Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A vállalatok világának átalakítása 2. rész

 

II. l. e) Az eredményesség megítélése és a konfliktusok


 

AZ INTERJÚALANYOK A FONTOSNAK VÉLT végrehajtott szervezési és műszaki fejlesztési akciók eredményességét is értékelték. Az eredményesnek, sikeresnek ítélt esetek aránya 1990/93-ban. (1990-től az 1993. első negyedév végéig 214 állami és 52 magánvállalatnál dolgozó interjúalany válaszait foglaljuk itt össze.)

Ezekben az értékelésekben, véleményekben objektív és szubjektív elemek egyaránt jelen vannak. Általában a szervezési és fejlesztési döntésekről, azok végrehajtásáról, következményeiről van szó. Természetes, hogy a döntéshozók többnyire sikeresnek ítélik saját döntéseiket, míg a végrehajtók, akiknek pl. egy-egy átszervezési döntés miatt munkakörük, pozíciójuk változott, főleg a döntés gyenge oldalait, a végrehajtás zökkenőit vélték fontosnak. Többnyire így vélekedtek azok is, akiknek a pozíciója ugyan nem változott, de a döntési folyamatba nem vonták be őket, s csak távolabbról szemlélhették az eseményeket. Kimutatható pl., hogy a szervezési akciókat a felsőszintű vezetők általában igen eredményesnek tekintették, ezzel szemben a velük gyakran szemben álló, vitázó vagy éppen mellőzött középvezetők véleménye volt a legrosszabb. Pl. a termelésirányítás számítógépes szervezését a gazdasági igazgató és más felsőszintű vezetők korszerűsítő akciónak ítélik és sikerként könyvelik el azt, hogy a rendszer „beindult”. A termelésirányítási osztály vezetője és munkatársai viszont az átállás kezdeti zavarait emelik ki, a bevezetett új számítógépes irányítást olyan megoldásnak tekintik, „amit a nyakukba varrtak”. Nyilvánvaló, hogy a magas sikerességi ráta konszenzust, magas fokú egyetértést fejez ki, ezzel szemben az alacsony ráta ellenértékére, konfliktusokra utal.

A szervezés tárgya mindig emberi munka: közelebbről a munkamegosztás kapcsán meghatározott feladatok, a hozzájuk kapcsolódó hatáskör, a felelősség stb. A szervezés következményei mindig az emberi kapcsolatok változásában jelennek meg, az emberek érdekeit, értékvilágát érintik, azaz többnyire erős a szubjektív elem, s nagy az ütközések, konfliktusok lehetősége.

Természetesen a műszaki fejlesztési esetek körében is szerephez jut a szubjektív elem. Közismertek az olyan ellentétek, amik pl. a konstruktőrök és a technológusok közt merülnek fel a „megálmodott” konstrukció „gyárthatóságának” megítélésében. Gyakori eset a termelő üzemben dolgozók „technológiai fegyelmezetlensége”, amikor is az üzemben dolgozók nem a kifejlesztett új technológiát alkalmazzák, hanem „saját fejük szerint” járnak el. Általában azonban az a helyzet, hogy egy-egy technológia eredményessége többnyire kézzelfogható tény, az eladásig eljutó új termék sikere vagy éppen reklamált minőségi hibái többnyire ugyancsak nyilvánvalóak.

(A szervezés és a műszaki fejlesztés eredményességének ilyen eltérő megítélése nemcsak a 90-es évekre jellemző, hanem korábbi időszakra is: pl. 1988/89-ben, a reformkommunizmus időszakában a szekunder szektorban a műszaki fejlesztést 69%-ban, a szervezést viszont csak 45%-ban tartották sikeresnek.)

A FENTI 1990-93. ÉVI ÖSSZESÍTETT ADATOKBÓL látható az is, hogy a szervezés és a műszaki fejlesztés sikerességét a szekunder szektorbeliek jóval pesszimistábbnak ítélik meg, mint tercier szektorbeli kollégáik. Ez a magatartás valószínűleg annak a ténynek tulajdonítható, hogy a '90-es években a szektorban, főleg az iparban a termelés visszaesése válsághelyzetet teremtett, és a bizonytalanság lényegesen nagyobb volt, mint a tercier szektorban.

