Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A társnemzeti viszony kialakulásának szükségessége

Közép-Európában, illetve Európában létezik egy politikai és történelmi kérdés, melyről sokszor nem tudni, hogy valós-e vagy csak mondvacsinált. Ez a minduntalan felvetődő „magyar kérdés”, mely a magyarság közép-európai létével összefüggő problémák összessége. Eredete korábbi, mint a történelemtudomány jelenlegi datálása szerinti magyar államalapítás időpontja, mert a magyar mondavilág szerint a Kárpát-medencébe beköltöző magyarok Attila hun király négy és fél évszázaddal korábban hagyományozott örökségét jöttek elfoglalni. A tudományos kutatók megerősítették ezt az időbeli visszaruccanást a kettős honfoglalás elméletével, miszerint már az avarok is ebben a hun nyomdokban járó magyar előőrsök voltak. Ezek szerint a „magyar kérdés” lehet, hogy több mint másfél évezrede azzal kezdődött, hogy a frankok földjén Attilával ijesztgették a sírós kisgyerekeket. Legutoljára az 1956-os magyar forradalom kapcsán, a forradalom világra gyakorolt hatása következtében vetődött fel az ENSZ-ben ez a kérdés, de már teljesen másként, mint első alkalommal.

A mi feladatunk nem az, hogy vizsgáljuk: valóban kérdésként kell-e kezelni a magyarság itteni létével kapcsolatos konfliktusokat. Ellenkezőleg: a kérdésesség elkerülése a feladatunk. Viszont nem hunyhatunk szemet afölött, hogy Közép-Európában valóban központi szerepet kapott és kap a magyarság. Tehát a magyarokkal, azaz a velünk összefüggő kérdéseket vizsgálni kell, és ha lehet akkor választ is kell találnunk rájuk.

A kérdés mai alakja, tartalma sőt sokszor pejoratív jelentése a modern nemzetté válás folyamatával — a középkori és abszolutisztikus államok nemzetállammá való átalakulásával — valamint Közép-Európa XX. századbeli többszöri felosztásával függ össze.

Mielőtt belemélyednénk a magyar kérdés taglalásába, tekintsünk ki a szélesebb régióra. Az európai felvilágosodás kezdeti korszakában Közép-Európában két nagy kísérlet történt. Az egyik Lengyelországnak a történelmi középkor hódításaira emlékeztető felosztása. A másik pedig a francia Napkirály terveihez hasonlatos kísérlet a Habsburg-birodalom modernizálására, egynyelvű állammá való átalakítására. Mind a kettő sikertelenül végződött. A lengyelek 150 év után visszanyerték állami egységüket, és a Habsburg törekvés is elbukott. E két példa is mutatja, hogy mindaz, ami egy helyen sikeres lehetett — például Európa nyugati felén — az Közép-Európában másként zajlott.

Ezzel a megállapítással térjünk vissza a magyar kérdéshez.

A magyar nemzettudat és államiság fejlődésében a gazdasági viszonyok tanulmányozása nélkül is eléggé határozottan elválasztható néhány szakasz.

A KERESZTÉNYSÉG FELVÉTELE ELŐTTI magyar államalkotói és társadalomszervezői magatartást meg kell különböztetni a kereszténység felvételét követő magatartástól. A kereszténység felvétele: a szervezett formában való megmaradás ösztöne. A magyar társadalom a kereszténység felvétele nélkül nem tudott volna beilleszkedni az akkor már hatalmi harcait vívó Európába. Ha megmarad korábbi hitén mindenki közös ellenségévé vált volna. A megkeresztelkedéssel azonban szövetségeseket szerzett. A tanulsága ennek a lépésnek az, hogy megmaradásért fel kell adni korábbi, becses értékeket. A kereszténységgel a magyarság egy új államjogi modellt — királyságot — vett át, új törvényeket teremtett, ugyanakkor megtartott sok állam- és társadalomszervező utasítást a fejedelemségi korszakból. A soknemzetségű, többnyelvű társadalom összetartásának módszerét ugyanis még a honfoglaló politikai közösség szervezésében sajátította el.

