Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A szociális piacgazdaság és a magyar átalakulás

 

A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG ÉS A MAGYAR ÁTALAKULÁS (1)

 

A VOLT KGST-ORSZÁGOK között, Kelet-Németország kivételével, Magyarország az egyetlen, ahol a gazdasági rendszerváltás a „szociális piacgazdaság" jegyében folyik le az 1990-es első szabad választások óta. Amint a Nemzeti Megújhodás Programja megállapítja, a szociális piacgazdaság ANTALL JÓZSEF és az MDF célkitűzése, és a magyar kormány gazdaságpolitikájának kiinduló pontját képezi.2

E cikk szerzőjének mély, személyes meggyőződése, hogy a magyar gazdaság megújulásának esélyei és a szociális piacgazdaság megvalósítása között szoros összefüggés van. Ha sikerül a szociális piacgazdaságot létrehozni, a gazdasági átalakulás sikere, a hosszútávú fellendülés is biztosítva lesz. Ha nem, akkor az ország gazdasági megújulása veszélyben foroghat.

Más szóval, a szociális piacgazdaság az a gazdaságpolitikai cél, intézmény- és eszközrendszer, melynek alkalmazása, megvalósítása Magyarországon a legvalószínűbbé teszi a gazdasági megújulás sikerét, a magyar gazdaság tartós fellendülését.

A szociális piacgazdaság kérdésének nagy jelentősége van nemcsak Magyarországon, hanem az egész volt KGST-térség gazdasági, szociális és politikai átalakulásában, beleértve a volt Szovjetunió utódállamait is. Egyedül a szociális piacgazdaság szelleme az, amely lehetővé teszi, hogy a lakosság a gyakran nagy áldozatokat kívánó gazdasági reformokat ne pusztán mint „technikai" szükségességet érzékelje, hanem egy átfogó, humánus társadalmi és politikai szemlélet részeként.

A „szociális piacgazdaság" sok tekintetben a háború utáni „neoliberális" iskola elméleti elképzeléseinek gyakorlati megvalósítását jelentette. Ez az iskola nem tévesztendő össze a nyolcvanas évek elején az Egyesült Államokban kialakult „neo-liberal” elképzelésekkel. Ma a modern, kontinentális európai gazdaságpolitikai tradíció nagy mértékben megegyezik „szociális piacgazdaság" fogalmával, még ha a kifejezést magát csak ritkán használják a német nyelvterületen kívül.

Politikai és gazdaságpolitikai szinten, Ludwig Erhard, a háború utáni német kormány gazdasági miniszterének nevéhez fűződik a szociális piacgazdaság gyakorlati megvalósítása. Elméleti szinten WILHELM RÖPKE, a Genfben menekültként élő német tudós fogalmazta meg a legátfogóbban, nemzetközi perspektívában is a szociális piacgazdaság elméleti, filozófiai és társadalompolitikai alapjait. Innen e cikk címe és vonalvezetése.

Wilhelm Röpke nevét először 1955 tavaszán apámtól hallottam, mikor börtönből szabadult, és arról beszéltünk, hogy kik azok a nem-kommunista gondolkodók, akiktől a modern világról tanulni lehet. A forradalmat követően, 1957 tavaszán kerültem Genfbe és 1958-tól lettem Wilhelm Röpke diákja, és tulajdonképpen az maradtam nemcsak Röpke 1966-ban bekövetkezett haláláig, de a mai napig is. Ludwig Erhardot személyesen sokkal kevésbé ismertem, mint Röpkét. Először 1968-ban találkoztam vele New Yorkban, amikor, már „magánemberként", egy dél-amerikai út előtt megállt az Egyesült Államokban. Abból, ami számomra megmaradt ebből az első találkozásból, a következőket szeretném felidézni:

   a mély szellemi közösséget Erhard és Röpke között, amiről Erhard tanúságot tett;

   korunk egyik legbátrabb és egyúttal legsikeresebb gazdaságpolitikusát, akinek közel két évtizedre kiterjedő hivatali munkássága nemcsak Németország, hanem az egész szabad, nyugati világ és ezáltal a világtörténelem irányát is „jó irányba" befolyásolta egy döntő korszakban;

   optimizmusát, humanista felfogását a gazdaságpolitika feladatairól, és

       végül a német — és bajor — tudóst, államférfit, aki (mint sokan a generációjából) nem tudott angolul, de akinek a szemében az Egyesült Államok és Magyarország (nem beszélve Svájcról) ugyanúgy tagja volt a szélesebb értelemben vett „európai közösségnek", mint Franciaország és Németország.

Írásom négy fő kérdéscsoporttal foglalkozik röviden, anélkül hogy egyiket is kimerítően elemezné:

       a szociális piacgazdaság fogalmával;

   Ludwig Erhard és Wilhelm Röpke kapcsolatával és szerepükkel a szociális piacgazdaság kialakulásában és sikerében,

   a szociális piacgazdaság elméletének és gyakorlatának és a múlt és jelen divatos gazdaságpolitikai receptjeinek viszonyával, különös tekintettel a volt szocialista országok gazdasági rendszerváltásának kérdésére,

   végül a szociális piacgazdaság megvalósításával, mint a magyar gazdasági rendszerváltás és a magyar gazdaság fellendülésének zálogával.



1.
MIT JELENT A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG?

 

A „szociális piacgazdaság" a modern történelem egyik legsikeresebb gazdaságpolitikai koncepciójának tekinthető. A második világháború után ez volt a legsikeresebb, legdinamikusabb újjáépítési, gazdasági és társadalmi rendszerváltási program Európában: kiút egy összeomlott kollektivista rendszerből a szabad piacgazdaságba, a gazdasági fellendülésbe, valamint a szociális egyensúlyba és felemelkedésbe.3

A kifejezés a német nyelvterületről ered, és Európa három német nyelvű országában — Németország, Svájc és Ausztria — a legelterjedtebb. Kezdetben az erhardi újjáépítési politikát és a neoliberális szociális piacgazdaság fogalmát sokan Németországban is, de külföldön is, különösen Angliában és az Egyesült Államokban mély szkepticizmussal fogadták.4

A koncepció azonban túlnőtt az eredeti földrajzi területen: ma már a szociális piacgazdaság megfelel a legtöbb nyugat-európai ország gazdaságpolitikai tradíciójának.

