Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Vasfüggönytől keletre

 

A VASFÜGGÖNYTŐL KELETRE*

 

A VASFÜGGÖNYTŐL KELETRE eső térség nyugati integrációjának kulcskérdése az elmaradottság. Minél elmaradottabb egy itteni ország, annál kisebb az esélye egy belátható időn belüli integráció szempontjából, és fordítva. Egy példán illusztrálva a fenti tételt, mondhatjuk: Boszniának nem ugyanakkorák az esélyei, mint Csehországnak. Ez látszólag relatív ítélet persze, amelyből még nem tudható meg: mekkorák Csehország esélyei, Boszniától és mindenki mástól függetlenül.

Valójában a térség integrációja komplex kérdés, és Bosznia jövője nem választható el Csehországétól. Pontosabban: azok a törvényszerűségek, amelyek mindkettőjük ilyen értelmű jövőjét meghatározzák, általánosabban érvényesek, nem egyikükre vagy másikukra szabottak.

Ennek az írásnak az a célja, hogy közelebbről megvizsgálja, bevezető mondatunkban mi az egyes szintagmák jelentése. Vagyis: mi az, hogy Nyugat általi? mi az, hogy Vasfüggönytől keletre eső térség, illetve ennek elmaradottsága, és mi az, hogy integráció?

Sokan és sokféleképpen kísérelték meg az Alpoktól keletre, a Balti és a Fekete-tenger közé eső térséget definiálni, tagolni, a szomszéd régiókkal való viszonyát megragadni. E kísérletek a Római birodalom kettéválásának koráig, de legalábbis a Karoling Birodalomig visszanyúlóan próbálták kitapogatni a Vasfüggöny keletkezésének okait, illetve elhelyezni magának a „függönynek” a létrejöttét.

Ebben az írásban elsősorban, de nem kizárólag, annak a területnek az integrációs gondjait és lehetőségeit kívánjuk elemezni, amelyet két részre oszthatunk. Egyik az egykori Orosz Birodalomtól nyugatra és a Német-Római Birodalom peremvidékétől keletre fekszik, ahol a történelem során egy Nyugat-Európához sok tekintetben hasonló, de attól gazdasági szerkezetében, társadalmi felépítésében világosan elkülönülő régió jött létre. Nevezzük ezt a térséget Kelet- Közép-Európának. A második rész a Balkán. E két térség érintkező, nemegyszer jelentős súrlódási feszültségeket hordozó interferálódási zónája Erdély és a horvát-szlavón-dalmát tartomány.

Integráció a Nyugat által?

 

I. A VASFÜGGÖNYTŐL KELETRE

 

Tekintsük át röviden ennek a Balti-, Fekete- és Adriai tenger közötti térnek az integrációtörténét, amely természetesen elsősorban mint birodalomtörténet követhető.

TÖRTÉNET A VISEGRÁDI HÁRMAKKAL KEZDŐDIK. Mint ismeretes, a visegrádi kongresszuson a cseh, a lengyel és a magyar király által aláírt megállapodás — ez 1335-ben történt Visegrádon — olyan szubkontinentális gazdasági-kereskedelmi teret hozott létre, amely markáns biztonságpolitikai dimenziókkal rendelkezett. A visegrádi egyezmény aláírói közösen viseltek hadat az osztrák hercegek ellen, és megkezdődött Magyarország, Csehország, Morvaország, Karintia, Szilézia, Szászország, Lengyelország és a Német Lovagrend területeinek, valamint a magyar korona társországainak és melléktartományainak közös perszonálunióba szervezése. Az integráció határai időben változtak, NAGY LAJOS idejében magában foglalta Moldvát, Havasalföldet, Dobrudzsát, Felső Bolgárországot, Horvátországot, Szlavóniát, Boszniát, Szerbiát, Macedóniát, Dalmáciát és Raguza térségét. Ez volt az első dunai nagybirodalom, az Anjou-monarchia.

