Új folyam XXI. 1-2. szám
Aggódva és reménykedve
Bő egy évvel ezelőtt azzal szemlélhettük az új kormány első lépéseit, hogy – amennyiben reálisan nézzük az előtte álló feladatokat, látnunk kell: azok szinte megoldhatatlanok. Ám a kormányzás, egyáltalán egy ország, egy nemzet sorsa, történelme olyasmi, aminek során lehetetlennek tartott dolgok is megvalósulnak. A magyar történelmi emlékezetben ezek többnyire valami váratlan csapás bekövetkezésében mutatkoznak, megszállásokban, országvesztésben, nemzeti nagyjaink gyászos vesztében, mindabban, aminek során meg kellett tanulni: nagyon is lehet, hogy „annyi szív hiába onta vért”. De miért ne eshetne meg, hogy egyszer valami olyan jó dolog lesz valósággá, amiről korábban inkább csak álmodoztunk, mintsem reménykedtünk benne? Miért ne rejtene egyszer jót is sorsunk – amelyet általában csak végzetnek tekintünk? Hiszen erre is láthattunk példákat, igaz, ezek is nagy, korábban elképzelhetetlen veszteségek után következtek: ilyen volt a Trianon utáni vagy az 1945 és 1948 közötti újrakezdés, amikor reménytelennek látszó helyzetben sikerült, ha nem is visszaszerezni a veszett fejszét, de megmenti a nyelét. Van, amikor ez a siker.
A 2002 utáni nyolc év katasztrofális kormányzása miatt kialakult válsághelyzet csak közvetlen vérveszteségben nem mutatott az előző példákhoz hasonló tüneteket (bár, ha a demográfiai adatokból kiolvasható veszteségeket figyelembe vesszük, még tán abban is…), de annyi másban igen. Kezdve az anyagi erőforrások, de még a hitelezők bizalmának elvesztésén is, gazdaságunk teljes kiszolgáltatottságán, folytatva a közélet kórjain, a közpénzekkel bánók elhatalmasodó korruptságán, az etnicizálódott szegénykérdésen át a – meddig is? Bármeddig: válságtüneteink sorolásakor aligha tudtunk záróelemet megnevezni. De tudunk-e most?
A 2010-es választások a krízisre adtak sajátos, de nagyon határozott választ. Ha az eredmények nem tükrözik is pontosan, hogy mit akartak a választók, abban a kérdésben példátlanul egyértelmű választ adtak, hogy mit, illetve kiket nem. Ebből a válaszból kiolvasható volt, hogy alapvető változásokat vártak és várnak ma is. A pártpolitikai földcsuszamlás megtörtént, de hiányzott mögüle egy nagy tömeglélektani megrázkódtatás katarzisa és az annak nyomán felszabaduló energia. Akárcsak annyi, amennyit az 1989–90-es változás adott. Ezért nehéz egyértelmű választ adni a kormányváltás utáni időszak mérlegének kérdésében, nehéz fölmérni, meddig jutott egy év során a kormány.
A második Orbán-kormány működésének Magyarországát még ma is az határozza meg, amit az előző két ciklus hagyott maga után. Tekintve, hogy pusztítani-rontani könnyebb, mint restaurálni-építeni, ebben nincs semmi meglepő, és tudnunk kell, hogy ez még évekig így is marad. Az elhamarkodottan fölvett deviza alapú kölcsönökről szóló döntésekhez szükség volt néhány hónapra, visszafizetésükhöz néhány évtized kell – ha egyáltalán sikerül. De addig a családok költségvetését a tartozás kérdése határozza meg, akkor is, ha határozott kormányintézkedések sokaknak segíthetnek. Az állam által felvett kölcsönöket azonban vissza kell fizetni. A néhány év alatt fölgyülemlett adósság terhe igen hosszasan a magyar (magyarországi) gazdaság és politika meghatározója marad.