A magyar keresztény államszervezés első évszázadait egészen a török hódoltságig mindenképpen két magatartási minőség jellemzi: a befogadás és az elutasítás. A honfoglaló magyarok etnikai tarkasága az államalapítást követő századokban tovább gazdagodott a kunok letelepedésével majd a ruszinok, németek, románok és mások betelepülésével, kisebb szláv csoportok letelepítésével. Az irányukban tanúsított türelem, jogvédelem, melyet a mai szóhasználat szerint többletjogoknak, vagy különleges státusznak nevezhetnénk — a magyarokkal együtt élő népekké tette őket, lehetőséget teremtve gyarapodásukra. A magyar társadalom csupán a szervezettsége ellen törő fegyveres erőt tekintette ellenségnek — a letelepedni kívánó betelepült németet és a szervezett, fegyveres, ellenségként viselkedő német erőt nem mosta össze.

Ez az értékrend feltehetően a török hódoltság idején, illetve végén kezdett megváltozni, az életnek a politika által diktált túlideologizálása miatt, amely részben az ellenreformáció, részben pedig a törökellenes harcok nemzetköziesítésével a kereszténység védelmének jegyében zajlott.

Az értékrend törése — akárcsak a magyar hatalmi folytonosság megszakadása — a török hódoltsággal, illetve a magyar állam egységének a helyreállását kísérő eseményekkel függ össze. Egyrészt azzal, hogy a hódoltságot követő időszak nem jelentette az állam újjáépülését, az eredeti struktúrák folytatását és a magyarok általi ismételt birtokbavételét, másrészt nyilvánvaló lett az ország elmaradottsága, és a szinte helyreállíthatatlan romok sokasága nyomasztóvá vált. Ebben az időszakban, amikor az európai történelmi államokban a modem abszolutizmus kezdett kialakulni, magyar abszolutizmus nem létezett. Minden törekvés, ami a középkor végétől jellemző volt Nyugat-Európára, Magyarországon csak később, megkésve jelentkezett. A francia „egy állam, egy nemzet” eszméje is törvényszerűen száz évvel később vált eszménnyé.

Közép-Európában azonban ennek az eszmének a gyakorlati alkalmazása szintén nem azt eredményezte, mint Franciaországban. Arra volt elsősorban alkalmas, hogy másokat, a más nyelvűeket lehessen okolni a meglévő bajokért. Azt a hamis képzetet teremtette meg, hogy a nemzet — ha nyelvileg egységessé, tehát erőssé válik — úrrá is lesz a gondokon.

De mint a bevezetőben mondtuk: Közép-Európában minden másként történik. Az állam és a nemzet eszméjének összefonódása is más eredményt szült. Például azt, hogy még a legnehezebb korban is működő együttélési struktúrák felbomlottak, olyannyira, hogy a különböző etnikumok törvényekkel szabályozott együttélését a hegemóniára való törekvés váltotta fel, mely törvényszerű reakciókat váltott ki. Ez következett be a legerősebb történelmi hagyományokkal rendelkező és hasonló sorsú közép-európai népeknél.

Az értékrendnek ez az átalakulása érdekütközésekhez vezetett, melyre már hatékonyan lehetett építeni újabb hatalmi érdekeket. Ez vezetett el végül is az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásához és a magyarság politikai feldarabolásához. Tehát ha addig nem létezett is magyar kérdés, akkor lett, és azóta is van.

Az első világháború végével a magyarok ismét hasonló helyzetbe kerültek, mint csaknem ötszáz évvel korábban, mikor a török birodalom nyugati terjeszkedése következtében három részre szakadt az ország. Az alapvető különbség az volt, hogy míg Magyarország korábbi feldarabolását nem szentesítette többhatalmi szerződés, a XX. századi felosztás az összes európai és tengerentúli hatalom jóváhagyásával a nemzetközi jog részévé vált. Ettől a pillanattól kezdve a megváltoztatására tett bármilyen kísérletet a nemzetközi stabilitás veszélyeztetésének minősítették.

Ebből a szempontból a helyzet inkább a keresztény magyar állam megalapításakor kialakult állapotot tükrözte: ha a magyarság nem fogadja el az új helyzetet, mindenki ellenségévé válik.

