Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Albert Camus és Magyarország

Az 1956-os magyar forradalom, aligha túlzás ezt állítani, több francia nemzedék gondolkodásmódját változtatta meg alapvetően. Hatása elementáris volt a társadalomnak szinte minden rétegében. A magyar felkelésről Párizsban adott kép, melyet az éppen modernizálódó tömegkommunikáció rendkívüli intenzitással és széles körben terjesztett, természetesen leegyszerűsített kép volt: a hős lázadása a zsarnok ellen, a kicsiny az óriás ellen, az igazság a hazugság ellen, a szabadság a kommunizmus ellen. A magyar forradalom robbanásszerű kitörése, a munkások és diákok szinte puszta kézzel vívott harca a tankok ellen – ez a kép modernizált változata volt a francia forradalom mitikus képének, amely az 1870-es évek óta megalapozója a francia köztársaságnak, hiszen Franciaország a múlt század vége óta legitimitását a forradalomból eredezteti.

Az 1956-os magyar forradalom hatástörténete, bizonyára nem véletlenül, máig sincsen feldolgozva. Október 23-a ugyanis antikommunista forradalomként jelent meg a francia tudatban, s ekként teljes zavart keltett a szellemi életet akkor már hosszú évtizedek óta uraló baloldali értelmiségben. A nácizmus uralomra jutása, 1933 óta a történelmi alternatíva, vagy mi vagy a szélsőjobb, megszépítette a valódi, majd később potenciális szövetségesként kezelt Szovjetunió képét. Az 1956-os magyar forradalom viszont egyszerre visszájára fordította a szellemi életet és a közírást uraló Jó-Rossz ellentétpárt; a Szovjetunió, melynek ázsióját sem a belőle kiábrándultak könyvei (gondolok itt elsősorban André Gide 1936-os Retour d’ U.R.S.S.-ére), sem az első Gulag-híradások, sem az 1953-as kelet-berlini munkáslázadás nem tudta kikezdeni, most először úgy tűnt föl, mint a szabadságért, egyenlőségért és igazságért harcoló ifjú forradalmárok örök ellensége: az önző, kegyetlen, igazságtalan zsarnokság maga.1

A szocialisták vezette francia kormány, mint tudjuk, arra használta föl a magyar forradalmat, hogy a Szovjetunió lekötöttségére számítva, katonai akciót indítson Egyiptomban, Nagy-Britanniával együtt, a Szuezi csatorna visszaszerzésére. A politikai establishment rövidlátó, mondhatni, gyáva magatartásával szemben a fiatalság s az értelmiség nagy része viszont hónapokon át tartó kampánnyal, tüntetésekkel, gyűlésekkel, petíciókkal, tiltakozásokkal próbált a magyar forradalom segítségére sietni.

Hadd idézzek, addig is, míg a téma feldolgozása megtörténik, néhány konkrét példát. Az akkor egyetemista Jean Bérenger (1934), ma neves Közép-Európa szakértő történész, ott volt abban a tömegben, mely november 10-én megrohamozta és felgyújtotta a Francia Kommunista Párt székházát. Yves Chevrel (1939), ma a Sorbonne nemzetközi hírű irodalomprofesszora, érettségire készülő osztályával együtt tüntetett, ugyancsak novemberben, a Qua rtier Latin-ben. Jean-Pierre Delalande gaullista parlamenti képviselő, Deuil-La-Larre polgármestere (1942) arról szólt egy 1991-es beszédében, hogy világszemléletét alapvetően határozta meg a kisdiák korában lezajlott magyar forradalom, s hogy alighanem ez az élménye irányította utóbb közéleti pályára. Pierre Morel (1943) – Mitterrand köztársasági elnök volt diplomáciai főtanácsadója – pedig arról számolt be, hogy 1956 őszén néhány diáktársával együtt pénzt gyűjtött Montpellier-ben, szülővárosában a magyarok javára.2

