Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Antall József, a külpolitikus 1. rész

 

1. rész

 

A MAGYAR ÁLLAMISÁG KEZDETE ÓTA NYILVÁNVALÓ, hogy mindenkori magyar politika alapja a külpolitika. Az évszázadok során, persze a körülményektől függően mindig más formában, de újra és újra, mindegyre ugyanazok a kérdések vetődnek fel, mint SZENT ISTVÁN, vagy a közelebbi múltban, SZÉCHENYI és DEÁK Ferenc idejében. E kérdések lényege, hogy miféle stratégiai választások teszik lehetővé a nemzeti önállóság megőrzését, vagy pesszimistábban fogalmazva: a magyarság puszta fennmaradását. Minthogy a kérdés mindig egy és ugyanaz, kiélezett helyzetekben a történelmi megközelítés nagyon is indokolt, a külpolitikusnak számba kell vennie a sikeres és a kevésbé sikeres megoldásokat, hogy a tanulságokat beépíthesse tevékenységébe. Így tett ANTALL József is. Ezért járnak hamis úton azok a bírálók, akik a historizálást szemére vetik az Antall-kormánynak: Antall külpolitikai sikereit nagyrészt épp annak köszönhette, hogy évszázados perspektívába helyezte az eseményeket s a tennivalókat, ugyanúgy egyébként, mint a modem Európa megteremtői, a kereszténydemokrata Robert SCHUMAN, DE GASPERI és Konrad ADENAUER, vagy a Franciaországot vert helyzetéből kétszer is kiemelő Charles DE GAULLE.

A sikeres külpolitizálásnak, persze, alapfeltételei vannak. Az egyik ezek közül a nemzeti érdekek prioritása, mely magától értetődő, hisz minden nemzet külpolitikáját ez irányítja, mégis szóba kell hozni, mert e prioritás Magyarországon évtizedeken át nem érvényesült, a nemzeti érdekek háttérbe szorultak, a „béketábor” birodalmi érdekei mögé. Történelmünkben nem az első alkalommal egyébként. A másik feltétele a sikerességnek, hogy a külpolitikusnak megfelelő mozgástér álljon a rendelkezésére. A középkorban, egészen Mohácsig ez megvolt, azután majdnem teljesen elveszett, s csak részben állott helyre, a török kiűzetése után. A két világháború közti időszakban, minthogy a szuverenitását az ország visszanyerte, elméletileg szabadon mozoghatott es választhatott a magyar külpolitika, de a valóságban mozgásterét erősen behatárolta Magyarországnak a trianoni béke utáni többszörösen hátrányos nemzetközi helyzete.

1991 májusában Francois MITTERRAND munkaebédre hívta meg Párizsba Antall Józsefet. A francia elnök elsősorban a kezdődő jugoszláv válsággal kapcsolatban kívánta kikérni a magyar miniszterelnök véleményét. A pillanat jelentős: az öt atomhatalom egyike, a világ gazdaságilag negyedik legerősebb állama kíváncsi az alig egy éve demokratizálódott kishatalom felfogására. Az érdeklődés elsősorban az átalakulást irányító Antall Józsefnek szólott, s egyúttal az új Magyarországnak, mely abban a pillanatban oly tekintélyt vívott ki magának, amit sem lélekszáma, sem gazdasági hatalma, sem katonai ereje nem indokolhatott.

A vendéglátók gépkocsiján a Roissy repülőtérről a város felé tartva Antall József, szokása szerint, előbb röviden kikérdezett a kétoldalú kapcsolatokról, azután arról kezdett beszélni, ami leginkább foglalkoztatta. „Mátyás óta nem volt ilyen kedvező külpolitikai helyzetünk, mondotta, a következő két-három évben ezt feltétlenül ki kell használni.”

KÜLPOLITIKAI SZEMPONTBÓL Magyarország helyzete szerencsésen alakult 1989-90-ben. Előzőleg, 1945 és 1989 között, az ország szuverenitása szinte a nullpontra süllyedt, sorozatosan születtek a nemzeti érdekekkel ellentétes, kizárólag a szovjet szempontokat tekintő döntések: mint a Marshall-terv elutasítása 1947-ben, a KGST-hez (1949) majd a Varsói Szerződéshez (1954) történt csatlakozásunk, 1968-ban a csehszlovák reformkommunista kísérlet katonai leverésében való részvételünk, és — az egész periódus idején mindvégig — a szomszédos államokban élő magyar kisebbségek többszörösen hátrányos helyzetének elhallgatása és nem létezőnek tekintése.