A második dunai nagymonarchia idején, LUXEMBURGI ZSIGMOND uralkodása alatt, aki egyben német-római császár és Itália királya is volt, a szóbanforgó terület utoljára tartozott egészében egy szerves összeurópai koordinátarendszerbe. A Luxemburg-dinasztia dunai nagymonarchiájának kettészakadása után MÁTYÁS jogara alatt még többé-kevésbé egyazon államszervezet része a salzburgi érsekség és a Szörényi bánság, de az integráció feltámasztása a Jagellóknak már nem sikerült, a Habsburg Birodalom kialakuló keleti és délkeleti határai pedig véglegesítették a Balkán történelmi leszakadását és Magyarország peremhelyzetbe kerülését.

Nem kívánjuk itt a történelmi áttekintést sem tovább folytatni, sem elmélyíteni. Az elmondottak alapján első számú konklúziónk így szól: a kommunizmus összeomlásával stratégiailag-politikailag integrálhatóvá vált és integrálódni kívánó térség országainak nem ugyanakkora hátrányt kell behozniuk. Egyik országnak a nyugat-európai típusú gazdasági-társadalmi-politikai evolúció fősodrából való több száz éves kieséssel kell számolnia, a másiknak esetleg csak néhány évtizedessel. Ebből pedig az következik, hogy az integrálódási forgatókönyveket nem lehet egyazon elvek, sémák és koncepció alapján megtervezni. (Figyelem: nem állítom, hogy az eltérő forgatókönyvek törvényszerűen lényeges különbséget feltételeznek ezek időbeli kibontakozását illetően.) E konklúzióból pedig az is következik, hogy nem lehetséges egységes integrációs modellben és a térségben mindenütt érvényes és funkcionális sztereotípiákban gondolkodni.

Elkerülhetetlen tehát a problémahalmaz differenciált megközelítése, ennek minden komplex következményével egyetemben.

 

II. A NYUGAT ÁLTALI

 

A Nyugat fogalmát kétféle értelemben is tisztázatlan módon szokás használni. Egyrészt nem világos, hogy Nyugat-Európán belül különösen mely államok érdekeltek — vagy jöhetnek szóba — a keleti térség integrációja szempontjából. Másrészt nem következetes az a szemlélet sem, amely a nyugat-európai integrációba — főleg (de nem kizárólag) a NATO miatt — olykor beleérti az Amerikai Egyesült Államokat is (jórészt tőle várva az ehhez szükséges invesztíciókat), máskor pedig az ún. „európai nemzet” bűvöletében a jövendő európai integrációban Amerika egyenrangú versenytársát véli látni.

Véleményem szerint az Egyesült Államokat nem lehetséges kifelejteni Európából. Mai és holnapi európai jelenlétének súlyát nem lehetséges olyan országokéval összevetni, mint mondjuk Portugália vagy Írország. Hadd hivatkozzunk itt egy stratégiai érvre. Amerikának nyilvánvalóan ellensúly-szerepet kell játszania abban a kontinentális szuperstruktúrában, amelyben a most kialakuló s az osztrák gazdasági Anschluss után rivális nélkül maradó Negyedik Német Birodalom arányai már ma féltékenységgel és aggodalommal töltik el főleg a közelebbi szomszédokat. Ez tehát második számú konklúziónk: a Vasfüggönytől keletre eső térség európai integrációja nagymértékben függ az Egyesült Államok szándékaitól és befolyásától.

 

III. INTEGRÁCIÓ

 

AZ INTEGRÁCIÓ GYAKORLATI ELŐFELTÉTELÉNEK a gazdasági és jogrendbeli kompatibilitást tekintjük, amelyre azután ráépülhet egy közös politikai és katonai felépítményrendszer. Nem tárgyaljuk itt a kérdést a társadalmi tudat, illetve a társadalomlélektan szemszögéből, épp csak jelezzük: olyan országokban, ahol hosszú időn keresztül a társadalmi szerződésnek semmiféle tudata nem érvényesült, legfeljebb az emléke vagy nosztalgiája, ott most egyenesen egy társadalmak közötti szerződést szükséges elfogadtatni.

Mindenekelőtt az integráció lehetségességének és szükségességének kérdését célszerű megvizsgálni. Ez tulajdonképpen annyit jelent: megéri-e az integrációs lehetőségeket kiaknázni, van-e annyira szüksége egymásra a két régiónak, hogy vállalhatja az integrációval együtt járó kockázatokat. Magyarul: akarja-e az egyesülést a Nyugat, s akarja-e a Kelet; továbbá: képes-e rá, és milyen árat kell fizetnie érte. Csak ha ez tisztázódott, csakis akkor lehetséges és érdemes az egyesülés technikáival foglalkoznunk.