Abban a nemzedékben, amely ma Franciaországban a döntési pozíciókat betölti, az 1956-os forradalom nagyon sok barátot szerzett Magyarországnak. De a magyar 1956 közvetett módon is hatott, méghozzá a szellemi élet azon vezető személyiségeinek állásfoglalásain keresztül, akiket mélyen megrendített és nagyon határozott gyakorlati és elméleti állásfoglalásra késztetett a magyar forradalom. A kommunista párt értelmiségi tagjai és társutasai közül sokan szakítottak a magyar ügy hatására a párttal. Ezeknél a nézetváltoztatásoknál fontosabb és érdekesebb volt azonban két nagy figura tevékenysége a magyar forradalom érdekében: a filozófus Raymond Aioné (1905-1981), Sartre nagy vetélytársáé, aki a jobboldali Le Figaro napi kolumnistájaként vált rendkívül nagyhatású közíróvá és Albert Camus-é (1913-1960), aki A közöny 1942-es megjelenése, de még inkább 1945 óta a legnépszerűbb és sokak számára a legkorszerűbb francia írónak számított, s aki a magyar forradalom idején már az irodalmi Nobel-díj legesélyesebb várományosa volt.

 

 

CAMUS ÉS A MAGYAROK

 

 

Albert Camus soha nem járt Magyarországon, Közép-Európában is csak egyszer, még 1936-ban, amikor egy barátjával és első feleségével kajaktúrára indult Ausztriába és Csehszlovákiába. Ez az út számára nem sikerült, hangulata oly kellemetlen, sőt, nyomasztó volt, hogy nagyon rossz emléket őrzött meg róla. Ennek nyomai legkeserűbb színdarabjában, az 1944-es FéIreértésben jelennek meg.

Magyarország a maga részéről 1946-ban fedezte fel az írót, amikor a Közöny Gyergyai Albert fordításában megjelent. Gyergyai, aki már a harmincas évek óta bejáratos volt a legjobb francia írókat publikáló Gallimard kiadóhoz, 1947-ben ismerte meg Camus-t ‚ aki szintén e kiadó munkatársa volt. Minden párizsi útján fölkereste aztán az egyre nagyobb hírű írót, így 1948 után legközelebb 1956 októberének elején. Ekkor adta át neki Camus frissen megjelent kisregénye, A bukás dedikált példányát. A fordítás még 1956 végén elkészült, de ez a regény akkor nem jelenhetett meg, mert a magyar forradalom mellett bátran kiálló Albert Camus már persona no gratának számított a megtorlások Magyarországán. Gyergyai Albert két évvel később újból eljutott Párizsba. Camus-nál járva meghívta az akkor már Nobel-díjas írót a Magyar Intézetben tartandó előadására. „Szívesen jönnék – felelte az író –‚ de nem lépek magyar területre, míg a forradalom hóhérai vannak kormányon.3

 

 

CAMUS 1956-BAN

 

 

Camus-nek inkább rossz emlékei maradtak tehát Közép-Európáról, s bizalmas barátai közt nem voltak magyarok, vagyis semmiféle elfogultság sem vezette, amikor oly szenvedélyesen vetette bele magát a magyar ügybe 1956 és 1958 között. A történésekről sem tudott sokkal többet, mint amit a sajtóból vagy a rádióból meríthetett. Tudott persze október 23. eseményeiről, a fiatalok vakmerőségéről, a szabadságjogok helyreállításáról, a szovjet hadsereg brutális beavatkozásáról, a „forradalmi munkás-paraszt kormány” megalakulásáról, s a megtorlásról. De Albert Camus inkább egy eszme mellett állott ki, egy ideális Magyarország mellett, ha az ideát platóni értelemben veszem. Kiállása, mely beszédekben, cikkekben, petíciókban, táviratokban és levelekben nyilvánult meg, tulajdonképpen egy nagy találkozás: a camus-i eszmevilág és az egyedülálló történeti pillanat, a magyar forradalom lényegének a találkozása.

