Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az Európai Közösség és az új világrend


AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉG ÉS AZ ÚJ VILÁGREND

 
 
Gondolatok a geopolitikáról Európa jövőjének tükrében

 
BEVEZETÉS

 
Semmi SEM mutatta jobban a Nyugat zűrzavarát a kommunizmus összeomlása után, mint Francis Fukuyamának, az amerikai külügyminisztérium vezető tanácsadójának nyilatkozata, mely szerint elértük a „történelem végét”.
Hasonló tévedésnek esett áldozatul HEGEL a francia forradalom győzelmekor, GIACOMO DA Fiore a keresztény középkor virágkorában és POLÜBIOSZ a római birodalom csúcspontján. A győzelem mámorában mindnyájan a történelem végét jövendölték, pedig csak összetévesztették egy történelmi korszak végével.
A tájékozódási képesség elvesztése mind a négy gondolkodónál arra volt visszavezethető, hogy hirtelen vesztették el azon megszokott tájékozódási pontokat, melyek által helyüket térben és időben meghatározták. Századunkban generációk nőttek fel a kommunista fenyegetés árnyékában. Az ő számukra a szovjet-orosz birodalom összeomlása a történelmi kontinuitás megszakadását jelenti. Számukra véget ért egy ciklus és megállni látszik az idő, az új korszakra vonatkozóan pedig semmilyen elképzelésük sincs. Hasonlóan tájékozódási pont nélkül maradt a mai européer, aki a térségben való helyzet meghatározással próbálkozik. A geopolitikai környezet, melyben egykor élt, s melyben tájékozódott, megváltozott. Nemrég a tizenkettek Európája még nem volt más, mint az atlanti világ keleti nyúlványa, melynek centruma az Egyesült Államokban volt. Ma azonban az EK egyre inkább belevész az egységesülő kontinensbe, s alig számít már atlanti és mediterrán szegélynek. Ezzel azonban nincs vége a geopolitikai változásoknak. A kontinens mind gyorsabban ébred rá arra, hogy része és nyugati nyúlványa egy sokkal nagyobb ázsiai térségnek, mely egyidejűleg szláv és török, s mellyel Európának újra kell rendeznie kapcsolatait.
Egykor a nyugati világ keleti sarkában, ma az eurázsiai tér nyugati végén határozhatják meg helyzetüket a tizenkettek. E közösség újra Ázsia foka lett — bár Európa mindig is az volt —, csak ez a szerepe egy időre feledésbe merült. Európa ma újra az a metszéspont, melyben Amerika, Afrika és Ázsia találkozik. Miután hozzászoktunk ahhoz, hogy a világtörténelem egyik zsákutcájában szenderegjünk, most hirtelen a világ centrumában ébredtünk fel.
Ahhoz, hogy Európa az ezzel összefüggő kihívásoknak megfeleljen, nem rendelkezik sem olyan eszközökkel, mely a kor megértéséhez szükségeltetnek, sem a szükséges geográfiai paraméterekkel. Mindkettőt saját múltunkból és hagyományainkból kell visszanyernünk.
Ez a célja a most következő gondolatok felvetésének.

 
I. ISMÉTLŐDÉSEK ÉS TÖRÉSEK

 
Az idődimenzióra és annak helyes értelmezésére utalva már Hésziodosz azt mondta, hogy amit mi időnek nevezünk, nem egyenletesen lineáris, hanem ritmikus és ciklikus. Arany-, ezüst-, bronz- és vaskorról beszélt. Az időt — ahogy az ókori Athénban és Germániában mondták — ismétlődések és törések jellemzik, melyek gyorsulnak és lassulnak. Ez a gondolat már a hindu kultúrkörre is hatással volt, s századunk különböző nagy gondolkodóinál, például MIRCEA ELIADÉNÁL és RENÉ GUÉNONNÁL is kifejezésre jutott.

 
ÉVSZÁZADONKÉNTI KORSZAKVÁLTÁS

 
Valójában megállapítható, hogy a 15. század végén kezdődő kor, melyet a történészek újkornak neveznek, Európa történetében ritmust hordoz, mely e kort évszázadokra osztja. Ezt a ritmust magát is törések szakítják meg a századok felénél. Mit is jelent ez konkrétan? Azt, hogy Európa minden évszázada megfelel egy politikai kultúrának. így aló. századot a spanyol és az oszmán birodalom határozza meg. A 17. században Franciaország hegemóniájának lehetünk tanúi. A 18. századot Franciaország és Anglia kettőse és Ausztria közép-európai hatalomként való megerősödése jellemzi. A 19. század Németország és Anglia évszázada, miközben Közép-Európában Oroszország felzárkózik Ausztria-Magyarország mellé.
A XX. században az európai hatalmak hanyatlását, valamint Oroszország és az Egyesült Államok felemelkedését figyelhetjük meg.