Ezzel a pragmatikus felismeréssel szemben azonban folyamatosan létezik egy restaurációs törekvés, amelynek középpontjában a magyar nemzet politikai szétdaraboltságának a megszüntetése, vagy legalábbis csökkentése áll. Ez egy olyan törekvés, amelyet biológiailag kódolt természetes védekezési reflexek irányítanak.

Ugyanakkor párhuzamos jelenségként kell kezelni a mai Magyarországot körülvevő államok özönének magyarellenességét. Ennek oka abban keresendő, hogy ezek a békeszerződésekkel szavatolt államok területük egy részét az 1918 előtti Magyarország kárára szerezték meg, és lakosságuk egy része is a magyar nemzet kárára gyarapodott. Emiatt ezek az államok identitásukat tudatosan a magyarokkal szemben fogalmazták meg.

Ez a helyzet azonban nem klasszikus értelemben vett államközi feszültséget teremtett, hanem nemzetek közötti feszültséget, melynek az a sok millió magyar lett a szenvedő alanya, aki Magyarország határán kívül rekedt.

A magyarságnak ez a helyzete — hatalmas önuralma ellenére is — konfliktusforrás Közép-Európában. Ezért a „magyar kérdés” megoldása Közép-Európa elsőszámú pacifikáló tényezője.

A helyzet megoldásának keresése többdimenziójú feladat és lehetőség. Ebből a szempontból a második világháború utáni korszakot vegyük szemügyre.

Míg Közép-Európa a Szovjetunió érdekövezetébe és valóságos uralma alá tartozott, illetve a világot a hidegháború frontvonala osztotta két nagy részre, addig a megoldás lehetőségének laboratóriumi keresése is őrültségnek látszott. Akik mégis ezen törték a fejüket, azokat vagy börtönbe zárták, vagy messze elkerülték őket az emberek, mint a ragályos betegség hordozóit. Közmeggyőződéssé vált a változtathatatlanság az élet minden minőségét tekintve.

A magyar kérdés megoldását illetően azonban volt némi eltérés ettől a meggyőződéstől. A hivatalos Magyarország ugyan lemondott arról, hogy változtatásra törekedjen, de a Magyarországon kívül rekedt, a nemzeti kultúra egységesítő erejében bízó magyarságnak a puszta fennmaradásáért, túlélésért folytatott küzdelme tanúskodik arról, hogy helyzetét nem tartotta megmásíthatatlannak és ennek érdekében önálló életet kezdett.

Tehát a kérdés megközelítésének egyik kulcspontja itt található. A magyar nemzet hetvenöt évvel ezelőtti szétdarabolása ugyanis semmit sem változtatott a nemzeti tudaton, mert a különböző országok területén élő magyarság kultúráját egységesnek tartja, történelmét 1918-ig szintúgy, és az azóta kialakult eltéréseket inkább csak színárnyalatként fogja fel.

A politika területén azonban más a helyzet. Ez a napi élethez és ahhoz a konkrét közeghez kapcsolódik, ahol az ember él. Tehát politikailag annyiféleképpen nyilvánul meg a magyarság, ahány ország területén él. Nem keverhető azonban össze a politikai pluralizmus fogalma a nemzet politikai megosztottságával. Ez ugyanis nem a politikai pluralizmusból ered, hanem erőszak következménye.

A számbeli kisebbségbe jutott magyarságnak az önálló politikai életre való képessége és hajlama azt bizonyítja, hogy ezer éven át alakuló alanyiságát a nemzet nagy, államot alkotó tömbjéről leszakítva is képes megtartani. De arról is tanúskodik, hogy magára utalva kénytelen volt önállóan megszervezni magát.

A Magyarországot körülvevő országok mindegyikében van egy vagy több szervezete a magyarságnak — főleg a kommunizmus bukása óta —, melyek zöme politikai párt vagy pártjellegű szervezet, esetleg társadalmi érdekvédelmi szervezet. Ezeknek a szervezeteknek a nagy része teljesen önállóan politizál. Egymással — mint érdekazonos szervezetek — kapcsolatot tartanak az egyenjogúság elvének betartásával, tehát tiszteletben tartják egymás alanyiságát és önállóságát.

