Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A "So" írásművészete

A „SO” kínai EREDETŰ ÍRÁSMŰVÉSZET. Ázsia olyan részén fejlődött, ahol alkalmazták és használták a kínai betűket. A kínai kultúrában az írás nemcsak a kommunikáció eszköze, hanem az emberi szellem kifejezésének egyik legszintetikusabb területe is, a literatúra és a festés mellett. Az utóbbiakkal közös a filozófiai háttér. A so kialakulását a kínai betűk hieroglifikus volta, valamint az ecset és a „szúrni” (tus) használata határozta meg.

A betű az ókori Kínában szentnek számított, segítségével az Ég szándékát kérdezték. Az idők folyamán — a mindennapi életnek megfelelően — különböző „betűtípusok” alakultak ki. Más-más betűtípust használtak nyomtatásban, levélíráskor, gyorsírásban, pecséteken vagy feliratokon. Ismeretes, hogy a kínai betűk ideogrammák, ugyanis minden betűnek önálló jelentése is van. A betűtípus kiválasztása és az egyéni írásmód következtében a betű figurája teljesen megváltozhat.

Az eredetileg betűkkel nem rendelkező japánok számára természetes volt, hogy a kínai betűket meghonosították. Ez éppen akkor történt, amikor a buddhizmus elért Japánba (Kr. u. 538). Az ún. Nara-korszakban (VIII. század) a buddhista papok által lemásolt szent írások révén gyökereztek meg a kínai betűk Japán kultúrájában. Az ún. Heiau-korszakban (IX—XII. század) fénykorát élte a japán íráskultúra, sajátos betűk („kana”) alakultak ki, amelyeket mind a mai napig használnak.

A „so-dó” (írás útja) alakult ki a Heiun-korszaktól az ún. Kamakura-korszakig (az utóbbi a XIII. századtól a XIV. század elejéig terjed). Ez a fogalom csak Japánban jött lére, Kínában nincs. A so-dó kialakulása Japán sajátos út-filozófiája, amely szerint egy művészet megtanulása révén az emberi szellem teljessé válik. Az arisztokraták kitűnő írásokat másolva törekedtek a saját írásukat szépíteni. A szamurai-harcosok megfosztották a császári dinasztiát és az arisztokratákat a politikai hatalomtól. Az utóbbiak elvesztették a gazdasági hatalmat is. Ők azonban kulturális fölényükhöz ragaszkodva fenntartották és továbbfejlesztették a hagyományos kultúrát, amelyben a tekintély, szabály, hagyomány fontosnak bizonyult. így alakult ki a stilizált művészet, mint a „ka-dó” (tömjénezés), a másik „ka-dó” (vers), valamint a „so-dó”. A stilizált művészet mindegyik irányzatában egy mester stílusát utánozták és örökölték a tanítványai. Ennek folytán az írás szépsége és karaktere megcsontosodott, a személytelen formalizmus érvényesült.

A Mejdzsi-restauráció (1868) után Kínából olyan, a személyiséget tekintetbe vevő módszer jött el Japánba, amely szerint a művész sajátos tetszése alapján választ ki egy kitűnő írásművészetet, illetve művet, amelyet ,,io”-nak (norma) neveznek. Megtörténhet, hogy néhány norma kombinálásával új stílus alakul ki. A mostani japán so-dó keretében mind az út-gondolat, mind a norma-gondolat elfogadott.

A második világháború után Japánban új érvek alapján sokféle, addig nem létezett új so alakult ki. Ezek egyike az ón. „kevés betűs írás”, amely többnyire egy betűből áll, illetve legfeljebb öt betűből. A kevés betűs írásnak nincs hosszú múltja, azonban mára elterjedt, sok művész gyakorolja. Fellendülőben van.

A SAJÁTOS JAPÁN SO olyan szoros kapcsolatban áll a hagyományokkal, hogy félreérthető. A so örökölte hagyományok egyike a „látható világ” és az „érzékelhető világ” közötti ellentét ősi keleti gondolata, a másik pedig a kínai betűk képírásossága. A betű csak akkor válik a so tárgyává, amikor azt átélik. A kevés betűs írás úgyszólván az „olvasandó írás”-ról az „érzékelendő írás”-ra való fordulatot teljesíti ki. Amikor a so kultúrájába bekerült az az esztétika, amelyik a szemléletességet és a képszerűséget értékeli, és a keleti kultúra spiritualizmusa ezt az esztétikát finomította, akkor történt meg az a fordulat, amelyik az írás értékelési módját megváltoztatta. Ugyanis régen először az írást vagy a verset olvasták el, aztán az írás szépségét értékelték. Az új értékelési mód szerint azonban az írás képszerűségét és jelentését egyszerre értékelik, és a so sajátos misztikumát élvezik. A kevés betűs írás a legalkalmasabb ezeknek az értékelni való elemeknek az intenzív kifejezésére, és az „értékelés” és „olvasás” egyidejű végrehajtására. Ez az oka annak, hogy a kevés betűs írást nagyra értékelik külföldön is.

Az 1950-es évek közepétől Európában egymást érték a so-dó sikeres kiállításai. A nagyra értékelt művek között nem volt több betűs írás, mert ezt a kínai utánzatának minősíthették, bár a több betűs írásból is a fajno-műveket Japán sajátos, hagyományos szépségeként megbecsülték. A kevés betűs írásban is fontos, hogy tekintetbe vegyék a hagyományokat, kutassák a klasszikus műveket, magasabb színvonalú művészi érzéket finomítsanak, sőt a művészek a saját személyiségüket törekedjenek felemelni. A klasszikus művek kutatása a képzőművészeti krokinak felel meg. A krokitehetség hiányát egy időre el lehet rejteni, azonban évtizedek folyamán ki fog derülni, hogy nincs klasszikus háttere, vagyis gyökértelen. Látszólag érdekesnek tűnik föl a megfontolás nélküli, ösztönös alkotás, azonban a hagyományok hátterével nem rendelkező mű felszínes marad.

Azt tekintjük feladatunknak, hogy Japán sajátos írásművészetét, a kevés betűs írást úgy fejlesszük, hogy ezt világszerte nagyra értékeljék.

Fordította: Hirata Takeshi

 



« vissza