 
TÖRÉS AZ ÉVSZÁZADOK FELÉNÉL

 
Az évszázados ritmushoz hasonlóan állandóak a törések az évszázadok felénél. A törökök 1453. évi konstantinápolyi hódítása a Kelet-Római Birodalom végét jelzi. Az 1555-ös augsburgi béke a Német Birodalomban véget vet a katolikusok és protestánsok konfliktusának. II. HENRIK halála (1559) Franciaországban egy évtizedes vallásháború kezdetét jelenti, és RETTEGETT IVÁN 1552-ben Kazány elfoglalásával az oroszok keleti terjeszkedésének nyit utat. az 1648-as münsteri béke megerősíti Franciaország végleges európai hegemóniáját, ellentétben ezzel az 1659-es pireneusi béke Spanyolország hanyatlását pecsételi meg.
A szövetség bukása (1756-ban), amely Ausztriát és Franciaországot összeköti, döntő változást jelent az európai hatalmak politikájában. Az 1848-as forradalom megsemmisíti az 1815-ben létrehozott európai rendet és Franciaországban a második császárság megalapozásához vezet. Közép-Európában Németország tör előre Ausztria rovására. 1945-ben, a második világháború végén Európa megszűnik a világtörténelem önálló alanya lenni, és az Egyesült Államok, valamint Oroszország befolyása alá kerül.

 
A SZÁZADFORDULÓK VÁLSÁGAI

 
AZOKKAL A TÖRÉSEKKEL SZEMBEN, melyek a századok felénél ismétlődnek, a századvégi átalakulások sokkal tartósabbak.
Ezeket az átalakulásokat, melyekben a régi rend megszűnik és új keletkezik, a kortársak válságoknak nevezik. Ez éppúgy érvényes napjainkra, mint az újkor kezdetére.
Az akkori átalakulások Granadával kezdődtek 1492-ben, ezáltal indult meg a spanyol állam belső konszolidálódása és ezzel párhuzamosan — Amerika felfedezésével — nyugati terjeszkedése. Az új rend születése az 1519-es esztendőig nyúlt, amikor V. Károlyt azon birodalom császárává választották, melyben soha sem nyugszik le a nap. Az új század maradék mozaikköveiről a reformáció gondoskodik, mely 1521-től feltartóztathatatlanul terjed. Ugyanebben az évben elesik Nándorfehérvár, és ezzel a törökök számára megnyílik a Duna-völgye és az út Közép-Európába.
Hasonló válságkorszakot élünk át a 16. század végén, amikor 1588-ban a Nagy Armada megsemmisülése Spanyolország hanyatlását pecsételi meg és Anglia felemelkedése előtt nyit utat. 1589-ben Navarrai HENRIK trónvesztése hirdeti a franciaországi vallásháború végét, éppúgy, mint a királyság tekintélyének helyreállítását. A 16. század törékeny egyensúlyának 1618-ban a harmincéves háború kitörése vetett véget.
Új válságkorszak veszi kezdetét 1689-ben, amikor XIV. Lajos expanzív politikája védekezésbe szorul, és a francia hegemónia, mely a 17. századot jellemezte, szertefoszlik. Ugyanebben az időben keleten Buda visszavétele (1686), az oszmán birodalom térvesztését jelzi. Az új rend megszilárdítása nyugaton 1714-ben a spanyol örökösödési háború lezárásával fejeződik be, keleten pedig a pozsareváci békével, mely Bécs és a Porta között köttetik.
1789-ben a 18. századi rendet a francia forradalom rázza meg, és Európában mind ez ideig nem ismert méretű változásokat indít el. Az 1815-ös bécsi kongresszus hoz csak stabilitást a kontinens számára, és alapozza meg az ezt követő időszakot.
Ez a „rendszer” is csak a 19. század végéig tart. Az első szakadás már 1890-ben, Bismarck bukásakor mutatkozik. Az ezt követő francia-orosz szövetség kiszabadítja Franciaországot elszigeteltségéből, és Angliához való közeledést tesz lehetővé számára. Az így keletkező politikai elegy 1914-ben robban. Az új rendet — vagy inkább rendetlenségről kellene beszélni? — öt évvel később az első világháború győztesei Versailles-ban, Trianonban és St. Germainben alapozzák meg.
Az újkor kezdete óta tehát minden századfordulót egy átmeneti korszak jellemez, melyet válságként élnek meg, s ezek a korszakok 30 évig tartanak.

1492-1521
1589-1618
1689-1718
1789-1815
1890-1919

Ez az összefüggés századunkra is érvényes. Az átmenet 1989-ben a berlini fal leomlásával vette kezdetét, s azóta egy nagy átalakulási folyamat kellős közepén vagyunk, mely egyre nagyobb hullámokat ver, és sokáig kihatásai lesznek.
Az elmúlt átalakulási folyamatok analógiájára biztosnak látszik, hogy a jelenlegi válság a következő században a 20-as évekig nyúlik és csak azután zárul le a konszolidációs szakasz. Hogy hogyan néz majd ki az új rend? Ez döntően attól függ majd, hogy miképp használjuk majd ki az előttünk álló harminc évet Bármi lehetséges; destruktív és konstruktív eszközök egyaránt rendelkezésre állnak. Építkezhetünk tartós és gyenge alapokra is. A 18. századihoz hasonló stabilitás vagy 16. századi instabilitás lehet az eredmény.
Sokat nyertünk már akkor is, ha megértjük korunkat, azt mint ciklikusan visszatérő átmeneti kort fogjuk fel, vagyis egy átmeneti korra rendezkedünk be. Hogy mit tehetünk pontosan evvel az idővel, és hogyan kapcsolhatjuk össze pontosan a térdimenzióval, az áll majd fejtegetéseim második részének középpontjában.