Külön figyelmet érdemel az állami és a magánszektorban dolgozók magatartása közti éles különbség. A sikeresnek vélt esetek arányai:

Főleg a szervezési helyzetképből (amelyet különösen nagy mértékben alakítanak szubjektív elemek) kell arra következtetni, hogy magáncégeknél viszonylag kisebb a bizonytalanság, mint a privatizáció előtt álló vagy akár állami tulajdonban maradó vállalatoknál. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az interjúalanyokat csak saját munkakörük, munkahelyük biztonsága befolyásolja, hiszen a már privatizált vállalatoknál is rendszerint gyökeres, néhol évekig tartó létszámleépítés folyik. (Pl. a 3 éve privatizált Tungsramban még mindig folyik az átszervezés és a létszámcsökkentés.)

Úgy véljük, hogy a bizonytalanságot, a válságot itt nem az egyénekre, szervezeti tagokra, a tagok pozíciójára kell vonatkoztatni, hanem a vállalatra mint szervezetre.

Ha a vállalat e változása, átstrukturálása a fejlődés reális lehetőségeinek kihasználásával jár, akkor a vállalat működési hatékonysága valószínűleg nő, a bizonytalanság csökken, és a szervezeti tagok többsége a változást pozitívan fogja értékelni. Ha azonban a változásokból, átszervezésekből nem olvasható ki a megoldás, nem látható a válságból kivezető út, akkor a problémák egymásra torlódnak, a bizonytalanság nőni fog, és a szervezeti tagok többsége a változást sikertelennek fogja ítélni.

A III. rész a. pontjában kijelentettük, hogy a vállalatok fennmaradásukat 1960-1990 között főleg a vertikalitás fokozásával és diverzifikációval igyekeztek biztosítani. Ezek a törekvések azonban nem oldották meg az egyre bizonytalanabb helyzetben működő vállalatok gondjait:

- a növekvő bizonytalanság miatt ui. válságba került a vállalati tervezés (b. pont), egyre kevésbé sikerült reális vállalati célokat kialakítani

- a válság mélyülésével egyre inkább a menedzsment fejlesztése került előtérbe (c. pont), ám célok híján ezzel csak a cselekvőképtelenség fokozódott

- ha a vállalatnak nincsenek érdemleges céljai, amiket el kíván érni, akkor a természetes magatartás a védekezés (d. pont), ám puszta védekezéssel nem lehet fennmaradni, sem a válságból kikerülni.

Nyilvánvaló, hogy a különböző vállalatok válsága, helyigzetük bizonytalansága többé-kevésbé eltér egymástól. Ezeket az eltéréseket kétfelől, a szervezési és a műszaki fejlesztési akciók megítélése alapján igyekeztünk mérni. E mérési eredmények alapján kimutattuk azt, hogy

- a szekunder szektorban nagyobbak az ellentétek, konfliktusok, mint a tercier szektorú vállalatokban.

- az állami vállalatoknál ugyancsak lényegesen több az ellentét, a konfliktus, mint a magáncégeknél.

A legtöbb konfliktust, mint azt láttuk, a szervezési esetek produkálják. Ezek értékelése alapján a különböző vállalati csoportok „sikerességi” sorrendje:

1. Tercier szektorbeli magánvállalatok 87,5%-os,

2. Szekunder szektorbeli magánvállalatok 71,4%-os,

3. Tercierszektorú állami vállalatok 45,7%-os,

4. Szekunder szektorú állami vállalatok 20,4%-os sikerességi rátával.

A nagy különbségek jól érzékeltetik a konfliktushelyzetek eltéréseit, s közvetve jelzik az egyes vállalatcsoportok válsághelyzetét. Látható, hogy az állami szekunder szektorbeli, azaz feldolgozó, főleg az ipari vállalatok vannak a legrosszabb helyzetben. Ez ugyan közismert tény, figyelmet érdemel azonban a többi vállalatcsoporttal szembeni lemaradás nagysága. Itt jegyezzük meg, hogy a gazdasági társasággá (részvénytársasággá, kft.-vé) már átalakult és a még át nem alakult vállalatok között sem a sikeresség megítélésében, sem más tekintetben érdemleges különbséget nem találtunk. A gazdasági tár- sasággá való átalakulás a gazdasági rendszer átalakulásának feltétlenül szükséges lépése, ám úgy tűnik, hogy önmagában a vállalatok válságát, konfliktusait érdemlegesen nem befolyásolja.

 

2. A gondolkodásmód problémáiról

 

A KOMMUNISTA rendszer NÉMELY ELEME jobbára észrevétlenül fennmaradt, és hat napjainkban is. Itt a vállalati szférát illetően elsősorban a „szocialista” gondolkodásmód, értékrendszer néhány maradványairól van szó.