Orbán első kormányzásakor ez a determináció közel sem volt ennyire erős. Akkor az MSZP kesergése határozta meg a bírálatok vezérszólamát, mely szerint ők ragyogóan megcsinálták a Bokros-programot, és a Fidesz-koalíciónak már csak a készbe kellett beülni. Akkor nem így láttuk ugyan – de a mai állapotok nyomán el kell ismernünk, hogy Horn Gyuláék hasonlíthatatlanul jobb állapotban adták át a kormányzást, mint a Medgyessy–Gyurcsány érát a válság mélyén konszolidáló Bajnai. Ezért a baloldali bírálatoknak ma nincs viszonyítási pontja, nem szerepel egyetlen alkalommal sem benne a saját sikerekre való hivatkozás, ami a jelen erőviszonyok mellett amúgy is szűk térre szorítkozó kormánykritikát még haloványabbá teszi. Ez a haloványság közvetett beismerése annak, hogy csak gondot és bajt hagytak maguk után. De ennél is többet mond az a tény, hogy a Fidesz–KDNP papírformaként is meglepetésként ható 2010-es választási sikere mögötti támogatás meglepően keveset csökkent, noha a társadalom helyzete lényegében még semmit sem javult a hatalomváltás óta. Igaz, hogy a további drámai hanyatlás megállt – de ezt a mindig csodára éhes választók nemigen szokták méltányolni. Meglepetés, hogy a kormányváltásokkal mindig összefüggő csodaváró hangulat múltával nem következett be a politikai preferenciák visszarendeződése. Ezt ugyan tudatos naivitással lehet a választói bölcsesség javára írni, de azt hiszem, inkább egyike csupán a sokféle válságnak: az ellenzék válságáénak, ami miatt ezúttal Magyarországon mintha valóban csak egyetlen alternatíva lenne…
Eközben vannak felmérések, melyek szerint a pesszimizmusra mindig hajló magyarok hangulata olyan nyomott, hogy nincs már hova romlania. Négy évszakossá szélesedett rosszkedvünk sem zárja ki teljesen, hogy reménykedjünk. Nem azért, mert az unalomig emlegetett mondás szerint a remény hal meg utoljára (ezért hever majd temetetlenül az árokparton), hanem mert ha már semmink sincsen, akkor csakis a reménységbe kapaszkodhatunk. Nem tudjuk, hogy helyzetünket könnyíti-e, hogy a 2009–10-re beérett válságot ezúttal nem elháríthatatlan külső erők zúdították ránk, hanem Magyarország alanyi jogon, saját erőből küzdötte magát mélybe, de e különös körülmény akár biztatás is lehet: ha a rossz kormányzás ide vezethet – a jó ki is vihet innen.
Ez az átfogóan egész bizonyosan nem tudatosított, irracionálisnak tűnő reménykedés juttatta kétharmados parlamenti többséghez a második Orbán-kormányt. Lényeges szempont, hogy a miniszterelnök egyszer már tagadhatatlanul sikeresen vezette az országot, s ennek dacára – bírósági ítélettel jogellenesnek minősített eszközöket-módszereket bevető – ellenfelei megfosztották a folytatás lehetőségétől. Így mostani lépései nemcsak a válság elhárítását, az ország emelkedő pályára állítását szolgálják, hanem figyelnie kell arra is, hogy 2014-ben ne fenyegesse hasonló kudarc. Ezért szempontjai között mindig fontos helye van a választói támogatottság lehető megőrzésének. Nem kis gond ez akkor, amikor az adósságcsapdában vergődve növelni kell(ene) az állami bevételeket és csökkenteni a kiadásokat – hiszen ennél szavazóriasztóbb politikát nem is lehet elképzelni.