 
II. A TÉRSÉG TÖRVÉNYEI

 
Miután az első részben az idődimenziót vizsgáltuk meg, térjünk át a tér vizsgálatára. Konkrétan arról van szó, mint az idődimenziónál, hogy a térdimenzió struktúráját és törvényeit újra felfedezzük.
Itt is találkozhatunk egy európai tradícióval, melyet geopolitikának hívnak, s mely eredeti formájában a görögök és rómaiak „szakrális földrajzáig” nyúlik vissza. Századunkban a brit John MacKinder és a német Karl Haushofer voltak e tudomány legjelesebb képviselői. Mindketten utaltak arra, hogy minden politikai elmélkedésnek az a tény kell, hogy kiindulópontja legyen, hogy kontinensünk alapjában véve nem más, mint Ázsia nyúlványa, illetve toldaléka.

 
A SÍKSÁGOK SZEREPE

 
Ázsiából szemlélve Európa egy mindjobban összeszűkülő tölcsérhez hasonlít, melynek összeszűkülő, konfliktusveszélyes részébe Ázsia belsejéből mindig újabb néptömegek nyomulnak. Európa keleti fele egy végtelen lejtő, mely az Uraltól addig az összeszűkülésig terjed, melyet a Memel-Odessza vonal jelez. Ettől nyugatra kezdődik Közép-Európa és azután a tulajdonképpeni Európa. A kontinens középső részének metszete lényegében észak-déli irányú, melynek északi része nem más, mint a keleti rész meghosszabbítása, amely Oroszországtól francia Flandriáig terjed. Ezen a lejtőn semmilyen természetes határ nem található. Tagozódás csak a kilenc egymással párhuzamos folyó által jön létre. A Drinának, Njemennek, Weichselnek, Oderának, Elbának, Wesernek, Rajnának, Maasnak és a Scheldének azonban nincs olyan szerkezete, mely határokat jelölne ki e területen. Az egész régiót ezért az átlagosnál nagyobb politikai fluktuáció jellemzi.
Jó példa erre a németek megtelepedési területe, melynek határa az Odera és az Elba között változott, majd az Elbától a Njemenre helyeződött át, míg végül mégis az Oderához került. Hasonló jelenség figyelhető meg Lengyelországnál is, mely a 15. században még a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt. A 18. századtól kezdődött el területének összezsugorodása mígnem harmadik felosztásakor, 1795-ben végleg megszűnt létezni, s amikor a 20. században újra létrejött, akkor is kifejezetten instabil képződmény maradt. Ezt mutatta az 1945-ös év is, amikor területét egy tollvonással 400 kilométerrel nyugatabbra eltolták. Ehhez hasonló instabilitás jellemzi a baltiakat is, akiknek a területük az Kr. e. 2. évszázadban először a Keleti-tengertől Moszkváig és Kijevig terjedt, majd később lengyel-litván vezetés alatt Európán át a Fekete-tenger partjáig nyúlott, mai kiterjedése azonban csak néhány ezer km a Keleti-tenger partján. Az észak-közép-európai síkság politikai instabilitását megerősíti nyugati nyúlványa is, ahol a flamandok és a vallonok közti feszültség ugyanazon a geopolitikai adottságon nyugszik, mint ettől keletre a németek és lengyelek, oroszok és baltiak vitája.

 
A HEGYLÁNCOK JELENTŐSÉGE

 
A KÖZÉP-EURÓPAI SÍKSÁG DÉLI RÉSZÉN ütközünk először abba az akadályba, mely Közép-Európán az Alpoktól a Kárpátokig átvonul. Keleti fele egyfajta pólyát képez, mely Erdélyt védelmezőén fogja át. Nyugaton a gát két betüremkedéssel végződik, melyek közül az egyik az Alpok délnyugati nyúlványát képezi és a másik Csehországot és Morvaországot fogja át. A szlovák Kárpátok és az Alpok keleti nyúlványa között terül el a harmadik körbezárt terület, a puszta, melyen a magyarok telepedtek le.
Ezektől a területektől délkeletre emelkedik a Balkán-hegység, egy második gát, melynek domborzata olyannyira bonyolult, hogy az ide vándorló népek teljesen összekuszálódva települtek egymásra. A geológiai adottság itt a népek keveredéséhez vezetett. Hozzájárul ehhez még az is, hogy a hegység gyűrődései oly bonyolultak, nem adnak teret a népek számára az azonosságtudat megőrzésére, mint például a magyaroknál az Alföldön. A Balkán végletes domborzata ezáltal azt a hatást költi, mint északon a síkság; Európa mindkét részében hiányzik a (földrajzi tagoltság, ezért mindkét földrajzi egység instabil.
Mindkét hegylánc lábánál található még kél különleges vidék. Nyugaton az. Alpok és az Atlanti-óceán között Franciaország, és keleten a kárpátok és a Fekete-tenger között Moldva a Regát és Dobrudzsa, a mai Románia magja. Mindkét területet tiszta földrajzi határok veszik körül és ezáltal Európa központi stabilizáló tényezőinek számítanak.

