Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A totalitárius országok építészetéről

Ez év január 9-én reggel a Kossuth Rádió a totalitárius évek építészetéről szólt. A riport szerint felvetődött a pártállam idején hazánkban épített alkotások lehető védelme, sőt még turisztikai célú hasznosításuk is. A hozzászólók főleg a „szocreál”-nak becézett szocialista realizmusunkról beszéltek. A kérdést Winkler Gábor professzor kommentálta. Ő nemrég Győr városának e korszakhoz kötődő urbanisztikai tevékenységéről írt, tanulmányát a Nemzetközi Építészeti SzemleArchitecture of Totalitarian Regimes” címen külön füzetben jelentette meg. A téma, melyet a Visszapillantás a szocialista realizmusra címmel (Magyar Szemle, XVI. 2007. 3–4. szám) már tárgyaltunk, tovább vitatható.
A 20. század két nagy európai totalitárius rendszere, a kommunizmus és a fasizmus az építészetben a reprezentációra általuk leginkább alkalmasnak ítélt monumentalitást kedvelte. A görög–római építészet elemei – kompozíciói és ornamentikája – erre egyaránt kiválóan alkalmasnak mutatkoztak. Kivált a római, hiszen annak művelője, a Római Birodalom az akkori Európának közel egészét tudta uralma alá hajtani. De figyeljünk fel arra, hogy Napóleon is már szinte megelőlegezte a 20. század diktatúráinak mentalitását az építészetben, amire példa az invalidusainak letelepítésére épített La Roche sur Yonne város, a 19. századi klasszicizmus egyik kimagasló urbanisztikai teljesítménye. A fiatal Szovjetunió még lelkes avantgardista építészei meghívták Le Corbusier-t, és tervei alapján úttörő kezdeményezésként a modern építészet jegyében megépítették a moszkvai Centroszojuz épületét (1933). Az épület szigetelésének fizikai hibái miatt nehezen tudott ellenállni az orosz télnek, Sztálin ezért leállította a további modern törekvéseket és kinyilatkoztatta, hogy a népnek is jó a régi építészet. Amivel bizonyára a szentpétervári (akkor már leningrádi) klasszicizmusra terelte a figyelmet. Vagyis annak követését kötelezően előírta.
A totalitárius rendszer építészetét a szovjet-orosz érdekszférában, melyhez mi is tartoztunk, stiláris szempontból eleve két részre kell bontani. Az 1955. évben elhangzott Hruscsov-beszéd kritikus állásfoglalása az orosz neoklasszicizmust anakronizmusnak bélyegezte. Ez választóvonal a korábban és ezt követően a Szovjetunióban és természetesen hazánkban is megvalósult alkotások között. Stiláris szempontból a Szovjetunióban több mint két évtizedig uralkodott a szocreál kötöttség, Magyarországon és a szovjet érdekkörbe tartozó népi demokráciákban azonban csak alig 4 évig. És itt pillantsunk a nemzetiszocializmus és a fasizmus országainak gyakorlatára: Hitler Németországában – a második világháború alatt ott is erősen visszafogott építési tevékenység miatt – ugyancsak alig fél évtizedig (1933–1939) tartott a kötelező historizálás.
Olaszországban a régi Róma talaján álló neoklasszicizmus csak a megtűrt, sőt tovább virágzó modern építészet alternatívájaként mutatkozott. A „római iskola” amúgy is a totalitárius országok építészetének leginkább elfogadható változata volt. A historizálásból való kiemelkedést a Szovjetunióban és hazánkban is az építőipar felszereltsége és technológiai korlátjai, valamint a háborúból örökölt lakáshiány miatt követelt tömegtermelés változatlanul nehezítették. A lakásépítés célkitűzése a mennyiségi termelésben a széncsatához hasonlított, hogy a fenyegető társadalmi elégedetlenséget csillapítsa. Az alacsony színvonalú architektúra tehát a kötelező klasszicizmus elvetését követően is, főleg a lakásépítésnél változatlanul mértékadó sajátosság maradt.
Demokratikus országokban is voltak követői a modern építészettel szembenálló historizmusnak. És voltak példái, sőt jó példái is a puritán új építészettől – melyet ma általában már Bauhaus-stílusként emlegetnek – merően eltérő formakeresésnek. Erre találó példa a brit építészszövetség 1936-ben épített londoni székháza, a harmincas évek svéd építészetének megannyi alkotása.
Hangsúlyozni kell, hogy a totalitárius módon uralt országok építészetében a historizmus kompozíciói és ornamensei főleg a középületeken mutatkoztak. Az ipari és természetesen a mezőgazdasági építészettől is megkívánt célszerűség alig engedett meg stiláris kísérletezést. A családiház-építés ezekben az országokban számszerűen visszaszorult, a tömeges lakásépítés pedig a pártállam eszméjét nem az egyedi épület historizáló formálásával, hanem annak városképi megjelenítésével, reprezentációjával demonstrálta. Ezért az urbanisztika lett a totalitárius országok építészetében a középületek historizáló architektúráját is túlszárnyaló megnyilvánulási terület.