1956-ban az író 43 éves, népszerűségének csúcspontjára érkezett, de ugyanakkor rengeteg támadás is éri. Camus tevékenysége sohasem maradt meg az szépirodalom keretein belül, a harmincas évek óta aktív színházi ember volt, s mióta eszét tudta, részt vett a közéletben is. Míg íróként főként ténymegállapításra, századunk szellemiségének megmutatására, vagy másképpen mondva, a lét abszurditásának fölidézésére törekedett, tevékenységének másik része, így a közíróé is, viszont egy lázadó ember folytonos harca a szabadságért és az igazságosságért.

Albert Camus állandóan lázad az igazságtalanság ellen, akár Algériáról, akár Spanyolországról, a megszállt Franciaországról vagy a polgárháborús Görögországról legyen is szó. Lázad a nyomor, a kínzások, a szabadság hiánya, vagyis az ő szemében a Rossz ellen. Camus természetesen baloldalinak számít, hiszen antikolonialista, antiburzsoá, antikonformista. De épp antikonformizmusa fordítja szembe a negyvenes évek végén a baloldal ultrakonformista antikonformistáival, mert nem hajlandó, mint azok, különbséget tenni a baloldali és a jobboldali gaztettek között. Már 1949-es színdarabja, Az igazak, mely az orosz anarchistáknak a cár elleni sikertelen merényletkísérletéről szól, azt az alapvető üzenetet hordozza, hogy a cél soha, semmilyen körülmények közt sem szentesítheti az eszközöket.

Nem meglepő tehát, hogy Camus, szinte egyedül a nyugati értelmiségi hangadók közül, felemeli szavát 1953-ban, a kelet-berlini munkáslázadás leverésekor. „A legfontosabb

esemény ez a felszabadulás óta”, mondja akkor megjelent cikkében, mely azt bizonyítja, hogy „az igazság sohasem választható el szabadságtól”.4 Újból megszólal azután 1956 nyarán, amikor

poznani munkások felkelését fojtják vérbe. Míg a legtöbb értelmiségi hallgat, nem akarván elítélni a munkáshatalmat, mely az általa képviselt munkások közé lövet, Camus csakis saját elveinek engedelmeskedik, ugyanazoknak, amelyek nevében a harmincas években Kabília nyomora ellen lázadt. 1956 októberében sem késlekedett a tiltakozással.

 

 

CAMUS ÉS A MAGYAR ÜGY

 

 

Camus 1956. október 30-án, egy esten – melyet Salvador Madariaga tiszteletére rendeztek – szólt először „a magyar diákok és munkások hősi és megrendítő felkeléséről”.5 November 10-én tette közzé válaszát a Franc-Tireur c. napilapban a magyar írók segélykérő üzenetére, melyet a lap 9-én publikált. November 30-án beszédet mond azon a nagygyűlésen, melyet a francia egyetemisták rendeztek a magyar forradalom iránti szolidaritásból. Szólt a magyar ügyről abban az interjúban, melyet a New York Times-nak adott 1957. február 24-én. Március 15-én újabb nagy beszédet tartott a párizsi Wagram-teremben rendezett gyűlésen, ennek szövege Az a nap, amikor Kádár rettegett címmel jelent meg ugyancsak a Franc-Tircur-ben. 1957. október 19-én, három nappal azután, hogy megkapta a Nobel-díjat, üzenetben köszöntötte a Londonban tanácskozó emigráns magyar írókat. Október 29-én két másik francia Nobel-díjassal, Francois Mauriac-kal és Roger Martin Du Gard-ral együtt táviratot küld Kádár Jánosnak a kezdődő Déy-Zelk-Háy-Tardos íróper ellen tiltakozva. Majd 1958 őszén, Nagy Imre kivégzése után, hosszabb előszót ír a Párizsban megjelenő Nagy Imre-ügy című könyvhöz.6

Ezek a szövegek mind ismeretesek. Publikálásra várnak viszont még azok a levelek és táviratok, amelyeket Camus a párizsi magyar követségen át, vagy közvetlenül a magyar kormányhoz intézett az íróperrel kapcsolatban.7 Amikor a négy vádlottat, a nemzetközi tiltakozás ellenére, 1957 novemberében súlyosan elítélték, Camus fogadást kért Kutas Imre magyar követnél a maga, valamint T. S. Eliot, Ignazio Silone és Karl Jaspers nevében. A követ nem fogadta, elküldött viszont december 12-én Camus-höz, a Gallimard kiadóba, egy követségi titkárt, aki azonban nem volt hajlandó átvenni Camus-nek és társainak tiltakozó levelét, mondván, hogy az ügyben kizárólag a magyar igazságszolgáltatás illetékes.8