Két jelenség azonban a későbbiek szempontjából kedvezően hatott. Az 1956-os forradalom rendkívüli visszhangot keltett az egész világon, s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyarságról a kalandozások kora óta kialakult két kép közül, melyek azóta váltakozva érvényesülnek, a 20. század eleje óta először, ismét a kedvező kép váljék uralkodóvá.1 Másrészt a Kádár-rendszer viszonylagos belső liberalizmusa és a piacgazdaság irányába tett szerény lépései nyomán a nyugati médiában, mely sokáig a két világrendszer konvergenciájának elméletét hirdette, Magyarország többnyire mint a birodalom legelviselhetőbb és legreménytelibb országa jelent meg. A nyugat-európai sajtó a hatvanas években rendszeresen értekezett arról, hogy a kapitalizmus szociáldemokratizálódása ill. a szocializmus „emberi jogosodása” előbb-utóbb a két szisztéma különbségeinek eltűnését fogja majd eredményezni. Jellegzetesek például a párizsi Le Monde vezető publicistájának, André FONTAINE-nek e tárgyban írott cikkei. E gondolatkörben csak SZOLZSENYICIN megjelenése hozott jóval később fordulatot. A politikai ellenzék színre lépése 1988-ban, POZSGAY Imre 1989. februári nyilatkozata a többpártrendszer szükségességéről, majd a nyár elején kezdődött Nemzeti Kerékasztal-tárgyalások tovább erősítették a pozitív képet, így 1989 júliusában a Párizsban tartott G7-csúcsértekezleten a nagyhatalmak először határoztak két közép-kelet-európai állam, méghozzá Lengyelország és Magyarország támogatásáról. A vasfüggöny szimbolikus átvágása augusztusban, majd az NDK-s menekültek kiengedése szeptember elején ugyanezt a tendenciát folytatta; így ebben az időszakban a lengyelek és a magyarok komoly előnyt szereztek a többi „varsói” országgal szemben. Nem véletlen, hogy 1989-90-ben szinte minden vezető nyugati politikus fontosnak tartotta, hogy megjelenjék Budapesten.

Ebben a kedvező pillanatban került döntési helyzetbe Antall József. 1989. október 21-én választották a Magyar Demokrata Fórum elnökévé, de már a szeptember 18-i Kerekasztal-megállapodás megkötése óta miniszterelnök-jelöltként emlegették. Antall rögtön határozott és nagyon tudatos külpolitikai lépésekkel indított. E határozottságnak és tudatosságnak többféle előzménye is volt: elsősorban hosszú idő óta kialakított és alaposan megérlelt koncepciója, másfelől Nyugat-Európában fenntartott személyes kapcsolatai, melyek révén folyamatosan tájékozódott az események hátteréről, harmadrészt pedig az az ígéretes kapcsolatrendszer, amelyet az MDF egyik alapítója, JOÓ Rudolf vezette külügyi munkacsoporttal együtt az év során kialakított.

Minthogy ezekben a hónapokban közvetlenül vele dolgozhattam, majd 1990 szeptemberétől, mint párizsi nagykövet, részt vettem párizsi tárgyalásain, valamint a francia politikusokkal folytatott budapesti megbeszélésein, közelről figyelhettem meg Antall József tárgyalási módszerét, stílusát, kapcsolatteremtő képességét, s azt is, hogy milyen tekintélyt tudott kivívni magának a legjelentősebb nyugati politikusok körében. Antall, ez már kormányra kerülése előtt látható volt, mindvégig saját kezében tartotta a külpolitika irányítását, ugyanúgy, mint a modern európai politika valamennyi jelentősebb személyisége, így például kortársai közül az általa legtöbbre becsült Margaret THATCHER, vagy Francois MITTERRAND, akiről viszont sokkal ellentmondásosabb véleménye volt.

BÁR A SORS NAGYON KEVÉS IDŐT ADOTT Antall Józsefnek, ez az alig négy esztendő a történelem kivételes pillanatai közé tartozik. Évtizedeken át érezhettük úgy, hogy megállt az idő, semmi lényeges nem történik. E rövid periódusban viszont annál gyorsabban zajlott minden, sorsfordító események mentek végbe. Magyarország kiszabadult a birodalom öleléséből, visszanyerte szuverenitását, s olyan politikai és gazdasági szisztémát kezdett kiépíteni, mely hasonlatos a nyugat-európai országokéhoz. A mindennapi politikai csatározások során nem vált eléggé világossá, mi is volt mindebben Antall József szerepe. Az alábbiakban megkísérelem bemutatni, hogy én magam hogyan láttam mindezt. Kétfelől közelítve: előbb beszámolok a közelről látott fontosabb eseményekről és arról, hogyan határozta meg ezeket Antall erőteljes személyisége, majd általánosabb síkra érve, megpróbálok vázolni néhány vonást a külpolitikus Antall portréjához.


 

A FRANCIA KAPCSOLAT PÉLDÁJA


 

A Budapestre látogató francia politikusok 1989 elejétől kezdve, hivatalos programjuk mellett, mindig találkoztak az ellenzék képviselőivel is. E találkozókra, ahová valamennyi ellenzéki párt hivatalos volt, Christiane MALITCHENKO nagykövet asszony rezidenciáján került sor. Antall először október 24-én volt jelen, amikor Pierre JOXE akkori belügyminiszter járt Pesten. Joxe az egyik legbefolyásosabb francia politikus volt ebben az időben, az elnök bizalmi embere, s amellett a vezetésben a magyarországi fejlemények követésével megbízott kormánytag. Az előkertre nyíló kis szalonban ott volt a szocdem elnök, PETRASOVITS Anna, a kisgazdákat képviselő RAVASZ Károly, az SZDSZ részéről TAMÁS Gáspár Miklós, a FIDESZ-től ROCKENBAUER Zoltán. A szokásos körbemutatkozás során a mindannyiunk közül legismertebb Tamás Gáspár ragadta magához a szót, elmondta, hogy az ellenzék közös jelöltjeként indul a nemsokára sorra kerülő belvárosi pótválasztáson, s hozzátette, kacsintva egyet a belügyminiszter felé, hogy ebből a választási körzetből már számos magyar miniszterelnök került ki.