A szocialista gondolkodásmód, azaz a szocialista értékek zavaros világa tovább él általában a társadalomban, és közelebbről a gazdaságpolitika és a vállalatok világában. Ettől az értékzavaros világtól nehéz megszabadulni, s hosszú időbe telik amíg ennek az értékzavarnak a béklyóit le lehet dobni, és az európai értékrendnek megfelelő értékvilág megerősödik. Havel csehszlovák elnök Adam MlCHNIKNEK adott interjújában arról szól, hogy az emberek gyűlölhették ugyan a totalitárius rezsimet, „de benne éltek és szerencsétlenségükre hozzá is szoktak... A rezsim által hosszú éveken át szisztematikusan erősített rossz szokásokat nem lehet egy csapásra megváltoztatni. Nehéz és zavaró örökség ez, egyike azoknak a problémaforrásoknak, amelyekkel a posztkommunista világnak számolnia kell”. [Népszabadság, 1992. aug. 8.]

Ez a „nehéz és zavaró örökség” lényegében nem más, mint a régi rendszer itt maradt és fel nem tárt zavaros értékvilága, az ahhoz kapcsolódó gondolkodásmód. Az értékeknek, gondolkodásmódnak, magatartásoknak ez az itt rekedt együttese lényegében nincs feltárva. Ezt az „örökséget” valószínűleg célszerű két részre osztani: az egyik rész a sztálini korszak terméke, a másik pedig jobbára az 1972-79 közti konzervatív korszakból származtatható le.

Úgy véljük, hogy a sztálinista korszak értékeiből, gondolkodásmódjából a '80-as években már alig maradt valami (ellentétben pl. a konzervatívabb NDK-val, Csehszlovák Szocialista Köztársasággal). Ami fennmaradt, az „hagyománnyá” vált. A fiatalabb, sőt a középkorú generáció pl. többnyire úgy véli, hogy a farsangi szezon hagyományos időszaka március körüli időre esik. Azt azonban kevesen tudják, hogy ez a „hagyomány” a rákosista kommunista párt egyik antiklerikális kampányának szüleménye: a bálokat rendszeresen a nagyböjt időszakára szervezték.

A vállalati szférában ilyen hagyományok gyakorlatilag alig léteznek. A helyenként divatos termelési értekezletek, munkásgyűlések elődei pl. még a sztálini korszakban születtek, eredetük azonban valószínűleg inkább a '70-es évek „üzemi demokratizmusához” köthető.

Az „üzemi demokrácia” az 1972-79 közti konzervatív ciklus „slágere” volt. Ismeretes, hogy 1972-ben az MSZMP konzervatívjai megbuktatták a reformkommunistákat, és az 1968. évi gazdaságirányítási reformmal szemben megindult a „visszarendeződés”. E korszak látlelete nagyjából úgy fogalmazható meg, hogy a demokrácia gyárkapun kívüli hiányát a gyáron, az üzemen belüli demokráciával keztek pótolni. Valójában azonban csupán a demokrácia látszatát keltő intézmények jöttek létre, mint pl. az ún. üzemi demokratikus fórumok, a vállalati tanácsok és egyéb testületek. A vállalatoknál általában elterjedt a testületi munka, a testületi döntések. A nehézkes testületi munkában a tárgyalások, viták gyakran nem vezettek a kívánt eredményre, s így elterjedt a „problémák továbbgörgetése”.

A testületi döntésekkel együtt többnyire eltűnt a felelősség, egy-egy hibás döntésért elvileg a testület, gyakorlatilag senki sem volt felelős.

A testületeket, a testületi munkát számos vállalatnál a vezetők manipulációik eszközévé degradálták: a kényes vagy népszerűtlen döntéseket személyes felelősségük elhárítása, presztízsük védelme érdekében a testületekre bízták. Gyakran az is az „üzemi demokrácia” érvényesítésének számított, ha valamely ügyet a testület „megtárgyalt”, anélkül hogy az elintézés szándéka felmerült volna. Ez a jelenség egybekapcsolódott az értekezletek elszaporodásával, a jobbára terméketlen értekezleti vitákkal, tárgyalásokkal, amelyeket nemcsak az időpocsékolás jellemzett, hanem végső eredményében a résztvevők — tudatos vagy éppen nem tudatos — „kifárasztása” is.

