Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az Amerikai Egyesült Államok a világpolitikában (1948)

Az 1947/48. tanévben írott dolgozatot a Budapesti Piarista Gimnázium VI/A. osztályú tanulójaként, Gál István történelemtanárom tanítványaként készítettem el. A történelmi önképzőkörben (Julianus-kör) kívántam előadni, ahol egy évvel korábban Metternich-előadásommal mutatkoztam be. Andorka Rudolf adta elő a diplomata és kancellár Metternich életművét, magam pedig Metternich és Magyarország címmel tartottam előadást. Főleg az USA, a Brit Nemzetközösség, a Dél-afrikai Unió stb. történetével foglalkoztam és a második világháborút követő világpolitikai helyzettel vetettem egybe a történelmi tanulmányaimat. A családi-politikai légkörön és Gál Istvánon kívül Balanyi György piarista, az egyetemes történelem professzora és Balla Antal történész, apám korábbi minisztertársa biztatott tanulmányaim megírására. Valamennyi felsorolt forrásmunka saját könyvem volt, amit — kiegészítve az otthon meglévő könyveket — diákként gyűjtöttem össze az antikváriumokban.

Erre az előadásra a tanév során csak szőkébb körben került sor, önképzőköri előadásként csak 1948 szeptemberében mondtam el és az iskolai újságban már nem volt publikálható. Most is csak azért teszem, mert az előadást akkor halló és az írást olvasó, velem együtt megöregedett egykori diáktársaim élénken emlékeztek reá, „dokumentumként” való publikálását most mint érdekességet szorgalmazták. Természetesen magán viseli a második világháború befejezését követő két-három esztendő történelmi és politikai légkörét, egy 15-16 éves diák gondolatvilágát, aminek 45 év után az akkori hangulat felidézése ad indokot. Hálás vagyok a sorsnak, hogy szemléletemen nem kellett alapvetően változtatnom, és sok mindent megírhattam, megtehettem, ami akkor csak a szellemi készülődés része volt.

 

*

 

Az Amerikai Egyesült Államok világpolitikai súlyát, nagyhatalmi helyzetének következményeit nem kell külön megindokolni. Németország az elmúlt évtizedekben kétszer fogott háborúba az európai és azon keresztül a világhegemónia megszerzésere; ellenfelei mind a kétszer az Egyesült Államoknak köszönhették győzelmüket. Kossuth Lajos amerikai körútja során (1851) elhangzott jóslata, hogy az Unió egykor döntően fog beavatkozni Európa ügyeibe, valóra vált. A nagy magyar államférfi szavai igazolódtak be akkor, amikor az Egyesült Államok roppant katonai és gazdasági hatalma megmentette az ódon Európát a német kolosszus fojtó ölelésétől. Európa népei ma már Amerikára gondolnak, ha szabadságukat veszélyben érzik.

Felmerül a kérdés, hogy miféle tényezők mozgatják az amerikai külpolitikát? Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban a bel- és külpolitikát a közvélemény igazgatja. Olyan fogalmak mint állam, kormány, politikai pártok, egészen mást jelentenek az óceánon túli köztársaságban, mint az európai kontinensen és különösen Magyarországon. Az „állam” és a „kormány” fogalma egészen más meggondolásokat ébreszt odaát, mint nálunk, s arra mindig vigyáznunk kell, hogy a fogalmakat aszerint értelmezzük, amint azt az illető ország népe értelmezi. A kormány nálunk az élet minden apró-cseprő mozzanatába beavatkozó hatalmat jelentett már 1914 előtt is. Az Egyesült Államok népénél a kormány aligha számít. Az élet, különösen a gazdasági élet apró részleteibe a kormányok soha sem avatkozhattak be. A kormányok nem kezdeményezők, még kevésbé a politikai pártok. Minden a közakarat spontán elhatározásából származik. És ez így van a külpolitikában is. Az Egyesült Államok kormánya nem avatkozott volna be Európa két háborújába sem, ha a közvélemény a kormányt nem támogatta volna. ROOSEVELT elnök nem vezethette volna be az általános védkötelezettséget, és nem üzenhette volna meg Japánnak a hadat és nem csatlakozhatott volna a demokratikus hatalmak mellé, ha az amerikai közakarat nem támogatja. A közvélemény elhatározásait elsősorban érdekek, főképpen gazdasági érdekek mozgatják. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy az amerikai közvélemény akaratelhatározásaiban eszményi célok nem szerepelnek. Egy azonban bizonyos, hogy az Egyesült Államokban a társadalom sokszorta erősebb, mint az állam, s bátran kimondhatjuk, hogy az államhatalom a társadalom és a közvélemény hatalma mellett alig jöhet számításba.

 

I.