OLYAN RENDSZER, amelyik különbözik nemcsak a „kollektivista” gazdasági rendszerek különböző formáitól, hanem a klasszikus kapitalizmus szélsőségesebb megnyilvánulásaitól is. Fogalma a liberalizmus hagyományaiból ered: egyúttal azonban magába foglalja a tizenkilencedik századbeli liberalizmus szélsőségesebb megnyilvánulásainak a kritikáját is, annak elvetését. Mint Röpke írja: „A marxista propaganda hatása alatt általában kapitalizmusnak nevezzük azt a gazdasági rendszert, mely az utolsó száz évben az európai-amerikai kultúrkörben és onnan világszerte elterjedt. Ez a szokás sok tekintetben helytelen, de bármennyire is kifogásolhatók az ilyen tág fogalmak, eleve kilátástalannak látszik minden kísérlet, hogy szabaduljunk tőlük.” „A szabadelvűség (liberalizmus) és a kapitalizmus másfél évszázadon át valóban végzetesen hibás fejleményekkel terhelődött meg. Ma csodálkozunk, hogy egyáltalán elbírta ezeket a hibákat. De semmi se sodorta a teljes romláshoz közelebb, mint az az iskolás hit, hogy ez a jó történelmi forma.”3

A szociális piacgazdaság elmélete és gyakorlata eltér nemcsak a marxista kollektivista /szocialista gazdasági elmélettől, a keynesi fiskális politikától, de a MILTON Friedman nevével fémjelzett monetarizmustól és FRIEDRICH Hayek szélsőséges liberalizmusától is. Friedrich Hayek Röpke közeli személyes és szellemi barátja volt. Ezt nem zavarta meg, hogy bizonyos alapvető kérdésekben eltérő álláspontot képviseltek. így például a „szociális piacgazdaság" szociális vetülete sokkal távolabb állt Hayektől és Milton Friedmantól mint Röpkétől, Erhardtól, vagy MÜLLER-Armacktól, akitől maga a kifejezés eredetileg származik.

Hiba lenne összetéveszteni a piacgazdaság fogalmát az ún. „jóléti állam" („welfare state”) fogalmával. (Ezt a hibát még egyes világhírű közgazdászok is elkövetik.) Helytelen elképzelés, hogy a szociális piacgazdaság a gazdag országok privilégiuma. A szociális piacgazdaság tette lehetővé a gazdasági fellendülés és a szociális egyensúly egyidőbeni megvalósítását: a szociális egyensúly nem újraelosztáson alapult, hanem a növekvő teljesítmény hatékony felhasználásán. A pénzügyi stabilitás és fegyelem nem öncél, hanem a gazdasági bizalom alapja. A szociális piacgazdaságba vetett bizalom azért fizetődik ki, mert szociális és anyagi fellendüléssel jár együtt. Azokban az európai országokban (Németországgal és Svájccal az élen), ahol a „szociális piacgazdaság" politikáját folytatják, gazdasági jólétet, szociális stabilitást találunk.

A szociális piacgazdaság lényegét és a különbségeket nemcsak a kollektivista, marxista vagy nemzetiszocialista tanokkal és gyakorlattal, de egyrészt a több mint három évtizeden keresztül domináns keynesi iskolával, másrészt a ma uralkodó monetarista, ultraliberális gazdaságpolitikai elmélettel szemben, röviden és kissé önkényesen, a következő pontokban szeretném összefoglalni:

   a magántulajdonon alapuló piacgazdaság a szabad, demokratikus társadalomnak megfelelő gazdasági rendszer. A gazdasági önkény (mely a kollektivista gazdasági rendszerek természetes velejárója) a politikai szabadságot is elsorvasztja. A piac, a gazdasági verseny sem lehet a társadalom egyetlen vezérlő elve, a társadalomban nem lehet mindent a haszon elvének alávetni. A túlzott társadalmi feszültségek aláássák magát a piacgazdaságot is. A jól értelmezett szolidaritás a verseny, a piac áldozataival egyike ezeknek az alapvető meta-ökonómiai vezérlő elveknek6;

   a társadalmi egyensúlyt nem lehet sem alamizsnával, sem túlzott jövedelem-újraelosztással megoldani. A szolidaritás és a társadalmi egyensúly megvalósításához dinamikus, növekvő gazdaságra van szükség (ez a jelentése az erhardi célkitűzésnek: Wohlstand für alle”)7. Ezért összeférhetetlen a szociális piacgazdaság fogalma a neo-malthusianusi gazdaságpolitikák akár „baloldali" (szocialista újraelosztás), akár „jobboldali" (szélsőséges monetarista vagy fiskális) változataival. Más szóval, a mesterséges növekedési politikák: akár a keynesi mesterséges keresletteremtés, akár a nagy állami iparosítási politikák, aláássák a piacgazdaságot és nem vezetnek tartós növekedéshez. Ugyanakkor a szociális piacgazdaságban a gazdaság növekedése, a hatékonyság emelkedése alapvető célkitűzés. Ez különösen vonatkozik elszegényedett, mély recessziótól szenvedő gazdaságokra. A tartós növekedés feltételeinek megteremtése a szociális piacgazdaság célja és eredménye;

   a gazdasági egyensúly nemcsak gazdasági, hanem társadalmi szükségesség is. Az infláció, ugyanúgy, mint a recesszió, gazdasági zsugorodáshoz, torzulásokhoz vezet; ezek a pazarló gazdaságpolitika megnyilvánulásai. Téves tehát azt hinni, hogy a munkanélküliség az infláció elleni harc legitim eszköze. A munkanélküliség, különösen a tartós munkanélküliség, akárcsak az infláció, a gazdaság betegségének jele. Jellemző módon azokban az országokban sikerült az infláció elleni küzdelem, ahol a munkanélküliség is alacsony szintű volt;

   mind a tartós növekedéshez, mind az infláció elleni sikeres harchoz a munkaadók és a munkavállalók közötti harmonikus viszonyra van szükség. „A munka békéje" (la paix du travail), a szociális piacgazdaság egyik alapvető eleme. Ennek a harmonikus viszonynak a felborítása lassítja a növekedést és növeli az inflációs veszélyt8;