Lássuk tehát először azt: érdeke és szándéka-e az európai Keletnek a Nyugattal való szerves szimbiózis kialakítása: e kérdésnél foglalkoznunk kell majd az integráció néhány következményével és kockázatával.

A kelet-európai országok számára az integráció bevallva-be- vallatlanul egész egyszerűen a túlélés esélyét jelenti. A legtöbb szóban forgó társadalomnak a gazdasági és lelki tartalékai egyaránt a nullán állnak, és egyáltalán nem rendelkeznek a demokrácia és piac- gazdaság intézményesüléséhez, sőt akár csírájukban való meghonosításukhoz szükséges pontenciállal. Más szóval: a saját maguk euro- kompatibilissá tételéhez szükséges átalakítást — gazdasági törvénykezésben, jogrendben, civil társadalmi struktúrák meghonosításában — nem képesek önnön erőforrásaikból véghezvinni. Katonailag legyengülve, szomszédaik mohóságától rettegve, a gazdasági kollapszus szélén egyensúlyozva, ezeknek az országoknak egy kontinentális biztonsági rendszer védőernyője, a remélt tőke- és technológiabeáramlás az egyetlen lehetséges kiút az államcsődből.

Ha ez egyáltalán megtörténik, ezért a kiútért nagyon kemény árat kell fizetni. A nemzetállam visszafejlesztésével, az állami szuverenitás meggyengülésével, s egy olyanfajta gazdasági dependenciával, amelynek gondolata sokak számára elfogadhatatlan.

Talán nem tévedünk nagyot azt állítván: vannak olyan országok a régióban — azon belül is elsősorban a Balkánon — amelyek azzal a hátsó szándékkal állnak hozzá a kérdéshez: mi úgyis elég dörzsöltek, tapasztaltak és leleményesek vagyunk ahhoz, hogy az integrációnak csak az előnyeit élvezzük, a vele járó kötelezettségek alól pedig majd csak ki fogunk bújni valahogy.

LÁSSUK A TOVÁBBIAKBAN AZT: mi a Nyugat érdeke és felelőssége a jövendő összeurópai integráció szempontjából. Azt ugyanis nem nehéz felismerni: a Nyugat hajlandóságát, hogy Keletre tekingessen, azok borzadálya jellemzi, akik éppen vacsorához ülnének, amikor az utcasarkon feltűnik egy vidéki rokonokból álló zavaros és népes csapat.

A kockázat nyilvánvaló. Parttalanná váló, ellenőrizhetetlen népességbeáramlás, az ezzel járó növekvő szociális, szociokulturális és etnikai feszültségekkel, amelyek a munkanélküliség növekedésétől és a lakáshelyzet romlásától egészen a nyugati társadalmak osztályszerkezetének megváltozásáig terjedhetnek. Odáig menően, hogy például a fehérgallérosok és a kékgallérosok mellett megjelenhet mint új társadalmi kategória mondjuk a feketenyakúak osztálya.

Aligha kétséges — és ez a harmadik számú konklúzió —, hogy az integráció lehetőségéről csak azoknak az államoknak az esetében lehet beszélni, amely országok részéről a migrációs bomba fenyegetését hatástalanítani lehet. Minél kötöttebb, stabilabb egy társadalom, annál nagyobbak az integráció esélyei.

Egy másik olyan fenntartás, amely számottevően fékezheti a Nyugat integrációs szándékát, azoknak az érdekcsoportoknak a részéről várható — sőt már érezhető is —, amelyeket gazdaságilag hátrányosan érintene adott kelet-európai termékek megjelenése az egységes európai piacon. Elegendő itt bizonyos agrárérdekek ütközésére hivatkozni, vagy a privatizáció olyan furcsa következményére, mikor nyugati vállalatok fölvásároltak magyarországi cégeket, majd tudatosan elsorvasztották őket, hogy a piacon egyeduralkodók maradjanak.