Még egy epizódot érdemes említenünk: a Nobel-díj átvételének másnapján Albert Camus a stockholmi egyetem diákjaival találkozott. Egy ott tanuló algériai diák a szemére vetette – egyébként igaztalanul –‚ hogy túl sokat foglalkozik Kelet-Európával s nem eleget a gyarmatosítás ellen lázadó Algériával.9

Camus sorozatos megszólalásai és akciói azt mutatják, hogy az író pontosan fölismerte a magyar ügy korszakos jelentőségét. Ha a két teljes évet átívelő szövegeket megvizsgáljuk, akkor rögtön feltűnik, hogy a forradalmat egészében tekinti, az eseménytörténettel, a történeti-anekdotikus részletekkel alig foglalkozik... Nézőpontja egészen más, mint a krónikásé vagy a történészé. Camus olyan emelt szinten szól a magyar forradalomról, mintha egy antik tragédia témájáról beszélne: elnyomottak lázadnak itt a zsarnokság ellen, s az író szemében a zsarnokság győzelme, az elnyomottak veresége csakis időleges lehet.

Az általa leírt tragédia szereplői két táborba tartoznak: a zsarnokság gyakorlói és hívei egyfelől, a szabadságért harcolók a másik oldalon. Camus a magyar üggyel kapcsolatos sorozatos megszólalásaiban élesen elutasítja korunk oly divatos relativizmusát, s elveihez ragaszkodva, szenvedélyesen elítéli azokat, akik eltiporták a gyengébbeket. S a relativizmust elutasítva, azt is elutasítja, hogy különbséget tegyen a zsarnokság különféle formái, a nácizmus és a kommunizmus között. Így az egyetemisták előtt mondott beszédében:

 

Tíz éven át harcoltunk a hitleri zsarnokság és jobboldali támogatói ellen. Újabb tíz éven át kellett harcolnunk a sztálini despotizmus és baloldali támogatóinak szofizmái ellen.”10

 

Az 1957. március 15-i nagygyűlésen még keményebben és, sajnos, a jövendő vérengzést pontosan látva, fogalmaz:

 

Hiába mondják, hogy Kádár más mint Rákosi, a kettejük közti különbség nem jelentős, mindketten ugyanahhoz a fajtához tartoznak. Különbség csak az áldozatok számában van, és ha Rákosinak egyelőre több vér tapad is a kezéhez, nem lesz így sokáig. Hogy a kopasz gyilkos vezeti-e az országot vagy az üldözött üldöző, annak Magyarország szabadsága szempontjából semmi jelentősége.”11

 

A forradalmárok táboráról szólva Camus hősöket idéz, akik áldozatvállalásukkal Európa jövőjét határozhatják meg. 1956 novemberében, Magyarországot Spanyolországhoz hasonlítva, végül erre a konklúzióra jut:

 

Létezik egy igazi Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében szembeszegül a zsarnoksággal. A niagiar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg.”12

 

 

SZEMBEN A TOTALITARIZMUSSAL

 

 

November 4-e után azonban beteljesült a tragédia, a zsarnokság győzedelmeskedett. Érdemes-e egyáltalán szólni a történtekről, érdemes-e tiltakozni? Vagy az iménti metaforához visszatérve: van-e, lehetséges-e katarzis? Camus úgy gondolja, hogy tehetséges. Érvelése kettős. Előbb összehasonlító elemzést ad a kétféle társadalmi rendről:

 