Ugyanilyen kapcsolatot tartanak a magyarországi politikai élettel is. Ennek legjellemzőbb mozzanatát éppen Magyarország kormányának 1992. augusztus 18-i nyilatkozata fejezi ki, miszerint tiszteletben tartja a Magyarországon kívüli magyarok legitim képviselői által megfogalmazott politikai elképzeléseket. Ez a kapcsolatrendszer lényegesen többet bizonyít, mint bármilyen deklaráció. Bizonyítéka annak, hogy a magyarság kulturális egyetemességének bázisán létrejöhet egy olyan politikai szerkezet, amely föderalista elemeket is tartalmaz.

Térjünk vissza ahhoz a megállapításhoz, hogy a második világháborút követően évtizedekre a változtathatatlanság lett közmeggyőződésünkké. Ezt a törvényszerűen és egyben tudatosan kialakított meggyőződést egyszerre érvénytelenné tette a kommunista rendszer összeomlása, majd a Szovjetunió megszűnése. Egyszerre minden lehetségesnek tűnt, és tűnik föl előttünk. Ezt az új meggyőződést erősíti az is, hogy az első világháborút lezáró versaillesi békeszerződéssel kialakított Közép-Európa fokozatosan felbomlóban van. Ennek legkézzelfoghatóbb bizonyítéka Jugoszlávia és Csehszlovákia megszűnése. Ne bocsátkozzunk jóslatokba, hogy ezután még mi következhet. Elég, ha annál az általános érvényű megállapításnál maradunk, hogy minden, ami mesterségesen vagy erőszakos módon alakult ki — és ha időközben nem vált irreverzibilissé — megszűnik, illetve igyekszik a természetesnek legmegfelelőbb alakot ölteni.

EZ AZ AXIÓMÁNAK TEKINTHETŐ megállapítás elkerülhetetlenül érvényes a magyar kérdés megoldásának lehetőségére is. A teljes reverzibilitás egy balkáni jellegű háború kialakulásához vezetne. Tehát rajtunk áll, hogy miként találjuk meg a természeteshez legközelebb álló helyzet kialakításának lehetőségét anélkül, hogy az átrendezés valódi konfliktusokat okozzon.

Az államhatárok kérdését tudatosan elhanyagolhatónak tartom a politikailag szétdarabolt magyarság helyzetének megoldásában. Sem a megváltoztatásukra irányuló törekvések, sem örökérvényűségük deklarálása nem old meg semmit. A mai Európában az államhatárok megváltoztatására irányuló tudatos törekvés csak háborús konfliktushoz vezethet. A létező határok örökérvényűségének deklarálása pedig semmiben sem különbözik a kommunista időszakban megtanult szlogentől: „Örök időre ... soha másként”. Hasonlóképpen a határok spiritualizálása is csak demagógia ebben a vonatkozásban. Akik az államhatárok légiesítését hirdetik problémamegoldó tényezőként, azok két összehasonlíthatatlan értéket vetnek össze. A határok átjárhatósága ugyanis következmény, és nem a problémamegoldás eszköze. Eszményi esetben együttesen alkalmazható módszer.

A pusztán nyugat-európai típusú esetekben gondolkodók számára kell elmondani, hogy a szétdarabolt magyarság helyzete annyiban különbözik például a holland-flamand, a svájci német, nagynémet, vagy a francia-vallon párhuzamtól, hogy míg ezek külön-külön népeknek tartják magukat, noha nyelvileg azonosak, a magyarság közösségi tudata több mint ezer éven át az egyetemesség jegyeit mutatja. Nem volt különbség a szülőföld, a haza, a nemzet és az ország fogalma között, nyelvileg annyira egységes mind a mai napig, hogy ma sem okoz gondot a XI-XIII. századi nyelvemlékek megértése, és a több száz éve külön élő moldvai csángó magyarok nyelve is teljességgel érthető minden magyar számára. A X. és a XX. század között ívelő egy évezred magyar történelme ugyanúgy értelmezhető a mai Romániában, Szlovéniában, Ukrajnában, Szlovákiában vagy a Budapesten élő magyar számára.

Keressük tehát azt a konfliktusmentes, az ideálishoz közelítő megoldást, amely egyaránt tekintetbe veszi a magyarság történelmi összetartozását és jelenkori politikai szétdaraboltságát.

