Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Angyalok és angyalt rajzolók

ISTEN HALÁLA SAJÁTOS HELYZETBE HOZTA AZ ANGYALOKAT — írja (idézi) Esterházy Péter a Hrabal könyvében (Magvető, Budapest 1990.). Kiindulópontunk legyen ez az „igaznak nem igaz”, de „termékeny ötlet”. „Próbáljuk elképzelni ezt a pillanatot. Hogyan néztek ki (festettek) abban a pillanatban, amikor meglepte őket (rajtuk ütött) egy alapvető kérdés, legyűrte őket, angyaltudatukat betöltötte, s őket ijesztő erőszakkal hatalmába kerítette? A kérdés pedig, ki kerülhetné meg, így szólt: Mik az angyalok?” Ez az írás erről szól: hogyan „néztek ki” az angyalok Isten halálának pillanatában és azt követően? Hogyan létezhettek tovább az angyalok, hogyan volt lehetséges ezután is ábrázolni őket? Miért tartjuk ezeket a versekben és képeken megjelenő lényeket angyaloknak? Mi az angyal-lét lényege, milyen az, ami angyali? Mihez kezd vajon egy magára maradt angyal, aki megszokott, ám valljuk be, főleg Istenhez kötődő teendőit sajnálatosan kénytelen nélkülözni: nincs kinek hozsannát zengenie, muzsikálnia, nincs, kinek parancsát végrehajthatná; elvesztette önmaga meghatározásához szükséges fő viszonyítási pontját, még helye sem biztos többé a világmindenségben, hisz már trón sincs, melyhez képest elhelyezkedhetne s hierarchiába rendeződhetne. A kozmoszt, a szférákat sem az angyalok mozgatják már, s a bolygókat nem nekik kell pályájukon tartam. Az angelosz: az isteni küldött, a hírnök mindezeken túl még saját nevét illetően is elbizonytalanodhat, hisz nem jön többé Istentől üdvözlet, jó vagy rossz hír, amivel az emberhez fordulhatna mint az ég és a föld összekötője, a menny követe. „Isten minden pillanatban új angyalok egész seregét teremti meg, akik mindnyájan arra rendeltettek, hogy mielőtt a semmibe szétoszlanak, trónusa előtt egy szempillantásig az ő dicséretét zengjék”, írja WALTER BENJAMIN — de hová és mivé lett az angyalok ezen pillanatonként gyarapodó hatalmas tömege?

Az „Angelus Novus”, az új angyal PAUL Klee akvarelljén tűnik fel 1921-ben. Ez az a jelképes alak, akinek képmásához mint egyetlen vagyontárgyához ragaszkodik Walter Benjamin, s mely festmény leírásával történelemfilozófiája lényegét úgy fogalmazza meg, mint képelemzést, mint egy szimbolikus figura értelmezését. A rémült angyal „mintha rámeredne valamire, és el akarna hátrálni előle... Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindezt a lába elé sodorja.” Az angyalt a Paradicsom felől fújó, tehát attól öt egyre távolabb sodró vihar „feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a romhalmazt nevezzük haladásnak.” (W. Benjamin: Angelus Novus, Helikon, Bp. 1980.). A magatehetetlenül újabb katasztrófák felé sodródó „új angyal” megjelenésével egyidőben RAINER MARIA Rilke a duinói elégiákban a nagyságában iszonyú Angyalt szólítja meg, kinek közelében az ember az „erősebb lét” sugárzását érzi, ki az ember fölé magasodva puszta létezésével az értéket, a változatlanságot képviseli; aki puszta létével mércét állít az embernek, de önmaga tökélyébe merülten részvétlen és tehetetlen az emberrel szemben, nagyszerűsége elérhetetlen, halálos erejű. Weöres SÁNDOR a „XX. századi freskó”-ban még kiábrándultabb képet fest: az emberi önzésből épült és végül a mocsokba zuhant „Felhőkakukkvár” romjai felett fekete az ég, az angyalok — a Biztonság, a Szabadság, az Igazság, de még a Háború és a Gyűlölet angyala is — eltűntek valamennyien. „Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek, az Undor angyala”, aki „lábával harangoz a kutyáknak, vagy fütyülve a romokra vizel”. Weöres angyala sem képes többet tenni, mint a „százféle téboly” között, sírnivalóan szépséges mivoltában „egykedvűen játszik a rom felett. Vár.”