 

MINT legtöbb államnak, az Amerikai Egyesült Államoknak is megvannak a maga külpolitikai tradíciói, amelyek története folyamán szilárdultak meg. Amikor az államszövetség elszakadt a brit anyaországtól, WASHINGTON és Jefferson azt a nézetet vallották, hogy egy új államnak lehetőleg békés és semleges külpolitikát kell folytatnia. Ez érthető is. Töméntelen sok munka, nagy teendők vártak megoldásra. Washington György hangsúlyozta egyik nyilatkozatában, hogy az Egyesült Államoknak egyetlen célja van: a béke megőrzése. Európa a francia forradalom után végeláthatatlan háborúkba bonyolódott, és az Unió valóban megőrizte semlegességét. Az Egyesült Államok egyik nagy elnöke, James Monroe mondotta ki azt a tételt, hogy az Unió nem tűri, hogy európai hatalom Amerika ügyeibe beavatkozzék, viszont az Egyesült Államok sem avatkozik be az európai kontinens ügyeibe. Ez röviden a híres Monroe-tan, mely 1823-ban keletkezett. A Monroe-elv elsősorban Spanyolország ellen irányult. Ebben az időben lángolt fel a spanyol gyarmatok függetlenségi mozgalma. Egymás után szabadultak fel Mexikó, a közép-amerikai országok, Brazília és a többi dél-amerikai latin állam. Monroe elnök attól tartott, hogy Spanyolország és Portugália megkísérli majd fegyverekkel visszaszerezni az elvesztett területeket. Ezt Amerika nem tűrte volna! A Monroe-tannak kétségkívül döntő része volt abban, hogy Amerika majdnem minden állama kivívta függetlenségét és, hogy Amerika elkülönült Európától.

A Monroe-tan sokáig érvényesült, ha részben még napjainkban is nem érvényesül az amerikai politikában. 1898-ban ezt idézve indították meg a háborút az amerikaiak (USA) Spanyolország ellen. Ez volt az Unió első győzelme a felszabadulás óta európai ország ellen. Csak néhány szóval idézzük fel a spanyol-amerikai háború emlékét. Spanyolország, amely hajdan az egész Újvilág ura volt, a XIX. század első évtizedeiben az amerikai szárazföldön lévő összes gyarmatait elvesztette. A spanyolok nem értettek a gyarmatosításhoz, hivatalnokaik kíméletlenül kifosztották a gyarmatok lakóit, akik az elnyomatásért cserébe még a belső rendet és biztonságot sem kapták meg. Két sziget — Kuba és a távoli Fülöp-szigetek — lakói több ízben fellázadtak a XIX. században. Az 1895-i kubai felkelés olyan heves volt, hogy a kormány nem tudta elnyomni, bár a megszálló katonák a szigor és kegyetlenség minden nemét alkalmazták. (CHURCHILL mint önkéntes részt vett a harcokban a spanyol királyi csapatok oldalán.) Az Egyesült Államok lakossága körében a kubai lakosok és a spanyolok harca irtózatos felháborodást keltett. A sajtó azonnali beavatkozást követelt. Ekkor McKinley elnök a közvélemény nyomásának engedve ultimátumot küldött (1898. április 23.) a spanyol kormánynak, amelyben Kuba haladéktalan átadását követelte. Ezt csak arra hoztuk fel példának, hogy az Egyesült Államokban a háború mechanizmusa, a kezdeményezés, magától a közvéleménytől származott. A nép, legalábbis annak többsége, akarta a háborút. A közvélemény támogatása nélkül Amerikában a kormány egyetlen lépést sem tehet. A háború egyébként az USA fényes győzelmével végződött. Spanyolországot az akkor már kitűnően felkészült amerikai nagyhatalom szinte játszi könnyedséggel leverte. (A Fülöp-szigeteket 20 millió dollárért vette meg a békekötéskor Spanyolországtól.) Az ifjú óriás tehát megmutatta oroszlánkörmeit! A világtérképen már megindult a hatalmi csoportok kialakulása. Ezek a katonai szövetségek beletorkolltak az első világháború kataklizmájába, amelyből egyetlen nagyhatalom sem vonhatta ki magát véglegesen. Az Amerikai Egyesült Államok beavatkozását az antanthatalmak és Németország (a központi hatalmak) között 1914-ben kitört háborúban nagyon nehéz röviden megmagyarázni, egységes okra visszavezetni. Egy bizonyos: az Egyesült Államok népe nem rokonszenvezett a császári Németországgal. A közvélemény már régóta angolbarát! Elfelejtették az emberek a XVIII. század keserű emlékeit, és a közös nyelv, a közös kultúra, sőt részben a közös vallás egybekapcsolják a két angolszász nemzetet. Emerson, a kiváló amerikai filozófus írja, hogy az Egyesült Államok politikai intézményei nem mások, mint az angol intézmények javított, tökéletesített formában, függetlenségi háború keserű emlékeit mindkét nép gyorsan elfelejtette, s azóta a szolidaritás és az egyetértés a legteljesebb köztük. WILSON elnök sem titkolta sohasem az angolbarátságát. A háború kitörése után az Egyesült Államok hamar feladta a nemzetközi jogi értelemben vett semlegességet. Hadianyaggal az antanthatalmak látták el, és azonnal megindult a kölcsönök áradata. Az európai hatalmak már az első időben eladósodtak Amerikában. A beavatkozás első és legfőbb oka kétségkívül pénzügyi természetű. A szövetségesek annyira eladósodtak Amerikában, hogy 1917-ben már nem tudtak a kölcsönkért elfogadható biztosítékot nyújtani. Az előrelátó hitelező nem engedi elveszni adósát! Az akkori német külügyi államtitkár méghozzá nagy diplomáciai oktalanságot követett el azáltal, hogy az Egyesült Államok Texas, Arizona és Új-Mexikó államait — német győzelem esetén — Mexikónak ígérte. A korlátlan tengeralattjáró-harc, melyet a német császár kormánya minden józan meggondoltság ellenére proklamált, Amerika és Németország háborúját szinte természetszerűleg kirobbantotta. Sehol a világon nem lehet úgy megfigyelni, hogy tervszerű propaganda miképpen tudja a közvéleményt befolyásolni, mint itt. Az amerikai közvélemény, mint minden közvélemény, érzelmi alapon roppant könnyen befolyásolható. Megismétlődött az 1898-i propaganda, melyet az amerikai sajtó Spanyolország ellen folytatott, ugyanazzal a hatással.