A TESTÜLETEK, A TESTÜLETI MUNKA, az értekezletek körüli anomáliák jórészt fennmaradtak, napjaink gyakori jelenségei közé tartoznak, ezeknek az anomáliáknak a feltárása, kutatása érthető módon hiányzik, hiszen ilyen törekvéseket könnyűszerrel lehet a demokrácia elleni támadásnak minősíteni. Némi malíciával azt is mondhatjuk, hogy teljességgel hiányzik a kommunizmusra és a kommunizmusból való kilábalásra érvényesíthető „Parkinson törvények” feltárása, kimutatása. Ilyen „törvények” természetesen vannak. Ezek illusztrálására szolgáljon a szervezeti és működési szabályzatok (SZMSZ) esete. Az SZMSZ-t 1959-ben „találták fel”: a vállalatok számára előírták, hogy SZMSZ-ben rögzítsék a szervezeti felépítést, az alá- és fölérendeltségi viszonyokat, a szervezeti tagok feladatait, felelősségét, az irányításban követendő eljárásokat stb. A '80-as években a kisebb-nagyobb válsággal küszködő vállalatok gyakori átszervezését szabályzatokkal egyre nehezebb volt követni, végül is sok helyütt az SZMSZ teljesen eltűnt. Lényegében jelenleg is ez a helyzet: sok átalakult, átszervezett vállalat és egyéb intézmény semmilyen belső szabályzattal nem rendelkezik. Ez pl. azt is jelenti, hogy sok esetben a felelősség tisztázatlansága miatt a büntetőjogi felelősség nem érvényesíthető.

A kommunizmus utolsó időszakában a növekvő válságban lévő vállalatok egyre gyakoribb átszervezése miatt is nőtt a szabályozatlanság. Az új demokratikus rendszer ezt az állapotot örökölte, am azon javítani eddig nem volt képes, sőt a gazdasági átalakulás, a privatizációk előkészítése stb. kapcsán a vállalati szférában növekvő bizonytalanság a szabályozatlanságot tovább gerjesztette. Belátható, °gy javulásra ebben a tekintetben csak a privatizációval, ill. általában a vállalati szféra stabilitásának erősítésével lehet számítani.

Ami az értekezleteket illeti, az SZMSZ-ek születésének időszakában, kb. a '60-as évek elején, sok helyütt íratlan szabály volt az értekezletek időtartamának 2 órában való korlátozása. Az előkészítéshez hozzátartozott az is, hogy a résztvevők napirendi pontokba foglalva, szükség esetén írásos anyagokkal együtt megkapták a programot.

A későbbiekben a napirend egy-két konkrétabban megfogalmazott pontja után a megtárgyalandó ügyek között megjelent az „egyebek” c. napirendi pont. Lassan megszűnt az értekezletek időtartamának 2 órában való korlátozása is, majd egyre gyakoribbá vált az értekezlet rutinszerű gyakori rendezése, amelynek során a napirendi pontokat sem közölték az érdekeltekkel, s elmaradtak az éjszakába nyúló ülésezések. Hasonló jelenségek jellemzőek napjaink gyakorlatára is. Ilyen jelenségek elsősorban a menedzsment zavaraira, a vezetőképesség gyengeségére utalnak.

ISMERETES, HOGY KB. KÉT ÉVTIZEDE, az Országos Vezetőképző Központnak az UNESCO támogatásával történt megalapítása után megindult, és rohamos mértékben fejlődött a vállalati vezetőképzés és -továbbképzés. Napjaink igen gyakori jelenségei közé tartozik újabb és újabb menedzserképző és -továbbképző kurzusok indítása, szervezése. Úgy tűnik föl, hogy a menedzserképzés és a menedzsment gyakorlatának fejlődése, változása közt jelentős eltérés van. Valószínűsíthető, hogy a menedzserképzés és -továbbképzés kevés figyelmet fordít a gazdasági átalakítás realitására, s inkább távolabbi, közvetlenül alig elérhető, hasznosítható célokra irányul.


 

III. A FEJLŐDÉS LEHETŐSÉGEI ÉS GONDJAI

 

1. Egyenrangú, „résztvevő” vagy függő piacgazdaság legyen a cél?

 

A szocialista gazdaságból a piacgazdaságba való átalakulás önmagában semmit nem mond az ország gazdaságának jövendő színvonaláról, jövendő helyzetéről a világgazdaságban. Elvileg — igen vázlatosan szólva — lehet beszélni arról, hogy a magyar gazdaság

- a fejlett világ részét képező egyenrangú piacgazdasággá váljon, vagy

- a fejlett világ országainak „résztvevő” partnere legyen, vagy

- „függő”, a fejlett gazdaságokat legfeljebb kiszolgáló harmadik világbeli piacgazdasággá alakuljon át.