AZ ANGYALOK VÉGLEGES ELÁRVULÁSÁNAK PILLANATÁT minden bizonnyal az emberek által megrendezett és lefolytatott apokalipszis idejére tehetjük, amikor az angyaloknak az elvakult öldöklés közepette rá kellett döbbenniük, hogy ha létezik is, Isten kivonult a teremtésből, magára hagyva egymást gyilkoló teremtményeit. Klee 1939-ben rajzolt angyalai mintha épp keletkezésük közben maradtak volna egyedül, mintha félbehagyta volna őket alkotójuk: Félig kész angyal, Angyal, lépte még tanulatlan, Angyal, még tapogatózva; olyanok, mintha bizonytalanul épp csak megformálódnának: Túlcsorduló angyal, Inkább madár, mint angyal, Még nőies angyal. A Szegény, a Rút, a Feledékeny angyal és társaik távol állnak az angyali tökélytől, a magasztos hibátlanságtól, olyanok inkább, mint egy „gyártási hibás” sorozat tagjai, véletlenszerűen kialakuló testrészeikkel, arcvonásaikkal, félúton lét és nemlét között. Az egyik rajz címe: Egy angyal válsága.

ÁMOS Imre angyalai a legmélyebb válságot élik át, a legszörnyűbb poklokat járják meg alkotójukkal együtt 1939 és 1944 között. Ez az idő az apokalipszis, a katasztrófa hosszúra nyúló pillanata, melynek végpontján a magányos, eltorzult arcú és testű síró angyal áll (1944). A még a munkatáborban is gondos, sokszor artisztikus vázlatokat készítő Ámos ezen a festményén brutálisan primitív módon rajzol és színez, az iszonyatot tagolatlan formákkal jeleníti meg: a fej csak egy vastag kontúrral meghúzott kör, az orr két lyuk, a nyak és a test szintén néhány erős vonallal jelzett, egybefüggő, hengerszerű idom. Az angyal szeme lezárva, szárnya összecsukva, kezét védekezőén tartja maga elé, vörös könnyei mint a vér hullanak alá. Ugyanolyan rémült és tehetetlen, mint az Iszonyat (1944) angyala, aki a késsel homlokon döfött férfi — korábbi oltalmazottja? — mellett áll lángoló hajjal, véres szárnnyal. Ámos korábbi angyalai jórészt őrangyalok voltak: a kállói főrabbié (Kabbalista, 1938), a szentendrei templomtoronyé (Sárga angyal, 1939 k.), saját magáé és feleségéé (Önarckép angyallal, 1938; Falumban, 1938; Festő és múzsája, 1941; Mi ketten, 1939). Ezek az angyalok hagyományos attribútumokkal és külsővel, pártfogoltjaik fölött lebegve vagy őket körülölelve, CHAGALL hatását is éreztető álomszerű kompozíciókban jelentek meg. Angyalok és emberek itt még bensőséges viszonyban állnak, az angyalok a harmónia és az élet őrzői, a boldogság tanúi, hasonlóan Chagall szerelmespárjainak védelmezőihez és inspirálóihoz. Az Önarckép angyallal című festményen a festő sapkája tetején kényelmesen fekszik aprócska, könyökére támaszkodó őrangyala. Ennek változata az 1939-es tusrajz, ami nagyon hasonló, de több elemet tartalmazó kompozíció: a portré előtt alul sírt látunk, bepólyált halottal, akit létra köt össze a fent fekvő, a férfi fejét gyengéden megérintő szép nőalakkal (Önarckép halott anyámmal). Az Angyalos óra (1938) szintén a holtak emlékét idézi: a kis asztalon álló óra és a rajta összekapaszkodó férfi- és nőangyal alatt hasonló sír és halott tűnik fel. A képen balra az Ámos vonásait hordozó férfialak gyertyát gyújt, lábai a földből, a sírból eredő gyökerekké váltak. Ez a régi, angyalokkal díszített óra valóban létezett, Ámos egyik öröksége, gyermekkorára emlékeztető kedves tárgya volt, így nemcsak mint a múló idő mérője, hanem a hozzá fűződő emlékek révén is a múlt, a halottak jelképévé vált. Ebben az évben még A halál angyala is úgy jelenik meg, mint a gondjaira bízott lélek védelmezője, aki a halott lelkét a mennybe vezeti: a koporsóban fekvő halott fölött védelmezőén tárja szét kezeit a szárnyas angyal, bal kezében azt a botot tartja, amire majd az újjászülető lélek támaszkodhat. A kép előterében alig észrevehetően egy harsonát fújó arc van megfestve, a háttérben sírkövek látszanak: a feltámadás, az utolsó ítélet pillanata volna ez, ahol a megnyíló sír fölött nemcsak az angyal, de a föléje hajló hitves is őrködik? Vagy a Halál angyalának az a valódi arca, amit Ámos Apokalipszis-sorozatán és apokaliptikus képein, és később felesége, özvegye, Anna Margit festményein láthatunk?