 

II.

 

Az Amerikai Egyesült Államok, miután nagy áldozatokkal, elég nagy vér- és óriási pénzáldozatokkal győzelemre segítette a szövetségeseket, visszavonult az európai politikától. Az izolációs irány újból felülkerekedett. Az amerikai kormány nem írta alá sem a versailles-i, sem a többi Párizs-környéki békeszerződést, s nem lépett be a Nemzetek Szövetségébe, melynek pedig megalkotója maga Wilson elnök volt. Politikust még nem hagyott cserben nemzete olyan ridegen, szinte csúfosan, mint Wilson elnököt. Pártja, a háborús Demokrata Párt, 1920 novemberében kisebbségben maradt, s a republikánus párti HARDINGOT, egy jelentéktelen, szürke politikust választottak meg elnöknek. A világháborút követő két évtized folyamán az Egyesült Államok a világpolitikában sajátságos, de amerikai szempontból sok tekintetben érthető magatartást tanúsított. Elvben nem vett részt európai ügyek intézésében, de a fontos nemzetközi értekezletekre rendszerint megfigyelőt küldött. A közvélemény visszatért az említett Monroe-elvhez, attól tartva, hogy — a nagy tanulság után nem egészen ok nélkül — reá nézve csak baj származhat abból, ha az Unió szorosabb kapcsolatba lép Európával. A közvélemény megfeledkezett arról, hogy ma egy nagyhatalom nemzetközi konfliktusok esetén nem maradhat semleges. Egy időben úgy látszott, hogy az Egyesült Államok csatlakozik a hágai Nemzetközi Bírósághoz, de CALVIN COOLIDGE elnök, Harding utóda ezt a gondolatot is a leghatározottabban elutasította.

A teljes visszavonulás ma természetesen lehetetlenség. A régi Splendid Isolation-elv alkalmazásának vége. Nagy kérdések állnak a nemzetközi politika homlokterében, amelyek érdeklik és állandóan foglalkoztatják a világ népeit. Szovjet-Oroszország ugyan szakított a polgári gondolattal, mégis elküldte képviselőit minden nagy nemzetközi kérdés tárgyalására, sőt — amint láttuk — a Nemzetek Szövetségébe is belépett. Bár az Egyesült Államok népe az elkülönülés politikájával rokonszenvezett, kormánya mégis több ízben fellépett mint kezdeményező. Harding elnök 1921 júliusában értekezletre hívta össze a tengeri nagyhatalmakat: Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot, Kínát, Japánt, hogy megbeszéljék a leszerelést és elsősorban a tengeri leszerelés általános feltételeit.

Az értekezlet, melynek programpontjai között elsősorban a Távol-Keletnek a leszerelés kérdésébe való bekapcsolása szerepelt, 1921. november 12-én kezdődött és a következő év február 6-án ért véget. A szárazföldi leszerelés az értekezleten szóba sem került. Az Egyesült Államokat elsősorban a tengeri leszerelés érdekelte. A tengeri leszerelésről szóló washingtoni egyezmény létrejött olyképpen, hogy 5:5:3:2:2-ben állapították meg az amerikai, a brit, a japán, a francia és az olasz hajóhad arányszámait. Kimondották, hogy ez a megállapodás 1931-ig érvényes.

MEG KELL MÉG EMLÉKEZNÜNK a diplomáciatörténet egyik ismert eseményéről, a Kellogg-Briand paktumról. 1928-ban KELLOGG amerikai külügyi államtitkár és BRIAND francia külügyminiszter elkészítette a róluk elnevezett paktumot, amely elveti a háborút, mint a politika folytatásának megengedett eszközét. Jelentősége úgyszólván csak elméleti, azonban nem szabad lebecsülnünk, mert az első nemzetközi egyezmény az emberiség történetében, amelyik elítéli a háborút.

Megemlíthetjük még, mint az amerikai diplomácia fontos eseményét azt, hogy HOOVER elnök 1931 júliusában döntőleg szólt bele Európa pénzügyi kérdéseibe, azzal az indítványával, hogy Németország egy esztendős moratóriumot kapjon a jóvátételek fizetésere. Ebből is láthatjuk, hogy Amerika mennyire nem tudta magát politikailag elszakítani Európától. Nem sokkal a fegyverszünet után megindult a kölcsönök hatalmas áradata Európába. Súlyos milliárdokat helyeztek el az amerikai tőkések az európai pénzpiacokon. Ez a pénzügyi politika azonban sok tekintetben kifogásolható volt. Amerika ontotta feleslegeiből a milliárdos kölcsönöket, de maga közben elzárkózott Európától. Pénzt adott, de semmit sem vásárolt. Az európai országoknak nem adott módot arra, hogy a kölcsönösszegeket áruban fizet- essék. Jórészt ezért tört ki a világgazdasági válság 1929-ben.

 

III.