   a pénzügyi stabilitás nemcsak a szilárd belső árszintre vonatkozik, hanem a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokra is. Ezért összeegyeztethetetlen a lebegő árfolyamok rendszere a szociális piacgazdaság alapelveivel. Európában a német Bundesbank volt a lebegő árfolyamok legdogmatikusabb híve, több mint egy évtizeden keresztül. Ez a politika közelebb állt a gazdasági nacionalizmushoz, mint a szociális piacgazdasághoz9;

   a piacgazdaság működését nemcsak a túlzott állami beavatkozás nehezíti. A piacgazdaságnak szüksége van stabil, áttekinthető intézményekre és jogi rendszerre, de a gazdasági szabadság vezérlő elve nem azonos a szabadossággal. A gazdasági rend központi szerepének hangsúlyozása a freiburgi iskola és az ún. „Ordo liberalizmus" egyik fő jellegzetessége a neoliberális irányzaton belül10;

   az államnak, mint a közösségi érdek megtestesítőjének, fontos szerepe van a gazdaság hatékony működésében. Amilyen téves azt állítani, hogy az állam átveheti a magángazdaság minden feladatát, ugyanolyan téves azt feltételezni, hogy minden állami feladatot lehet „piacosítani", magánvállalatokra, magánérdekekre bízni. Az állam és a magánszektor közötti hatékony munkamegosztás az egyik legfontosabb elméleti és gyakorlati feladat a piacgazdaság jó működtetésében;

   hasonlóan fontos feladat maghatározni, hogy az állami beavatkozásoknál „mi piackonform" és „mi nem piackonform beavatkozás"11;

   a gazdasági egyensúlyhoz, a növekedéshez kiegyensúlyozott gazdaságpolitikai eszköztár szükséges. Kizárólag (akár monetáris, akár fiskális) megszorításokon alapuló gazdaságpolitika nem tudja sem az árstabilitást, sem a költségvetési egyensúlyt garantálni;

   a nyílt vagy rejtett autarkia, a protekcionizmus, a gazdasági nacionalizmus hosszú távon a stagnálás és visszaesés előidézőivé válnak. Egyszersmind kétségtelen: a külgazdasági nyitás is kölcsönös és kiegyensúlyozott folyamat kell, hogy legyen;

   az integráció a fellendülés egyik legfontosabb forrása. Azonban nagy gazdasági térségek mesterséges létesítése (Grossraumwirtschaft), a nemzeti és regionális különbségek szisztematikus eltüntetése a gazdasági egyensúlyt és hatékonyságot nemhogy növelné, inkább akadályozza12;

   a hatékony államigazgatás nem azonos a teljhatalmú bürokráciával vagy törvényhozással. Ez nemcsak nemzeti szinten igaz: különösen fennáll a nemzetközi bürokráciák esetében, amelyek még messzebb vannak a befolyásolt vagy irányított közegektől. Az uniformizmus egyáltalán nem garantál egyenlően elosztott hatékonyságot;

   tehát a filozófiai radikalizmus, az „egy egyenletből álló megoldások", a minél gyorsabb leromboláson alapuló megközelítések teljesen idegenek a szociális piacgazdaság szellemétől.

 

2. LUDWIG ERHARD ÉS WILHELM RÖPKE SZEREPE ÉS SZELLEMI KAPCSOLATA

 

A szociális piacgazdaság válasz volt a huszadik század első felében észlelt gazdasági, szociális és pénzügyi válságokra. Ezen válságoknak egyik legnagyobb horderejű következménye a kollektivista gazdasági rendszerek (kommunizmus, fasizmus, nemzetiszocializmus) megjelenése és térhódítása volt. A gazdasági rendszerek válsága szorosan összefüggött az intellektuális, erkölcsi és társadalmi válsággal.

Napjainkban, amikor újra egy világhatalomra törő politikai, ideológiai és gazdasági rendszer összeomlásának következményeivel kell megbirkóznunk, nem pusztán tudományos érdekesség felidézni Ludwig Erhard és Wilhelm Röpke szellemi barátságát és közös harcát.

Természetesen a szociális piacgazdaság elméleti megalapozása soha nem alkotott olyan merev doktrínát mint a marxizmus vagy a keynesi tanok, vagy akár a modern monetarizmus. Alapvető tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a szociális piacgazdaság csak egy „választási jelszó" lett volna, vagy csak egyszerű, pragmatikus receptek alkalmazásán alapszik.

A Németországban maradt Ludwig Erhard a nemzetiszocializmus valódi szellemi ellenállói közé tartozott. Kevesen tudják, hogy Erhard, aki a GOERDELER-körhöz tartozott, 1943-44-ben egy több mint 200 oldalas részletes tanulmányt készített és terjesztett gépelt formában ebben a körben arról, hogy Németországban milyen gazdaságpolitikát kell folytatni, amikor a németek majd elvesztik a háborút. Mondani sem kell, hogy egy ilyen írásért, ha elárulják, vagy ha a Gestapo felfedezi, életével fizetett volna. E tanulmány címe (a jelenlegi helyzetre is jellemzően): Kriegsfinazierung und Schuldenkonsolidierung, magyarul, A hadigazdaság finanszírozása és adósság (hitel) konszolidáció.13

Ebben a tanulmányban Erhard világosan kifejtette, hogy nem szabad a múlt bűneinek, hibáinak, pazarló gazdasági vezetésének (a hadigazdaságnak) pénzügyi terhét a jövő gazdasági teljesítményének rovására írni. Konszolidáció nélkül a német gazdaság inflációra és stagnálásra ítéltetett volna. Az 1943-44-es tanulmányban már megtaláljuk tehát az 1948-as pénzügyi reform alapelveit.

Erhard számára egy egészséges pénzügyi rendszer megteremtése, a kifizethetetlen adósságok (JACQUES Rueff „faux droits"-ja)14 eltörlése volt a sikeres újjáépítés, a háború utáni béke alapfeltétele. Erhard szellemi perspektívája, a háború alatt és utána is, messze túlment az egyszerű pénzügyi vagy költségvetési technikák kérdésein. Erhardot mélyen foglalkoztatták a gazdasági és pénzügyi rendszer és a társadalmi értékek közötti szoros összefüggések.