A HALÁL ANGYALÁT Anna Margit 1948-tól kezdve többször is megfestette (az 1975-ös változat a majdaneki koncentrációs tábor múzeumába került). Ezeknek az angyaloknak legfőbb tulajdonságuk báb-mivoltuk: nem többek, mint beöltöztetett, a megfelelő mozdulathoz igazított testű, festett arcú, élettelen szereplői, akarat nélküli elszenvedői különböző jeleneteknek, csakúgy, mint Anna Margit megannyi más figurája. Bábgyűjteményének darabjaival rendezi be bibliai és szépirodalmi jeleneteit, céllövöldéjét, ahol após, sematikus testével egymás mellett áll Krisztus, Hitler és a festő maga. A képeken a hagyományos ikonográfia keveredik saját motívumaival, folklór- és giccs-elemekkel, festett részek a papír- textiles fotóapplikációkkal. Az 1975-ös halál-angyal csipkés ruhába öltöztetett, balettcipős báb, aki kezében kaszát és mérleget tart, lába alatt a kígyó szorításában tartott földgolyó, mely a szakadék szélén egyensúlyoz. Itt is sokféle ikonográfiái hagyomány keveredik. A megszemélyesített halált először a nagy pestisjárvány után, a pisai temető falán ábrázolják kaszás nőalakként, ugyanakkor a mérleg az Utolsó ítéletet, a lelkek megmérettetését idézi fel. Az Utolsó ítélet című képen (1975) ugyanez a báb, de bekötött szemmel, betört fejjel tartja a mérleget egyik felét, ugyanolyan súllyal lépve az egyik serpenyőbe, mint a másik oldalon a világos szárnyú angyal. Ezt a bábot vaksötét szemei, kopasz feje, vigyorra húzódó festett szája, merev tartása teszi riasztóan félelmetessé, a kezében tartott kasza felirata: „ARBEIT MACHT FREI”, s mindennek ellentéteként ott vannak fodrai, csipkéi, baba-jegyei. Ugyancsak az utolsó ítélet szabadon értelmezett jelenetét festi meg az És mivégre az egész teremtés? című képen (1977). A fehér ruhás, szőke angyal harsonát, a halálfejű, fekete hajú angyal kaszát tart kezében, közöttük a felrobbanó földgömb, amelyről gombafelhő gomolyog fel. Az 1983-as Halál angyala ezeknél kevésbé ijesztő, kevésbé bábszerű, inkább szecessziós szépségű, finom nőalak, hosszú vörös hajjal, kék szemekkel, mosolygó arccal, valódi csipkagallérral díszített ruhában. Kaszáján felirat: „ÉRTED IS ELJÖVÖK”. Az „angyali szépséget” azonban legtöbbször azok a karácsonyi üdvözlőlapokról, csomagolópapírból kivagdosott édeskés angyalkák képviselik, amelyek pajkos, felelőtlen puttóként röpködnek, zenélnek, könyökölnek felhőre a Teremtő mellett, SCHARF MÓRIC feje fölött vagy az Énekek éneke királyának koronájába bújva, de az 1975-ös halál angyala mellett is ott ülnek kétoldalt egy-egy fán, miközben mögöttük lángol az ég, s útjára indul a halál. Ezek az angyalok felelőtlenek, naivak, s emiatt ijesztőek. Naivságuk csak néha jelent valódi kedvességet és bájt, mint az Angyal (1967) című képen, ahol a kép teljes terét kitöltő angyal bumfordi bájjal fogja kezében hegedűjét.