Joxe rezzenéstelen arccal hallgatta, mintha nem értené, hogy mit mond. Csak akkor élénkült föl, amikor végre Antalira került sor. Faggatni kezdte a belpolitikai helyzetről, kérdezte, hogyan látja a közelebbi és távolabbi jövőt; ketten beszélgettek, a többiekre szinte ügyet sem vetve. A későbbiekben többször is módomban állott föleleveníteni ezt a pillanatot Pierre Joxe-szal: azt mondta, addig sohasem hallott Antaliról, fogalma sem volt ki az, de amikor beszélgetni kezdtek, rögtön megérezte, jelentős emberrel találkozott. Amihez még hozzá kell tenni, hogy Joxe, bár meggyőződéses szocialista s így szemben állott az Antall-képviselte európai politikai eszmerendszerrel, mint reálpolitikus és elkötelezett demokrata minden támogatást megadott mindvégig, míg kormányon volt, az új magyar vezetésnek. Pierre Joxe apja, a gaulle-ista Louis Joxe 1953 és 1955 között Moszkvában volt francia nagykövet. Joxe, mint egy beszélgetésünkben elmondta, egyetemistaként vakációit apjánál töltötte, s hamar kiismerte a Szovjetunió valódi természetét. így, a baloldaliak közül szinte egyedülállóan, semmiféle illúziót sem táplált a szovjet szocializmus valódi jellegével kapcsolatban.

KÉT HÉTRE RÁ, ugyancsak a francia nagykövetségen, Roland DUMAS külügyminiszterrel, az EK akkori soros elnökével és Jaques DELORS-ral az EK-Bizottság elnökével találkozott Antall József. Időközben Budapestre jött, hogy fölvegye a hivatalos kapcsolatot az MDF-fel, a gaulle-ista párt, az RPR háromtagú küldöttsége,2 melyet azután december 17-én egy magasabb rangú delegáció követett, Alain JUPPÉ főtitkár vezetésével (tagja volt a magyar származású Nicolas SÁRKÖZY is). A megbeszélések a Kossuth-klubban folytak, másnap sajtóértekezleten számolt be Antall és Juppé a megállapodásokról, délután értelmiségiekkel való találkozó zárta volna a programot, ha közbe nem jön Temesvár; a francia delegáció a magyarokkal együtt ment a Hősök terére, hogy részt vegyen a rögtönzött nagy tüntetésen. Juppé, akiből utóbb külügyminiszter, majd 1995 májusában miniszterelnök lett, s akit a média mint tökéletes, de érzelemmentes komputeragyat jellemez, élete egyik jelentős pillanataként emlegeti budapesti útját.3 Sokszor hozta szóba, így például, amikor 1994 szeptemberében, a párizsi nagykövetségből való távoztamkor a Quai d 'Orsay-n a francia kormány nevében kitüntetett és búcsúztatott; érezte annak idején, mondta közel öt évvel később, hogy történelmi pillanat volt az, s hogy Antall személyében a pillanattal felérő emberrel találkozott.

1990 januárjában látogatott Magyarországra Francois Mitterrand elnök, s néhány nappal előtte megjött az új nagykövet is, Pierre BROCHAND. Kettesben mentünk el hozzá, felveendő a kapcsolatot. Emlékszem, az Ó utcai MDF-székházból indultunk Antall öreg, ütött-kopott Ladáján/Előbb a jobboldali ajtót nyitotta ki, beültetett, s csak azután ült ő maga a volán mögé. Kifogástalanul udvarias volt mindig, régimódian, vagy mondhatnám inkább, európai módra. Ez az udvariasság, mely nem csak gesztusokban nyilvánult meg, hanem egész magatartásában, mindig megadta a kedvező alaphangulatot. így Brochand-nal is rögtön megtalálta a kellő tónust. Arról beszélt, hogy amikor a német hadifogságból szökött franciák 1941-től Magyarországon kerestek és találtak menedéket, apja, idősebb ANTALL József, mint a menekültek ügyével megbízott főtisztviselő, Balatonbogláron helyezte el őket, ahol is teljes szabadságot élveztek. Olyannyira, hogy 1943-ban július 14-én ott emlékeztek meg nemzeti ünnepükről, fölhúzták a nemzeti lobogót, s elénekelték a Marseillaise-t, és hogy ezen az ünnepségen tizenegy évesen ő maga is ott volt. A nagykövet, aki addig még sohasem hallott a kétoldalú kapcsolatoknak erről a megható mozzanatáról, egyszer s mindenkorra meg volt nyerve.

1990. január 19-én látogatott Budapestre, népes delegációval MlTTERRAND francia elnök. A hivatalos tárgyalásokon kívül (egyébként a beteg NÉMETH Miklós miniszterelnök helyett MEDGYESSY Péter fogadta), találkozott egy népes reggeli keretében az ellenzéki pártok képviselőivel, de előtte még külön tárgyalt Antall Józseffel. Annak, hogy őt kiemelten kezelte, jelzésértéke volt. A francia elnök, feltehetőleg Joxe és a pesti követségi jelentések nyomán, Antaliban látta az új magyar demokrácia első vezetőjét. A fél órára tervezett megbeszélés, melyen GRANASZTÓI Györggyel együtt magam is jelen voltam, egyórásra tágult s az új Európa megteremtésének kérdései körül forgott; Antall, de utána Mitterrand is, évezredes perspektívába helyezte a jelen és a jövő Európájának problematikáját. Csak egy kérdésben nem voltak azonos nézeten: Antall a Szovjetunió nyugati határát képzelte az új Európa keleti határának, míg Mitterrand, aki alig három héttel előbb hirdette meg az európai konföderáció tervét, azt fejtegette, hogy Oroszország nélkül semmi sem lehetséges. A találkozó végén Antall átadta a francia elnöknek azt az egyoldalas nyilatkozatot, mely az MDF nézeteit foglalta össze az erdélyi kérdésről.

