Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A régi Magyar Szemle és a kisebbségi kérdés

 

A RÉGI MAGYAR SZEMLE ÉS A KISEBBSÉGI KÉRDÉS

 

Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain 1918/19-re új gazdasági és politikai határokkal tagolt, sajátos etnikai elrendezésű államok születtek. A trianoni béke megkövetelte az országtól, hogy új határait fogadja el, egyidejűleg biztosította a határain túlra került magyar kisebbség jogait. A kisebbségeket öröklő utódállamok kormányai még azt sem vitatták, hogy a kisebbségi jogok körébe tartozik a teljes állampolgári egyenlőség, a nyelvhasználati jog, az iskoláztatás joga, sőt, tekintettel Erdély sajátos hagyományaira, a székely és a szász közösség kulturális autonómiájának elismerése is. Az 1920. október 22-én Brüsszelben hozott végzéssel a Nemzetek Szövetsége garantálta, hogy a kisebbségek panasszal élhetnek a Tanácsnál, ha jogaikat az állam sérti, s petíciót nyújthatnak be jogorvoslat céljából, de a petíció nem követelheti az adott állam kereteiből való kiválást.

1929-ig 33 petíció érkezett a magyar kisebbség érdekében, s ebből 18-at minősítettek elfogadhatónak. 1925 és 1928 között a kelet-közép-európai kisebbségek által szervezett kongresszuson általános volt a vélekedés: a Nemzetek Szövetsége képtelen teljesíteni a kisebbségi kérdésben magára vállalt garanciális kötelezettségeket, s nem tudja a kisebbségeket a nemzeti elnyomással szemben megvédeni.

1928-ra, amikor a Magyar Szemle megjelenésének első évfordulóját ünnepli, szinte természetes, hogy leltárt készít a kisebbségi kérdés Kárpát-medencei alakulásáról. JANCSÓ BENEDEK, a Szemle ez ügyben mértékadó cikkírója, Bethlen miniszterelnök személyes tanácsadója, már az induló Szemle első számában leszögezi: a Nemzetek Szövetségének jogi keretek között is rögzített garanciája nem eredményezte a kérdés megnyugtató megoldását.

A kisebbségvédelmi kérdés egyik, a Szemle által koncepcionálisan is megfogalmazott új vonása a húszas évek végén, hogy azt nem kapcsolja össze szorosan a revízióval. A Szemle is úgy vélte, hogy a Trianonban meggyengült ország politikailag és gazdaságilag is olyan helyzetbe került, hogy ezen a téren az egyszerű erőfölény és politikai szupremácia hangoztatása irreális, s helyette Magyarországnak kulturális téren kell a környező országokat megelőznie. KLEBELSBERG Kunó, a korszak vitathatatlan intelligenciájú kultuszminisztere írta híres könyvében a húszas évek végén a Neonacionalizmusban: „Ma, amikor kezünk annyi téren meg van kötve, a szellem régióiban ellenben korlátlanul cselekedhetünk, éppen a nagy kulturális erőfeszítéseknek van most itt az ideje”. Nehéz magyarázatát adni, de Klebelsberg nevét a Szemlében még csak le sem írták, holott az általa képviselt kultúrpolitikai elvek nem voltak idegenek a laptól. Fényes bizonyítéka ennek az az Ottlik LÁSZLÓ-féle cikk, amely Új Hungária felé címmel jelent meg az egyéves Szemle egyik fő cikkeként, mint az új típusú nemzeteszme megfogalmazásának kísérlete. Felismerve azt a kedvező változást, ami Magyarország nemzetközi helyzetének megítélésében, részben az olasz-magyar szerződés megkötése után bekövetkezett, másrészt jogos kritikai észrevételeket téve a Népszövetség kisebbségi politikájára, amely egyre nehezebben tudta szavatolni a kisebbségek emberi és kulturális jogait, Ottlik olyan új nemzetfogalmat javasol, amellyel a térség kisebbségi gondjai kivehetők a nagyhatalmi taktika eszköztárából. Mert „Azokat a mozgató erőket... amelyek a bizton várt fordulatot a közvetlen okozás útján elő fogják idézni, nem a nyugati világban, hanem itthon, saját portánkon, Nagy Hungária területén kell felkutatnunk”. (Ottlik László: Új Hungária felé. MSZ, 1928. szept. 1.) S lehetett-e más alternatíva az adott erőviszonyok mellett, mint egy sajátosan hangsúlyozott, kultúrértékeket kiemelő, a közös Kárpát-medencei territorális nemzeti egység, a históriai kultúrértékeket minden nép számára biztosítani tudó politikai megoldás? A Szemlének ez idő tájt hangsúlyozott állásfoglalását a fenti írás újabb gondolatával érzékeltethetjük, amely árnyalati finomítással azt is jelzi, hogy a korábban „reakciós konzervativizmussal” bélyegzett, s egyértelműen revíziósnak minősített Szemle némi megértést mégiscsak mutatott a dunatáji népek történeti egymásra utaltsága terén: „Amidőn visszakérjük azt, amit tőlimk jogtalanul elvettek, egyúttal tisztában vagyunk azzal, hogy mi is tartozunk visszaadni az elszakított területek őslakosainak azokat a kincseket, amelyeket tőlük vettek el igazságtalanul, és amelyeknek mi vagyunk egyedül őrzői”.