EZEN A KETTŐS SZINTEN, a gazdasági és pénzügyi rendszer, valamint a társadalmi, és végső soron morális kérdések összefüggésében játszott olyan fontos szerepet, a Németországban maradt Erhard és a Genfben menekültként élő Röpke közötti szellemi találkozás.

Wilhelm Röpke alapvető művét, a Korunk társadalmi válságárólt (magyar címe: A Harmadik Út) 1943-ban még kiadhatták Budapesten13. A híres trilógia második és harmadik kötete — a Civitas Humana és a Nemzetközi Rend (Internationale Ordnung) — természetesen sem a német megszállás alatt, sem a háború után nem jelenhetett meg hazánkban.

Ludwig Erhard már a háború alatt megismerkedett Röpkének a náci Németországba becsempészett írásaival. Erhard szerint ez a könyv (a Korunk társadalmi válsága) és Röpke többi, a 40-es, 50-es és 60-as években írt cikkei és könyvei mély benyomást tettek rá és meghatározó befolyást gyakoroltak a szociális piacgazdaság elméletére és gyakorlatára.

Pusztán példaképpen, röviden szeretnék néhány gondolatmenetet megemlíteni, melyekben Röpke különösen közel állt Erhardhoz:

   első helyen a külső és belső pénzügyi stabilitás, az „egészséges pénz" fontosságát kell kiemelni. Röpke írásai a „visszafojtott inflációról"16 megegyeztek Erhard elméleti és gyakorlati elképzeléseivel, amelyek az 1948-as pénzügyi reformhoz vezettek. Az „egészséges pénz" azonban Erhardnál is, mint Röpkénél, nemcsak az infláció elleni harcot jelentette, hanem a gazdaságot fojtogató monetáris politika elkerülését is;

   nem lehet kellőképpen hangsúlyozni, hogy Erhard a gazdaságpolitikus, és Röpke a tudós közgazdász, filozófus és szociológus a gazdaságot, a gazdasági folyamatokat és feszültségeket nem mint elszigetelt materiális, technikai jelenségeket kezelték, hanem teljes társadalmi, morális, emberi összefüggésükben;

   Röpke is, Erhard is a gazdaságtant a humán tudományok közé, és nem a természettudományok vagy a matematika hideg, formális logikai rendjébe sorolta. Mindketten elítélték mint a „az írástudók árulását" (la trahison des clercs7 a közgazdászok már évtizedekkel ezelőtt kialakuló szokását, hogy elemzéseiket, tudományukat se a gazdaságpolitikus, se a szabad átlagpolgár számára nem érthető hieroglifák mögé rejtsék. Mindketten kötelességüknek tartották a szakmai tisztességet és a világos elemzést, hogy a gazdasági folyamatokat és a gazdaságpolitikát mindenki számára érthetővé tegyék. Mindketten idegenkedtek, óvtak a szakbarbár közgazdászoktól vagy társadalomfilozófusoktól;—   Erhard hosszú éveken keresztül Németország legnépszerűbb politikusa volt, Röpke széles körű tudományos tiszteletet élvezett: de mindketten készek voltak az ár ellen úszni. Röpke hatvanadik születésnapjára kiadott cikkgyűjteményének címe, jellemzően, Az ár ellen (Gegen die Brandung) volt. A hatvanas években, különösen Angliában és az Egyesült Államokban, túl konzervatívnak tekintették őt (mivel liberális volt és a piacgazdaság előnyeiről írt). A hetvenes és nyolcvanas években a domináns chicagói konzervatív iskola Röpke írásait szociálisan túlorientáltnak (tehát nem eléggé ultra-liberálisnak vagy konzervatívnak) tartja...;—   Mindketten őszintén, nem populizmusból tisztelték az egyszerű embert: soha nem látták benne a gazdasági rendszer gépezetének részét. Nem hittek a versenyben gyengébbek emberi alsóbbrendűségében, nem hittek a nyomor, a munkanélküliség, a megszorítások morálisan szükséges, megtisztító erejében. Mindketten kerülték az olcsó sikereket: hittek abban, hogy a helyes megoldások védelmében nem szégyen kisebbségben, egyedül maradni;

   az embert egyikük sem tartotta puszta homo oeconomicusnak. Ezért is érezték fontosnak, hogy ne az ember álljon a gazdasági hatékonyság, a verseny szolgálatában. A gazdasági szabadság, a verseny, a piacgazdaság feladata az emberi méltóság, az egyén és a közösség harmonikus és szabad fejlődésének biztosítása. A szabad piacgazdaság nem válhat az emberi önzésnek, a társadalom atomizálódásának istenítésévé;

   ahogy Erhard is, Röpke is elvetette az agresszív nacionalizmus minden formáját, ugyanúgy tiszteletben tartották az ember, a közösségek, a nemzetek jogát, sőt szükségletét a különbözőségre, a helyi, a nemzeti identitásra18. Mindketten őszintén hittek a kicsi és nagy népek egyenjogúságában: mindketten a kis népekben látták Európa jövőjét.

Talán egy utolsó szót e gondolatsor végén Európáról, valamint Amerika és Európa viszonyáról. 1993-ban Németországban, és másutt is, kevés olyan igazi európai tudóst vagy államférfit találhatunk, mint Wilhelm Röpke és Ludwig Erhard voltak. De mind a ketten féltek Európa elhúzásától, egy „közös európai állam" céljától, eszményétől19. Említést érdemel itt Erhard és Adenauer ellentéte az európai és atlanti kérdésben. Erhard, akárcsak Röpke egy sokkal nyíltabb („atlantibb") Európa híve volt. Ha Adenauer visszavonul már 1959-ben a kancellári hivatalból, mint ahogy a pártja a CDU/CSU remélte és Erhard már a Közös Piac kezdeti időszakában kancellár lesz, sok későbbi feszültség elkerülhető lett volna Európán belül és Európa és az Egyesült Államok között20.

MÁR HARMINC ÉVVEL EZELŐTT figyelmeztették a közvéleményt az akkor még csak hallsteini brüsszeli bürokrácia ambícióira, „kinyúló, uniformizáló csápjaira"21. Mit szólna Erhard vagy Röpke ma, amikor egyeseknek sikerül Európa, a világ közvéleménye előtt „rossz európaiként" feltüntetni olyan országokat, népeket, olyan demokratikus, toleráns társadalmakat, mint Anglia, Dánia vagy Svájc?