Aligha férhet azonban kétség ahhoz, hogy ezek a gazdasági jellegű obstrukciós taktikák hosszabb távon alárendelődnek a gazdasági-stratégiai érdekeknek.

Melyek ezek az érdekek?

Már Buda elestének évében, 1541-ben világosan megfogalmazódott Németországban az a felismerés (Anschlag...), hogy a törökök Európából való kiűzése nem csak vallási és nem csak biztonságpolitikai feladat. Már akkor egyértelmű volt, hogy a kontinens keleti régiójának felszabadítása távlatilag hatalmas üzlet. Ennek az üzletnek a kulcsszavai: piac; olcsó nyersanyag és olcsó munkaerő; tranzit.

Az olcsó nyersanyag és olcsó munkaerő önmagában választ ad azokra a piaccal kapcsolatos aggodalmakra, amelyek a vásárlóerő hiányára hivatkozva illuzórikusnak tartják a körülbelül százmilliós kelet-európai és kétszázmilliós eurázsiai piac létrejöttét. Az elmúlt 3-4 év azokat a cégeket igazolta, amelyek mertek beruházni még az instabilabbnak ítélt országokban is.

Az Európai Közösség, s a tágabban vett nyugat-európai gazdasági tér jövője szempontjából első lépcsőfokban Kelet-Európa, a másodikban a volt Szovjetunió területe mint integrálható, piaci törvényszerűségek alapján rendezhető-fölépíthető régió a legnagyobb esély (s mint ilyen, a legnagyobb kihívás) a közösség történetében. A befektetési és kereskedelmi spektrum nagyságrendekkel történő kiszélesedése, a termelés meredek felfutása minden olyan prognózisban megjelenik, amely a térség gazdasági jövőjével — kizárólag gazdasági szempontok alapján, és tisztán csak azzal — foglalkozik.

A befektetők — és tegyük hozzá: a nyugati politikusok — persze nem tisztán gazdasági prognózisokban, hanem komplex prognózisoknak hisznek, amelyek az integráció kockázatait a politikai instabilitásban jelölik meg.

Látszólag ördögi körrel van dolgunk: a tőkeexport — az integrációs folyamatok gazdasági hajtómotorja — nem akar megindulni, mert fél az instabilitástól; az instabilitás pedig növekszik, mert a tőke távol marad.

VALÓJÁBAN NEM EGY JEL ARRA MUTAT, hogy a nyugat-európai közösség egységes akaratát meghatározó körök nem annyira bizalmatlanok vagy tanácstalanok, hanem inkább — nagyon is tudatosan — kivárásra játszanak. Az integrációig terjedő kooperálási szándék hangoztatása egyfelől, az elzárkózás gesztusai másfelől, a kettő közötti taktikázó lavírozgatás az optimális pillanat kivárásáig való függésben tartást szolgálják.

Mikor jön el az optimális pillanat? Természetesen akkor, amikor az integrációból a nyugat-európai gazdasági-politikai közösség a legnagyobb hasznot húzhatja majd, a legkisebb kockázat árán. Más szóval: amikor az eladósodás, a gazdasági csőd, a szociális robbanás fenyegetése a kelet-európai országokat már megfelelően domesztikálta. Ezért nincs még Marshall-program, vagy ha van, ezért nem nyilvános még: ezért működik olyan nehézkesen még az is, aminek már — legalább szimbolikusan — a térség gazdasági magára találását kellene szolgálnia (lásd PHARE program), egyszóval ezért tartják az integráció kérdését takaréklángon. Ki ne tudná, hogy egy baloldali — és sikeres — moszkvai fordulat után („be kell takarítani, amit csak lehet”) már néhány nappal a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó eddigi ütközőzóna országait a NATO szőröstül-bőröstül lenyelné, persze ezek boldog egyetértésével. Akkor ugyanis már az lenne az optimális (s csak rövid ideig adott) pillanat ahhoz, hogy kész helyzet és befejezett tények elé állítsák a világot.

NEGYEDIK KONKLÚZIÓNK TEHÁT ÍGY SZÓL: Nyugat-Európának elemi érdeke az integráció, de ennek időpontját, mikéntjét, teljes forgatókönyvét ő maga kívánja meghatározni.