Az egyenrangú piacgazdaság fogalma különösebb magyarázatra nem szorul. Egyszerűen arról a kérdésről van szó, hogy a magyar gazdaságot az angol, vagy ha az ország nagyságát is nézzük, a holland, dán stb. piacgazdaság színvonalára kell-e — reálisan tervezhető távlatban, pl. 5-10 évet tekintve — fejleszteni. A volt szocialista országok közül e kérdésben egyedül az NDK-nak kellett igennel válaszolnia: a német egyesítés az NDK gazdaságának az NSZK színvonalára való átszervezését vonja maga után. Az NDK esetében látható leginkább, hogy mekkora a behozandó lemaradás, s hogy az átalakítás milyen megdöbbentő erőfeszítéseket igényel. Közismert, hogy a technikailag legkorszerűbb szocialista NDK-gazdaság drasztikusan leértékelődött, vállalatainak jelentős része roncstelepnek minősül, s csak az infrastruktúra nyugatnémet színvonalra emelése egy OECD- becslés szerint 2.400 milliárd DEM-t, kb. az NSZK egy évi nemzeti jövedelmét igényli [IMF Survey, 1991. aug. 26.]. Nyilvánvalónak látszik, hogy az egyenrangú piacgazdaság — reálisan tervezhető táv- latbán — nem lehet a magyar gazdaság átalakításának célja.

Résztvevő” piacgazdaságon — meglehetősen pontatlan megfogalmazással — olyan piacgazdaságot értünk, amely a fejlett országoknak csak részben egyenrangú partnere: némely ágazatokban, iparágakban egyenrangú versenytárs, másokban elmaradottabb. Korszerűbb ágazatai, iparágai, vállalatai révén be tud férkőzni a fejlett országok piaci réseibe, e piacokon többé-kevésbé meghatározó szerepet játszik, másképp fogalmazva: nincs függő, kiszolgáltatott helyzetben. Pl. a II. világháború előtti magyar gazdaságra jellemző volt ez a ”résztvevő” szerep: a Tungsram a nemzetközi izzólámpa kartell vezető vállalata volt, a Ganz motorvonatai, az élelmiszer-gépgyártás egyes ágazatai stb. az élvonalban szerepeltek.

Függő”, kiszolgáló piacgazdaságon — a legáltalánosabb megfogalmazásban — olyan piacgazdaságot értünk, amely alatta van a fejlett piacgazdaságok technikai színvonalának, a fejlett piacgazdaságok nyersanyagszállítója, és általában olcsó munkaerővel előállított termékek exportőre.

A „függőséget” többféleképpen lehet értelmezni. Általános az a vélemény, hogy a magyar gazdaság a piacgazdaságra való áttéréssel a Szovjetuniótól való egyoldalú függés helyett a többoldalú függőség helyzetébe került. Természetesen a piacgazdaság rendszerére a sokoldalú függőség a jellemző. Ez a függőség azonban lehet kölcsönös, szimmetrikus (a fejlett országok egymás közti viszonyában), és lehet „féloldalas”, aszimmetrikus (a fejlettek és a fejletlenek egymásközti viszonyában). Fogalmazhatunk úgy is, hogy a ”függő ', kiszolgáló országok gazdaságát jórészt túlkínálat jellemzi. A legnevesebb japán menedzsment-tanácsadó, KENICHI Ohmae szerint túlzással állítható, hogy a fejlett világ triádja (Nyugat-Európa, Észak-Amerika és Japán) az utolsó 40 évben — az olaj kivételével — önellátó lett. Mindenképpen tény, hogy a fejlett országok — ellentéten a XIX. századi helyzettel — nem szorulnak rá a fejletlenekre [Idézi P. F. Drucker: Management and the World's Work, Harvard Business Review, 1988. szept.-okt.]