Erhard és Röpke számára az angolszászok nem voltak gyanúsabb európaiak, mint a németek, vagy a franciák, vagy a magyarok. De nem hittek abban sem, hogy az amerikai modellt teljes mértékben kellene vagy lehetne Európában alkalmazni. Amerikában, ellentétben Jean MONNET-val, nem a gazdasági hatalmat (a túl sok hatalom nekik mindig gyanús volt), a nagy egységes piacot tisztelték, hanem az akkor még jobban élő federalizmust; az ember, a szellem szabadságát és az akkor még jobban érezhető amerikai szolidaritást és önfeláldozási készséget.

 

3. SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG ÉS GAZDASÁGPOLITIKAI DIVATOK

A kommunista vagy szocialista gazdasági rendszerből a piacgazdaságba való átmenet modellje mind elméleti, mind gyakorlati gazdaságpolitikai és politikai síkon a modern történelem egyik legnagyobb kihívása.

A „modell-választás", a gazdasági átalakulás sikere vagy kudarca elsősorban az adott ország lakosságának felelőssége. Nem szabad lebecsülni azonban azt a szerepet, azt a szellemi befolyást, amelyet ebben a folyamatban a nyugati világ szakértői gyakoroltak.

Döntő történelmi sikere és befolyása ellenére, a szociális piacgazdaság fogalma alig ismert az angol nyelvterületen és az angolszász gazdasági irodalomban, és ezáltal azokban az országokban, ahol elsősorban angol vagy amerikai tankönyvek képezik a közgazdasági oktatás alapanyagát. Az angolszász tankönyvekből és szakirodalomból merítő hivatásos közgazdász csak keveset tud a szociális piacgazdaság elméleti és gyakorlati aspektusairól, és gyakran félreismeri annak lényegét. Ez jórészt igaz a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szakértőire és döntéshozóira, akárcsak a legtöbb tanácsadóra, újságíróra, aki csak az elmúlt három évben a volt KGST-országokban végbemenő gazdasági rendszerváltás kérdésével foglalkozott.

A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a szocializmusból a piacgazdaságba való sikeres átmenet feltételei meghatározásának feladata a nyugati világ és a nagy nemzetközi szervezetek szakértőinek túlnyomó többségét váratlanul, felkészületlenül érte.

TERMÉSZETESEN TÉVES LENNE a volt szocialista országok gazdasági válságát, az átalakulás nehézségeit a nyugati szakértők, a nyugati kormányok vagy a nemzetközi pénzügyi szervezetek számlájára írni. Ez a bűnbakkeresés és önáltatás, mint ezt a múltban már számos példa bizonyította, csak növelné a szellemi zűrzavart és megnehezítené a gazdasági kibontakozást. Kétségtelen azonban, hogy bizonyos nyugati szakértői véleményeknek, elképzeléseknek és elvárásoknak (és bizonyos türelmetlenségeknek), nem volt mindig pozitív hatása, és nem könnyítették meg az átalakulás sikerét: ez ugyanúgy elmondható Lengyelország és a volt Jugoszlávia, mint Oroszország és a többi volt szovjet utódállam esetében.

A nyugati felkészületlenség oka nem a szocialista gazdasági rendszer előnyeibe vagy életképességébe vetett hit volt. Nem szabad ugyan elfelejteni, hogy egészen a hetvenes évek közepéig (egyes országokban, például Franciaországban még később is) a marxista világnézeteknek (és rajtuk keresztül a szocialista gazdasági rendszereknek) számos követője volt egyetemi és más értelmiségi körökben. Ez hosszú időn keresztül igaz volt az Egyesült Államokban is. A 80-as évek végére azonban a helyzet megváltozott: a piacgazdaság, a magánkezdeményezés központi szerepét nemcsak a gyakorlati gazdasági életben élő vállalkozók, üzletemberek, hanem az egyetemeken működő elméleti közgazdászok is újra egyre szélesebb körben ismerték el.

Az elméleti és gyakorlati felkészültség hiányához hozzájárult az, hogy a nyugati megfigyelők és szakértők túlnyomó többségét váratlanul érte a kommunista politikai rendszerek összeomlása. Míg a szocialista gazdasági rendszer hiányosságairól az elmúlt negyven év alatt írt könyvekkel és cikkekkel Dunát lehetne rekeszteni, a szocializmusból a modern piacgazdaságba való áttérésnek gyakorlatilag nem volt szakirodalma 1989 előtt. Hasonló fontosságú tényező a modern gazdaságtörténeti ismeretek hiánya a nyugati közgazdászok túlnyomó többségénél. Az oktatásban a matematikai gazdaságtan térhódítása többek között a gazdaságtörténelem és a gazdasági intézmények ismeretének kárára történt. Ennek következtében aránylag mellőzöttek azok a koncepciók és gazdaságpolitikai megközelítések, amelyek a háború utáni újjáépítés sikerét és az ötvenes évek óta tartó széleskörű gazdasági prosperitás alapjait megteremtették, illetve még ma is táplálják nemcsak Európában, de számos más országban is. Végül is hangsúlyozni kell, hogy a nyugati egyetemeken és más értelmiségi körökben ma a domináns elméleti és gazdaságpolitikai koncepciók nem kedveznek az átfogó elemzéseknek és megközelítéseknek. Más szóval, a jelenleg uralkodó monetarista iskolát a gazdasági realitások ugyanolyan túlzott leegyszerűsítése jellemzi, mint jellemezte a múltban a keynesi, vagy a marxista tanokat vallókat. .

A tény, hogy Magyarországon a gazdasági rendszerváltás a szociális piacgazdaság jegyében indult meg, magyarázata Magyarország „gazdaságpolitikai előnyének" a volt „testvérországokkal" szemben; kár, hogy a nyilvánosság előtt sem, és talán az államapparátus szakértői között sem merül fel kellő rendszerességgel a kérdés, hogy mely lépések felelnek meg és melyek nem a szociális piacgazdasági célkitűzésének.