Van néhány, viszonylag könnyen értelmezhető támpontunk. Az egyik A KONFLIKTUSOK LEHETŐSÉGE minimalizálásának az óhaja a szomszéd népek, illetve Nyugat-Európa és a magyarság kapcsolatában. További támpont a magyar nemzet összetartozásának igénye. Harmadik támpontunk a magyarság elvitathatatlan politikai szétdaraboltsága következtében a Magyarországgal határos országokban élő részeinek önálló politikai alanyként való megjelenése.

Mindezzel szemben állnak azok a vádaskodások, amelyeket a Magyarországgal szomszédos országok kormányai mind Magyarországgal, mind az e kormányok által igazgatott országokban élő magyarokkal szemben felhoznak:

Magyarország titkos területi igényeket támaszt a szomszédos országokkal szemben.” Az állítás ellenében azt lehet felvetni, hogy azonos (vagy nagyobb) eséllyel ezen országok részéről is ilyen igények támaszthatók, sőt léteznek is. Ez az érvelés a „legjobb védekezés a támadás” kategóriájába tartozik.

A Magyarország határain túl élő magyarság a magyar kormány revíziós törekvéseit segítő ötödik hadoszlop.” Ehhez két, egyidőben létező feltétel teljesülése szükséges: ha van reálisan beváltható ilyen magyarországi törekvés, és ha ez párosul az illető szomszéd országban élő magyarság elnyomásával. Ha legalább az egyik feltétel nem adott, a gyanúsítás nem helyénvaló.

A magyarságnak ezen különböző államokban élő részei tulajdonképpen nem magyarok, hanem elmagyarosított szlovákok, románok, szerbek stb.” Ez részben igaz, mint ahogy fordítva is igaz: a szlovákok, románok, szerbek egy része eredetileg magyar volt. Hozzá kell tenni, hogy ez évszázadokig senkit sem zavart, sőt természetes volt, mint ahogy természetes volt az is, hogy megfért egymással a nemzeti és az állami (alattvalói) hovatartozás kettőssége.

Mindezt kiegészíti egy koncepcionális viszonyulás a Magyarországon kívül rekedt magyar nemzetrészekhez, amely hova tovább egyre tarthatatlanabb. Ez a kisebbségi minősítés. Hangsúlyozom: minősítés.

A kisebbség kifejezés ugyan mennyiségi eredetre utal, a politikai gyakorlatban azonban a XX. századi Közép-Európában másként jelenik meg: másodrendű vonatkozásban. Az első világháború végétől kezdve tudatosan egy konkrétan adott politikai közegben létező, átmenetileg megtűrt csoport jelölésére használták, és használják ma is. A nagypolitika egyetértésével ezeknek a csoportoknak a megsemmisítését tűzték ki célul.

A SZÉTDARABOLT MAGYARSÁG RÉSZEI ugyan megjelenhettek a történelmi Magyarország utódállamainak politikájában, de szerep nélkül. Akaratuk, elképzeléseik leszavazásra voltak ítélve, önmaguk ügyében semmi döntési joguk nem volt. Ezt az egyébként is elfogadhatatlan állapotot az súlyosbította, hogy a magyarok az államalkotói élménynek olyan fázisában kerültek ebbe a helyzetbe, amely azonosítható volt bármelyik nyugat-európai nemzetnek a XIX. század végén és a XX. század elején átélt természetes államalkotói és nemzet-élményével.

Ez több volt, mint egy egyszerű konfliktus-helyzet: ez a magyarság számára nemzeti tragédiát jelentett, melynek nyomai még a mai pragmatikus gondolkodás hátterében is fellelhetők.

Végül is arra kell keresni a megoldást, hogy a magyarságnak ez a tragédiaélménye hogyan kompenzálható úgy, hogy ne teremtsen hasonló újabb tragédiaélményeket Közép-Európában.

A magyarság a XVIII. század vége óta keresi a helyét a világban, illetve Közép-Európában, és kapcsolat-rendszerét a környező népekkel. Az elképzelések a nemzethaláltól való félelemtől a hegemónia-koncepcióig, illetve a konföderációs szerkezettől a küldetéstudat hangsúlyozásáig ívelnek.