 
FÉLSZIGETEK A KONTINEMS PEREMÉN

 
Hogy a kontinensünk geopolitikai alakzatáról alkotott képet teljessé tegyük, szeretnénk még Európa két földrajzi összetevőjére utalni. Először is a kontinens peremén lévő félszigetekre. Ide tartozik délen a görög, az Appennini-, Pireneusi-félsziget éppúgy, mint a Pireneusi-félsziget ellenpontjaként a Kisázsiai-félsziget. Az utóbbi kettő fontos híd szerepét tölti be, mely Európát a Gibraltáron át Afrikával és a Boszporuszon át Ázsiával köti össze, Északon két további félszigetet találunk, az egyiket Dánia, a másikat a svéd-norvég masszívum képezi. Míg az előbbit csak a nagy alföld északi nyúlványának nevezhetjük, az utóbbit már az Ibériai-félsziget északi ellenpontjának kell tekintenünk, éppúgy, ahogyan az Északi-fok Gibraltárnak felel meg, és a híd funkcióját tölti be az Északi-sark felé.

 
SZIGETEK A VÉGEKEN

 
Ahogy kontinensünk összességében nem más, mint egy sokkal nagyobb tér nyugati nyúlványa, úgy maga Európa is szigetekben végződik, melyekhez Nagy-Britannia mellett Izlandot is — mint Ultima Thulét — (Thule a germán mitológiában Germánia középpontja, az elérhetetlenséget szimbolizálja — A.-R.H.) számításba kell venni. A Belső-Ázsiából jövő népvándorlás itt ért véget. Ide vonultak vissza a rómaiak által szorongatott kelták, és ide jöttek a középkorban az ír szerzetesek is, akik visszaadták az Európának megtartott örökséget.
Ezeknek a szigeteknek a kontinenshez fűződő kapcsolata dialektikus. Egyfelől adósai Európának szinte mindennel, népességüket is beleértve, másfelől örökségünk őrzői, mellyel mindig újra serkentenek minket.

 
A KÜLÖNBÖZŐ STABILITÁSÚ TÉRSÉGEK

 
Ha az egyes területek után még egyszer az egész kontinensre pillantunk, megállapíthatjuk, hogy Európa földrajzilag két nagyon eltérő típusú régióra osztható.
Az első típus világos, jól definiálható határokkal rendelkezik, helyek a partok vagy a domborzat tagoltsága mentén húzódnak. Itt zárt emberi közösségeket találunk stabil települési formában. Ehhez a típushoz tartozik a Skandináv-félsziget, a Pireneusi- és az Appennini-félsziget, a brit szigetcsoport, Franciaország és Románia magja, Európa centrumában a cseh négyszög, a szlovák hegyvidék és a magyar Alföld.
A másik típusnál vagy a természetes határok hiányoznak — mint a Kelet-Európai síkságon — vagy túlontúl sok van ilyen határokból, mint a Balkánon. Az első variáció a népek eltolódását eredményezi hosszanti irányba, a második egy kibogozhatatlan összekuszálódáshoz vezet. Mindkettő a fegyveres konfliktus veszélyét rejti magában, s fő jellemvonásuk a politikai instabilitás.
Fejtegetéseim harmadik részének fő feladata olyan eszközöket és utakat találni, melyek a veszélyeztetett térség stabilizálódásához vezetnek, és Európát ezáltal saját stabilizációjához segítik.

