Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az építészeti kritikáról

Adolf Loos a modern építészet egyik úttörője volt. Éppen az általa szorgalmazott, ornamentikától mentes, tiszta architektúra védelmében jelentős publicisztikai tevékenységet is kifejtett. Nem szakfolyóiratokban, hanem a művelt, de az építészet haladása iránt mégis sokszor érzéketlen olvasók tájékoztatása érdekében sokak által olvasott bécsi napilapokban jelentette meg iróniával átszőtt írásait. Egyik írása Mein Auftreten mit der Melba címmel 1900-ben jelent meg a Neues Wiener Tagblattban. Arról szólt, hogy állástalan lévén elvállalta egy akadályozott zenekritikus helyett a New York-i Metropolitanben a Carmen 1895-i nyitó előadásának kritikáját. Ebben Melba játszotta és énekelte Micaela szerepét. Loos gúnyosan emlékeztet, hogy neki a zenéről annyira nem voltak ismeretei, hogy a violinkulcsot a kapukulcstól sem tudta megkülönböztetni. Mégis vállalta a váratlan feladatot, hogy pénzhez jusson. Statisztaként a nagy művésznővel együtt lépett színpadra. Az előadást követően rövid kritikájában gyorsan bemagolt zenei szakszavakat zagyván összekevert, és írását a kívánt időpontig, éjjel egy óra előtt leadta a szerkesztőségben. A reggel megjelent cikk nagy felháborodást váltott ki, a blamázs miatt a főszerkesztő tajtékzott. Végül egy mértékadó másik lap mégis úgy vélte, hogy a kusza szöveg csak kifigurázása a konkurencia sorozatos téves kritikáinak, és így Loos megúszta a botrányt. Azonban konklúziója számunkra ma is érvényes: érteni kell (kellene) ahhoz, amiről ítéletet mondunk. De az építészetről szerinte mindenki szabadon nyilatkozhat és az olvasók legtöbbje azt sem venné észre, ha abban a feszítőművet a függesztőművel (két különféle tartószerkezeti rendszer) a kritikus összecserélné.
 
Bizonyára az építészeti kritikának a szaksajtóra szorítkozó visszavonultsága az oka annak, hogy a nagyközönség tájékozatlanul ítélhet meg jeles alkotásokat. Vagy csak ingadozó véleménnyel közelít éppenséggel az elismeréshez. Gyakran hallom: „Ez jó, csak nem idevaló”. Amivel persze nem lehet egyetérteni, mert ha nem odavaló, akkor nem is lehet jó. A tájékozatlanságnak csakúgy, mint a felületes ítéletnek fő oka, hogy az építészeti kritika műfaja kevésbé keresett és olvasott, mint az irodalomkritika, a zenekritika vagy a színházkritika. Az irodalom-, a színház-, zenei és a képzőművészeti kritikát szakemberek, alkotók vagy műbarát újságírók művelik. Széles érdeklődés kíséri az ipari termékeket ismertető és ezzel egyben bíráló tudósításokat is, gondoljunk csak az új autótípusok fogadtatására: ajánlásaikra, reklámjaikra, mert az elemző hirdetések esetenként súrolják a kritika fogalmát. Az építészeti kritikát ugyan főként építészek írják, igaz, kevesen és ritkán, és szinte kizárólag építészeti szakfolyóiratokban. Ezeket pedig többnyire csak az építészek olvassák. A példa, amit Adolf Loos mutatott azzal, hogy vezető építész létére napilapokban lépett az olvasók elé, nálunk ma szinte ismeretlen. Kár! Talán ezért is indokolt, hogy az építészeti kritika néhány sajátosságával foglalkozzunk.
 
Egy jeles olasz építészeti folyóirat főszerkesztője egyszer úgy nyilatkozott, hogy ha ő havonta közöl egy őszinte kritikát, akkor havonta elveszíti egy barátját. Mert a megkritizált építész bizonyára arra az álláspontra helyezkedik, amit már Vaszary Gábor megfogalmazott: hogy a kritikus az a személy, aki másnál bírálja azt, amit saját maga egyáltalán nem tud megcsinálni.
 
Az építészeti kritika sajátossága, hogy szinte egyenrangú ismereteket kíván az írótól az építőtechnika, az építőművészet és az urbanisztika területéről. Ennek ellenére is lehet nagyon szubjektív. Főleg mert a vélemény a nézőpont sokfélesége miatt változik. Talán éppen a technikához kötődő fejlődése révén az elismert és az elvetett építészet fogalma ugyanis korhoz kötött. Mégpedig viszonylag gyorsan változó mértékben. Jeles építészettörténészünk 1950 körül még elzárkózott a szecesszió értékének elismerésétől, azt írta róla, hogy „légüres térbe dobta a művészt”. Csak néhány év telt el, és nemhogy kritizálták volna a szecessziót, ellenkezőleg, dicsőítették. A kritika nem építészettörténet, de a legújabb kor alkotásainak értékelésében mégis sokszor annak szerepébe kerül. Ezért változott a közelmúltban a Bauhausnak, majd a posztmodernnek a megítélése is. Mert a megvetést az idő múlása korrigálhatja. E két esetben a funkcionalizmushoz, majd a historizmushoz való visszatérést is elfogadták. Ez a kettősség végigvonul a múlt század második felén. És még ma is kísért a véleménykülönbség a Bauhaus követői és az egymást váltó szocreál és posztmodern historizmus kedvelői, művelői és kritizálói között. Fény és árnyék játéka ez. Végül majd az építészettörténetben mindegyik napsütésbe kerülhet.
 