AZ APOKALIPSZIS ELMÚLTÁVAL (szünetelésével?) a gyilkolásból felocsúdott angyalok egy darabig talán tévelyegtek, tétováztak, de a néhány megmaradt árvaságra jutva kénytelen volt felnőtté válni. Ezen angyalok nekiálltak földi elfoglaltságot keresni maguknak, bizonyos tevékenységeiket esetleg mintegy megszokásból, rutinból folytatták, mint például: emberek szemmel tartása, kísérete, talán óvása is, amennyire ez lehetséges. Ennek révén az emberekhez egyre közelebb kerültek, mondhatjuk így: „földre szálltak”, ott könyvtárba jártak, a győzelmi oszlop tetejéről lógázták lábukat, lassan rákaptak az emberiét ízére, néhányan szerelmessé, majd emberré (halandóvá) váltak, ahogy például Bruno Ganz és Peter Falk berlini angyalok, vagy a budapesti BALÁZSRA nevű segédmunkásangyal. Egyre nehezebbé vált megkülönböztetni őket, pláne azt megállapítani, hogy melyikük a jó és melyikük a rossz angyala. Nemcsak az lett bizonytalan, hogy ki a jó és ki a rossz angyala, de az is, hogy ki az aki angyal, és ki az aki nem; angyal- és ember-lét határai kezdtek elmosódni.

KONDOR Béla képein az az angyal — vagy a szárnyakat viselő ember — alapfigura, főszereplő, aki egyéb motívumaival összefüggésben — NEMES Nagy ÁGNES szavával — „névoszlopként”, mint másként nehezen megfogalmazható tartalmak szimbolikus kifejezője jelenik meg. Ikonográfiáikig magába sűríti az antik géniuszoktól, Ikárosztól kezdve a keresztény angyalokon át a repülni tudó képszerkezeteket, még az űrbe reppenő asztronautákat is, hisz mindezekkel megjeleníthetők azok a létállapotok, alaphelyzetek, melyeket Kondor ábrázolni kíván művészetében. A repülés és a bukás, jó és rossz küzdelme, a menny és a pokol olyan gondolati sémák s nekik megfelelő fogalmak és képek (pszichológiailag jungi archetipikus képek, vagy BlALOSTOCKl művészettörténetben használt fogalmával kerettémák), melyeket több kultúra is használ, ha nem is azonos, de hasonló értelemben. Ezt a hagyományt alakítja Kondor az adott képen személyessé és aktuálissá, úgy, hogy közben ezeknek a tartalmaknak a felfejtéséhez nyíltabb vagy burkoltabb utalásokat hagy, formai hasonlóságtól a címig vagy feliratig. Az angyal tehát alapfogalom, konfliktusai alapkonfliktusok, az angyal-lét Kondor számára létmodellként használható, az angyalt úgy kell felmutatni a többieknek, mint ahogy azt az Angyalt rajzoló (1957), vagy a hatalmas angyalt faragó Szobrász teszi (1970).