 
III. AZ EURÓPAI EGYENSÚLY

 
EURÓPA BELSŐ EGYENSÚLYÁNAK KÉRDÉSE közvetlen kapcsolatban áll a földrész politikai szerveződésével. Ebben a tekintetben pillanatnyilag — „Maastricht” által is fokozva — a legnagyobb zavar uralkodik. Az egyik oka ennek az, hogy a jövő Európáját sokan csak egy teljesen integrált, egységes és kontinentális blokk formájában tudják elképzelni. A gazdasági és pénzügyi unió után, ezen vélemények szerint, a politikai uniónak kell következnie, vagyis a közös európai gazdasági tér kialakítása után a nagy, összeurópai egységállam létrehozása lesz napirenden.
Hogy ennek éppen Közép-Európa számára milyen következményei lennének, ezt valószínűleg sem keleten, sem nyugaton nem gondolták át. Csak idő kérdése, hogy az újra egyesített német gazdasági potenciál mikor fog ebben a térségben politikailag is szerepet vállalni. Ennek az új gravitációs centrumnak az első áldozata Ausztria lenne, amely az EK-ba való belépésével az 1938-as „Anschluss”-t ismételné meg. Ami a többi kelet-közép-európai országot illeti, az ő „integrációjuk” sem különbözne egy bekebelezéstől. Egy Németország köré centrálódó Közép-Európa fejlődése ebben az esetben előre meghatározott lenne.
Az ilyen irányú fejlődés első jele az új Németország politikai centrumának Bonnból Berlinbe történő áthelyezése.
80 kilométerre a lengyel-német határtól Berlin, Németország többi részéhez viszonyítva sokkal inkább a periférián fekszik, mint bármikor ezelőtt. Hogy ez mit jelent, érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy ATATÜRK, aki a modem Törökországot létrehozta, éppen fordítva járt el. Isztambult, azt a várost, amely Európa és Ázsia metszéspontján lévő fekvése alapján csak egy birodalom centruma lehetett, megfosztotta a főváros rangjától és Ankarát, egy az ország közepén fekvő várost tett fővárossá. A németek, újraegyesülésük után fővárosuk megválasztásával éppen az ellentétes útra léptek.

 
BERLIN

 
Ez a döntés nem marad politikai következmények nélkül. Ez mindenekelőtt a német politika közép-európai, különösen lengyelországi, a mai csehszlovákiai és magyarországi fokozott érdekeltségéhez vezet. Mert bármilyen messze fekszik is Berlin Németország földrajzi centrumától, Közép-Európa centrumának szempontjából éppen a megfelelő helyen van. Geopolitikailag szemlélve á mai Berlin ezért nem egy állam, hanem legalábbis potenciálisan — egy birodalom központja. Ahhoz, hogy Berlin ezt a szerepet teljesen betöltse, csupán csak egész Európa politikai integrációja hiányzik.
Ezzel azonban a már úgyis kényes egyensúly Európa szívében végleg felborulna. Hiszen alig képzelhető el, hogy a kelet-közép-európai népek Németországnak egy új dominanciájával kiegyeznének — bármilyen burkolt formában jelentkezne is az. Egyes részeinek túlsúlya Közép-Európát sokkal inkább új káoszba taszítaná.
Európa politikai integrációja ezzel olyan határhoz ér, amelynek átlépése veszélyezteti a kontinens statikáját. A kelet-közép-európai népek ezen statika figyelmen kívül hagyásáért már többször — ti. St. Germain-ben, Trianonban és Potsdamban — drágán megfizettek Ezért egy új, az idő és a tér törvényeivel összhangban álló politika feladata, hogy egy harmadik, hibás konstrukciót — ami az európai ház álmának is végét jelentené — megakadályozzon.

 
AZ EURÓPAI KONFÖDERÁCIÓ

 
A politikailag integrált Európa alternatívájának feltétele egy politikailag konföderált kontinens. A következő megszorítással azonban: ezen nem önálló nemzetállamok konföderációját értem — ezzel az egyensúly hiánya Közép-Európában nem szűnne meg —, hanem több föderáció konföderációs kapcsolódását. Ez úgy értendő, hogy minden föderációnak nemzetek feletti elv és nem valamiféle nemzeti eszme alapján kell felépülnie.
Erre éppen Közép-Európában adódik egy kiváló történelmi példa, ti. a Habsburg Monarchia, amely mindén nemzeti alap nélkül állt fenn. Az ok, amiért az a középkortól egészen századunk elejéig fennállt, egyszerűen abban van, hogy a benne egyesült népek kulturális, gazdasági és politikai igényeinek megfelelt. A Habsburg-birodalom volt az egyetlen garancia ezen népek függetlensége és nemzeti identitása megőrzésének Nem más, mint a nagy cseh történész, FRANTISEK Palacky utalt már 1848-ban Ausztriának erre a jelentőségére, amikor a híressé vált mondatot megfogalmazta: „Ha Ausztria nem lenne, ki kellene találni, Európa javára és az emberi nem érdekében.”

 
A KÖZÉP-EURÓPAI KONFÖDERÁCIÓ

 
Mivel ez a birodalom ma már nem létezik, nem marad más számunkra, minthogy újra kitaláljuk. Biztosan sok akadályt kell eközben legyőzni: a régió gazdasági hanyatlásától, a totalitarizmus időszakából megmaradt pszichológiai gátakon át egészen bizonyos történeti antagonizmusokig. Mindezen akadályokkal szemben azonban — mint mindig — érvényesülnek a geopolitikai állandók. Ez érvényes mind a közép-európai népek közös történelme szempontjából, mind a közös szomszédok, elsősorban a közös térségre, (ti a Duna-medencére) való tekintetben. A Duna jelenti a mindenki számára közös tengelyt: a Bécs-Prága-Budapest háromszög pedig a mindenki számára közös magot.
Mégsem korlátozódhat ez a föderáció Ausztriára, Magyarországra és a mai Csehszlovákiára. Ezen országok feladata — mint relatíve stabil térségé — abban áll, hogy konszolidálólag hassanak a Duna-medence és a Balkán instabil területeire. Ez egyrészt északra vezet, Lengyelország csatlakozásához, amely ország déli szomszédjához származása, történelme és kultúrája révén sokféle módon kötődik, másrészt délre, Szlovénia és Horvátország bevonásához, amelyek bizonyos szempontból Lengyelország és a mai Csehszlovákia déli megfelelői.