1990 januárjában Antall hosszabb körutat tett JESZENSZKY Gézával együtt az Egyesült Államokban, majd februárban, az RPR meghívásának eleget téve, Párizsba utazott. Ekkor vette föl a kapcsolatot azokkal a vezető francia politikusokkal, akikkel személyesen addig még nem találkozott, Alain POHER szenátusi elnökkel, Jacques CHIRAC-kal és Valery GlSCARD D 'ESTAING -nel. Nem sokkal később Németországba utazott a CSU kongresszusára, s találkozott a német vezetőkkel, köztük KOHL kancellárral. A magyar választások előtti rendkívül rövid periódusban ezek az utak pontosan jelezték Antall külpolitikai prioritásait, amit később ő maga euroatlanti irányultságnak nevezett: felfogása szerint az új Magyarországnak szakítania kell negyven éves szövetségi rendszerével, és csatlakoznia a NATO-hoz s az EK-hoz.

Ezeket a ma már közhelynek számító gondolatokat akkor még kimondani sem nagyon lehetett, a legtöbb politikus és politológus óvott „az orosz medve” elleni provokációktól.4 Antall első lépései már jól láthatólag előkészítik kormányra kerülése utáni nagy akcióit: a KGST és a Varsói Szerződés felszámolásának javaslatát. Magyarország jövendő integrációja, úgy véltem, a NATO esetében főként az Egyesült Államoktól, az EK esetében pedig Németországtól és Franciaországtól fog függeni.

A VÁLASZTÁSOK KÉT FORDULÓJA KÖZT az MDF utolsó ÁM választási nagygyűlésére meghívott egy-egy angol, német és francia politikust.5 Francia résztvevőnek Giscard d 'Estaing-t javasoltam, aki akkor még nem tett le arról, hogy újból elnök legyen. Rögtön igent mondott, és hogy aznap délelőtt még Európa parlamenti kötelezettségeinek is eleget tudjon tenni, repülőgépet bérelt, azzal jött Strasbourgból Budapestre, s aztán még este repült vissza Párizsba. A remek hangulatú választási gyűlés után, Giscard szűk körben együtt vacsorázott Antall Józseffel. Á fő téma a szovjet politika volt, s a Helsinki-egyezmény egyik főszereplője és a jövendő magyar miniszterelnök nagyon jól megértette egymást.

Ennek az estének volt egy érdekes belpolitikai elágazása. Az április 8-i választásokat megelőzően tévévitát rendeztek a két legerősebb párt elnöke, Antall és KIS János között. Szóba kerültek a nemzetközi kötődések is; Antall joggal büszkélkedett pártja jobbközép kapcsolataival, hiszen az európai konzervatív és néppártokat tömörítő EDU fölvette tagjai közé az MDF-et, őt pedig alelnökévé választotta. Kis János, leplezni próbálván szervezete baloldali eredetét és kötődéseit, a riporter kérdésére az SZDSZ nemzetközi liberális kapcsolatairól beszélt. „Érdekes — riposztozott Antall —, a francia liberális pártszövetség, az UDF elnöke épp tegnap járt Pesten, hogy elősegítse az MDF választási győzelmét.”

Miután megkapta kormányalakítási megbízását, de még a kormány megalakulása és beiktatása előtt, Antall rögtön kezdeményezte, hogy első külföldi útja Bonnba és Párizsba vezessen. Alig öt héttel a kormány hivatalba lépése után létre is jött ez az utazás, melyet az új miniszterelnök, a konkrét kapcsolatfelvétel mellett, szimbolikus jelentőségűnek is szánt: jelezni kívánva, hogy az addig szovjet parancsra működő magyar külpolitikát európai magyar külpolitika váltja föl. Antall, mint tudott, nagy híve volt a német orientációnak, jól beszélt németül, hamar baráti viszonyba került Helmuth Kohl kancellárral. De pontosan tudta, hogy Magyarországnak nem szabad, mint a múltban annyiszor, egyetlen szövetségesre tennie, hogy a geopolitikai, s a részben abból fakadó gazdasági adottságok révén stratégiai pozícióban lévő s az újraegyesítéssel csak tovább erősödő Németország befolyását feltétlenül ki kell egyensúlyozni más befolyásokkal. Másfelől, rendszeresen követve O'SVÁTH György révén a brüsszeli EK-központban történteket, tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy az Európai Közösség meghatározó eleme a német-francia kettős, és hogy a magyar csatlakozás csakis mindkét hatalom segítségével történhetik meg. A német kapcsolat szinte magától értetődő volt, már a Kádár-rendszer idején is a legerőteljesebb a nyugatiak közül. A francia-magyar kapcsolatot viszont súlyosan megterhelték, és néhány látszat-gesztus ellenére is, rendkívül alacsony szinten tartották az előítéletek: nemcsak magyar, hanem francia részről is. Ugyanis a magyar Trianon-ressentiment-nek volt francia megfelelője, méghozzá az a különösen külügyi berkekben makacsul élő nézet, hogy a mindkét világháborúban Franciaországgal ellenséges táborban harcoló Magyarország a hajdani ellenfél, ma pedig rivális, Németország érdekszférájába tartozik, és hogy emiatt nem tartozik a franciák által támogatandó közép-kelet-európai államok csoportjába.