KONDOR EGYES KÉPEIN AZ ANGYAL hagyományosabb ikonográfiával, egyértelműbb jelentésben tűnik fel, így például az a néhány őrangyal, kiket helyenként géniusznak hív. A géprepülés géniusza (1964) mint hatalmas pártfogó szellem tartja Blériot törékeny repülőgépét az égen, melyhez hasonló repülőmodelleket Kondor maga is konstruált. BLÉRIOT szerencsésen átrepülte a La Manche- ot, ám mégis ott van a képen egy darabokra tört, föld felé zuhanó gép is, mint megannyi más rajzon — a védő szellem tehetetlen, a bukás elkerülhetetlen. A térdére állított aprócska szárnyas géniusszal társalkodó CSOKONAI számára (1958) a géniusz nemcsak védelmező, hanem a szellemet inspiráló lény is. A festményt megelőző vázlatokon nem csak egy, hanem több kis mezítelen, szárnyas lényt rajzolt meg, akik körberöpködték, inspirálták a költőt: papírt nyújtottak neki, lantját pengették, ihletet adtak az alkotáshoz. Még korábban született az a hatalmas, ruhátlan Őrangyal (1957), amelyet szobájának falára, a tapétára festett Kondor. A nyurga fiúangyal kezével egy szál virágot óv, lábánál eltörpül a város, mellette a magas torony ablakából távcsővel fontoskodva nézegető emberek túlságos közelsége és monumentalitása miatt talán nem is látják őt, csak szárnyának mintázatát, önmagukban érthetetlen részleteket. Ehhez a kompozícióhoz tartozott még több más, részben már csak fotóról ismert részlet: az Angyal békával, a Kisangyal és egy fríz harci szekere- en vonuló, egymást gyilkoló alakokkal. Mindezek a jelenetek és motívumok együtt Weöres Sándor már említett XX. századi freskójának hatását valószínűsítik, különösen a teljesen szokatlan, „UNDOR feliratú, Angyal békával címen szereplő részlet.

A különböző bibliai jelenetek közül a kiűzetés és az utolsó ítélet angyalai azok, melyeket előszeretettel ábrázol Kondor. A kiűzetés jelenetében az angyal Isten parancsára kiűzi a Paradicsomból a vétkes emberpárt, lángpallossal őrzi annak kapuját. Az angyal és az emberpár viszonya, az angyal fölénye, diadala korántsem egyértelmű Kondor képein. Az 1956-os rézkarcon Gábriel arkangyal ruhátlan az emberpárhoz hasonlóan, pusztán felemelt kezével küldi az egymáshoz tartozásukat egymás bizalmas megérintésével férfit és nőt egy távolabb látszó bonyolult gépszerkezet felé, a paradicsomi boldogságból a földi gyilkolóeszközök közé. Az emberpár értetlen, az angyal maga is inkább kétségbeesett, mint haragvó; nyoma sincs a hagyományos elemeknek, a tudás fájának, a kísértőnek, a kiűzetés bármiféle indokának, magyarázatának: bűn nincs, csak büntetés. Éva ezt kérdezi MADÁCH Tragédiájában: ha az Isten mindenható, miért engedi a bűnt, „mért állított mély örvény fölé, ( Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva”. Kondor Madách-illusztrációi (1963) szöveghűbbek, illusztratívabbak: litográfiáján az angyal tunikát visel, kezében ott a pallos, térben kicsit távolabb és a nézőhöz közelebb áll, mint a Luciferrel kiegészített, fa tövében álló hármas csoport. A kép érdekessége, hogy Ádámot és Évát mintha Lucifer, a bukott angyal küldené, hogy lépjenek ki a Paradicsom kapuján, Éva feléje fordulva méltatlankodik, a másik angyal csak messziről figyeli őket. Lucifer az, aki a kép alcímében olvasható tettre ösztönzi őket: „Legyünk tudók, mint az Isten”.