Ezeknek az elképzeléseknek a legnagyobb hibája az volt, hogy nem a nemzet saját lehetőségeiből és nem a többi szomszédos nemzet adottságaiból indultak ki. Az elképzelések sem időben, sem térben nem voltak megvalósíthatók.

A legnagyobb akadályt nem is az jelentette, hogy az elképzelések nem feleltek meg a magyar nemzet lehetőségeinek, hanem az, hogy a közép-európai nemzetek némelyikében nem zajlott le a nemzetté válás és az államalkotás folyamata. Tehát nem jöhetett létre a kapcsolatteremtés azonos eszmei, politikai és jogi platformja. Nem voltak adottak a partnerség feltételei.

A XX. században első ízben most, a kommunizmus bukása után és a versailles-i rendszer átalakulásával jött létre olyan helyzet Közép-Európában, amely új — az eddigiektől merőben eltérő — alapot teremt a nemzetek közötti kapcsolatok átalakulására.

Tudatosan használom a „nemzet” kifejezést az „állam” vagy a „polgár” helyett, mert a nemzetek közötti kiegyezést kell megteremtenünk, elsősorban a határokon átnyúló nemzetrészek helyzetének a megoldásával. Ezt a cselekvési folyamatot az eddigi kisebbségi kérdés teljes átértékelésével kell kezdeni, amely egyértelműen a „magyar kérdés” megoldását is kínálja. Főleg azért, mert a magyarság hetvenöt éven át kisebbségben tartott részei csak számbelileg nevezhetők kisebbségnek (egy-egy országban a számbelileg többségben lévő nemzetekhez képest). Valójában önállóak. A „nemzetállam” kialakításától eltekintve minden olyan jellemzővel rendelkeznek, mint a Magyarországot zömmel alkotó magyarság. Tehát joggal nevezhetők önálló közösséget alkotó nemzetrészeknek — azaz nemzeti közösségeknek.

Melyek ezen nemzeti közösségek jellemzői? Tekintsük át ezeket a mai Szlovákiára vonatkozóan.

A magyarság településeinek legtöbbje a mai Szlovákia területén 700-900 éves múltra tekint vissza. A mai magyar helységnevek eredete lényegesen korábbi, mint a szlovák írásbeliség kezdete, sőt korábbi, mint az első fellelhető szlovák nyelvemlék.

Az itt élő magyarság őslakosnak tekinthető, és folyamatosan lakik lakóhelyén. Ma körülbelül 9 ezer négyzetkilométernyi területen nagyobb arányban lakik, mint az ország többségi nemzete (a magyar lakóterület a mai Szlovákia területén a XVII. században a jelenleginek kb. kétszerese volt). Tehát ebben a régióban sem mennyiségileg, sem pejoratív értelemben nem nevezhető kisebbségnek.

Noha az elmúlt háromnegyed évszázadban a magyarok kitelepítése és elűzése következtében kb. kétszáz községben megszűnt vagy nagyon megcsappant a magyar lakosság, a szülőföldhöz való ragaszkodás megmentette a magyarság település-szerkezetét. Az elűzöttek egy része, a kényszermunkára elhurcoltak zöme visszatért lakóhelyére, szülőföldjére.

A magyarság lakóterülete Szlovákiában közvetlen folytatása a jelenlegi Magyarország magyar tömbjének. Olyan egységes település-szerkezetet alkot, mely az államhatárral természetellenes módon lett más országhoz csatolva. Ezt a helyzetet emiatt úgy is jellemezhetnénk, mint két halmaz metszetét: a magyar nemzet tömbje azon a területen, ahol a nemzetnek a társadalmi és politikai alanyiságát őrző közössége Szlovákiában él, metszési zónát alkot a szlovák nemzettel.

EZ A MEGOLDÁS KULCSA. Ez utal egyrészt a történelmileg és politikailag is értelmezhető együttélési folyamatra, ugyanis a nemzetek érintkezési területein mindig is kialakultak metszési övezetek. Másrészt arra is utal, hogy az itt élő szlovák lakosság a tervszerűen idetelepített csoportok kivételével — természetes módon telepedett le.

Ilyen körülmények között alaptalan bármelyik közösséget — függetlenül számarányuktól — az egyikkel szemben másodrendűnek tekinteni. Olyan csoportnak, amelynek a nagy közösséghez, az állam kialakításához, létéhez semmi köze nincs. Ez egy esetben lehetséges, sőt nyilvánvaló: ha az egyén, a polgár érdekeivel szöges ellentétbe állítom az állam érdekeit.