Az 1990. június végi Bonn-Párizs útnak tehát az volt az elsődleges üzenete, hogy az új magyar demokrácia egyenrangú kapcsolatokat kíván kialakítani Nyugat-Európa két legfontosabb hatalmával. A francia vezetők, Mitterrand elnök, Michel ROCARD miniszterelnök és az akkor ellenzékben lévő Jacques Chirac és Valery Giscard d 'Estaing, regisztrálták ezt az üzenetet, és be is építették gondolkodásukba; ekkorra datálható a francia külpolitikában az a fordulat, mely átértékelte régiónk országainak megítélését, és a vízumkényszer eltörlésével meg is jelölte, hogy a lengyel-csehszlovák-magyar triónak ad prioritást. (A francia vízumkényszer Romániával és Bulgáriával ma is fennáll.)

HÁROM HÓNAP MÚLVA Antall ismét Párizsba utazott egy politikai díszvacsora főszereplőjeként. A vacsora egyik célja a Batthány Lajos Alapítvány alaptőkéjének megteremtése volt, a másik s fontosabb, a francia politikai és gazdasági élet főszereplőivel való találkozás. Többen le akarták beszélni Antalit a részvételről, mondván, hogy csakis kudarcokra számíthat, a túlságosan drága részvételi díj (5000 illetve 2500 frank) és a francia politikai élet belharcai miatt nagyon kevesen jönnek majd el. Magukat a szervezőket is meglepte a roppant siker, több mint négyszázan jelentek meg a Grande Arche legfelső emeletén lévő óriási teremben, hogy Antalit meghallgassák, gazdasági vezetőkön kívül az ellenzék három nagyágyúja, Chirac, Giscard és Raymond BARREY akiket akkor már évek óta nem tudott senki egy helyre összehozni. A szocialisták részéről viszont csak a párt külügyi titkára, Gérard FUCHS volt jelen.

EKKOR MUTATKOZOTT MEG, hogy a magyar-francia kapcsolatokban az imént említett politikai fordulatot gazdasági fordulat is követheti. A rá következő három év azután megmutatta, hogy mekkora bizalmi tőkét halmozott föl Párizsban Antall József: a volt KGST országokba érkező francia tőke 50%-a került ebben az időszakban Magyarországra, ugyanannyi, mint a többi ex-kommunista államokba együttvéve! A francia befektetők, mit sem törődve a hagyományos román, lengyel, cseh irányultsággal, nagy többségükben felénk igyekeztek, s ez az arány akár nagyobb is lehetett volna, ha az illetékes magyar intézmények több nyitottságot mutatnak. 1990 és 1994 között a francia befektetők, rácáfolva a közelmúlt hagyományaira, elsősorban Magyarországra igyekeztek (amihez hozzájárult az az ingerült reakció is, melyet a Skoda-privatizáció váltott ki Franciaországban, ui. a Volkswagen győzött a Renault előtt. Ebben az időszakban hazánkba annyi működőtőke érkezett, mint az összes volt KGST-országba együttesen, annak ellenére, hogy néhány nagyobb üzlet nem jött létre (a dél-budapesti metróvonal, a Budapest-Kelebia vasútvonal korszerűsítése, egy erőmű létesítése). Mitterrand elnök már 1990 januárjában kétmilliárd frankos hitelt ajánlott fel, s több privatizáció során (telefonkönyv, MATÁV, repülőgép-vásárlás, repülőtér stb.) a francia befektetők vereséget szenvedtek. Ma már megállapítható, hogy a középtávú nemzeti érdekek sokszor nem érvényesültek az adott döntések során, így például ha a MALÉV Boeing gépek helyett Airbust vásárol, ez felhasználható eszköz lett volna az Ek-tárgyalások során.

A vacsorán tehát, ahol a magyar miniszterelnök a Le Figaro külpolitikai főszerkesztőjének kérdéseire válaszolt, a baloldal politikusai nem voltak jelen, viszont másnap délelőtt Michel Rocard miniszterelnök fogadta magyar kollégáját. A Matignonba menet Antall a gépkocsiban azt fejtegette, hogy majd mindenben szót ért Rocard-ral, és hogy egyetértésük azt mutatja, hogy a jobbközép és a balközép felfogása közt sokkal kisebb a különbség, mint bármelyik közép és a politikai szélsőségek között. A beszélgetés, melyen ott volt BOGÁR László külkereskedelmi államtitkár is, olyan jó légkörben zajlott, hogy a két politikus messze túllépte a kijelölt időt. Ez, mint utóbb kiderült, nagy felfordulást okozott; Rocard aznap hivatalos ebédet adott, s a várt vendégek, míg el nem mentünk, nem hajthattak be a miniszterelnökség díszudvarába. A tárgyalásnak egyébként két érdekes mozzanata volt. Antall elmondta, hogy az ország olajtartaléka tizenegy napra elég, Rocard többször rákérdezett, hogy nem száztizenegy napot akart-e mondani, s mikor megértette, milyen kiszolgáltatott helyzetben van emiatt Magyarország, megígérte segítségét. Azután ő maga hozta szóba az NDK nehézfegyvereket, melyekről néhány nappal azelőtt tárgyaltak a francia-német csúcson, s amelyeket, minthogy a Bundeswehrnek nincs rájuk szüksége, Magyarország igényelhetné, tanácsolta, hogy ingyen vagy olcsón megkapja.