A válság kezelését szolgáló halaszthatatlan lépések megtételével a múlt nyáron meg is kezdődött a kivezető út keresése. A kormány nem ígért biztos sikert, elismerte, hogy elképzeléseiben van némi kockázat – amit a biztos kudarc elkerülése érdekében el kell vállalnia. A gyors összeomlás veszélyétől távolabb kerültünk, de ez még messze nem a stabilitás – a magyar gazdaság körüli világ egyre kockázatosabb. Az összeomlás felé vezető úton önerőből lépkedtünk, de visszautunkat külső tényezők akadályozzák. Az EU déli országainak éppen akkor kellett összeomlani vagy a krízis szélére sodródni, amikor mi a szakadékból kifelé kapaszkodnánk. Nem mondhatjuk, hogy Magyarország helyzete hiába stabilizálódott, de a világ instabillá vált. Kérdés, hogy az ellenirányú változásoknak mi az eredője, elegendő lesz-e az, amit elértünk? Egy éve csak a magunk válságával kellett törődnünk, most világméretű válságban kell a magunk útját keresni. Magyarország rendkívüli intézkedéseket hozva (elsősorban a válságadók révén) lekerült az EU és az IMF lélegeztetőgépéről. A világgazdaság, elsősorban a nemzetközi pénzpiac zavarai folytán a magyar exportbővülés lehetőségei kiszámíthatatlanabbak, a belső piac élénkülése pedig nem mutatkozik. Ez utóbbi alighanem érthető: mind a külső jelzések, mind a belföldi devizahitel-válság olyan leckét jelentenek, amelyek eredménye/következménye az óvatosság, a tartalékolás – már ahol van jövedelemnövekmény. Ez azonban még nem jelentkezik olyan megtakarításokban, amelyeket a tőkepiacon a gazdaság élénkítésére lehetne terelni.
Ez a kép (mint a jelenünkről alkotott vélemények általában) szükségszerűen szubjektív, a meghatározó folyamatokról kapott benyomásaink nyomán azok irányáról még nem lehet bizonyosságunk. Így éppen arról a sorsdöntőnek tekintett tényezőről nem tudunk biztosat, hogy megvalósul-e az a fordulat, amely megmozdítja, kereső és értékteremtő tevékenységre készteti a passzivitásba szorult csoportokat. Azt ugyan tudjuk, hogy tömérdek elvégzendő feladat várja az inaktív munkaerőt – azt azonban nem tudjuk, sikerül-e a feladatokat a munkapiac működtetésével konkréttá tenni, finanszírozni, sikerül-e a magyar társadalom szunnyadó erőit mozgásba hozni. Mindenesetre a szociális támogatások és az indokolatlanul nyugdíjat vagy hasonló ellátást húzók számának csökkentése az egyik oldalon már komoly lépéseket jelent – miközben jó volna, ha az így munkakeresésre késztetettek nemcsak közmunkaprogramokban, hanem a gazdaság és egy, magát fenntartani képes másodlagos munkaerőpiac kialakulása által tartós munkalehetőséget kapnának. Igaz, ez nehezebben elérhető cél, és ez ügyben sem mondhatunk mást, mint annyi másban az elmúlt év során: az első lépések megtörténtek, és kétségtelen, hogy a kívánt cél irányában. Ami miatt mégsem tudjuk felszabadult optimizmussal figyelni a folyamatot, az a fenyegető világgazdasági helyzet.
Vannak azonban olyan változások, amelyekről lényegesen könnyebb szólni. A gazdaság és az államháztartás bizonytalanságot sugalló tényein túl az az érdekes, hogy a megfoghatatlan értékekkel foglalkozó ágazatok működésének alakulása szellemi értelemben megfoghatóbb, mint a reáliáké.