A függőség kapcsolódik a külföldi tőke importjához, a külföldi érdekeltségek létrejöttéhez is. A külföldi tőke importja az ismert pozitív következmények mellett — az egyoldalú, aszimmetrikus függőség növekedését is jelenti. A multinacionális nagyvállalatok külföldi vállalatai — a dolog természeténél fogva — a K+E, a marketing, a menedzsment szempontjából a központtól, az anyavállalattól függnek. A külföldi leányvállalat a központi marketing stratégiájában mint hídfő szerepel, a technológiai fejlesztésben a leányvállalat vagy átvevő vagy kísérletező, fejlesztő, s a fejlesztés eredményét a központ döntése szerint áttelepíthetik a multinacionális cég más vállalataihoz

2. A „résztvevő” piacgazdaság megteremtése

 

MAGYAR GAZDASÁGI STRUKTÚRA ÁTALAKÍTÁSÁNAK reálisan tervezhető célja — az eddigiekből kitűnően — a „résztvevő” piacgazdaság megteremtése lehet. A jelenlegi elszegényedett gazdaságnak meg kell keresnie a fejlett világ „piaci réseit”. Ehhez mindenekelőtt szükség van olyan jelentős vállalatokra, amelyek a nemzetközi piacok réseibe be tudnak törni, a „first mover”, az elsőnek lépő szerepét eredményesen be tudják tölteni.

A gazdaságtörténet tanúsága szerint általában nem a feltaláló a piacra betörni képes „first mover”, hanem az, aki képes megszervezni az új termék gyártását, a találmány hasznosítását, marketingjét és ezek menedzsmentjét. Ezt illusztrálja pl. a szintetikus festék esete, ami angol találmány volt, de a német BAYER lett a „first mover”. Hasonlóan biztosított magának uralmat vásárolt Edison- szabadalmak alapján Európában az AEG és a Siemens, az USA-ban a General Electric és a Westinghouse stb. [Idézi P. F. Drucker: Management and the World's Work, Harvard Business Review, 1988. szept.-okt.]

A vezetési-szervezési szakirodalomban sokan igyekeznek különféle statisztikákkal azt bizonyítani, hogy a kisvállalatok innovatívabbak, mint a nagy cégek, mivel viszonylagosan több találmányt, újítást produkálnak. Ez a feltevés lehet helytálló, azonban a gazdasági innováció kulcskérdése nem ez, hanem az, hogy kik képesek az új gyártást, a marketinget és ezek menedzsmentjét megszervezni. Belátható, hogy ehhez jelentős nagyvállalatokra van szükség, amelyek képesek arra is, hogy kooperációs beszállítóik rendszerének megszervezésével egy-egy vállalatbirodalmat alakítsanak ki. Ehhez viszont fel kell ismerni azt a tényt, hogy az innováció a gazdaságban nem korlátozódhat a műszaki fejlesztésre, ki kell terjednie a szervezésre és a menedzsmentre is.

Az elmondottak szerint a „résztvevő” piacgazdaság létrehozásának főszereplői az innovációra képes first mover nagyvállalatok. Ezek kialakításában stratégiai jelentősége van a privatizációnak.

A külföldi tulajdonba adásnak számos előnye van, emellett azonban egyoldalú függőség is keletkezik: a külföldi tulajdonba került magyar vállalat a műszaki fejlesztés, a marketing és általában a menedzsment ügyeiben a dolog természeténél fogva a küldöldi konszerntől, a multinacionális vállalat központjától függ. A magyar tagvállalat marketing stratégiájában legfeljebb a hídfő szerepét töltheti be, pl. a keleti piac tekintetében. A piaci résekért folytatott küzdelemben legfeljebb a multinacionális vállalat segédcsapata lehet, azaz helyzeténél fogva eleve nem töltheti be a résztvevő piacgazdasághoz szükséges „first mover” szerepet, sőt inkább a függő, kiszolgáló gazdaság elemévé válik.

A magyar gazdaságban 1988-ban az átalakítás kezdeti lépéseinek idején néhány potenciális first mover vállalat volt, ezek jelentős részét (pl. Tungsram, Lehel Hűtőgépgyár stb.), mivel jól működő cégek voltak, viszonylag könnyen eladták multinacionális cégeknek. Ezzel a gazdaságfejlesztés jelentős lehetőségeket veszített el. Nézetünk szerint a progresszívnek minősített és ezért fejlesztendő iparágakban a jövőben a potenciális first mover vállalatokat minél gyorsabban magyar magánvállalkozók tulajdonába kell juttatni. Mivel ehhez elegendő tőke, vásárlóerő nem áll rendelkezésre, feltehetően hitellel, lízinggel és hasonló módszerekkel célszerű e belföldi vállalkozók támogatása.