A Szemle számára SEM volt KÉTSÉGES: Magyarország feldarabolását a háborús katasztrófa mellett leginkább a nemzetiségi kérdés megoldatlansága siettette. E tekintetben a lapot nem csupán a kérdés történeti újragondolása vezérelte, hanem annak igénye is, hogy műveltebb olvasóközönségét hozzásegítse egy olyan új gondolkodásmód kialakításához, amely a megváltozott viszonyok reálisabb figyelembevételén alapszik. Ennek jegyében az 1928-as évfolyam őszi számaiban értekezések egész sora látott napvilágot, új megvilágításban tárgyalva az egész kérdéskört. így került szóba a kisebbségi jogvédelem kérdése, a történetírás ez irányú feladatai, s nem utolsó sorban a kisebbségi kérdésnek a politikával és még szorosabban a revízióval való kapcsolata. Az szinte természetes, hogy megszólalnak a Szemle szellemiségét, eszmei karakterét leginkább befolyásoló állandó munkatársak. Gratz Gusztávra hárul az a nem könnyű feladat, hogy kidolgozza a történeti érvelésű koncepciót. Nem kétséges, állapítja meg a szerző (MSZ, 1928. okt.), hogy Magyarországnak a világháborúban bekövetkezett feldarabolásához a katonai vereségen túlmenően a nemzetiségi kérdés hanyag és rossz kezelése is erősen hozzájárult. A kisebbségi kérdésben ma „csakis akkor várhatunk haladást, ha azt békés úton, az illető népek szabad akaratától, önrendelkezési joguk megfelelő érvényesítésétől reméljük”. A cikk nem hagy kétséget afelől, hogy a nemzetiségi kérdés kezelése a dualizmus korában elhibázott volt, de a jelenben ki kell és lehet építeni olyan kereteket, amelyeket „nem a nyelvi, de a lelki összetartozás kapcsol egybe, az idegen fajok érdekeinek — beleértve kulturális és nyelvi érdekeiket is —, teljes kielégítésével”.

SZÁSZ Zsombor, a folyóirat kisebbségi kérdésben legmérvadóbb szakembere, egészen más szemszögből nézi a problémát 1930-ban. Hogyan garantálhatja a Nemzetek Szövetsége a kisebbségek jogait, amikor elsődlegesen olyan politikai funkciót kell ellátnia, amely a győztes hatalmak politikai akaratának és önkényes rendelkezésének eredményeképpen előidézte azokat a kelet-európai állami határokat, amelyeken belül a kisebbségi állapot létrejött? kérdezi Szász. A Népszövetség tanácsa a kisebbségvédelmet nem tudta elválasztani a napi politikától, az utódállamok pedig ódzkodtak attól, hogy a kisebbség védelmét törvényesen is saját alkotmányaikba iktassák, mert ezzel úgymond nemzeti szuverenitásukat érné csorba! Szász megállapítja ugyan, hogy egyedül talán Csehszlovákia tett eleget a kisebbségi jogok állami elismerése kötelességének, de szerinte a kérdés végleges rendezéséhez kettős kritériumrendszert kellene kidolgozni. A nemzetközi kötelezettségek teljesítésének garanciája mellett meg kellene nyitni a kisebbségi jogok bírói védelmének lehetőségét is. Vagyis a „nagyhatalmi védelem” helyett a kisebbségi jogvédelem állami megszervezése lehet az egyetlen kiút. Szász szerint a kisebbségi jog speciális jog lévén, annak megsértése olyan sui generis jogsérelmeket jelent, amiknek természetes következménye volna, hogy orvoslásuk speciális bíróságokon történjék. (Uo., 140.) Szász Zsombort éppen 1930 őszén választják a Szemle szerkesztőbizottságának tagjai közé, talán annak elismeréseként is, hogy véleményének súlya van a folyóiratban.