Ha ez utóbbi lehetőséget fenntarthatónak tekintjük, akkor Közép-Európa olyan válságövezetté válik, mint a Balkán. Ezzel szemben — az adottságok és érdekek figyelembevételével — csupán egy elképzelés állítható: a társnemzeti viszony megteremtése, erkölcsi és jogi kodifikálása.

A társnemzeti viszony olyan kapcsolatrendszerként értelmezhető, amelynek két politikai dimenziója van: államon belüli (belpolitikai) és államok fölötti (kül-, illetve regionális politikai). Alapismérve az államalkotói partnerség, és a nemzetek, illetve közösségeik egyenrangúsága.

Az államon belül mindazon csoportok, közösségek, amelyek őslakosnak tekinthetők, saját régiókat alkotnak, ahol saját társadalmi életet élnek, és kifejezett politikai alanyisággal rendelkeznek, függetlenül attól, hogy országos méretben számbeli többséget vagy kisebbséget alkotnak, egyenrangú partneri viszonyba kerülnek egymással. A nemzetállam-felfogás értelmében ezen közösségek között az államalkotói partnerség révén társnemzeti viszony alakul ki, mellyel a hagyományos nemzetállam-felfogás pluralista nemzetállam-eszménnyé alakul át.

Az államok fölötti dimenzióban ez a kapcsolatrendszer az államközi feszültségként megjelenő nemzetek közötti feszültség feloldásához vezet. A nemzeti kérdés rendezetlenségéből adódó feszültségeket, mely a nemzeti státusz és az állam eszméje közötti ellentmondásból ered, e pluralista felfogással képes a múltba utalni. A számbeli kisebbségben lévő közösség államalkotói partnersége következtében kialakuló társnemzeti viszony a számbeli többségben lévő közösséggel (esetünkben a szlovák nemzettel) tehát azt is jelenti, hogy ennek révén a szlovák nemzet társnemzeti kapcsolatba lép a magyar nemzettel. Ez megpecsételhető szerződéssel is. E szerződésnek első fázisban a számbeli többségben lévő csoport és a számbeli kisebbségben lévő csoport (a nemzet és a másik nemzet közössége) a résztvevője, a második fázisban a két nemzet lesz a résztvevője. Ezután jöhet következményként az államhatárok spiritualizálása vagy akár eltűnése is, illetve az olyan integrációs folyamatok beindulása, melyek Közép-Európa jelenlegi állapotában elképzelhetetlenek.

Közép-Európa történelmi fejlődését tekintve ez az egyetlen olyan megoldás, amely megbékélést és kiegyezést teremthet e térségben. Azért, mert nem vonja kétségbe a kialakult politikai valóságot, sőt hozzájárul annak stabilizálásához. Azaz nem negálja a később kialakult nemzetek önrendelkezési jogát és államszervező akaratát. Nem vonja kétségbe az egyébként megkérdőjelezhető államhatárokat, és az eddig elnyomott, kisebbségi sorba kényszerített nemzeti közösségek számára is lehetővé teszi az önrendelkezés jogát. Ugyanakkor demokratikus gátat vet a többségi diktatúrának, és egy kölcsönösen korlátozott szuverenitás rendszerét vezeti be. A helyi számbeli kisebbségek számára normatív jogokat biztosít, függetlenül attól, hogy az országos többséghez vagy kisebbséghez tartoznak. Nem cáfolja a nemzetállam eszméjét, ugyanakkor érvényt szerez mind a nemzeti pluralizmusnak, mint az egyén szabad akaratának.

Számunkra nagy örömet jelent, hogy ezt mi ajánlhatjuk fel Közép-Európának és a velünk hasonló sorsú, de megtévesztettségük miatt ezt nem felismerő népeknek. A társnemzeti kapcsolatot megteremtő egyenrangú partneri viszony az együttélés lehetséges, pontosabban egyetlen lehetséges formája térségünkben.
 

(Elhangzott Királyhelmecen 1993. április 16-án, a Keresztények a Közös Európáért c. konferencián.)



« vissza