Az említett kiadvány Délkelet-Európát mutatja be, ide számítva Olaszországot is. Sajnos éppen a szocreál leghűségesebb követőjét, Németországnak a szovjet megszállás alá került keleti részét, az NDK-t, valamint Lengyelországot nem tárgyalja. A füzetben szereplő mindegyik országnál felsorol néhány jellemző példát, és egyet-egyet képben is bemutat (a mellékelt lemezen még többet is). A példák a szocialista realizmust és a modern építészet feléledését egyaránt tükrözik. Olaszországból a Forliban épített Légierők Főiskolája (1941) mutatkozik, Szlovéniából a Tito Jugoszláviájának idejében épült Velenjei Kultúrház (1957), mely tetszetős főhomlokzatával szinte a Bauhausra utal, Horvátországból pedig az isztriai régióban levő Pozzo Littorio (1938) város szerepel, mely 1938-ban épült, amikor a félsziget még Olaszországhoz tartozott. Magyar példaként a vérbeli szocreál győri pályaudvar (1958) képét láthatjuk a kiadványban, Szlovákiát a Pozsonyban 1970-ben épített rádió épülete képviseli. Ennek csúcsán álló, feltűnést kereső gúla alakja szinte ellenkezik az építészet alapvető törvényszerűségeivel, ezért városképbe nehezen illeszkedik. Mindennél jobban képviseli a bukaresti parlament épülete a romániai építészet (1970) szocialista realizmusának eszmeiségét, monumentalitást kereső kompozíciója távol áll a megnyugtató városkép fogalmától. Ehhez képest a Szófiában épült Largo a neoklasszicizmus szerény példája. A kötetben görögországi példaként szereplő, 1939-ben épített szaloniki kikötő-irányítóközpont egyáltalában nem illik ebbe a sorba. Akkor ott nem volt diktatúra, és az épület szinte modern alkotás.
Az albán fővárosban, Tiranában 1925-ben létesített minisztériumok tere pedig a feladatának megfelelő reprezentatív kompozíció. Szerbiából a szabadkai Radjalec zárt sorú többszintes lakótelepet mutatja be, amely 1961-ben, tehát Tito uralma alatt épült a Vajdaság központjában, és semmiképpen sem tekinthető a városi lakásépítés negatív példájának.
A válogatás azt is tükrözi, hogy a totalitárius építészet nem annyira elvetendő, mint ahogy annak fogalma a köztudatban él. A rádióinterjúban, ha jól emlékszem, ezért is jogosan hangzott el Winkler professzornak az a véleménye, hogy a totalitárius országok építőtevékenysége nem feltétlenül rontotta a városképeket.
A Lakatos Kálmán által Győr belvárosát és főútvonalát meghatározó beépítések bizonyára pozitív megítélést érdemelnek, Körner József budai pártháza viszont aligha.
Ha ezzel visszatértünk a Kossuth Rádió műsorára, meg kell említeni, hogy az adásban megszólaltatott vélemények szerint a szocializmus idején épített lakások részben elnyerték a lakók tetszését. De arra nem tértek ki, hogy ez a házgyári panellakásokra vonatkozik, melyek 1969–1970 óta épültek hazánkban is, vagy csak a korábban hagyományos szerkezettel épült tömböket kedvelték az emberek…
Ezek után még választ kell adni a Kossuth Rádió műsorának kiinduló kérdésére: lehet-e ebből a maradványból turisztikai látványosság? Annak ellenére, hogy Winkler Gábor győri összefoglalója azt is megmutatja, hogy a pártállam idejének építkezései jól beillenek a korábban létesült épületállományba, úgy hiszem, hogy építészettörténeti sajátosság, illetve éppenséggel szocreál attrakció tekintetében más városok előbbre sorolhatóak. Dunaújváros, a Moszkvából hazatért Weiner Tibor által tervezett nagy szocialista mintaváros, melyet a korabeli irónia „Weinerneustadt”-ként is emlegetett, mindenképpen, vagy Komló, sőt Salgótarján is. Ez utóbbi leginkább azért, mert bizonyára a szép, korszerű épületei révén leginkább tekinthető pozitív példának. Mégis úgy hiszem, hogy a diktatúrák építészete mindenütt az értékek peremén marad. Berlinben sem lesz a Stalin-Allee a Brandenburger Tornak, Budapesten sem a Fiastyúk úti lakótelep a Budai Várnak konkurense.
Mindebből nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a pártállam idején az építészet egésze lett volna elhibázott és elvetendő. Sőt. Ha a hazai értékeknél maradunk, akkor éppenséggel nemcsak azt kell kiemelni az akkor alkotó építészgenerációk teljesítményéből, hogy milyen mértékletesen tudták interpretálni a kötelező szocreál vonásokat, hanem azt, hogy milyen gyorsan tudtak visszaállni a párthatározat által megszakított fejlődéshez. Hiszen 1956 után rövidesen gyönyörű középületek, szép és egészséges lakótelepek egész sora valósult meg. 1990-ig ezt csak az a körülmény kötötte a totalitárius építészet fogalmához, hogy a tervek szinte egészében állami és szövetkezeti irodákban készültek, melyekben a szellemi dominanciával nem volt probléma, csak éppen a munka nem volt megfizetve. Hatalmas előnye viszont az volt, hogy az építészet felügyelete szakmai kiválóságok hatáskörébe tartozott, és nem a külföldi tőke érdekeinek volt alárendelve.
A szakmai rátermettség ezekben az évtizedekben, nem utolsósorban a Műegyetem építészkarán oktató ragyogó tanárgárdának köszönhető. Külön ki kell emelni, hogy a totalitárius építészet (fél)világuralmának idejében a magyar ipari építészet a nyugati világban is sikereket aratott és elismerést váltott ki. Így az Ipartev 1961-ben az UIA Perret díját nyerte el. Meg kell említeni a magyar műemlékvédelemnek ebben a korban elért eredményeit is. Az 1964. évi velencei karta által szabályozott műfajban hazánk építészei az éllovasok között voltak, és ezzel nem a diktatúrák szellemiségét követték. Gerő László építész jogosan mondta 1991-ben az MTA Építészettörténeti Bizottsága egyik ülésén: „Ha az elmúlt negyven évben hazánkban valami jól működött, az a magyar műemlékvédelem volt.” Valóban, ennek eredményeit ma is be lehet vonni a turisztikai látványosságok sorába.


« vissza