Szász teoretikus igényű cikke arra irányul, hogy a nemzetiségi vagy kisebbségi kérdés megítélését leválassza a direkt politikai közelítés vonaláról, s Teleki Pállal egyetértve tradicionális, önként kisebbségi sorsot vállalt, illetve kényszer útján azzá lett kisebbségeket különítsen el. Szász szerint a kisebbség egyaránt lehet erkölcsi, tudati és akarati kategória, s vele szemben az államraison eszméje nem érvényesíthet történeti jogot, a helyes állami politika a lehető legmesszebb menő koncessziók megadása. Szász Zsombor beszél még „határ menti” vagy „sorsrendelte” kisebbségről (MSZ, 1931. június). A sorsrendelte, olyan messze van anyaállamától, térben és időben egyaránt, hogy azzal soha újra össze nem hozható (pl. az angolszász és francia diaszpórák), míg a határ menti kisebbség anyaállamának határa mentén lakik, s attól legtöbbször erőszakkal választották el.

Szász Zsombor azon törekvése, hogy a világháború előtti magyar nemzetiségi politikát ne a kortárs nemzetiségi-kisebbségi politika történeti összefüggésében ítélje meg, nem avatott osztatlan sikert a Szemlénél. Maga Szekfű alig két hónap elteltével tizenhat pontban fejti ki ellenvéleményét a tőle megszokott esszéisztikus stílusban. írása akár kardinális kinyilatkoztatásként is értelmezhető történetírás és politika kapcsolatáról: „A történetkutatás, bármennyire hajlamos volna is bezárkózni a tiszta tudomány korlátjai közé, mindenkor kénytelen volt egyúttal állami, nemzeti célok szolgálatában is dolgozni...” Szekfű kérdésfelvetése nagyon sarkított: meg kell vizsgálni a történettudomány eszközével, hogy mi igaz abban a vádban, amely a kisebbségek százados elnyomását veti szemünkre! Szekfű úgy látja, a nemzetiségek, kisebbségek problémáinak kezelésében a történelem során három korszak különült el. Az első a tagolatlan feudális kor, amelynek politikai elveiben és tradicionális hagyományaiban nincs értelme kisebbségi kérdésről beszélni. A második korszak, a francia forradalmat követő liberális elvekre alapozott polgári jogegyenlőség — elvben — kizárt mindenféle rendi tradicionális megkülönböztetést. Ez az ideológia, minden polgárt egyenlő jogokkal ruházott fel, s a liberális nemzetállamnak ez az alapelve önmagában is kizárta, hogy a nemzeti kisebbségek bármilyen külön jogvédelemben és politikai elbírálásban részesüljenek. A harmadik, legújabb kort WILSON fellépésétől számítja, amikor a világ közvéleménye elismerte a probléma létezését, s az egész kisebbségi kérdést a nemzetközi politika, a nemzetközi jog és az újonnan alakult „nemzetállamok” belső politikájának körébe utalta, amely utóbbival kiváltotta az érintettek jogos szembenállását.

A KORSZAKOK HÁRMAS TAGOLÁSÁT Szekfű csak kronologikusan és a magyar történelem sorsdöntő eseményei kapcsán tartja indokoltnak, de a kárpát-medencei minoritások jogainak magyar részről való korlátozását tételesen cáfolja. Propaganda kerül itt szembe tudománnyal, s politikai érdekek alá rendelődik egy csupán tudományos eszközökkel és módszerekkel vizsgálható történeti probléma. Szekfű nemcsak a politikának durván aládolgozó, az utódállamokban hivatalosan bátorított történetírást illeti kíméletlen kritikával, hanem világosan meg is fogalmazza a tudomány morális felelősségét is. Ugyanakkor azt is érzi, hogy a politika és a propaganda közötti szűk pallón egyensúlyozó történetírásnak egyre nehezebb kitérni a revízió érdekében való mozgósítás elől.