 

Az Egyesült Államok külpolitikájának van egy több évtizedes kitartó, következetesen kidolgozott célja: Amerika összes államainak bekapcsolása az USA gazdasági és politikai közösségébe. Ez a mozgalom az úgynevezett pán-amerikai mozgalom, melynek elindítása Bryan kiváló politikus nevéhez fűződik. A pánamerikai szervezet a nemrég befejeződött második világháborúban kitűnően bevált és szinte remekül működött. Az Egyesült Államok diplomáciája Németországot, valamint szövetségeseit teljesen izolálta Latin-Amerikában. Az amerikai államoktól sem a Német Birodalom, sem szövetségesei nem kaptak a legcsekélyebb anyagi támogatást sem. Ennek a ténynek a megállapítása a jövő szempontjából rendkívül fontos. Az Északi-sarktól a Déli-sark felé lehúzódó hatalmas kontinens lassanként egységes gazdasági és politikai területet alkot, amely egy új háború esetén Washington akaratát fogja végrehajtani.

A pán-amerikai mozgalmat az Egyesült Államok gazdasági és politikai érdekei irányítják. A germán Amerika gazdaságilag, politikailag, katonailag és szellemileg sokkal erősebb a latin Amerikánál. De meg kell állapítanunk, hogy Latin-Amerika sem megvetendő gazdasági szempontból. Az értékes nyersanyagoknak roppant sokaságát termeli: gabona, kávé — lassanként a kaucsuk is — nagyrészt Latin-Amerikából kerül a világpiacra. De az Egyesült Államok, bár mint nyersanyag-termelő is első helyen áll, az ipari termelésben is a legtöbbet termelő és a legelőrehaladottabb része a világnak. Szabványosított termékeket előállító és racionalizált termelése az ipari termékeknek roppant mennyiségét dobja piacra. Ezzel az iparral semmiféle más ipar nem tudja felvenni a versenyt. S ennek a folyton haladó, rohamosan fejlődő nagyiparnak piacokra van szüksége. Elsősorban ez szabja meg az Egyesült Államok külpolitikáját. A két világháború közötti időszakban az Egyesült Államok trösztjei behatoltak Amerika minden államába. De ez a piac is szűknek bizonyult. Betörtek Afrikába is, főleg Dél-Afrikába; Kína függetlensége pedig azért olyan szívügye az Egyesült Államoknak, mert a 400 millió lakosságot számláló birodalom hatalmas piacot jelent az amerikai ipari termékek számára.

ELMONDOTTUK AZ ELŐZŐEKBEN, hogy az első világháború után az amerikai közvélemény izolacionista és pacifista, aminek megvan a magyarázata. Ekkor köszöntött be, közvetlenül az első világháború után, az Egyesült Államokban minden idők legnagyobb jóléte. A munka, a termelés, a vagyonosodás roppant arányú. Amerika népe az általános jólét tekintetében a többi összes népet felülmúlta. Az évenkénti nemzeti jövedelem közeledett a 100 milliárd dollárhoz. Rövidesen, néhány év alatt, hatalmas vagyonok gyűltek egybe. Régen, 1914 előtt, Amerika adósa volt Európának. Most Amerika töltötte be azt a szerepet, nagyobb arányokban, melyet Franciaország töltött be 1914 előtt. Az Unió lett a világ bankárja. Az emberek abban a boldog hitben ringatták magukat, hogy elkövetkezett az aranykor a világra, s ennek sohasem lesz vége. De 1929 őszén a New-York-i tőzsdei összeomlás után eljöttek a világgazdasági válság szomorú hétköznapjai. Roosevelt elnök 1933 után a New Deal néven ismert kísérletével is csak nehezen tudta a gazdasági és pénzügyi egyensúlyt helyreállítani, de az ezt megelőző jólét nem állt azóta helyre.

AZ AMERIKAI KÜLPOLITIKA az új világháború kitöréséig igen tevékeny volt és elsősorban a béke fenntartására irányult. A külpolitika irányvonalát mindenütt, így Amerikában is, a földrajzi helyzet szabja meg. A két óceán irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját. Hitler háborújába az Egyesült Államok szükségszerűen belesodródott. Ez is földrajzi és politikai helyzetéből adódott. Képzeljük el, milyen helyzet áll elő akkor, ha Németország elfoglalja Angliát. Ez azt jelenti, hogy védtelenül marad, illetve a védelem csak helyi erőkre szorítkozik az Atlanti-Óceán felé. A brit hajóhad Amerika keleti partjait is védi. Ezért figyelték olyan éles szemekkel Amerikában, hogy mit akar Németország, és mik a német imperializmus tervei. Hitler háborújába tehát az Egyesült Államok a földrajzi helyzet következtében sodródott bele, de bizonyos ideális meggondolások is hozzájárultak ehhez: meg akarták védeni a demokratikus államok függetlenségét.

Ezek az események is arra mutatnak, hogy a népek életében bekövetkezhetnek olyan esetek, amelyek emberi akaraton kívül állanak. Egy nagyhatalom, ha fenn akarja tartani presztízsét, világkonfliktusokból nem maradhat ki. Mikor az alapító Washingon és Jefferson kimondották azt az intelmet, hogy Amerika ne törődjék Európával és az európai ügyekbe soha be ne avatkozzék, a helyzet egészen más volt: a tizenhárom ősállamot csak laza kötelékek kapcsolták össze. Még egy szörnyű polgárháborún kellett az Egyesült Államoknak átesnie, hogy Washington állama, mint szilárd egység léphessen fel a nemzeti államok társadalmában. Közben több mint száz esztendő leforgása alatt, az államszövetség világhatalommá nőtt. Az előbb említett tétel és a Monroe-féle doktrína teljesen megbukott. Európa helyi jellegű háborújába Amerika nem avatkozott volna be. Hitler és a fasiszta Olaszország háborúja azonban messze túlért a lokális jellegen. Mit akart Németország? Az újabbkori német irodalom a németség egyedülvalóságát hirdette. Az iskolás gyermekeket is arra tanították, hogy ma a németeké Németország, holnap pedig az egész világ. Érhető, hogy a német elbizakodottságnak ezek a példái az amerikaiakat is megriasztották. Roosevelt elnök 1937-ben kijelentette egy nyilatkozatában, hogy akkor, ha az európai demokráciák veszélybe kerülnek, Amerika aligha marad tétlenül.