A VOLT SZOCIALISTA ORSZÁGOK TÚLNYOMÓ TÖBBSÉGÉBEN nyoma sincs a szociális piacgazdaságnak mint megvalósítandó modellnek, sem a nyugati tanácsadók számtalan jelentésében és elemzésében, sem a kommunizmus politikai, szellemi, társadalmi és gazdasági örökségével küszködő kormányok, pártok és hazai szakértők programjaiban. Mély meggyőződésem, hogy ez a tény komoly veszélyeket rejt magában. Ezeket a veszélyeket három pontban szeretném összefoglalni:

   széles körben elterjedt tévhit, hogy a restriktiv monetáris és fiskális politika nemcsak szükséges, hanem elégséges is a gazdasági és társadalmi rendszerváltás sikeréhez és a szabadon zuhanó termelés, a parlagon heverő munkaerő, üzemek mellett sikerülhet akár az inflációt, akár a természetesen növekvő költségvetései hiányt megfékezni és tartósan stabilizálni. Ahogy a „termelés" erőltetése a pénzügyi és piaci fegyelemtől függetlenül, minden szocialista gazdaság tipikus betegsége volt, ugyanúgy az alapvető reálgazdasági összefüggések (termelés, piacok, fogyasztás, beruházások, technológia, stb.) teljes háttérbe szorítása a domináns monetarizmus rákfenéje. (A gazdasági rendszerváltás egyik alapvető célja a tartós növekedés feltételeinek megteremtése kell, hogy legyen. A magyar kormány által az ún. Gazdaságstratégiai Munkacsoport jelentése alapján 1992 júniusában elfogadott részletes munkaprogram célja a növekedés akadályainak fölszámolása. Mind a hazai, mind a külföldi szakkörök félreismerték e kérdés fontosságát és agyonhallgatták a programot);

   a második, szintén súlyos következményekkel járó illúzió, hogy az átalakulás magas és sok helyen növekvő költségeit lehetséges pusztán piaci forrásokból finanszírozni, és hogy akár külföldi magántőke, akár hazai megtakarítók elfogadják az újjáépítési költségek fedezésével járó piaci kockázatot és az alacsony vagy nem létező piaci megtérülést. Ez a felfogás a nemlétező pozitív forrástranszfernek ad féltudományos igazolást, és megakadályozza az igazi állami feladatok és prioritások azonosítását és a belső, szűkös források hatékony felhasználását. A pozitív forrástranszfer volt az 1948-at követő újjáépítési politikák sikerének egyik fontos eleme. A kommunizmus összeomlását követően egyedül Németországban (a szociális piacgazdaság jegyében) ismerték fel és fogadták el a forrástranszfer szükségességét22;

       a harmadik nyugtalanító jelenség az egymással versengő (de a szabad versenyt nem ismerő) nyugati nemzeti bürokráciák és a sokrétű nemzetközi bürokrácia egyre növekvő súlya a gazdasági rendszerváltás távirányításában, a hazai magánkezdeményezésre alapuló pluralisztikus piacgazdaság alapjainak megteremtésében23;

Az első világháború utáni béke elvesztésének elsősorban téves politikai és gazdaságpolitikai döntések sorozata volt az oka24. Hasonlóan, napjainkban teljesen jogos az a feltevés, az a növekvő félelem, hogy ha a világgazdaság „elveszti a kommunizmus összeomlását", ennek fő okozóját a jövőben a ma észlelhető gazdaságpolitikai rövidlátásban és tévhitekben kell keresni.

 

4. A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG A GAZDASÁGI RENDSZERVÁLTÁS SIKERÉNEK A MAGYAR GAZDASÁG FELLENDÜLÉSÉNEK ZÁLOGA

 

NYUGATI SZEMMEL, a számos, még megoldásra váró probléma és nehézség, a gazdasági átalakulás megkövetelte gyakran súlyos áldozatok ellenére, a magyar gazdaság jó úton halad. A szociális piacgazdaság ugyanolyan radikális, történelmi változást jelent a gazdaságban és a gazdaságpolitikában, nemcsak az abszolút tervgazdasághoz viszonyítva, hanem az elmúlt húsz év „liberalizáló szocializmusához" hasonlítva is, mint a szabad választásokon alapuló és minden emberi jogot teljes mértékben respektáló, parlamenti demokrácia a 70-es és 80-as évek „toleráns és paternalista" kádári kommunista pártállamához képest.

Kétségtelen, hogy hazánk az elmúlt három évben jelentős gazdasági sikereket ért el, amelyek sok tekintetben összefüggnek a szociális piacgazdaság filozófiájának és gyakorlatának magyar körülményekre való alkalmazásával:

   első helyen kell kiemelni a magyar gazdaság működőképességének fenntartását, az ún. „sokkterápia" elvetését, miszerint minél gyorsabban rombolunk, annál gyorsabban fogunk tudni építkezni, új vállalatokat, új munkahelyeket teremteni.;

   ezután jön a külső és belső pénzügyi válság megakadályozása, az ország fizetőképességének rendkívüli megerősödése 1990 tavasza óta. A szociális piacgazdaság elveinek teljes mértékben megfelelt az a magyar megközelítés, mely határozottan elvetett minden olyan elképzelést, amely egy pénzügyi válságban, akár még egy esetleges hiperinflációban is, „tisztítótüzet" vélt látni, amelyből a gazdaság rövid időn belül főnixmadárként kiemelkedett volna;

    a törvényhozás és a piacgazdasági intézmények fejlesztése. Ezzel magyarázható, hogy az egyes külföldi szakértőknél és megfigyelőknél 1990-91-ben észlelhető türelmetlenség és meg-nem-értés a magyar gazdaság átalakulásának ütemével kapcsolatban 1992-re felismeréssé változott: Magyarország tette meg a leghosszabb utat a piacgazdaság kiépítése terén. A jogi és intézményi keretek szerepének hangsúlyozása a szociális piacgazdaság egyik alapvető vonása;

    a magángazdaság térhódítása, a vállalkozások számának robbanásszerű növekedése, a családok, a munkavállalók, a vállalkozók gazdasági érzékenységének változásai mind a piacgazdaság rendkívüli fejlődését tanúsítják. Ide tartozik az állami szerepvállalás csökkenése. Ma már a lakosság túlnyomó többségének szemében nem a központi döntések a magyar gazdaság meghatározó tényezői, hanem a piac, az árrendszer, a magántulajdon és -kezdeményezés lehetőségei (persze sokan gondolnak bizonyos nosztalgiával a múlt rendszer paternalizmusára);

    a magyar gazdaság integrációjának üteme rendkívül gyors. A piacváltás sikeres, a fizetési mérleg javul, jön a működő tőke, bontakozik a piaci verseny;

    végül, a lakosságra nehezedő súlyos terhek ellenére sikerült elkerülni a társadalom kettéhasadását. Nyilvánvaló, hogy szükség van a növekedés feltételeinek megteremtésére és a szociálpolitika modernizálására.