Ahhoz, hogy a magyar gazdaság „résztvevő” gazdaság legyen, ne váljék latin-amerikai típusú függő gazdasággá, ill. európai gazdasággá fejlődjék, nézetünk szerint 3 kérdéskörben kell érdemleges megoldást találni:

ELŐSZÖR: MEG KELL SZABADULNIA a „szocialista” gondolkodás- mód béklyóitól. Elöljáróban jegyezzük meg, hogy ez hosszú időt, de viszonylag kevés pénzt, befektetést igényel. Mint azt a korábbiakban láttunk, a „szocialista” gondolkodásmód értékzavaros világa egyfelől a gazdaságpolitikai gondolkodást bénította és bénítja jórészt ma is, másfelől a vállalati menedzserek és beosztottak gondolkodását zavarja, torzítja. Ettől a gondolkodásmódtól nyilvánvalóan csak hosszadalmas nevelő, oktató munkával, szakirodalmi publicisztikával lehet megszabadulni, s ugyancsak hosszadalmas folyamatnak látszik az új, polgári értékrend széleskörű elfogadtatása. Itt tehát két teendőről van szó: egyfelől megszabadulni a „szocialista” gondolkodásmód értékzavaros világától, másfelől az új polgári értékeket érvényesíteni. Úgy látszik, hogy az első teendő gyakorlatilag semmilyen figyelmet nem kap, míg a polgári értékeket, szokásokat, módszereket divat buzgón másolni, sőt ami még rosszabb, a „szocialista” gondolkodásmódhoz szokott módon szelektálva, átalakítva „adaptálni”.

A közgazdasági gondolkodásban a politikai gazdaságtant a hozzá legközelebb eső polgári irányzat, a neoklasszikus közgazdaság- tan, annak is túlhaladottabb iskolái váltották fel, miközben, legalábbis eddig, elmaradt a politikai gazdaságtan és a szocialista gazdaságpolitika érdemi kritikája. Ez nem más, mint diagnózis nélküli terápia.

A vállalati szférában a szocialista újítómozgalomra emlékeztető lendülettel kb. 10-15 éve folyik a minőségi köröktől a vállalati stratégiai módszerekig a legkülönfélébb nyugati és japán megoldások, eléggé eredménytelen, alkalmazása.

Az átalakuláshoz nyújtott nyugati segítség körében igen hasznosak a nyugati menedzserképző és más tanfolyamok, oktatási formák, amelyek Nyugatra szabott tananyagaikkal a magyar résztvevőket nyugati menedzserekké, vállalati szakemberekké igyekezne kiképezni. Mivel ezek all-round tananyagok, értelemszerűen hiányzik belőlük a magyar vállalati valóság, az átalakulásban levő gondolkodásmód ismerete. így egyrészt a képzésnek vannak felesleges elemei („az eszkimóknak adnak el jégszekrényt”), másrészt hiányzik az adaptációra való felkészítés, s a hallgatókra van bízva, hogy saját, kisebb-nagyobb mértékben hézagos, ismereteik szerint keressék az adaptációt. Ez az adaptáció jórészt csak véletlenszerűen lehet sikeres, hiszen hiányzik a szocialista és a jelen vállalati valóság, a szocialista és a jelenlegi vállalatgazdálkodás-tani gondolkodás- mód, a menedzsment-felfogás kritikai elemzése és a specifikusan magyar lehetőségek és korlátok feltárása.

(Az adaptáció e problémája különösen súlyosnak látszik a bizánci vonaltól keletre, Oroszországban és másutt, ahol a menedzserek és a kollektívák tudatos vagy öntudatlan konzervativizmusa a célszerű adaptációt igen erősen korlátozhatja. Itt különösen fontos a szocialista értékrendszer, a vállalaton belüli mechanizmusok, viszonyok kritikai elemzése, diagnózisa. Ilyen diagnózis nyugati kutatók és politikusok számára vaskos meglepetéseket takar. Ilyen diagnózis készítésére alkalmasak lehetnek cseh, szlovák, magyar, lengyel, volt NDK-beli, még inkább egyes orosz, ukrán kutatók, de feltehetőleg a balti tudósoktól és szakemberektől várható a legjobb munka.)

Másodszor: a valóság gyengén képzett, „demokratikusan” fegyelmezetlen, teljesítmény-visszatartó „szocialista embertípusa” helyett, új magasan kvalifikált, fegyelmezett, progresszívan gondolkodó emberekre van szükség. Ebben a tekintetben is igen hosszú idővel, de az egész gazdaság fejlesztési igényeihez képest ugyancsak viszonylag kevés befektetéssel kell számolni.

MOST, a XX. SZÁZAD VÉGÉN AZ OLCSÓ MUNKAERŐ és a termékek, szolgáltatások alacsony költsége egyre kevésbé tekinthető a versenyképesség, a sikeres gazdálkodás fő kritériumának. Mexikóban, Brazíliában és általában a harmadik világban képzetlen fiatalok százmilliói hajlandók éhbérért is munkát vállalni, ám nincs rájuk szükség. A jelen piacgazdaság szerte a világon egyre képzettebb és fegyelmezettebb munkára nevelt munkaerőt igényel.