Az első világháború óta az 1931-től 1941-ig terjedő évtized volt az emberiségnek egyik legválságosabb évtizede. Érezhető volt a válság nemcsak a politikai életben és a közgazdaságban, hanem az emberi lét egész területén, a szellemi és erkölcsi életben egyaránt. Századok óta kialakult szilárd, vagy legalábbis annak látszó intézmények megrendültek. Noha meg kell jegyeznünk, hogy Amerikában ez a lelki válság korántsem öltött olyan méreteket, mint Európában, az Egyesült Államok népe nem vonta kétségbe a demokrácia értékét, ragaszkodott vallásos hitéhez, az alkotmány összes alapvető elveihez.

 

IV.

 

A HARMINCAS ÉVEK ELEJÉN MÁR LÁTSZOTT, hogy elkerülhetetlen az összeütközés a Csendes-Óceán hullámaiból felemelkedő újdonsült nagyhatalom és Amerika között. Japán már egész Kínára szerette volna kiterjeszteni uralmát. 1931-ben már megszállta Mandzsúriát és Mandzsukuo néven birodalma részévé tette. Egészen természetes szövetségese volt HIROHITO Japánja a hasonló eszmekörben élő hitlerista Németországnak és Mussolini Olaszországának. A szolidaritás mind szilárdabb közöttük, s 1931-től kezdve nyilvánvalónak látszott, hogy a totális (fasiszta) államok együtt fogják megvalósítani közös világuralmi törekvéseiket. Erre a célra jött létre az antikomintern paktum. Csak néhány fontosabb eseményt említünk! Az olasz csapatok 1935-ben behatoltak Abesszíniába; Hitler megszállta — ebben az évben — a rajnai zónát. A nyugati hatalmak nem voltak fegyveres mérkőzésre felkészülve, ezért némán tűrték a megaláztatást. Japán 1937-ben újból megtámadta Kínát, Hitler pedig 1938-ban még merészebb lépésre szánta el magát, márciusban bevonult Ausztriába. Ezzel az aktussal óriási lépéssel vitte előre a pángermanizmus gondolatát. Hitler ebben az időben már rettentően erős volt. A munkanélküliséget leküzdötte azzal, hogy működésbe hozta Németország hatalmas nehéziparát. Ezzel egyrészt népszerűvé tette magát a munkások előtt, másrészt pedig túlszárnyalta Franciaországot, amely ebben az időben hozta be a 48 órás munkahetet. Ennek az lett a logikus következménye, hogy a fegyverkezésben alulmaradt. Nem nagyon fegyverkezett azonban Nagy-Britannia sem. A brit kormány élén ebben az időben Neville CHAMBERLAIN állott, akit egy „előkelőkből” álló németbarát klikk befolyásolt. Leváltotta határozott külpolitikát követelő külügyminiszterét, ANTHONY Edent és helyébe lord HALIFAXOT ültette.

Hitler 1939-ben Csehországot szállta meg. Ezzel a ténnyel még nagyobb lépéssel vitte előre a pángermán politika ügyét. BISMARCK, a „vaskancellár” mondotta, hogy akié Csehország, azé Közép-Európa. Csehország kétségkívül Közép-Európa legfontosabb pontja, politikailag és közgazdaságilag egyaránt. Hitler Csehország megszállásával úgyszólván birtokába jutott Közép-Európának. Magyarországot németbarát kormányai már régen Hitler akaratához láncolták, Romániával a Harmadik Birodalom 1939 tavaszán olyan gazdasági szerződést kötött, hogy összes természeti kincsét szinte ellenszolgáltatás nélkül kiszolgáltatta a román kormány a nemzetiszocialista Németországnak. A hadviselés szempontjából természetesen a petróleum volt a legfontosabb, e nélkül Hitler a háborút meg sem indíthatta volna. Németország szerződésszegései Washingtonban mély aggodalmat keltettek. Közben Japán is készülődött. GREWS tokiói amerikai nagykövet — közvetlenül Lengyelország megrohanása előtt — jelentette Roosevelt elnöknek, hogy Japán is a háború küszöbén állt. Roosevelt külpolitikai elve azonban az volt, hogy meg kell őrizni a békés szándéknak legalább a látszatát. Még kormányzása kezdetén, 1933 májusában kijelentette, hogy az Egyesült Államok külpolitikájának célja elsősorban a szomszédokkal való jó viszony és szoros kapcsolat ápolása. Természetesen az elnök itt főként a latin-amerikai államokra és Kanadára gondolt.

