövi saját élményeit, közli műhelynaplóját is. De miért férfi ez az író? Hiszen én nő vagyok. Itt az első ellentmondás, ha tetszik: komplexus, amivel minden nőnek meg kell küzdenie, ha eltér a tradicionális nőszereptől és valamilyen önálló alkotásba kezd. Mondjuk ír. Tele vagyunk - ha e terepre lépünk - szinte alig feloldható kisebbrendűségi érzéssel, mert a tradíció szerint az alkotómunka férfiügy. Hogy jövünk hozzá mi nők? A híres író-költő nők közül előszeretettel emlegetik Sapphót, és hozzáteszik: leszbikus volt. Maga az a kifejezés, hogy „nő író” vagy „írónő”, sok asszonyban, aki ír, dühös berzenkedést kelt, mert ilyen konnotációkat hordoz: cilikés bugyutaság, nyálas érzelgősség, ócska-fülledt-erdős renées erotika. Emlékszünk: ez utóbbit, Erdős Renéet, milyen zseniálisan csipkedi meg Karinthy az Így írtok tiben:

Mentünk lefelé, asszonyok. És Norrah. O elől ment és kinyújtott tenyerén vitte a vérhagymát. Akkor belekiabáltunk a reggelbe és nagy, véres mályvákat ettünk. És bukfenceztünk, Zállih és én, körül-körül, mint valami mámoros, bolondos kis vízilovak. És kacagtunk és sírtunk. De Norrah, az Asszony, kidagadt szemekkel lihegve ment elől a vérhagymával.

Nem akartam sem Erdős Reneé, sem Norrah, sem Tutsek Anna, sem Ciliké lenni, lettem inkább - nem tudatos döntéssel - Edward, a férfi. Ez feloldott valamennyit írói-kisebbrendűségi komplexusomból. Igaz ugyan, hogy ezt az Edwardot biszexuálisnak írtam meg, tehát nem teljesen férfi, szabad egy kicsit nőnek is maradnia. Szintén a jungiánus James Hillmannál olvasom,2 hogy az alkotáshoz Erósz kell, Erósz pedig férfi. Miért van jóval több férfi alkotó, mint nő? Erre a kérdésre adható szociológiai, társadalmi, történelmi magyarázat. Hillman mélylélektani kiindulópontról válaszol. Azt mondja: mivel Erósz férfi, ezért nekünk nőknek előbb ki kell termelni önmagunkból saját Erószunkat, ki kell alakítanunk lélektani értelemben férfias lélekrészünket. Ebben a folyamatban legnehezebb: megküzdeni Aphroditével, azzal a nagyon erős női késztetéssel, ami energiánk jelentős hányadát csábításra, csábulásra, gyöngédség-gesztusokra, szerelemre fordítja és mindarra, ami ezzel jár. A bennünk élő Aphrodité nagyon erős, mindent magának szeretne. Az én Edwardom tehát az én megszült alkotói-eroszom, aki férfias energiákkal rendelkezik, kitartással, céltudatossággal, racionalitással. Szárított füge-fejű és öregedő. Egy férfinek szabad csúfnak és öregnek lennie, amit Aphrodité nem tűrne. Edward ügyvéd, azaz van rendes, polgári foglalkozása is - mint nekem -, és nem csupán kósza íróféle.

A nagyanyám-komplexus feloldódott írás közben, és csitult a nyomasztó írónő-komplexus is azzal, hogy „megszültem” Edwardot. De miféle rejtőzködő ellentmondások húzódhatnak amögött, hogy a Theodora regény főszereplője ez a bizarr császárnő. Teljes ellentéte annak az ideálnak, amit elém állítottak életem első szakaszában. Komoly és okos apácák neveltek szelídségre, tisztaságra, nőies áldozatra, a hagyományos és csakis a régi, mondhatni kissé ma már túlhaladott szigorúságra a nemiség terén. És itt ez a bizánci prostituált, aki Theodora volt fiatalkorában. Császárnői rangra emelkedve hatalmas, agresszív, izgalmas asszony, istenhívő, de komisz és kegyetlen. Szöges ellentéte a keresztény nőideálnak. Férje lángész az építészeti, a jogalkotói, a birodalomépítői munkában. És nagyon szereti Theodorát, törvényes feleséggé teszi, magasra emeli, ugyanakkor azonnal aláveti magát felesége minden akaratának. Gondoljuk meg: egy férfi, aki zseni, törvényes férj, uralkodó, méghozzá nem holmi operettben vagy egy összezsugorodott brit királyságban, hanem a világ legelső, legnagyobb birodalmában... Gondoljuk meg: nem erre vágyik-e minden nő kofától a hercegnőig, zárdanövendéktől a kékharisnyáig? Vagyis arra, hogy egy ilyen férfi alávesse magát párja nőiességének? Úgy tűnik, hogy itt Edward mégis az aphroditéi vonalat részesítette előnyben.

Jegyzetek

1 James Hillmann: "Dionysos in Jung's Writings", in: Facing The Gods, Spring Publications, Inc., University of Dallas.

2 The Myth of Analysis, Three Essays in Archetypal Psychology, Harper Torchbooks 1974, Harper and Row, New York.



« vissza