Lucifer, a fényhozó Milton Elveszett paradicsoma után Madách Imre Tragédiájában lépett elő főhőssé, aki a szabad szellemet, az önálló értelmet képviseli a szolgalelkű angyalseregekkel és urukkal szemben. Kondor illusztrációin a denevérszárnyú figura végigkíséri Ádámot és Évát a különböző történelmi színeken, hogy az általa bűnbe vitt, de ezzel felnőtté, veszélyes tudás birtokosává tett emberpár eszmélésének és állandó kiábrándulásának, majd újrakezdésének tanúja legyen. Az Ótestamentum ősi mondákat idéző homályos utalásait a bukott angyalokról apokrifek világítják meg, főleg Énok (Hénoch) apokalipszise. Ebben az angyalok azzal érdemelték ki letaszításukat és rabságba vettetésüket, hogy a föld leányaival bűnös szerelemre léptek, az embereket megtanították a mesterségekre, köztük a fegyverkészítésre, s ami a legnagyobb bűn: az írás tudományára. Az apokrif szerint ez eredményezte, hogy „a földön pedig nagy és szörnyű istentelenség terjedt el és az emberek lealacsonyodtak és útjaikon mint az eszeveszettek tévelyegtek” (Henoch Apokalypsise, Bp. 1945; hasonmás kiadás: Bp. 1989). Kondornál valóságos toposszá válik az egymással csatázó apró szárnyas lények jelenete, akik közül néhányan összetörve a mélybe zuhannak. Ennek formai előképe Hieronymus Bosch több festményének égi csatája, ami szintén az angyalok bukását idézi, mintegy indoklásképpen a bűnbeesés és kiűzetés jelenetei fölött. Kondornál a bukás, a zuhanás mindezeken túl általánosabb értelemben használt kifejezés, mint már említettem, alapfogalom, mely összekapcsolja a bukott angyalokat többek között Szent Antal démonok általi kísértésével, magasba emelésével és lezuhanásával (Bukás, Szent Antal megkísértése 1966), repülő és darabokra törő szerkezeteivel, de akár Ikarosz témájával is, aki értelme által istenekhez hasonlatossá tudott válni, ám szertelensége és elbizakodottsága miatt tragikus bukásra ítéltetett. A különféle tradíciók keveredését, analógiás alapon történő összevonását egy korai grafikájának címe is mutatja: Ikarus és Dedalos, angyalok bukása, zuhanó emberek és fényképész (1957).

KONDOR másik nagy alaptémája az ítélkezés, az ítélet beteljesítése. ítélkező, késes, kardos angyalainak a kiűzetéshez hasonlóan itt is bizonytalan a pozíciója, korántsem csak az egyértelmű jót, az igazság eljövetelét képviselik. Kondor Dürer Apokalipszisét (1498) is kiindulópontnak használta bizonyos műveiben, de az ott könyörtelenül öldöklő katona-angyalok, a „halál hírnökei”, akik megfeszülő izmokkal, kardjukat sújtásra emelve irtják ki a föld lakóit igazuk biztos tudatában, és emellett eszményien szép fiatal férfiak, Kondornál eltorzult arcú, szörnyülködő, küldetésükben elbizonytalanodott lényekké válnak. Ahogy Kondor írja: a magasság sötét felettünk, Isten a semmi ura, „a zűr elbónyált kötéllépcsőin a halott vagy az elborult mászhat csak”. A Pártütő angyal (1957) teste elé engedi kardját, arcát firkálással tette felismerhetetlenné Kondor. A Szárnyas farkas (1958) először nagy színfoltokkal felvázolt figuráját ijesztő, maszkszerű arccal, anatómiailag furcsán illeszkedő, torzított végtagokkal fejezte be, lába előtt hever a kard. A pusztítás eszközei máshol ennél korszerűbbek: az Angyal bombával (1958) sokáig ismeretlen kompozícióján hatalmas nőalak áll, kezében bombával egy katedrális fölött. Az Ítélkező, késes angyal (1968) emblematikus értékű, összefoglaló munka: műtermében ennek tövében festette képeit, ez előtt készültek róla fotói. Ez az angyal monumentális, de testetlen, ragyogó jelenség, fehérrel és pasztellszínekkel megfestve. Magányos, nem tudni, az ítélet jelét, a szájában tartott kést ki ellen, milyen igazság nevében fogja használni. Mozdulata, tartása bizonytalan, arca kifürkészhetetlen: egy korábbi állapot emlékeit őrzi, szó szerint és képletesen is. Előzménye ugyanis valószínűleg Martin Schongauer Szent Mihály arkangyala volt: feje és kezének tartása ezt a Szép- művészeti Múzeumban őrzött metszetet idézi, de hiányzik kezéből a Sátánt ledöfő lándzsa, mint ahogy a Gonosz sem testesül meg egyértelmű ellenfélként. Látszik még az átfestett láb is, melynek elhelyezkedése szintén Schongauert követte. Kondor angyalának azonban a puszta feladat maradt, melynek képtelenség eleget tenni, ehhez hiányzik a tér, az ellenfél és az egyértelmű igazság.