A vállalaton belüli változásokat nézve a képzés és nevelés tekintetében a történeti fejlődés következő fontosabb szakaszai különböztethetők meg.

Közismert, hogy a taylorizmus „kitermelte” a szakképzett funkcionális menedzsereket, akik a munkát elemezve pontosan előírták a munkások feladatait, amiket azok feltétlen engedelmességre szorítva fegyelmezetten hajtottak végre. Az I. világháború alatt az USA-ban meglepő gyorsasággal óriási képzetlen tömeget állítottak a haditermelésbe úgy, hogy taylorista módon a feladatokat szakképzettséget nem igénylő részfeladatokra bontották. Ugyanezt a megoldást alkalmazták a japánok a II. világháború alatt, majd 20 évvel később a dél-koreaiak ezzel a módszerrel produkáltak elképesztően gyors gazdasági növekedést. [P. F. Drucker: i.m.] Magas fokú szakképzettség az irányításban és a képzetlenek pontos, fegyelmezett munkája azonban ma már kevés. Világszerte csökken ui. a képzetlenek sőt általában a fizikai munkát végzők iránti igény (az USA-ban a 80-as évek végén a munkavállalóknak mindössze 18%-a végzett fizikai munkát). Szocialista gondolkodásmóddal igen nehezen érthető az, hogy egyre kevésbé van szükség a szocialista ideológiában dicsőített fizikai munkára, a verejtékkel dolgozó, kérges tenyerű munkásra. (Magyarországon a '70-es években kezdett a munkáslétszám csökkenni, s ekkor a kommunista párt, amely a munkásosztályt bázisának tekintette, elrendelte, hogy a Központi Statisztikai Hivatal statisztikai publikációiban a kórházai ápolónőket, a művezetőket, és a termelés egyéb „közvetlen irányítóit” és más, korábban nem munkásnak minősített foglalkoztatottakat munkásokként tüntesse fel.) Mindenesetre figyelmeztető tény, hogy főleg képzetlen segédmunkásoknak, de a szakmunkásoknak is az átlagosnál nagyobb hányada munkanélküli már jelenleg is.

Tény, hogy egyre inkább a tudáson alapuló munka (knowledge work) válik meghatározóvá, s az egyik legfontosabb feladat az oktatás szélesítése és elmélyítése. Meg kell jegyezni, hogy az egyetemeken, főiskolákon tanuló hallgatók arányát tekintve Magyarország Európában az utolsó előtti helyen, Albánia előtt szerepel.

A magyar gazdaságnak nemcsak a képzett szakemberekre, hanem fegyelmezett, pontos, gondos munkát végző foglalkoztatottakra is égető szüksége van.

A MAGYARORSZÁGON GYAKORTA EMLEGETT japán és a dél-koreai oktatás egyik fő célja, kétségkívül, a képzettségi szint emelése. Figyelmen kívül marad azonban az, hogy mind a japán, mind a koreai iskolák, egyetemek másik fő célja a fegyelmezett, pontos, kemény munkára való nevelés. A magyar iskolarendszernek is rá kell ébrednie arra, hogy a gazdaságnak nemcsak jól képzett, kreatív dolgozókra van szüksége, hanem fegyelmezett, keményen és pontosan dolgozó menedzserekre és beosztottakra is.

Harmadszor: szükség van a reálszféra, éspedig egyfelől a termelési szerkezet, másfelől a vállalati szervezeti rendszer és a vállalati struktúrák eddigiektől gyökeresen eltérő irányú és tartalmú — fejlesztésére. Ez is hosszú időt és ugyanakkor igen jelentős befektetéseket igényel.

A nagy rekonstrukciós költségek miatt nemcsak az említett Tungsram, de más vállalat sem volt képes vertikális termelési struktúráját átalakítani, multidivizionális szervezetté fejleszteni. A vállalati szervezeti rendszer átalakításának nehézségeit pedig a Suzuki illusztrálja. Míg Japánban az autógyárak néhány száz kooperátor szállítóval állnak közvetlen és több tízezerrel közvetett kapcsolatán, az esztergomi Suzuki gyár több éves szervező munkával ez ideig csak alig 40 magyar szállítóból álló kooperációs „háttéripart” tudott kialakítani.



« vissza