De a kritika szubjektivitását nemcsak az érték késői felismerése motiválhatja, könnyen befolyásolhatja egy alkotó tekintélye is. Akadnak, akiknek értékét nem illik vagy nem lehet (nem szabad?) kétségbe vonni. Az építészeti jelleg értékelésénél figyelembe kell venni a hely szellemét, a „genius loci”-t is. De ennek felismerése is lehet szubjektív. Mégis, a bírálathoz illik az alkotásnak ehhez való viszonyát megismerni (felismerni?) és figyelembe venni. Kizárom az építészeti kritikából az anyagi érdekszerűséget, amely a reklám vagy a korrupció fogalmához tartozik.
 
Az én – esetleg ugyancsak szubjektív – megítélésem szerint a kritika akkor hasznos, ha elemezve ismerteti tárgyát. Már a rómaiak meghatározták a jó architektúra megbízható vonásait. Ez alapvetően az építészet három alapvető feladatának való megfelelés: a funkció, a forma és a konstrukció igényeinek lehető egybehangzó kielégítése. Vagyis az épület először is legyen célszerűen, a feladatának megfelelően kialakítva. Alakja, vagyis formája legyen kompozíciójával és homlokzataival, belső tereivel és térhatároló elemeivel, sőt berendezésével együtt tetszetősen megkomponált. Kívül és belül egyaránt fejezze ki korrekten és érthetően a rendeltetését is. Mindezt a korszerű építőtechnika és épületgépészet igényes és gazdaságos alkalmazásával valósítsa meg. Ez a hármas követelmény a korhoz és a genius locihoz ismét egyaránt kötődik. Már Vitruvius kifejtette az „utilitas–firmitas–venustas” hármasát. Ezt a nagy reneszánsz teoretikus, Vignola is megismételte. A huszadik század elején az amerikai Louis Sullivannak tulajdonítják azt a megállapítást, mely szerint „form follows function” (a forma követi funkciót). Ez jól hangzik ugyan, de csak részben igaz, hiszen nem említi a harmadik tényezőt. Az építészeti kritika tekintetében döntő jelentőségűnek vélem a rómaiak „venustas” kifejezését, ami „kellem”-nek fordítható és tekintendő. Tehát túlmutat a szépségen, és mélyebb emberi kötődést jelent, illetve kíván. Nem stílust, nem ornamenst, nem csak a rendeltetés szolgai követését, ezeknél többet.
 
Csak közbevetőleg kívánom megjegyezni, hogy a római dór–ión–korintusi oszloprendekhez tartozó stílusváltás már az ókorban sem egyszerű formaválogatásra adott lehetőséget, hanem a felsorolás sorrendjében a tartóelemek karcsúsodását követte, főleg a kőfaragás – valamint a kőfejtés és a kőszállítás – fejlődéseként. Ugyancsak itt kell megjegyezni, hogy az épület funkciójának teljesítésébe a belső terek rendeltetésszerű kapcsolatán kívül a technikai szint optimális használata is tartozik. Amit ma az épületgépészet elégít ki. Történeti fejlődésben ez a szabad füstelvezetéstől a távfűtésig, a fáklyától a neonfényig terjed.
 
Végül, de nem utolsósorban egy alkotásnak a környezetéhez való kapcsolatát kell megítélni: a szomszédos épületekhez, a városszerkezethez, a városképhez vagy a táji környezethez való helyes illeszkedést. Az épület kapcsolatát a környezetével meghatározhatják kompozíciójának látványos elemei (tetőidom, fal tagolódás, erkély, terasz, színezés, nyerskő- vagy téglaburkolat, fa tartóváz stb.), végül a környezethez való jó igazodás döntheti el, hogy az épület teljesíti-e a „venustas” igényeit is. Ez alapján ítélhetjük meg, hogy a funkció–forma–konstrukció követelményeinek ugyan eleget tevő alkotás valóban oda való-e vagy sem.
 
A kritikus szubjektivitása ugyan nem kapcsolható ki, de annak szabjon határt a kritizáló felelőssége. A kritika ne törjön meg ígéretes kezdeményezéseket, ne bántson nemes törekvéseket, legfeljebb figyelmeztessen. Adolf Loos A fellépésem Melbával című írásában nem csak arra utal, hogy a témában járatlan ne bíráljon felelőtlenül, de arra is, hogy kárt okozhat.
 
Az építész nehéz feladata még jó teljesítmény esetén is szerteágazó véleményekre ad lehetőséget. És adjon is. A felsorolt szempontok talán közelebb hoznak a világ messze tájairól és hazánk területéről néhány alkotást az érdeklődőhöz.


« vissza