A Bethlen-kormány távozása után szinte nincs Szemle-kötet anélkül, hogy a kérdés ne kerülne szóba. S mindez annak biztos tudatában, hogy a zömmel antantérdekeket képviselő nyugati politika is belátta: az általuk kikényszerített kelet-európai kisállami rendezés a térségben nem hozott nyugalmat. Mint köztudott, az antant- hatalmak propagandájában a világháború céljainak egyike a nemzetiségi elv érvényesítése, a kis nemzetek felszabadítása volt, aminek tő akadályát a német expanzióban és a pángermán eszmében látták. A történelmi tévedések egyike, ha nem a legnagyobbika ez: mintha a politikai önállóság feltételei a kis nemzetek esetében is ugyanolyanok volnának, mint a nagyokéban. S hogy mennyire nem így van, bizonyítja az is, hogy a zömmel a Monarchia területén létrejött kis utódállamok már a húszas években sem bizonyultak, főleg gazdasági értelemben, életképesnek. A térség állami szuverenitását felügyelő Franciaországnak a harmincas évek elejére be kellett látnia, hogy a veszélyesen és gyorsan megerősödő Németországgal szemben ki kell vonulnia a térségből. A Magyarországgal szomszédos utódállamok vezetőinek két dologban kellett csalódniuk: a várt modern gazdasági fejlődés a területi szétaprózottság mellett nehezen haladt előre, Közép-Európa területi feldaraboltsága ellentmondott az integratív irányba mutató fejlődésnek; ráadásul tartós antant-támogatást remélve, nem várták Németország gyors térségbeni előretörését. S másodsorban, Közép-Európa etnikai tarkaságából kiindulva, sehol sem lehetett igazi „nemzetállami” egységet létrehozni, sőt ellenkezőleg, a korábban kompaktabb egységek szétdarabolása inkább megszaporította a kisebbségek számát. Hiába hirdette Masaryk cseh elnök egy 1922-es keltezésű könyvében (Masaryk, Tomás Garrigue: Das neue Európa. Berlin, 1922): a kis népek és a kis államok védelme a nagy államok és a nagy népek kötelessége; erre éppen e térségben cáfolt rá csúnyán a történelem.

AZ 1933-AS ESZTENDŐ nemcsak az új európai átrendeződés nyitányának az éve, hanem gazdag termésű esztendeje a Szemlének is. S mintha a volt miniszterelnök is mind aktívabb politizálásba kezdene, éppen a folyóirat hasábjain. Ez évben tér vissza Bethlen a nemzetközi élet porondjára is, márciusban Berlinben tart előadást, novemberben pedig Angliában. Megnyilatkozásainak részletesebb elemzése előtt azonban feltétlenül utalni kell arra a Szemlecikkre, amely még 1931 szeptemberében, közvetlenül a Bethlen-kormány bukása után, válogatást közöl a nyugati, főleg angol sajtóból Trianon revíziójának szükségességét hangsúlyozva. A zömmel a Times-ból kölcsönzött — s nem minden tendencia nélkül válogatott — véleményekkel Balogh József (MSZ, 1931, szept.) azt kívánja bizonyítani, korántsem indokolt teljes bizonyossággal, hogy az angol politika eltökélt szándéka a Párizs környéki békeszerződések alapos és mindenre kiterjedő felülvizsgálata. Ha több konkrétum nem is derül ki a válogatásból, a szerző mindenképpen megállapíthatja, hogy a volt szövetségesek között már rég megbomlott az összhang, s hogy a francia „statikus” politikát mindenképpen fel kell váltsa az angolszász nemzetek „dinamizmusa”. „A revízió légköre meg van teremtve” — állapítja meg sommás összegzéssel Balogh. Egyetértve ALBERT Sorel megállapításával: „A szerződések csupán a megkötésük pillanatában érvényben volt viszonyok kifejezői. A bennük megállapított jogok nem élnek tovább, mint a viszonyok, amelyekben a szerződéseket létrehívták.”