 
A BALTI ÉS A BALKÁNI FÖDERÁCIÓ

 
Ennek a közép-európai föderációnak stabilizációs kihatásával ezen föderációs elv szerint kellene Európát megszerveznie, mai szó szerint azt jelenti, hogy organizmusokban találjanak egymásra. Északon ez például egy balti föderációhoz vezetne, mely a Keleti-tenger körül mint annak természetes tengelye csoportosul és a balti államokon túl a skandináv országokat is magában foglalja.
Délkeleten viszont egy balkáni föderációt eredményezne, amely Szerbián, Románián és Bulgárián túl, ezen tagországok tengerhez futó részeit is tartalmazná, tehát Albániát, Görögországot és Törökországot. A föderációban a kisebbségi kérdést pedig a svájci példa alapján kellene megoldani.

 
IV. EURÁZSIA

 
Miután Európa belső egyensúlyának törvényére rámutattunk, végül definiálnunk kell kapcsolatait a külvilághoz.
Ebben a vonatkozásban döntő jegy az Ázsiához fűződő kapcsolat, hiszen Európa nyúlványa Ázsiának. Európát két híd köti össze Ázsiával. A keleti szláv világ, mely Oroszországból, Fehéroroszországból és Ukrajnából tevődik össze és a török világ. Mindkettőnek sajátja, hogy Európának kelet felé nem vonnak egyértelmű határokat.
Ez mindenekelőtt érvényes az Uraira, melyről úgy tartják, hogy kontinensünknek a keleti vége. Az Ural mégsem természetes határ. Csúcsai csak ritkán haladják meg a Cseh-erdő magasságát, de átlagmagassága mélyen alatta marad. Közepén az Ural egy hatalmas lejtőt képez, mely Európát közvetlenül köti össze Ázsiával. Két oldalán sem az állat- sem a növényvilág nem különböző, és az embereket tekintve sincs eltérés, hiszen a mongol hatás nyugatra nyúlik az Uralon túl és az Uraitól jóval nyugatra a szláv világban is érezhető. Az Ural (Európa és Ázsia között) választóvonalként kizárólag csak a mi fejünkben létezik, geopolitikailag nincs jelentősége.
Az északkeleti határhoz hasonlóan Európának kérdéses a délkeleti földrajzi határa is. A Boszporusz és a Dardanellák, mely a geográfusok szerint az Ural ellenpontját képezik, a valóságban semmit nem választanak el. Mindkét oldalon a népesség és a domborzat is azonos. A Márvány-tenger mindkét partja a török világhoz tartozik, mely Kelet-Trákiától Anatóliáig terjed.
A keleti szláv és a török világ nemcsak abban közös, hogy Európa szélén helyezkedik el, hanem kulturálisan is nagyon hasonló. Az előbbi nincs kevésbé kitéve az ázsiai hatásnak, mint a második az európainak. Mindkét kultúra szintézis gyümölcse, s ez teszi lehetővé számára, hogy Európa és Ázsia között a híd szerepét töltse be.
Ezt a szerepet tovább erősíti az a közös vonás, hogy mindkettő szinte a végtelenig kelet felé folytatódik. Anatólia így kapcsolatban áll az egész — Azerbajdzsántól Szinkiangon át Mongóliáig terjedő — török-mongol világgal. Oroszország meghosszabbítása (kinyújtott karja) egészen a Csendes-óceán partjáig terjed.
Mindkét világ kapcsolatban áll az európai országokkal, de egymással is tartanak kapcsolatot. Egykor a mongolok rohanták le az oroszokat, másik alkalommal az oroszok kerültek fölénybe. Ma majdnem úgy néz ki, mintha a mérleg újra a másik oldalra billenne.
Két alkalommal, először a reneszánsz korában és később a 20. században tett kísérletet a török és aztán a keleti szláv világ, hogy uralma alá hajtsa egész Európát. Egyiknek is, másiknak is ez csak részben sikerült. Előrenyomulásuk Közép-Európában véget ért. Hatalmuk mindkét alkalommal csak Bécsig terjedt.
Az analógia azonban tovább vezethető. Olyan hatalmakról van szó, melyek kizárólag katonai hatalmon alapultak. Az ilyen birodalmak megalapítása fenntartásukhoz képest könnyű. Mivel sem geopolitikai törvényszerűségre, sem a népek egyetértésére nem alapul, hanem csak a nyers erőszakon áll, óriási katonai befektetést igényel, mely gazdaságilag nem kifizetődő. Ebbe bukott bele az Oszmán Birodalom, és a Szovjetunió sem élte tői gazdasági elsorvadását.
A két hatalom lényegének analógiája végül is felemelkedésüknek és bukásuknak analógiáját is adja, melyek mindkét esetben a koncentrikus körök törvényét követik.