AZ ÁLTALÁNOS HADI KÉSZÜLŐDÉS, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a háború elkerülhetetlen, 1938-ban kezdődött. Látjuk a háborúk történetéből, hogy a lázas katonai készülődések a fegyveres mérkőzést az egymással szembenálló felek között szinte elkerülhetetlenné tették. Ez a fegyverkezés rettenetes, eddig minden esetben beteljesedő logikája! Kölcsönös féltékenység, fegyverkezés, a szövetségi rendszerek kiépülése — ezek a csalhatatlan háborús jelek. Hitler a lelki rokonság titkos törvényénél fogva vitte magával az örvénybe a totális államokat. Közvetlenül 1939 előtt a „nagy tér”, melyről a német közgazdászok már egy kis könyvtárt írtak össze, tulajdonképpen már megvan. Hitler puskalövés nélkül megteremtette a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő nagy német birodalmat. Sikerült neki elérnie, ami nem sikerült hajdan Savoyai JENŐNEK, sem később Bismarck hercegnek. Az amerikai közvélemény és Roosevelt elnök sejtette, hogy mi vár az Amerikai Egyesült Államokra. Tudták és érezték, hogy a demokráciákat meg kell menteni, és az új fegyveres mérkőzés esetén ismét az USA lesz a szállító és a háború bankárja. Roosevelt elsősorban a Pánamerikai Unióra akart támaszkodni. Ez volt külpolitikájának az alapja. A gondolat, amely Amerika legnagyobb politikai szellemétől, Jeffersontól származik, a gyakorlati politikában igen jól bevált. LANSING amerikai államtitkár mondotta egy alkalommal, hogy Amerika államait összetartja az emberi jogoknak azonos értelmezése. Ezekben a nehéz időkben valóban szolidárisoknak bizonyultak, s ez a jövőre nézve is fontos tanulsága a második világháborúnak. A tengelyországok egyetlen amerikai országot sem tudtak megnyerni szövetségesül. Valamennyi amerikai ország az Egyesült Államokat támogatta. Az amerikai diplomácia a barátságos külszín és tettetett semlegesség mellett rendkívül aktív volt. Nem sokkal a német-lengyel háború kitörése után Franklin Delano Roosevelt elfogadott a kongresszussal (szenátus és képviselőház) egy törvényt, melyben kimondották, hogy Amerika hadiszereket csak kész- pénzfizetés mellett szállíthat bármely országoknak. Aranyuk azonban csak a demokratikus hatalmaknak volt, így hadfelszerelést csak ők kaptak. (Cash and Carry.)

 

V.

 

Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája és diplomáciai tevékenysége a különböző országok szerint változik. Itt is a közvélemény szava volt döntő. Angliához kapcsolta az Uniót a közös nyelv, a kultúra és részben a vallás. De egyébként az amerikaiak érdeklődése Nagy-Britannia iránt felette csekély volt; a közvélemény Angliával szemben meglehetős közömbösséget tanúsított. Ugyanezt már nem mondhatjuk el Franciaországról, Amerikát Franciaországhoz az érzelmi kapcsolatoknak a szabadságharcig visszamenő szálai kapcsolják. Lafayette marquis megjelenése döntötte el annak idején a szabadságharc sorsát. Ezt az amerikaiak nem felejtik el. Arra természetesen nem gondolnak, hogy Lafayette tábornok azért ment át az Atlanti-Óceánon, hogy a gyarmatok felszabadításával Angliát gyengítse.

Az Egyesült Államok kormányait és közvéleményét elsősorban Japán érdekelte és külpolitikájának irányát is elsősorban ennek viselkedése szabta meg. Japán elsősorban az Egyesült Államoktól vette át civilizációját. Abban a nagy átalakulásban, amely ott a múlt század hatvanas éveitől kezdve történt, az Egyesült Államoknak döntő része volt. A japánoktól féltek az amerikaiak. Lakossága szapora és igénytelen volt! A nagy tömegű japán bevándorlás leszorította volna a munkabéreket. Ezt a munkásosztály, amely nagy fizetésekhez volt szokva, nem tűrte volna el. 1890-ben még csak 2.039 japán élt az Egyesült Államok területén, nagyrészt Kaliforniában. 1900-ban már 7.157, 1910-ben 24.326, 1920-ban 111.010. A japán lakosság szaporodása aggodalommal töltötte el az amerikai közvéleményt és nemsokára egyaránt korlátozták a japán és kínai bevándorlást. A kormányok elsősorban Japán külpolitikáját és politikai viselkedését figyelték. Maga az ország gyűlölt volt az amerikai közvélemény szemében. 1931 óta biztosra lehetett venni, hogy a leszámolásnak a két ország között előbb vagy utóbb el kell következnie. Kétségtelen, hogy az amerikai kormány kísérletet tett a félelmetes ellenséggel és vetélytárssal való békés megegyezésre. Az Oroszország elleni német támadás után HULL külügyi államtitkár tárgyalásokat kezdett KURUSU japán nagykövettel a békés megegyezésről. A fő téma ezeken a tárgyalásokon a kínai kérdés volt. A tárgyalások 1941 őszétől egészen decemberig tartottak. Egyszer csak (1941. december 7-én) Japán nagy meglepetéssel szolgált az ámuló világnak. A japánok megtámadták Pearl Harbourt, az Egyesült Államok óceáni támaszpontját és súlyos veszteséget okoztak az amerikai hajóhadnak. Ezzel kitört a háború a két ország között. Néhány nap múlva (1941. december 11.) Németország és Olaszország is hadat üzent az Egyesült Államoknak.