Bethlen István 1933 márciusában nagyon fontos előadást tartott Berlinben. Szokatlan, de a Szemle, amely előadást utólag írásban nem szokott közölni — teljes terjedelmében lehozta a berlini előadás szövegét. Bethlen nagyívű elemzést ad a korabeli Európa hatalmi viszonyainak a világháborút követő időszakban bekövetkezett erőátrendeződéséről. S talán az sem véletlen, hogy mindezt Berlinben teszi. Nemcsak tízéves kormányzásának pozitív összegzését fogalmazza meg a volt miniszterelnök, hanem állást is foglal mindazon kérdésekben, amelyek Európát a 30-as évek elején foglalkoztatták. Magyarország súlyos gazdasági helyzetéből a kiutat nem a vámuniós tervek alkalmazásával tartja járhatónak, hiszen azokat a „politikai gyanakvás” és a „politikai ellentétek” úgyis meghiúsítanák — valójában Bethlen a vámuniós elképzelések és a revízió összeegyeztethetetlenségére gondol —, hanem preferenciális kapcsolatok fenntartásával, Ausztria, Olaszország, lehetőleg Németország „és még más ipari államok felé”.

Bethlen előadásának legkényesebb pontja az ország külpolitikai lehetőségeiről és szövetségesi kapcsolatairól vallott sajátos nézete. Már ekkor is világosan látta, Magyarország önerőből aligha tudja revíziós törekvéseit sikerre vinni, s csak egy nemzetközi egyezkedés részeként rendezheti nézeteltéréseit szomszédaival, amihez nagyon sajátos nagyhatalmi érdekegyeztetésre is szükség lesz. Ennek a szövetségesi kapcsolatnak a kialakítását illetően, éppen Németországban, Bethlen azonban igencsak érdekes megállapítást tesz: „A legyőzöttek koalíciójára nincs szükség, ilyen inkább káros volna”. Ami úgy is értendő, hogy Németország ellenében Magyarország revíziós elveinek és biztonsági elveinek valóra váltásához egyéb kapcsolatokra is szükség van. Akár a vendéglátók felé adresszált üzenetnek is értelmezhetjük az előadás utolsó mondatát: „bár nem áll, hogy Macht geht vor Recht, mégis valóság, hogy ezen a téren a világon hatalom nélkül keveset jelent a jog”. (Kiemelés tőlem, Sz. D.)

A revíziós program, a biztonsági politika, valamint a kisebbségi kérdés új megvilágítása áll annak az előadókörútnak a középpontjában, amelyre 1933 novemberének legvégén kerül sor. Egy angliai meghívásnak tesz eleget Bethlen. Ezúttal csak azokat az összefüggéseket kívánjuk kiemelni, amelyek közvetlenül kapcsolatosak a kisebbségi kérdéssel. (A Szemle Bethlen négy angliai előadása közül az utolsót hozza, amelyet 1933. november 30-án tartott Londonban a Balkán-komité rendkívüli ülésén, nem ugyanazon címmel, de hasonló szöveggel. Az angol előadás címe: A trianoni szerződés revíziója és Európa békéje.) Ezen az angliai úton Bethlen azon törekvésének kívánt érvényt szerezni, hogy bebizonyítsa az angol közvélemény előtt: Európában, közelebbről Kelet-Európában olyan hatalmi átrendeződés zajlik, aminek következtében a térség kis népeire „vagy a keleti szláv óriás fog kezet emelni, vagy a germán Drang nach Osten, vagy egymással megegyezve mindkettő." A térséget Bethlen „Európa politikai földrengés-területének" nevezte, amelyen a békeszerződés 13 kisebb-nagyobb nemzet politikai életének kereteit alakította ki, súlyos kisebbségi problémákkal tetézve. Világosan rámutat, hogy a versailles-i rendszer végképp összeomlott, s a térség problémáit addig kellene rendezni, „amíg újabb szövetségi kötelékek és blokkok nem jönnek létre, amelyek azután az ilyen békés rendezésnek újból az útjába fognak esetleg állani". Szinte váteszi felismerés ez, amelyet Bethlen nem véletlenül fogalmazott meg a brit politikai elit előtt. Ekkor mondja ki először nemcsak azt, hogy a térség államhatárainak újrarendezése a történeti legitimáció visszaállítását jelenthetné (Bethlen ekkor már a Szent István-i államalakulat föderatív újjászervezését reális lehetőségnek tartja), hanem azt is, hogy Angliának nagyhatalmi felelőssége s egyben kötelessége gondoskodni a közép-európai kis népek, közöttük természetesen elsődlegesen a leginkább sújtott magyarság jogsérelmének orvoslásáról. Bethlen szerint a Duna-me- dencében két kardinális probléma megoldásához, föltétlenül szükséges az angol segítség. Az egyik a békeszerződések revíziója, a másik a kis népek „kollaborációjának a megorganizálása". „A revízió a pri- us, de éppúgy szükség van a második műveletre is, ez azonban csak a népek kibékítése után, revízió révén érhető el."