VALAMENNYI EDDIG ELÉRT EREDMÉNY ELLENÉRE, kétségtelen, hogy a magyar gazdaság súlyos helyzetben van, és a gazdaságpolitika nehéz döntések előtt áll. Sem elméleti síkon, sem történelmi példákból, sem gyakorlati téren nincsenek kész receptek. Noha a termelési, jövedelmi, fogyasztási és foglalkoztatási visszaesés pontos nagyságrendje statisztikai szakviták tárgya, az kétségtelen, hogy ekkora recesszió akármelyik fejlett nyugati piacgazdaságot megrendítené, gazdaságilag is, politikailag is. A szerkezeti válság mellett jelen vannak konjunkturális fékezőerők is, megnehezítve a gazdaság stabilizálását és fellendülését. Súlyos problémákkal kell szembenéznünk:

    az átállás költségei magasabbak voltak az előre láthatónál, részben a KGST-piacok összeomlása miatt;

    a világgazdasági feszültségek (magas kamatok, recesszió, munkanélküliség) hatását érezzük a magyar gazdaságban is;

   a recesszió megnyilvánul a termelés, a reáljövedelmek, a fogyasztás és a befektetések visszaesésében, a megnövekedett munkanélküliségben;

   az árfelszabadítás, a támogatások leépítése, számos alapvető termék (pl. az energiahordozók) világpiaci árhoz való alkalmazkodása a vártnál erősebb inflációs folyamatot indított el;

   a recesszióból és a magas átállási költségekből következő forráshiány az 1992-es és 1993-as nagy költségvetési hiányban nyilvánult meg főként;

   a forráshiány diffúzabb megnyilvánulásai: a gazdaság, a modernizálás nem kielégítő üteme az infrastruktúra, a kutatás, az egészségügy, a társadalombiztosítás, a termelői befektetések és munkahelyteremtés terén;

   a nem eléggé egyszerűsödő bürokrácia hozzájárul a lakosság elégedetlenségéhez, a kezdeményezések elbátortalanodásához.

 

ÁLTALÁNOS FORRÁSHIÁNY

 

A MAGYAR GAZDASÁG SÚLYOS HELYZETÉNEK legkézzelfoghatóbb, de egyúttal egyik legbonyolultabb és leggyakrabban félreértett megnyilvánulása az általános forráshiány, amelynek két alapvető oka van: egyrészt a rendelkezésre álló források apadása, másrészt az átalakulás magas költségei.

A belső fogyasztásra és beruházásokra rendelkezésre álló fedezet zsugorodásának előidézője elsősorban a termelés, és ezáltal a reáljövedelmek csökkenése volt. Meg kell említeni a termelő tőke rendkívüli értékvesztését. Szintén hozzájárult a belső források csökkenéséhez a pénzügyi mérlegben bekövetkezett igen pozitív változás.

Az átalakulás magas költségeinek (nem említve magát a termelés-visszaesést) három fő oka:

   az átalakulás szociális költségei (a növekvő munkanélküliség ennek csak egyik megnyilvánulása);

   a piacgazdaság hatékony működéséhez szükséges infrastrukturális igények és

       a nyűt piacgazdaság versenyképességéhez szükséges kiadások, (a bank- és hitelrendszerek szanálása, a modernizációhoz és munkahelyteremtéshez szükséges befektetések stb.).

A forráshiánynak számos következménye van: a reáljövedelmek stagnálása, illetve csökkenése, és széles rétegek életszínvonalának hanyatlása, az infrastrukturális beruházások beindításának nehézségei, a bankrendszer szanálásához szükséges tőke hiánya, az ipari vállalatok válsága és modernizálásuk lassú üteme. Természetesen a forráshiány legszembeötlőbb megnyilvánulásai közé tartozik a költségvetési hiány, amelynek fő oka a bevételi és nem a kiadási oldalon keresendő, és a gazdaságban észlelhető de facto „credit crunch", magyarán hitelblokkolódás.

Az OECD-országok példája világosan illusztrálja, hogy még egy növekvő gazdaságban is nehéz a költségvetési hiányt csökkenteni, amikor mérséklődik a növekedés. Egy mai zsugorodó gazdaságban, különösen, ha annak mértéke eléri a harmincas évek depressziójának szintjét, a költségvetési hiányt pusztán költségvetési megszorításokkal nem lehet kezelni. A monetáris megszorítások korlátai a költségvetési hiány kezelésénél szintén közismertek: ez az egyik fő oka a tiszta monetarizmusra alapozó politikák kudarcának.

A forráshiány realitását és kihatásait a magyar gazdaság átalakulására külföldön is, Magyarországon is sokan cáfolták, illetve ismerték félre. Annak bizonyítására, hogy Magyarországon nincs forráshiány, leggyakrabban a háztartási megtakarítások rendkívüli növekedését, a beáramló működőtőke, a Magyar Nemzeti Bank nemzetközi tartalékainak és a bankok likviditásának jelentős szintjét szokták idézni. Mindezeknél a tételeknél fontos, és részben nagyon pozitív jelenségekről van szó, ezek azonban a gazdaságban észlelhető likviditást jelzik, és nem cáfolják a forráshiány valóságosságát.