FRANKLIN DELANO ROOSEVELT kormányának külpolitikai tevékenysége a második világháború folyamán sokban emlékeztet Wilson elnök működésére. A gyakran hangoztatott cél az volt, hogy a győzelem után olyan új nemzetközi rendet teremtsenek, amely a világégés megismétlődését kizárja. Roosevelt elnök az Atlanti-óceánon megfogalmazta Winston Churchill brit miniszterelnökkel a sokat emlegetett Atlanti Chartát, az új békés világrend általános alapelveit. Majd megalkották San Franciscóban az Egyesült Nemzetek Szervezetének (UNO) alapelveit. Ezekből a szép elvekből azóta a világpolitikában egy betű sem lépett életbe. Ahhoz, hogy nagy nemzetközi elvek, vagy intézmények megvalósuljanak, az embereknek, mégpedig az emberek lelkivilágának teljes átalakulására van szükség. Az ember belső eszmevilága vetíti rá világát a külső világra és az intézmények semmit sem érnek, ha az emberi szellem nem alakul át. A békében hinni kell, hit nélkül az intézmények semmit sem érnek. Az első világháború után megalkották a joggal „genfi sóhivatal”-nak csúfolt Népszövetséget. De a békében senki sem hitt. Most ugyanígy vagyunk. Senki sem hisz a békében, ezért a háború a lehetőségek közé tartozik. Abban sem vagyunk biztosak, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete hasznosabbnak bizonyul, mint a szomorú sorsú Nemzetek Szövetsége. Képessé teszik-e alkotásra szétfeszítő belső ellentétei, a nagyhatalmak féltékeny versengése?

Az Egyesült Államok külpolitikai céljait nem lehet félreérteni, vagy félreismerni. Leplezetlenül megnyilvánulnak azok újságcikkekben, nyilatkozatokban és könyvekben. Az Egyesült Államok politikusai és közvéleménye azt a tanulságot vonták le az elmúlt évtizedek eseményeiből, hogy a Monroe-doktrína elvei megbuktak, az izolacionista külpolitika nem üdvös, nem is tartható fenn, mert egy nagyhatalom a történelmi konfliktusokból úgysem maradhat ki. A politika egyébként is cselekvő életet jelent, nem pedig elzárkózást és nem a bajok elkerülését.

Az Egyesült államok népe érthető módon tudatában van saját erejének. A nagyiparban a legelső a világon. A technikában, ami a hadviselés szempontjából rendkívül nagy jelentőségű, senki sem veheti fel vele a versenyt. A találmányokban, az ipari újításokban az Egyesült Államok népe jár a világ élén. A „homo oeconomicus” fogalmát az amerikai ember személyesíti meg. Ez a nép teljesen utilitárius, teljesen gyakorlatias és a tisztán gyakorlati élet területén az összes népek között a legtöbbre vitte. Társadalmi felfordulások nem fenyegetnek úgy, mint Európának csaknem minden országában. Sokan törték a fejüket azon a kérdésen, mi az oka annak, hogy az Egyesült Államokban a forradalmi szocializmusnak egyetlen iránya sem tudott mélyebb gyökeret verni. Foglalkozott ezzel a kérdéssel Ferrero, a nagynevű olasz történész, Werner Sombart, a kiváló német közgazdász. Ferrero szerint az amerikai népből hiányzik az európai munkásosztály két tulajdonsága: az irigység és a lustaság. Sombart az okot a gazdasági élet realitásában találja meg. A munkásnak a vállalatok megadták azt a legnagyobb munkabért, amelyet megfizethettek. Az amerikai munkás öreg korára tőkét gyűjthet. Mindezt még kiegészíti a puritanizmusból származó individualista közszellem, amely nem kedvez a kollektivizmus egyetlen formájának sem. Az amerikai társadalom tehát világnézetileg kétségkívül egységes. A látszólagos széttagoltság mellett is mint szilárd egység léphet fel a külpolitikában. Ez a hadviselés szempontjából döntő jelentőségű.

Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája talán sohasem volt annyira aktív, annyira tudatos, mint napjainkban. Harry S. Truman elnök a hódító, s hegemóniára törekvő amerikanizmusnak tudatos megszemélyesítője. Amerika anélkül, hogy külpolitikai céljait nyíltan hangoztatná, teljes erővel fegyverkezik, építi a támaszpontokat. Truman elnököt gyakran vádolják imperializmussal. Érdemes talán megállnunk egy pillanatra ennél a szónál: imperializmus.

Ezzel a szóval jellemezték az európai hatalmak 1871-ben kezdődő külpolitikáját. Ez persze nem jelenti azt, hogy imperialista külpolitika ne lett volna régebben, ne nyilvánulna meg az egész egyetemes történetben. Az imperializmus terjeszkedési törekvés, amely nem ismer más határt, csak azt, melyet egy másik hasonló, de ellenkező irányú törekvés gördít útjába. Tipikus példája az imperializmusnak a régi Római Birodalom, az újabbak közül az angol impérium. Az angol hatalom meghódította volna a földkerekség összes meghódítatlan részeit, ha ellentétes törekvés meg nem gátolta volna. A németek misztikus és irracionális imperializmusát határtalan uralmi vágy táplálta. Az imperializmus alapja tisztán érzelmi, a Wille zur Macht hatalmi akarat, mely végeredményben a létfenntartás ősösztönéhez vezet. Filozófiáját az első világháború előestéjén teremtették meg francia földön, ott fejtették ki a legszebben és legvilágosabban az imperializmus fogalmát. (A szocialista doktrinerek mást értenek az imperializmus fogalmán, és szociológiai kategóriaként alkalmazzák.)