A totalitárius társadalomban nem lehetséges semmiféle fejlődés – jelenti ki március 15-én, szembeszállva így a kortárs gondolkodók többségének meggyőződésével. Fejlődésre és liberalizálódásra csak az a társadalom képes, ahol a többpártrendszer már intézményesült. A Nyugat gyengéinek száma végtelen, bűnei s hibái nagyon is valóságosak. Mégsem feledhetjük el, hogy egyedül mi vagyunk birtokában a tökéletesedés és az emancipáció képességének, ama képességnek, melynek forrása: a szabad szellem. A totalitárius társadalom arra kényszeríti az embert, hogy föladja akár legjobb barátját is, míg a nyugati társadalom, minden eltévelyedése ellenére, mindig kitermeli magából azt az emberfajtát, mely értelmet ad az életnek, azokat az embereket, akik kezel nyújtanak akár az ellenségnek is, csakhogy megmentsék a nyomorúságtól és a haláltól.”13

 

A tiltakozások eredménytelenségét megállapítva végül arra a következtetésre jut, hogy:

 

tehetetlenségünk nem végleges. A fait accompli elutasítása, a hazugság leleplezése, elhatározásunk, hogy nem hagytuk magára az ártatlanságot, ha eltiporták is, mindez egy lehetséges későbbi akció megalapozása. Nem könnyű méltónak lennünk ennyi áldozathoz. De meg kell kísérelnünk, méghozzá egy végre egységes Európában, feledve vitáinkat, túl jutva hibáinkon, és megsokszorozva szolidaritásunkat.”14

 

Albert Camus állásfoglalásai mindig filozófiai alapozásúak. Filozófiája elsősorban morálfilozófia. Camus kétségkívül századunk egyik kulcsfigurája, egyike azoknak, akik a leghívebben fejezik ki korunk ideológiáját, a modernizmust. Innét első könyveinek, a Közönynek és a Sziszifosz mítoszának óriási sikere, innét Camus fantasztikus szellemi tekintélye a negyvenes-ötvenes-hatvanas években. Mersault, a kispolgári hedonista figurája, aki ok nélkül, s utána semmiféle lelkifurdalást nem érezve, gyilkol, tökéletes szimbóluma a modern világunknak, ahol az értékhierarchiák annyira ingataggá váltak, hogy a társadalom életét szabályozó kódok már alig-alig működnek.

De Camus, miközben mindenkinél találóbb képet és elemzést ad a modernizmusról, szenvedélyes híve és védelmezője marad annak az általa európainak nevezett erkölcsiségnek, melynek kulcsfogalmai, mint láttuk, az igazságosság, a szabadság, a szolidaritás. Európa szellemi örökségéhez visszanyúlva megpróbál egy olyan hátteret felrajzolni, mely nem idegen a kor ideológiai realitásától, a modernizmustól, de egyúttal folytatója a görögök óta morállal átjárt európai hagyománynak. Camus jól tudja, hogy a modernizmus megkerülhetetlen, ezért megpróbálkozik azzal, hogy egy új-régi dimenzióval kiteljesítse s máslényegűvé tegye.

Ez az egyeztetés nehéz feladat, s mint tudjuk, Jean-Paul Sartre és hívei épp azt vetették Camus szemére, hogy gondolatmenetéből hiányzik mindennemű koherencia.15 Camus úgy vélte, hogy a magyar forradalom, esztelennek látszó kockázatvállalásával, önzetlenségével, erkölcsi magasrendűségével az ő felfogásának igazát bizonyítja azokkal a filozófusokkal szemben, akik kedvükre alakítgatják a tényeket, ha elméletük koherenciáját biztosítani kívánják.

Albert Camus harca kettős volt. Egyfelől minden, jobb- és baloldali totalitarizmus radikális elutasítása. Érthető hát lelkesedése a magyar ‘56 iránt, mely az első végzetes sebet ejtette a baloldali totalitarizmus birodalmán. Másfelől indulatosan szállt szembe mindazokkal, akik – a realizmus nevében – megalkusznak a különféle totalitarizmusokkal. Így például keményen elítélte a francia baloldalt, mert az, néhány hónappal a magyar forradalom leverése után, hajlandó volt választási koalícióra lépni a forradalom leverését üdvözlő kommunistákkal.