Hadd fűzzük rögtön hozzá: a nyugati fél fönt leírt kivárásos domesztikáló stratégiája és érzelemmentes hozzáállása lehet, hogy sokak számára kiábrándító. Én úgy gondolom: ez a hűvös és önző racionalitás nem helyes, és nem helytelen, hanem egész egyszerűen természetes.

S ha arra gondolok, amit föntebb az integráció keserves árával, továbbá egyes balkáni hátsó szándékokkal kapcsolatban említettünk meg, akkor ez a hozzáállás nemcsak célszerűnek, hanem egyenesen egyedül lehetségesnek mondható. S ha valaki így kiáltana fel: de hiszen ez az integráció nem egyenrangú felek társulása lesz — annak így válaszolhatunk: valóban.

De ki is gondolna arra, hogy Bulgária egyenrangú partnere Hollandiának? Az összeurópai integráció nem más, mint esély — és nem garancia — a kontinentális nagykorúsodásra.

Mostanig csak a Nyugat külön gazdasági érdekeiről beszéltünk. Hogy ezek hogyan jelennek meg mint közös érdekek, arra világos mintával szolgál a kelet-európai úthálózat és kommunikáció infrastrukturális fejlesztésének példája.

Közismert, hogy ezeknek az országoknak saját erejükből rövid időn belül semmi esélyük modern úthálózatot és gyorsvasutat kiépíteniük, vagy megküzdeniük egy modem telekommunikációs rendszer kiépítésének anyagi és technológiai gondjaival.

Ám egy nyugat-európai konzorciumnak megérné fizető autópályát építeni a térségben. Nemcsak azért, mert 25-30 (talán több, talán kevesebb) év alatt a befektetés megtérül. De az autópályából nemcsak az építő konzorcium fog hasznot húzni, hanem azok a régiók is, amelyeket összeköt (mondjuk, Németország és Törökország) — arról már nem is beszélve, hogy a közbeeső Magyarország, Románia, Bulgária számára ezek az építkezések nemcsak az úthálózat korszerűsítését eredményezik majd, ingyen, hanem mint az egész gazdasági tevékenységet élénkítő húzóágazat fognak működni. Ugyanez a helyzet a telekommunikációs hálózat kiépítésével, s még hosszan folytathatnók a példákat, amelyekből egyértelműen kiderül: az integráció egyáltalán nem karitatív jellegű költekezést, valamiféle adományozást feltételez a Nyugat részéről, hanem olyan invesztíciókat, amelyek egyaránt hasznosak a befektetőnek és annak a régiónak is, ahova a beruházás irányul.

A piac, illetve a tranzit, tehát a kereskedelmi útvonalak lerövidülésének kérdésével egyelőre tekintsük lezártnak az integráció gazdasági jelentőségének elemzését.

Néhány szót azért megérdemel egy másik aspektus is. Nevezetesen az: mióta a világgazdaság döntően a fogyasztói társadalom koncepciójára és mechanizmusára épül, azóta egyértelmű, hogy a béke nagyobb üzlet, mint a háború. Ezért — de biztonságfilozófiai megfontolásból is — az Európai Közösség politikája békepolitika, kulcsértéke a stabilitás nemcsak saját határain belül, hanem azokon kívül is, mindenekelőtt a közvetlen környezetét jelentő szomszédos térségekben. Ebből pedig az következik, hogy a kelet-európai régió integrálása nemcsak gazdasági érdeke a Nyugatnak, hanem ezt követelik meg stratégiai érdekei is. A NATO-nak — ha nem szűnik meg — előbb- utóbb meg kell tennie azt a lépést, aminek fölvetése évtizedeken át a legabszurdabb viccnek számított volna. Oroszország felvételéről van szó. Egyébként, mint ismeretes, a NATO megalakulásakor a szovjetek szerettek volna bekerülni e katonai blokkba, úgy téve, mintha nem tudnák, hogy azt őellenük hozták létre. Most hát az oroszoknak ez a régi álma elérhető közelségbe került.

 

* A szerzőnek a július 26-28-án Illyefalván megrendezett, Liberális társadalmak születnek című konferencián tartott előadása nyomán.



« vissza