Ebből az ügyből – sajnos – nem lett semmi, de Rocard baráti jóakarata nyilvánvaló volt. Hasonló szimpátiával követte az Antall-kormány működését, dacára a világnézeti eltéréseknek, a francia kormány több minisztere is, így elsősorban belügy-, majd hadügyminiszterként Pierre Joxe (áld rendkívül eredményes segítséget nyújtott hazánknak, főképp a rendőrségi együttműködés keretében) és az európai miniszter Elisabeth GUIGOU (akinek hivatali szobájában magyarországi SZENT ERZSÉBET naiv művész készítette szobra állott), s az első időszakban maga Mitterrand elnök is.

A taxisblokád idején is ez a szimpátia érvényesült. Az Európa Tanács főtitkára, a Mitterrand-hoz közelálló szocialista párti Catherine LALUMIÉRE táviratot küldött a kórházban fekvő Antall Józsefnek, melyben teljes támogatásáról biztosítja mint törvényes kormányfőt és az alkotmányos demokrácia megtestesítőjét (a magyar sajtó, a Pesti Hírlapot kivéve, nem közölte a távirat szövegét). Ugyancsak a taxisblokád demokráciaellenes voltát állapította meg Lionel STOLÉRU miniszterelnökségi államtitkár, aki azon a hétvégén a francia kormány ügyeletese volt; Stoléru erről nyilatkozni kívánt a Magyar Televíziónak, amely azonban végül is nem szólaltatta meg a francia politikust.

NOVEMBERBEN KERÜLT SOR Párizsban az EBEÉ konferenciájára, ahol a volt kommunista országok először fogadták el, a Párizsi Charta aláírásával, azokat az alapelveket, amelyeken a nyugati típusú demokráciák épülnek. A konferenciánál, mely inkább csak regisztrálta az év során elért eredményeket, érdekesebbek voltak a külön találkozók. Kettőt kell kiemelni ezek közül: Antall és Mihail GORBACSOV egyórás megbeszélését a szovjet nagykövet rezidenciáján, amely határozottan rácáfol azokra a vádaskodásokra, melyek szerint a magyar miniszterelnök elhanyagolta volna a keleti kapcsolatot, és a magyar-cseh-lengyel csúcstalálkozót. Ezen a megbeszélésen, ahol lengyel részről MAZOWIECKY miniszterelnök, csehszlovák részről pedig Václav HAVEL elnök és CALFA, akkori miniszterelnök volt jelen, mindvégig Antall tartotta a kezében az irányítást. Ő vetette föl, a 13. századi visegrádi hármas királyi találkozót idézve, a három ország politikai és gazdasági együttműködésének gondolatát, amit partnerei szinte azonnal elfogadtak.

A jelenet sokatmondó, még akkor is, ha a fejlemények azóta csak részben váltották is be az induló visegrádi együttműködés reményeit. Egyértelmű volt, hogy a jelen levő politikusok között Antall az egyetlen államférfi, aki képes mélyen elemezni a szituációt — a régió biztonsági problematikáját —, s aki felhasználva a történetiséget is, olyan eredeti megoldást javasol, mely valódi perspektívát nyújthat. Benne volt ebben a kezdeményezésben az a felismerés is, hogy a közép-európai államok, melyek biztonsági és gazdasági problémáikra megoldást csakis az Európai Közösségtől várhatnak, az integráció irányába mozdulva több segítséget remélhetnek az akkor már harminchárom éve integrációjukkal küszködő nyugat-európai államoktól, mint megosztva és egymással nyíltan versengve.

AZ A DEZINTEGRÁCIÓS FOLYAMAT, mely 1991-ben régiónkban (a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában) óriási lendületet kapott, az első szakaszban felértékelte a francia külpolitikusok szemében hazánk szerepét. A Külügyminisztérium folyamatosan tájékozódott, rajtam mint nagyköveten keresztül, a magyar miniszterelnök helyzetértékeléséről, 1991 áprilisában kezdeményezte egy francia-magyar barátsági szerződés megkötését, majd májusban került sor a már említett munkaebédre az Elysée palotában, a külügy- és pénzügyminiszterek, valamint a diplomáciai főtanácsadók, Pierre MOREL és KODOLÁNYI Gyula jelenlétében. Mitterrand is, Antall is egy új formát öltő föderáció fenntartásában gondolkozott, s a magyar miniszterelnök jugoszláv kollégája, a horvát MARKOVIC támogatásának szükségességére hívta föl a figyelmet. „Igen, egy új TITÓRA volna szükségünk”, mondta váratlanul Mitterrand, de látva a megdöbbent arcokat, köztük Dumas külügyminiszterét is, rögtön korrigálta önmagát: „egy új Titóra, aki nem kommunista.” Ezek a különös reakciók már sejtetni engedték, hogy a francia kormány nem a legszerencsésebben fogja kezelni a már akkor fegyveres konfliktussal fenyegető jugoszláv válságot.

A magyar kormány és különösen Antall József iránti megbecsülésnek két másik jele is volt a jugoszláv válsággal kapcsolatban. Pár hónappal a Mitterrand-Antall ebédet megelőzően, az 1991. februári kalasnyikov-botrány idején, amikor a jugoszláv propagandagépezet, a szovjet sajtó és a magyar ellenzék egyszerre támadta a kormányt, a francia Külügyminisztérium felajánlotta segítségét a magyar kormánynak. 1992-ben pedig, amikor először vetődött fel az ENSZ-csapatok Jugoszláviába küldése, Pierre Joxe hadügyminiszter azt szerette volna, ha a francia kéksisakosok a magyarlakta zónákban állomásoznak, ezzel is hozzá kívánva járulni a kétoldalú kapcsolatok elmélyítéséhez.