Albert Camus életének utolsó szakasza ekként egybekapcsolódott a magyar üggyel. Fellépése nem csak a szavak emberéé volt, csomagok küldésével is segítette 1957-ben a magyar írókat. De a tiltakozásokon, a különféle akciókon túl, melyek hoztak vagy nem hoztak közvetlen eredményeket, Camus fellépése azért is roppant jelentős, mert a beszédeiben és írásaiban megjelenő elemzésekkel rávilágított az 1956-os magyar forradalom lényegére és valóban korszakos jelentőségére. Arra, hogy a forradalom nem éhséglázadás volt, nem anyagi vagy gazdasági okok és célok mozgatták, hanem valami más.

Negyven évvel 1956 októbere után, közel az ezredfordulóhoz, mintha egy teljesen más világban élnénk: a gazdaságosság, a siker, az áhított jólét világában. Európa, amelynek megosztottsága azóta többé-kevésbé véget ért, napjainkban egészen más értékrendek mentén szerveződik, mint amilyeneket a magyar forradalom felmutatott. A lassan és sok kicsinyes vita nyomán szerveződő Nagy-Európa elsősorban gazdasági, azután politikai s esetlegesen biztonsági jellegűnek készül. Mintha szervezői és haszonélvezői nem látnák, hogy ha csak ilyen marad s elvész belőle az az értékrend, mely egész története során a jobbik énjét adta, akkor a következő évezredben nemigen lehet jövője.

Annak, az önmagát korrigálni képes társadalomnak, melyről Albert Camus beszél, olykor bizonyosan szüksége van áldozatokra, mert másként felülkerekedne a cinizmus és a materializmus. Az áldozat, az Európát megalapozó valamennyi tradíció szerint: kikerülhetetlen rítus, véráldozat bemutatása az istenségnek. A forradalom így Camus szemében a magyarok véráldozata annak az istenségnek, melynek a neve: Európa. Vagy másképpen mondva: önfeláldozó gesztus egy olyan Európáért, mely a szolidaritás, az igazságosság és a szabadság eszméire épül.

 

 

Jegyzetek:

 

1 André Gide (1869-1951) a húszas-harmincas évek legnagyobb hatású francia írója, a harmincas évek elején a Szovjetunió hívei közé tartozott, de 1936-ban tett hosszabb szovjetunióbeli utazása teljesen kiábrándította, erről számol be az ugyanabban az évben megjelent Visszatérés a Szovjetunióból c. könyvében. De a baloldali értelmiségiek jó részét sem ez a könyv, sem a többi hasonló témájú nem tudta meg- rendíteni meggyőződésében.

2 Bérenger, Chevrel és Morel szóbeli közlése. Delalande abban a beszédében szólt a magyar forradalomról, mely 1991. november 19-én hangzott el Deuil-La-Barre és Vác testvérvárosi szerződésének megkötésekor.

3 Gyergyai Albert szóbeli közlése.

4 Albert Camus Essais, Gallimard-Pléiade, Paris, 1974. 1772. és 1774.I.

5 Idézi életrajzírója Herbert Lotman, Albert Camus, Seuil, Paris, 1978. 598.1.

6 L’Affaire Nagy, szerk. Méray Tibor, Plon, Paris, 1958.

7 Így például 1957. október 29-én Kádár Jánosnak küldött távirata. Lásd Lotman i. m. 632.I. vagy Olivier Todd, Albert Camus, Gallimard, Paris, 1996. 725.I.

8 Lásd Lotman i.m. 619.I.

9 Uo. 625.1. Lotman forrása a Le Monde 1957. december 14-i cikke.

10 Camus i. m. 1781.1.

11 Uo. 1783.I.

12 Uo. 1780. I.

13 1.10. 1763. I.

14 Uo. 1784. I.

15 A lázadó ember c. Camus-könyv 1951-es megjelenése után Sartre folyóirata, a Les Temps Modernes, megsemmisítő kritikát tett közzé az ifjú Francis Jeanson tollából; ez a cikk vezetett az addig jó barátságban lévő Camus és Sartre szakításához.

 



« vissza