Az alkotmányozásról már esett szó a Magyar Szemle oldalain, de ugyanilyen jelentőségű – az alkotmányozással részben, de titokban versengő szerepben – maga a kormányzás. A korábbiakban láthattuk, hogy a kétharmados parlamenti háttér a szokottnál nagyobb stabilitást ad a kormánynak. De a hatalmi pozíciók gyakorlatilag teljes körű birtoklása kockázatokat is rejt, hiszen a döntések esetenként egyetlen lehetőség választásával is meghozhatók. Akik ennek kimunkálásából kimaradnak, azok – majdhogynem szükségszerűen – arról beszélnek, hogy ez a hatalom erőszakosságából következik. Ám a hatalom nem erőszakos, hanem erős – miközben a gazdaság felől nézve kiszolgáltatott. Ez a helyzet határozottságot követel, az erőből való kormányzás lépései mögött éppen úgy lehet felelős töprengés, mint ahogyan hiányozhat az egy akár alternatívák sokaságát fölvető, azok fölött vitatkozó vagy éppen tehetetlenkedő hatalomgyakorlásból (amilyet ugyancsak láthattunk már).
A kormány intézkedéseinek irányával kapcsolatos viták egy része végbemehetett működésének megkezdése, a múlt messzi homályában megkezdett választási kampány időszakában. Ezért hatalomba kerülése kapcsán különös meglepetésekről nem érdemes beszélni. Hogy mégis fölmerülnek ilyen megjegyzések, annak oka elsősorban az, hogy kampányában a majdani kormány nem hirdetett konkrét programot. Nemcsak azért, mert nem tudhatta, milyen erős jogosítványa lesz hatalomra kerülése esetén, hanem mert nem akarta idő előtt elkoptatni javaslatait. Ezért inkább sejtetett, mint ígért. Így tervezett, tényleges lépéseiről előzetesen keveset lehetett tudni, ami eleve meglepetés egy olyan hazában, ahol a tervek idő előtti kiszivárgásának hagyománya századokra nyúlik vissza. Mégis, e politika egésze, irányai, törekvései, értékrendje nem hozott meglepetést – mi több, természete meglehetősen egybevág az első Orbán-kormány prioritásainak rendszerével. Ilyenek: a hazai kapacitások és a belső piac bővítése, a kis- és középvállalkozások támogatásával való munkahelyteremtés, az adó csökkentése mellett az adózók számának növelése, a „multik” gazdasági túlhatalmával szembeni, de azokat el nem riasztó, taktikus fellépés, a segélyek csökkenése és a minimálbér emelése.
A korábban nem ismert kétharmados parlamenti támogatottság, a koalíciós feszültségek nélkül működő kormányzás újszerű kormányzati szerkezet kialakítását tette lehetővé. Maga a kormányzati struktúra kialakítása a meglepetés erejével hatott. A kevés minisztérium, bizonyos miniszteriális feladatok (egészségügy, oktatás-művelődés, környezetvédelem stb.) formálisan államtitkárságok szintjére utalása a választók szemében azt a hatást kelthette, hogy ezzel a kormány a saját magára fordítható költségek csökkentését célozza – és ez meg is felelt a közvélemény várakozásának. Kétségtelen, hogy ez a szándék is befolyásolhatta e konstrukció kialakítását. De hangulatot javítani, amikor az amúgy is csúcspontján van, aligha érdemes olyan intézkedésekkel, amelyek jelentős érdeksérelmekkel járnak. A kormánynak ilyenkor azzal is számolnia kell, hogy milyen negatív hatást vált ki az a presztízsveszteség, ami e törekvés okán az egyes, „lefokozott” ágazatok sérelme nyomán keletkezik, miként fordítja szembe vele a közigazgatás résztvevőit – hogy azután a sértett közszolgák akadályozzák a kormányzati munkát. Tartalmasabb magyarázatra van tehát szükségünk – ilyen jelentős döntés mögött komoly politikai megfontolást kell feltételeznünk.