Sajnos, ez a terv Butrosz GHALI ENSZ-főtitkár ellenállásán megbukott.

A barátsági szerződés aláírására 1991 szeptemberében került sor, ez volt Antall miniszterelnökként immár negyedik, de sajnos utolsó párizsi látogatása. Franciaország az év elején döntött úgy, hogy valamennyi új demokráciával szerződést köt; első volt a sorban Lengyelország, másodiknak szánták Magyarországot. Az ajánlatnak, ugyanúgy mint Antall 1990. júniusi útjának, gesztusértéke volt. A sorrend (utánunk következett Csehszlovákia, s csak azután Románia és Bulgária) azt kívánta jelezni, hogy a Quai d'Orsay szakít régebbi beidegzéseivel, és új preferencia-sorrendet állít föl a közép-kelet-európai térségben. Egy finom szemantikai jelzés is érkezett ezzel kapcsolatban, melyre Jacques FAURÉ aligazgató külön is felhívta a figyelmemet; a szerződés francia ríme, Traité d 'entente et d 'amitié azért foglalta magába a világháborúra emlékeztető antant szót, hogy jelezze, immár Magyarország a Quai d'Orsay szemében nem az, ami nyolc évtizeden át volt: a nyugati szövetségesek ellenfele.

A szerződés elkészülte és aláírása azonban nem ment zavartalanul. Egyrészt a magyar külügyminisztérium, amely sohasem volt képes megérteni a francia kapcsolat fontosságát, húzta-halasztotta az előkészületeket, más barátsági szerződéseket kívánt időben előre venni, úgy hogy végül a miniszterelnök közbeavatkozására volt-szükség ahhoz,-hogy a döntés megszülessék és a szövegezési munkálatok elinduljanak. A május végi párizsi tárgyalásokra elkészült magyar szövegjavaslat hosszú volt, de hiányzott belőle számos lényeges pont, így például a kisebbségi probléma; ezt, javaslatomra, a francia tárgyalópartnerek minden vita nélkül belefoglalták a végleges szövegbe, amelynek mintájául a lengyel-francia szerződés szolgált.

A SZERZŐDÉS ALÁÍRÁSÁRA VÉGÜL IS 1991. szeptember 11-én Z1 került sor az Elysée-palotában. A két állam politikai rendszerének különbsége miatt (Franciaországban ugyanis az elnök, Magyarországon a miniszterelnök jogosult aláírni a nemzetközi szerződéseket) úgy döntöttek, hogy a barátsági szerződést a két külügyminiszter, Roland Dumas és Jeszenszky Géza írja alá a francia elnök, illetve a magyar miniszterelnök jelenlétében. Jelentősége azáltal haladja meg az ugyanazon időszakban más nyugati demokráciákkal kötött szerződésekét, hogy a középkor óta ez volt az első alkalom, hogy a francia és a magyar állam egyenrangú félként tárgyalt egymással, maga a szerződés pedig az első a két nép történetében. Antall törekvései így meghozták eredményüket, az együttműködési és barátsági szerződés kodifikálta az alig másfél év alatt létrehozott új minőségű kapcsolatot. Joggal mondhatta a magyar miniszterelnök abban a videóra vett nyilatkozatában, mely 1992. május 18-án hangzott el a Pont Neuf Alapítvány Közép-Európa Fesztiváljának megnyitóján, hogy a magyar-francia kapcsolatok a történelem során még sohasem voltak olyan jók, mint napjainkban, a 90-es évek elején.

Az egyezmény aláírásával egy időben került sor Párizsban az Európai Demokratikus Unió pártjainak kongresszusára. A vendéglátó, RPR-elnöki minőségében, Jacques Chirac volt. Antall es Chirac közt kitűnő személyes kapcsolat alakult ki, felfogásuk sokban egyezett, Antall őt tartotta a legtöbbre a francia politikusok-, közül: egy budapesti beszélgetésünk során, 1992 áprilisában kifejtette véleményét minden vezető francia politikusról: első helyre tette Chiracot, utána Rocard-t, majd Giscard d'Estaing-t.

A következő csúcsszintű találkozóra 1993. november 8-án került volna sor Párizsban, ezt azonban Antall kölni gyógykezelése miatt el kellett halasztani, s 1994 februárjában már BOROSS Péter képviselte Párizsban az új Magyarországot. Az a tény, hogy több mint két éven át nem került sor a legelső vezetők közti találkozóra (kivéve néhány rövid megbeszélést egy-egy nemzetközi konferencián), paradox módon, éppen a kapcsolatok magasabb szintre kerüléséből adódott; a keretek adva lévén, az adott időszakot inkább a szakminiszterek találkozói jellemezték, akik közül a Budapestre látogatókat Antall minden alkalommal maga is fogadta.