Mindezek nélkül mivé lesznek az angyalok? Azt írtuk, néha talán emberekké is — Kondor legtöbb angyala valójában ember is, szárnyas ember, aki megkísérli az angyali lét terheit viselni, miközben az már lehetetlenné vált. Kondor legelső angyalai talán úgy születtek, hogy az alak-, mozgás- és kompozíciótanulmányoknak szánt réz arcokon a különleges nézetekben ábrázolt, olykor lebegő aktokat szárnnyal egészítette ki. Erdély Miklós emlékei szerint a «szárny-ügy” megjelenéséhez Erdély szüleinek okkultista könyvtára is hozzájárult, különösen a kölcsön is adott SWEDENBORG-kötet, a Menny és pokol. Swedenborgnál, aki közvetlen tapasztalatai alapján

számol be az angyalok életéről, az angyalok mindenekelőtt emberi jellegűek, nem is mások, mint a földi életből a mennyeibe kíméletesen átvezetett emberek. Az angyalok „olyan emberek, akik angyalokká magasztosulnak”, akik „nem alak nélküli párák sem ködképek, hanem teljes alakú emberek és éppúgy látnak, hallanak és éreznek, mint a földiek” (Emmanuel Swedenborg: Menny és pokol Bp. 1905, új kiadása: Bp. 1993).

AZ EMBEREK TERMÉSZETÜK VONZÁSÁNAK ENGEDVE választják az angyal vagy a démon szerepét, és annyira megmaradnak eredeti jellemvonásaik, hogy (ahogy BORGES összefoglalja) „az angol származású angyalok előszeretettel politizálnak, a zsidók ékszerekkel kereskednek, a németek pedig könyveket cipelnek, és onnan lesik ki válaszaikat” (J. L. Borges: Képzelt lények könyve Bp. 1988). „Az ember avégre teremtetett, hogy angyallá legyen, mert benne a rend legvégső foka van”, írja Swedenborg. Kondor hangsúlyozottan emberi angyalokat rajzol néha, például egy több darabból álló 1957- es sorozatban: az egyik angyal kopaszodó, pocakos férfi, másikuk testes, idősebb nő, a harmadik kezében szerkezetet tartó fiatal lány. Életének utolsó évében készült kis üvegfestménye meglepetést rejt: a képen Ezékiel angyala jelenik meg különös köntösben, űrhajós szkafanderben, a sisak üvegén keresztül azonban emberi arc látszik, s ha elvesszük előle a befestett üveglapot, amögött intően felemelt ujjú, ruhátlan emberalakot találunk a fehér alapba karcolva.

 

Úgy érzem néha, hogy jó vagyok

szelíd és engedelmes, enyhetadó

bizalmas, igaz és jó, mint az angyalok

majd angyal vagyok; vagy szeretnek

az angyalok. És nincsenek angyalok.