A lehetséges okok egyike éppen a feladatok kivételessége. Nem kétséges, hogy a kétharmados Fidesz–KDNP siker mindenekelőtt Orbán Viktor személyes diadala volt – így nemcsak azért ő a kormányzás kulcsfigurája, mert ő lett kormányfő. Ellenfelei ugyan két évtizede hatalmi törekvéseiről, a köré épülő vezérkultuszról beszélnek – de ez csak napi politikai előnykeresés. Abból, hogy ezek a kampányügyeskedések hatástalanok maradtak, kiötlőik is régen tudják, hogy Orbán sikere mögött más van. Elsősorban az, hogy akár ellenzéken, akár kormányon, de a magyar politikai élet 1989 óta eltelt korszakának emblematikus politikusa, az események legtöbbször körülötte szerveződnek, vagy ha nem, nélküle értelmezhetetlenek. Vagyis kivételes érzékkel hatol be a politika szerkezetét alakító történések centrumába, nélküle nincs a társadalmi folyamatokat értelmező narratíva.
E szerep kockázata azonban az ország kritikus helyzetében minden korábbinál nagyobb, mind az országra, mind Orbánra nézve. Az új kormányzati struktúra e kockázat csökkentését célozza, és képes is rá. Általános kormányfői feladat a tárcaérdekek igen nehéz, az érintett személyi autoritását könnyen kikezdő egyeztetése – a csúcsminisztériumi rendszer ezt egy szinttel lejjebb tolta. A költségvetési hiánnyal való küzdelem jegyében való alkuk nyélbeütése ezzel a (csúcs)miniszterek feladatává vált, miközben a valójában változatlanul miniszteriális szintű feladatokat (névlegesen) államtitkári szintű vezetők kezelik. Az ágazati érdekek ütközőpontja így nem a kormányfő. Ezzel a miniszterelnök mozgástere növekszik, ám a napi politikai harcokból kilépve is az övé az irányítás joga és felelőssége. (Ezt a hátrébb húzódást a soros uniós elnökség betöltésének szélsőséges terhelése egyébként önmagában is indokolta.)
Sokban hasonlóan hat a parlamenti frakció működése is. Egyfelől természetesen biztosítja a kormánydöntésekhez szükséges szavazatokat – a választások előtt a sok bizonytalanság mellett abban biztosak lehettünk, hogy amennyiben Orbán Viktor mögött kétharmados parlamenti támogatás lesz, akkor él is az ebből adódó lehetőségekkel. Ugyanakkor a frakció nem lett szavazógép: a törvény-előkészítésben, önálló javaslatok benyújtásában, egyéni képviselői indítványokban nagyon is aktív, olykor nemcsak egyes törvényeket illetően, hanem a törvényhozás koherenciazavaraival is fenyegető mértékben (ahogyan egyes javaslatok, megfogalmazások esetében látható volt ez az Alaptörvény vitájában).
Ez a – némelykor talán kockázatosnak tetsző – kezdeményezőkészség nem fenyegeti magának a törvényhozói munkának egységét, viszont a frakciót olyan önálló hatalmi tényezőként jeleníti meg, amilyen a korábbi országgyűlésekben nem volt. Ez az önállóság ismét a kormányfőnek a napi pártpolitikai ütközésekből való kivonását jelenti – így Orbán Viktor miniszterelnökként is mutatkozhat olyan szerepekben, mint ellenzéki vezetőként. Miközben közvetlen csatározásokból kimarad, elképzelhetetlen, hogy a dolgok nélküle történjenek. Így elmondható, hogy (szemben az éveken át oly sokszor hangoztatott baloldali találgatásokkal, mű-rémüldözésekkel) kétharmados erőfölényben sem alakította át a magyar parlamentáris demokrácia szerkezetét, de a prezidenciális rendszerekben szokásos távolságtartással irányítja a kormányzati munkát. A kormányzás ilyen képét erősíti, hogy a köztársasági elnök mindeddig nem élt amúgy is gyönge alkotmányos jogosítványaival, és ahogyan elődeivel szemben beiktatása körül előre be is jelentette – még virtuálisan sem jelenít meg önálló alternatívát. A gazdaságpolitikát illetően az elmúlt évben sok szó esett a nem szokványos intézkedésekről. Nyugodtan hozzátehetjük: a kormányzás módja, a kormányzati szerkezet sem szokványos. De a megszokott lépésektől elszakadó új megoldások eddig sikeresnek bizonyultak.