 
AZ OSZMÁN BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA

 
Az oszmán BIRODALOM felemelkedését és bukását tekintve, ez a következőt jelenti: a birodalom központjából — a Márványtenger déli partjától — először az északi rész meghódítása következett kör alakban, mely magában foglalta Trákiát, Macedóniát, Bulgáriát és Dobrudzsát. A második körben Dél-Görögország, Albánia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Moldávia és Regát volt. Végül a harmadik körbe került Magyarország és Erdély.
Ezzel az európai irányú terjeszkedéssel párhuzamosan Ázsia és Afrika irányában is körkörös formában terjeszkedés indult. Az első kör itt Anatólia észak-nyugati részét érintette, a második már elérte az Alexandriai-öbölt és Trapezunt-ot, a harmadik kör pedig már nemcsak Kurdisztánt, Mezopotámiát, Szíriát, Palesztinát és Arábia részeit foglalta magában, hanem Egyiptomon át Líbiáig, Tunéziáig és Algériáig terjedt.
Az Oszmán Birodalom bukása ugyanezt a törvényt követte. Először Európát érintette. Magyarországot és Erdélyt már a 17. században elvesztette. A második kör ellenben csak 1908-ban vált teljessé Hercegovina és Bosznia elvesztésével. Az első kör provinciái — a déli Epirusz, Macedónia és Trákia — 1913-ban váltak le, míg Kelet-Trákia a birodalom fennhatósága alatt maradt.
A bomlási folyamat — ha később is indult meg — Afrikában és Ázsiában is hasonló módon ment végbe. A harmadik kör első vesztesége 1830-ban Algéria volt. Nem sokkal később elvesztek más oszmán hódítások Arábiával, Palesztinával, Szíriával és Mezopotámiával bezárólag, melyeket az első világháborúban kellett feladni. A bomlás itt nem szélesedett ki oly mértékben, mint északon, így a második kör teljes egészében oszmán uralom alatt maradt, és a harmadik körből megmaradt részekkel, köztük Örményországgal és Kurdisztánnal (mely a birodalom Achilles-sarka) alkotják a mai török államot.

 
AZ OROSZ BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA

 
Az Oszmán Birodalom fejlődésével analóg módon az orosz birodalom felemelkedése és hanyatlása is a koncentrikus körök törvényének rendelhető alá, minek következtében a mai felbomlási folyamat jól követhető, bár nem programozható és nem irányítható.
A birodalom kiépítése itt is, miként az oszmánoknál, egy adott központból, ez esetben Moszkvából indult ki. E központból kezdődött Rettegett Iván alatt az első „körzet” kiépítése Ázsia irányába Kazany 1552. évi elfoglalásával és Szibéria meghódításával. A második „körzet” Európát célba véve a 18. században jött létre és Fehér-Oroszországot, valamint Ukrajnát vonta be az orosz birodalomba. Végezetül a harmadik „körzet” a mongol és türk népek nagy részét, valamint a Kaukázus országait foglalta magába. Ezeket a 19. században annektálták.
Habár az orosz birodalom 1917-ben hivatalosan megszűnt, a birodalmi gondolat változatlanul tovább élt. A kommunista forradalmak ebben az értelemben törés nélkül folytatták a cárok politikáját. A második európai „körzet” konstruális továbbfejlesztésének jegyében 1945-ben fél Közép-Európát gyámság alá helyezték, s ezáltal egy negyedik és egyben utolsó „körzet”-et csatoltak birodalmukhoz.
A birodalom a Vörös Hadseregnek az 1978. évi kabuli államcsínyt követő intervenciójával érte el legnagyobb kiterjedését. Nem sokkal ezután azonban összetört a hatalmas teher alatt. Felbomlása, miként az Oszmán Birodalomé, a meghódított „köröket” követte s így értelemszerűen a negyedik „körzet” szétesésével, Közép-Európa elvesztésével kezdődött.
A birodalom azon kísérlete, hogy a további szétesést meggátolják 1991-ben az „unió” „közösséggé” való átalakításához vezetett, melynek alapja két szerződés. Az elsőt 1991. december 8-án Minszkben a három szláv köztársaság: Oroszország, Ukrajna és Belorusszia elnökei kötötték, megalapozván ezzel a „Független Államok Közösségét”.
A másodikat, mely Grúzia és a balti államok kivételével a többi egykori tagköztársaságot vonja be a közösség tagjai közé, 1991. december 21-én Alma Atában írták alá. A két szerződés a régi birodalom újraalapításának és konszolidálásának kísérleteként értékelendő. A minszki szerződés annak a második „körzetnek” az újbóli megalapozása/ mely a 18, században a keleti szláv területeket vonta egybe* Az alma-etai szerződés azt a harmadik „körzetet” rekonstruálja, melyet a 19, században hódítottak meg, s amely mongol és türk népeket foglal magába.
Ezen újraalapítás sikere azonban messzemenően bizonytalan. Különösen érvényes ez Közép-Ázsia és a Kaukázus iszlám által meghatározott köztársaságaira. A FÁK-hoz csatlakozásuknak kizárólag gazdasági okai vannak. Mindenekelőtt gazdaságuk más egykori tagköztársaságokkal való összefonódása az, ami nem enged számukra más választást. Hosszú távon azonban számolni kell a közösségből való kilépésükkel és ezáltal a harmadik kör elvesztésével. Egyszerűen arról van szó, hogy túl nagy az ellentét a szláv civilizáció és a mongol népek iszlám kultúrája közt.
Ami a második „körzetet” illeti, itt egyedül Ukrajna okozhat nehézségeket, amennyiben önálló útra lép. Mindazonáltal a szomszédos köztársaságokkal való gazdasági összefonódás és etnikai keveredés a kiválás ellen hatnak. Ezen túl a geopolitika törvényei is a keleti szláv államok sorsközösségének fenntartása mellett szólnak.