 

(Kondor Béla: Úgy érzem néha... In: K.B.: Angyal a város felett Bp. 1987) És nincsenek angyalok. BÁLINT ENDRE festményein, kollázsain, objektjein az angyal valamikori létezésének bizonyítékai tűnnek fel, hajdanvolt ábrázolásainak töredékei, hasonlóképpen más motívumaihoz, a lovacskához, a szentendrei ablakrácshoz, a sváb asszonyok ünnepi viseletéhez. Gyűjteményében az angyalokról készült ábrázolások általa átformált képeit használja fel. Élete folyamán a legkülönbözőbb helyeken bukkantak fel az angyalok: a kerepesi úti temető síremlékein csonka, fáklyájukat lefelé fordító angyalok, a vurstli körhintáján forgó, harsonázó angyalok, a genovai giccstemető angyalai egy külföldi képeslapban, félszárnyú angyal egy kis faluban, papírangyalok, díszek otthon. Szobájában az ajtó fölött kétoldalt egy-egy naivan megfestett térdeplő, imádkozó angyal függ, a szekrény tetején kis angyalszobor, talán valamelyik temetőből — ajándékba kapott, vagy innen-onnan összegyűjtött töredékek, rekvizítumok, emlékek. Bálint minden képe sokszoros áttételen megy keresztül: fotóról készült rajzokat, majd az ezekről készített papírsablonokat használ, ezeket egymásra helyezi, kiegészíti, csonkítja, fotókivágásokat illeszt egymáshoz, gyűjteménye darabjait fotózza és használja fel, sőt saját korábbi műveinek motívumait vagy fotóit is alkalmazza.

A Homokfutó harsonás angyallal korai rajza (1957), melyen később visszatérő motívumait rajzolja egymásra a vajdai „transzparencia-el- vet” hasznosítva: egy kocsit, a vurstli zenélő angyalát és egy elfektetett profilt. A későbbi festmények sziluettjei ilyenekből alakulnak ki. Az angyalok körvonalai ott vannak azokon a festményeken, melyekkel mintegy felsorolja, leltárba veszi motívumkincsét: Triptichon ikonosztáz (1974), Motívumaim természetrajzkönyvéből (1975). Ezeken az azonos angyalsziluetteknek azok különböző csoportosításával, elrendezésével, színezésével ad más és más jelentést, így például fekete és fehér angyalsziluettet állít szembe, egymás után sorakoztatja őket, mint az Angyalok karán (1974), kis lófejet vagy maszkot helyez az arc helyére. Az egymást követő kis kockákon saját régebbi festményei idézeteit is megfesti, így például az 1960-ban Párizsban készült Leprás angyalt (1960) is. Az angyal teste itt számunkra már felismerhetetlen, csonkított, egymásra helyezett motívumokból áll össze (emlékeztet a kendős asszony sziluettjére, de a lovacska lábait, fejét is beleláthatjuk), fölötte lebeg egy sötét maszk, ami a Triptichonon egy másik angyal arcaként látható. Ez az angyal szenved, belsejében tűz izzik, a testét-szárnyát csonkító lepra, a bélpokol égeti felismerhetetlenné.

AZ ÁLLANDÓ TÜDŐBETEGSÉGGEL KÜZDŐ BÁLINT idővel egyre kevesebbet dolgozott az irritáló olajfestékkel, terpentinnel, hanem fotómontázsokat, kis „dobozokat”, tárgyegyütteseket állított össze. Az Angyali üdvözlet (1973) terét rossz, hullámos deszkákból összeácsolt doboz adja, ebbe illesztette a szobájában függő egyik adoráló angyal fotóját, egy kis esküvői mirtuszág (a „liliom”) kíséretében. Az angyal nyitott ablak felé száll — vajon egy tükör kerete lehetett eredetileg az „épület”, vagy valami más? Egy másik objektjén durva falapon csak egy felszögelt szárnytöredék van üres léckeret fölött: rekvizítum, a múlt emléke, Szárny angyal nélkül (1973), valami, ami fennmaradt az angyalok ittlétének idejéből. Bálint már csak emléket állít az angyaloknak, felidézi és hívja őket, bár talán már sohasem érkeznek meg:

 

én is megváltásra várok: az angyalokra

az angyalokra, akiket régen megidéztem, hogy

kék fényük átjárjon, mint

beteg tüdőmet átjárta sok százszor a gép

fürkésző, foszforeszkáló fénye...

várom az angyalt valami üdvözletfélével.

 



« vissza