Természetesen Bethlen István mellett a Szemle több munkatársa is lényeges összefüggést tételezett fel a gazdaságpolitika, a külpolitika, a biztonságpolitika, a revízió és a kisebbségi kérdés között. E tekintetben a lap talán legkoncepcionálisabban megszerkesztett száma az 1934 őszén kiadott XXII. kötet, közte az a tisztelgő emlékszám, amelyikben a Szemle legjobb írói gárdája mondja el véleményét a kortársi politika csaknem minden kérdéséről. A folyóirat-alapító Bethlen István hatvanéves ekkor, ami a természetes tisztelgés mellett alkalmat kínál a nagyobb számvetés elkészítésére is. Ebben az elemzésben a Gratz-tanulmány vállalta a legtöbbet, hiszen nemcsak tízéves kormányzásának mérlegét vonta meg, hanem kitért annak elemzésére is, hogy Bethlen a magyar kül- és biztonságpolitika kérdéseit a harmincas évek elejére már másképpen látja, mint ahogyan aktívabb politizálása idején, a húszas években. Érintőlegesen ehhez a témához kapcsolódik Szekfű Gyula nagy koncepciójú tanulmánya, a Népiség, nemzet és állam, valamint Ottlik László Pax Hungarica című, ugyancsak ebben a kötetben megjelent írása. A Gratz által vázolt külpolitikai helyzetkép Magyarország számára a forradalmak után a következő alternatívát kínálta: vagy megtalálja a Monarchia területéből kiszakított utódállamokkal a békés együttélés módozatait, a gazdasági és politikai együttműködés megfelelő formáit, beleértve a területi veszteségek feletti szemhunyást is, vagy kivárja azt a kedvezőbb szituációt, amikor a békeszerződések revíziójának jogosságát elismerő európai hatalmak, egy európai újrarendezés keretei között, a magyar békeszerződés revízióját is jogosnak ítélik meg. Választhatott tehát egy közép-európai és egy tágabb európai politika között. Igaz, mindegyik mellett lehetett felhozni érveket, de a húszas évek elején a bethleni döntést mégis inkább a kényszer motiválta. Gratz szerint azonban az első változat melletti kiállást az ország morális és szellemi állapota, valamint az érintett utódállamok merev ellenállása szinte lehetetlenné tette, s így aligha volt kétséges, a Bethlen-kormánynak a második változat mellett kell döntenie. Bethlennek, kezdettől fogva, ahogy Gratz írja: „rokonszenvesebb volt az az önérzetes politika, amely a békerevíziót nem politikai alkudozásokkal akarta megvásárolni, hanem megfelelő európai konstelláció teremtésével ki akarta kényszeríteni." Ezt a politikai koncepciót Bethlen ugyan a harmincas évekre sem adta fel, de beépített olyan korrekciós elemeket, amelyek a korabeli európai hatalmi politika erővonalainak módosulásában — ugyan nem teljesen az általa remélt formában —, de bekövetkeztek. Az egyirányú német orientációt nem tartotta elfogadhatónak, s ezért fordult figyelme nagyobb mértékben az angolszász hatalmak felé. De csalódnia kellett bennük, főleg az angol politikában, amely nem azért fordult a kelet-európai térség felé, hogy a békeszereződések által elkövetett igazságtalanságokat korrigálja, hanem hogy Németország keleti terjeszkedésének részbeni helyeslésével stabilizálja saját biztonsági érdekeit.