 
SZIBÉRIA

 
Az Oroszország jövőjét érintő döntő kérdés ennélfogva annak az első „körzetnek” a sorsával kapcsolatos, melyet Kazany és Szibéria meghódításával Rettegett Iván hozott létre.
A mongol és türk népek ellenállása a szláv gyarmatosítókkal szemben itt is egyre nő. Ez az ellenállás főleg a kazányi tatárok körében kristályosodik ki, akiknek 61%-n az 1992. március 22-i referendum alapján független tatár állam létesítése mellett foglalt állást. A referendum eredménye megfelel az Orosz Föderáción belül megfigyelhető szabályszerű „szecessziónak”! Ennek következtében Moszkva és az Ural között előbb-utóbb türk-mongol államok olyan konglomerátuma jöhetne létre, amely aztán kapcsolatban állva Kazahsztánnal, egyfajta sorompót állítana Oroszország és szibériai területei közé.
EURÓPA NEM MARADHAT KÖZÖMBÖS ezen folyamatokkal szemben. Annál is inkább nem, mert Szibéria jövőjével együtt saját jövője forog kockán! Ennek alapja először is a régió óriási mennyiségű ásványi kincseiben rejlik. Minden, ami Európában hiányzik, itt nagy bőségben megtalálható. Tüzelőanyag, ércek, gyémánt és arany rejtőznek itt nagy mennyiségben a föld alatt, melyek részben a világ tartalékainak 50%-át teszik ki. Az oroszok azonban nélkülözik a tőkést, a know-how-t, mely ezek kiaknázásához kellene. Az európaiakkal való szoros együttműködés azonban segíthetne rajtuk, biztosabb alapokra helyezvén ezáltal a 21. században egy eurázsiai gazdasági közösség „távol-keletivé” fejlődését.
Szibéria stratégiai megfontolásokból is létfontosságú Európa számára. Itt van ugyanis a MacKinder által elnevezett „Heartland”, a világ geopolitikai tengelye. Aki ezt birtokolja — érvelnek a geopolitikusok — ellenőrzése alá vonhatja a tengereket és a földrészeket. Európa nem engedheti meg, hogy a tengelyt Japán, Kína vagy valamely más hatalom ragadja el. Szibéria és a világ biztonsága az eurázsiai térségbe való kiterjeszkedésétől függ.

 
TÖRÖKORSZÁG

 
Ennek a meghosszabbításnak Oroszország és Szibéria csak az első eleme. A második Törökország.
Már 1959-től kérvényezi Törökország a teljes jogú tagságot az Európai Közösségbe. Idáig mindig elutasításra talált. Tekintettel a megváltozott kelet-európai és balkáni viszonyokra, nem halasztható tovább Törökország felvétele, mert nemcsak a Balkánon és a Fekete-tenger mellékén stabilizáló tényező, hanem a Közel-Keleten is.
Nélkülözhetetlen lesz szerepe a felbomló orosz birodalom harmadik gyűrűjében, az iszlám köztársaságok között. Ezek a népek most egy erősödő kínai, de még inkább iráni befolyásnak vannak kitéve. Csak azáltal akadályozhatjuk meg azt, hogy radikális Európa ellenes erők teret nyerjenek, hogy egy kontinensünkhöz kötődő Törökország vezetése alatt újra életre hívott pántörök mozgalom révén Európához kapcsoljuk őket. Szibéria is csak úgy védhető meg, ha déli részén „biztonsági övként” egy Európával szövetséges hatalom jön létre.
Senki más, csak Törökország töltheti be ezt a feladatot. Ahogyan az ókorban HADRIANUS alatt Anatólia a Római Birodalom keleti határát jelölte, úgy kell most az Európai Közösségnek Törökországot magához fűznie. Európa túlélése északkeleten és délkeleten is csak úgy biztosítható, hogy vonzáskörét az eurázsiai tér felé meghosszabbítjuk.
 
(Fordította: Kecskés László)

* Elhangzott a Batthány Lajos Alapítvány által a határon túli magyar fiatalok számára szervezett annavölgyi szemináriumon, 1992 novemberében.


« vissza