Chirac iránti bizalma akkor sem rendült meg, amikor a jelenlegi francia elnök a legrosszabbul állt a közvélemény-kutatásokban és már-már eltűnni látszott a süllyesztőben. 1993 szeptemberében Budapest adott otthont az EDU kongresszusának: Helmuth Kohl, Jacques Chirac, az osztrák MOCK, a svéd BILDT voltak a legjelentősebb vendégek. Antall hosszan tárgyalt külön is Chirac-kal. A fő téma a jugoszláv helyzet volt. Chirac elmondta, az általa elképzelt megoldások közül egy sem látszik reményteljesnek, s a magyar miniszterelnök tanácsát kérte. Antall úgy vélekedett, csak a határozott, összehangolt és kemény fellépés hozhat eredményt; közel két évvel később, elnökké választásakor, Chirac hasonló állásponttal lépett fel a nyugati szövetségen belül. ~M TTGYANEBBEN AZ IDŐSZAKBAN FOGADTA Antall Budapesten a m m francia védelmi minisztert, Francois LÉOTARD -t. Szóba került (mint a francia politikusokkal való tárgyalások során annyiszor) a második világháború során Magyarországra menekült francia hadifoglyok története. Léotard, aki még sohasem hallott a magyar-francia kapcsolatoknak erről a szép fejezetéről, annyira föllelkesült, hogy kijelentette: a francia hadifoglyokért oly sokat tett idősebb Antall József nevét emléktábla kellene őrizze Párizsban. Léotard úgy tervezte, hogy a táblaavatásra a miniszterelnök párizsi látogatásakor kerül sor. Antall József azonban december 12-én meghalt, s Léotard, aki mint a kormány második embere, a temetésen képviselte Franciaországot, azt javasolta, a készülő emléktábla immár a két Antall, Franciaország két nagy barátjának emlékét őrizze.

Antall franciaországi népszerűségét és óriási tekintélyét jelzik azok a kondoleáló levelek, amelyeket halála után Jacques Chirac, Valery Giscard d'Estaing, Pierre Joxe, Raymond Barre, Michel Rocard és Jean-Marie LUSTIGER, Párizs érseke a gyászolókhoz intézett. Barre és Lustiger hozzám intézett kézírásos levélben fejezte ki a magyar kormány és a gyászoló család iránti együttérzését, Rocard és Giscard pedig néhány kézírásos mondattal egészítette ki gépírásos kondoleáló levelét. Mindannyian kiemelik Antall döntő szerepét Magyarország föl támadásában. Február 19-én az egyik legrégibb párizsi templomban, a Saint-Germain-des-Prés katedrálisban Lustiger celebrált gyászmisét; a templom teljesen megtelt az Antall Józsefre emlékezőkkel, s a vezető politikusok közt ott volt Alain Juppé, Giscard d 'Estaing és Raymond Barre.

NÉGY NAPPAL KÉSŐBB LÁTOGATOTT PÁRIZSBA, BALLADUR miniszterelnök meghívására Boross Péter. Boross, ugyanúgy, mint Antall József is, átvette a nyugati demokratikus államok stílusát, reggel érkezett s este már utazott is vissza, eltérően az 1990 előtti és sajnos 1994-ben visszatért stílustól, mely a protokollban látja a lényeget. A Boross-látogatás fényes bizonyítéka volt Antall József francia politikája teljes sikerének: a vezető francia politikusok a szervezés idején szinte megostromolták a nagykövetséget, hogy találkozhassanak a magyar miniszterelnökkel. Boross Péter így egyetlen napon, melybe belefért a francia gazdasági élet vezető képviselőivel és a párizsi magyarokkal való találkozó is, valamennyi vezető francia politikussal tárgyalt, Mitterrand elnöktől és Balladur miniszterelnöktől egészen Juppéig és Giscard d'Estaing-ig, s valamennyi tárgyalópartnere úgy nyilatkozott, hogy Magyarországot ítéli a közép-kelet-európai térség legelőrehaladottabb és legreményteljesebb országának. Ugyanaznap került sor az Antall-emléktábla felavatására, katonai tiszteletadással s Léotard védelmi miniszternek a két állam kapcsolatait méltató remek stílusú beszédével; ez a banálisnak tűnő ceremónia szimbolikus jelzése volt annak, hogy a szembenállás teljesen véget ért, hogy az a folyamat, melyet Antall József 1990-ben elindított, teljes sikerrel járt. (folytatjuk)


 

Jegyzetek:


 

1 A magyarság külföldi képéről a legjobb összefoglalást Eckhardt Sándor adja A magyarság külföldi arcképe c. tanulmányában, mely a Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? c. kötetben jelent meg (Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939). Eckhardt szerint a nyugati közvéleményben két, egymással homlokegyenest ellenkező kép élt felváltva: az egyik a barbár, elmaradott pusztalakóé, a másik a hősé, aki évszázadok óta a kereszténység védőbástyája.

2 1990. november 17. és 20. között tárgyalt Budapesten az Antall József vezette MDF-delegációval az RPR három nemzetgyűlési képviselő alkotta delegációja, Jean-Pierre Delalande, Jean-Claude Mignon (aki később pártján belül az „új demokráciák” ügyeinek titkára lett és Jacques Godfrain (jelenleg a kooperáció minisztere).

3 Alain Juppé 1993-ban megjelent, naplójegyzetekre épülő könyvében is megemlékezik budapesti útjairól, s különösen Antall Józseffel való találkozásairól. A. Juppé: La tenlation de Venise, Paris, Grasset, 178-180.1.

4 Ez a „ne ingereljük az orosz medvét, mert megvadul és akkor jaj nekünk!” gondolat a kerekasztal-megállapodás és a választások közti időszakban sokszor megjelent a magyar sajtóban; így például a divatokat mindig híven követő Lengyel László fejti ki igen lendületesen a Magyar Napló 1990. február 9-i számában.

5 József Attila Gimnázium dísztermében rendezett gyűlésen a német CDU képviseletében Degger frakcióvezető, az angol Konzervatív Pártéban Prout parlamenti képviselő, Thatcher bizalmasa mondott beszédet, a legnagyobb sikere azonban Giscard d 'Estaing-nek volt.



« vissza