Az amerikai közírók nem tagadják, hogy az Egyesült Államok kormánya tudatos imperialista politikát folytat. Miért? Ezt az előzőekben már vázoltuk. Fenn akarja tartani piacait, mert ha ez nem sikerül, előáll a munkanélküliség, melynek következményei kiszámíthatatlanok. Az Egyesült Államok imperializmusának tehát elsősorban nem érzelmi, hanem racionális okai vannak. Az Unió racionalizált, minden más ipari országnál aránytalanul többet termelő nagyiparának hatalmas piacokra van szüksége. Szüksége van az eddig meghódított amerikai piacokra, Afrikára és Ázsiának azokra a piacaira is, melyeket most Japántól elvett.

Az orosz terjeszkedés irányát, céljait már nagyjából NAGY PÉTER cár megszabta, s tudatos imperialista volt II. KATALIN cárnő. Oroszország célja kijutni a meleg tengerre, mert alig van fagymentes kikötője. Ezért régi törekvése kijutni Konstantinápolyon keresztül a Földközi-tengerre (keleti kérdés), esetleg Svédországon és Norvégián keresztül áthatolva az Atlanti-Óceán fagymentes kikötőibe. Konstantinápoly iránt Oroszország bizonyos nosztalgiát is érez, hiszen innen vette kultúráját és vallását.

FELMERÜL A KÉRDÉS, hogy milyen alapja van a szovjet-orosz-amerikai ellentéteknek? Egyikük sincs a másik területére utalva, még kevésbé egymás természeti kincseire. Nyersanyagokban olyan gazdag mind a kettő, hogy akár a gazdasági autarchia elvei szerint is berendezkedhetnének. Ellentéteik tehát elsősorban nem gazdaságiak. Sokkal inkább érzelmiek, sőt világnézetiek és politikaiak. A világuralomért folyik a küzdelem! Ezt az Egyesült Államok legföljebb csak Nagy-Britanniával hajlandó megosztani: Pax Brit- Americana. Vajon a józan ész és a jóakarat fog-e uralkodni a világon? Sajnos a józan ész, az erkölcsi elvek és bölcs tanulságok helyett inkább az agyrémek és a szenvedélyek kormányozzák a világot.

 

 

Forrásmunkák:

 

Balanyi György: Világpolitika (1871-1914)-, Szent István, Bp. (1918.)

Balla Antal: Az utolsó száz év története; Egyetemi Nyomda, Bp. (1931.)

Balla Antal: A legújabb kor világtörténete; Egyetemi Nyomda, Bp. (1937.)

Balla Antal: A legújabb kor gazdaságtörténete; Egyetemi Nyomda, Bp. (1935.)

Balla Antal: A liberalizmus történelme; Légrádi Kiadó, Bp. (1926.)

Balla Antal: Az Észak-amerikai Egyesült Államok története; Légrádi Kiadó, Bp. é. n. (1932.)

Benét, St. V.: Az amerikai szabadság; Officina (Officina könyvtár 82-83) Bp. é. n. (1946)

Commager, Henry Steele: A második világháború története; Új Idők, Bp. é. n. (1947.)

Fuester, Eduard: Egy mozgalmas évszázad története; Bp. (1935.)

Hollósi Somogyi József: Tengerek és gyarmatok; Egyetemi Nyomda, Bp. (1946.)

Horváth-Parragi: Világtörténelmi lexikon I-II.; Egyetemi Nyomda, Bp. (1943.)

Jónás-Szondy: Diplomáciai lexikon; Akadémiai Kiadó, Bp. (1947.)

Juhász Vilmos: Nyersanyagháború; Légrádi Kiadó, Bp. (1940.)

Lippmann, Walter: Amerika válaszúton; Cserépfalvi Kiadó, Bp. (1946.)

Marshall, George: Így győztünk; Bp. é. n. (1946.)

Maurois, André: Amerikai napló; Magyar Téka, Bp. (1948.)

Nádas Ferenc: USA (Az Észak-amerikai Egyesült Államok; gazdaság- és társadalompolitikai tanulmány); Cserépfalvi, Bp. é. n. (1943.)

Nevins, A.-Commager, H. S.: Amerika — Egy szabad nép története; Cserépfalvi, Bp. (1946.)

Pratt, Sir John: Japán és a modern világ; University Press, Oxford, (1942.) (Oxfordi füzetek világkérdésekről; 55.)

Roosevelt, Elliott: Apám így látta; Dante, Bp. (1947.)

Russell, Bertrand: Egy évszázad élettörténete I-II.; Egyetemi Nyomda, Bp. (1934.)

Seignobos, Charles: Korunk története, 1815-1914 Egyetemi Nyomda, Bp. (1921.)

Silberschmidt, Max: Lincolntól Rooseveltig — Hogyan lett az USA világhatalom; Barkóczy, Bp. é. n. (1942.)

Szabó László: Az igazi Amerika; Pallas, Bp. é. n. (1926 után)

Técsői Móricz Kálmán: Évszázados külpolitika; Egyetemi Nyomda, Bp. (1938.)

Wilkie, Wendell: Oszthatatlan világ; Bp. é. n. (1946.)

Woodward, E. L.: A háború eredete; University Press, Oxford, (1940.)



« vissza