 

SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG ÉS A KIÚT

 

Az elmúlt három év tapasztalataira támaszkodva öt pontban lehet összefoglalni a szociális piacgazdasággal és a magyar gazdaság lehetőségeivel kapcsolatos legfontosabb következtetéseket:

   a szociális piacgazdaság volt és marad a legbiztatóbb, a legsikeresebb kiút a szocializmus által hátrahagyott gazdasági és társadalmi válságból;

   Magyarország már számos jelentős eredményt ért el a szociális piacgazdaság megvalósítása terén, a kétségkívül súlyos gazdasági és szociális helyzet ellenére;

   a szociális piacgazdaság tartós sikeréhez mélyebb, széleskörűbb dialógusra van szükség politikai és szakmai szinten a szociális piacgazdaság lényegéről és magyar körülmények közötti megvalósításáról;

   a szociális piacgazdaság eddigi eredményei sincsenek örökre biztosítva;

       a siker kulcsa a politikai stabilitás fenntartása és a növekedés feltételeinek megteremtése. A nyugat-európai országok példája bizonyítja: hosszú távon egyik a másik nélkül elképzelhetetlen.

ÚJABBAN GYAKRAN HALLANI PESSZIMISTA NYILATKOZATOKAT a térség kilátásaival kapcsolatban. Magyarország jövőjével kapcsolatban engem az elmúlt három év során sokan a túlzott hosszútávú optimizmus vádjával illettek. A pesszimistáknak válaszolva (akiket megértek és véleményüket tisztelem) engedtessék meg, hogy mondanivalómat Orániai Vilmosnak azzal a mondásával végezzem, amelyet Wilhelm Röpke is gyakran idézett: „Point n'est besoin d'espérer pour entreprendre, ni de réussir pour persévérer", szabad magyar fordításban: „Nem szükséges a sikert remélni ahhoz, hogy egy feladatba belefogjunk, sem azonnali sikert aratni ahhoz, hogy ig^z ügyünkben kitartsunk.”


 

Jegyzetek

 

(1) Ez a cikk a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen 1993. április 29-én tartott előadás szövegén alapszik. Számomra az előadás és a cikk legalább annyira személyes tanúságtétel, mint alkalom egy pusztán szakmai elemzésre. Itt szeretnék köszönetét mondani Andorka Rudolfnak, az egyetem rektorának a meghívásért és Kodolányi Gyulának, aki eredetileg, még 1992-ben javasolta, hogy erről a témáról írjak egy cikket a Magyar Szemlének. Természetesen egyikük sem felelős a legkisebb mértékben sem a cikk tartalmáért.

(2) Nemzeti Megújhodás Programja, Budapest, 1990,13. oldal.

(3) Ludwig Erhard: Deutsche Wirtschaftspolitik. Der Weg der Sozialen Marktwirtschaft, Econ Verlag, Düsseldorf, 1992 (első kiadás 1962).

(4) Röpke 1950-es tanulmánya válasz volt ezekre a kétségekre. Lásd (kivonatosan): Orientierungspunkte der deutschen Wirtschaftspolitik”, in Wilhelm Röpke: Gegen die Brandung, Eugen Rentsch Verlag, Erlenbach-Zürich, 1959. 192-205. oldal. Dieter Grösser, Thomas Lange, Andreas Müller-Armack, Beate Neuss: Soziale Marktwirtschaft, Geschichte, Konzept, Leistung, Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 1992.

(5) Wilhelm Röpke: Harmadik út, Aurora Kiadás, Budapest, 1943. Erdetiben Die Gesellschaßkrisis der Gegenwart, Haupt 1979 (első kiadás Eugen Rentsch, Zürich, 1942) L. szintén Wilhelm Röpke: Civitas Humana, Haupt Verlag, Bern, 1979 (első kiadás 1944).

(6) L. például Wilhelm Röpke: Mass und Mitte, Haupt 1979, (első kiadás 1950).

(7) Ludwig Erhard: Wohlstand für Alle, Econ Verlag, Düsseldorf, 1990, (első kiadás 1957).

(8) Wilhelm Röpke: Jenseits von Angebot und Nachfrage, Haupt Verlag, Bern, 1979, (első kiadás 1958).

(9) L. Otto Hieronymi: In search fór a new economics for the 1980s: the need fór a return to fixed exchange rates. in International Order: A View from Geneva. Geneva, Annals of International Studies, 1983.

(10) L. Walter Eucken: Die Grundlagen der Nationalökonomie, Jena, G. Fischer, 1940; Walter Eucken Institut Freiburg i.B.: Ordnung in Freiheit, Symposium aus Anlass des 100. Jaharestages des Geburtstages von Walter Eucken, J.C.B. Mohr, Tübingen, 1992.

(11) L. Wilhelm Röpke: International Economic Disintegration, London, William Hodge, 1942.)

(12) EWG im Zwielicht", in Wilhelm Röpke: Fronten der Freiheit, Seewald, Stuttgart, 1966.

(13) Ludwig Erhard: Kriegsfinanzierung und Schuldenkonsolidierung, Faksimiledruck der Denkschrift von 1943/44, Propyläen Verlag (Ullstein), 1977.

(14) Jacques Rueff: L'Ordre Social, Paris, Librairie des Médiás, 1948.

(15) Auch das ist aufschlussreich, dass das Buch einen besonders zahlreichen und dankbaren Leserkreis in Ungarn gefundan hat, wo nun mehr auch die erste Übersetzung erscheint..." Wilhelm Röpke: Civitas Humana, Eugen Rentsch, Zürich, 1944,15. oldal.

(16) Wilhelm Röpke: Offene und zurückgestaute Inflation", Kyklos, Basel, 1947/1; Wilhelm Röpke: Krise und Konjunktur, Leipzig, 1936.

(17) Julian Benda: La Trahison des Clercs, Grasset, Paris, 1927.

(18) Wilhelm Röpke: Die Deutsche Frage, Eugen Rentsch, Zürich, 1945.

(19) „Deutschland und die Überwindung der EWG Krise", in Wilhelm Röpke: Fronten der Freiheit, op.cit. „England gehört zu Europa", in Ludwig Erhard: Deutsche Wirtschaftspolitik, op.cit.

(20) Konrad Adenauer: Erinnerungen, 1955-1959, DVA, 1967.

(21) Ludwig Erhard, in Gegen die Brandung, op.cit., 18. oldal.

(22) L. Hieronymi Ottó: A magyar gazdaság megújulása — nyugati szemmel, Battelle-Europe/HVG, Budapest, 1990.

(23) Ez a veszély részben előre látható volt. L. A magyar gazdaság megújulása — nyugati szemmel, op.cit.

(24) John Maynard Keynes: The Economic Consecfuences of the Peace, Harcourt Brace, New York, 1920.



« vissza