Maga Bethlen is érzékelte 1933-34 körül, hogy az a konstelláció, amelyre a magyar külpolitikát alapozta, még a húszas évek második felében erősen megváltozott. Az a politikai rendszer, amely Németországban 1933 után kezdett megerősödni, Bethlenből is idegenkedést váltott ki, noha tudta, vagy legalábbis sejtette, Németország gazdasági megerősödése erősen kihat a közép-európai térségre. Bethlen revíziós elgondolásainak alakulását leginkább három tényező befolyásolta: egyik a nemzetközi erőviszonyok reánk nézve kedvező átrendeződése, és az azt leginkább elősegítő szövetségesi partner helyes kiválasztása, második a gazdasági és a politikai cselekvőképesség stabilizálása, s harmadikként az utódállamok részéről a kisebbségi kérdés kezelésének mikéntje. Bethlen volt annyira realista, hogy a fenti okok közül az első kettőhöz az összeurópai viszonyok komplex átrendeződését tartotta szükségesnek. Sohasem titkolta, a revízió kérdésének túl korai felvetése többet árthat az ügynek, mint használhat. A revízióval kapcsolatos kérdések köréből azonban mindig is kiemelte, s az utódállamokhoz való viszonyulás szempontjából is kiemelt kérdésként kezelte a Magyarországtól elszakított kisebbségek helyzetére vonatkozó kérdéskomplexumot. Bethlen már a húszas évektől hangoztatta, hogy Magyarország szomszédai politikai szövetségeinek egyik be nem vallott célja, amit Gratz is megfogalmaz, „a hozzájuk került magyar kisebbségeknek megsemmisítése". Természetes, hogy Gratz sem kerülhette meg a leggyakrabban hangoztatott vádat, miszerint az utódállamok ugyanúgy bánnak magyar kisebbségeikkel, ahogyan a történeti Magyarország az akkori kisebbségeivel szemben. Gratz ezt az analógiát történetietlennek tartotta, de nem vitatkozott azon, hogy a Monarchia integritását veszélyeztette volna-e a kisebbségek iránti nagyobb engedékenység. Bethlen azonban világosan érzékelte azt is, hogy a háború utáni politikai szituációban Magyarország nemzetiségi elveit alkalmazni immár lehetetlen. Míg a régi magyarságnak főleg az integritás fenntartása érdekében kellett sajátos kisebbségi politikát folytatnia, addig az új szituációban a kisebbségvédelemre orientált politikának kell bizalmat keltenie a nagyhatalmakban a trianoni döntések kedvező megváltoztatására. Ezt a kérdéskört vázolva Gratz mindenesetre figyelmeztet, hogy a bethleni koncepcióban a revízió, a külpolitikai törekvések és a kisebbségi kérdés milyen szoros korrelációs függésben van az európai hatalmi helyzettel. Helyesen mutat rá, hogy Bethlen a revíziót „nem politikai alkudozásokkal akarta megvásárolni, hanem megfelelő európai konstelláció teremtésével ki akarta kényszeríteni". Bethlen azonban nagyon is gyakorlatias politikus volt, ezért taktikai lépéseit alapvetően három szempont befolyásolta: sziklaszilárd eltökéltség a végső célok fenntartásában, a politikai struktúra alapvető fenntartása mellett is alkalmazandó simulékonyság, s a mindenkori helyzet diktálta körülményekhez való alkalmazkodás. Figyelemreméltó, hogy Bethlen mennyire finoman érzékelte a nemzetközi körülmények Magyarország számára nem mindig kedvező megváltozását. Bizonyság erre az a cikk, amely a Pesti Napló 1934. szeptember 8-i számában látott napvilágot, amelyben kifejezte abbéli meggyőződését, hogy a megerősödő náci rendszer nem alkalmas arra, hogy megkönnyítse Németország számára új barátok szerzését.

A VILÁGHÁBORÚ ELŐTT azért aggasztotta Bethlent a nemzetiségekkel szembeni engedékenység, s kívánságaiknak részbeni teljesítése, mert félt attól, hogy azok teljesítése esetén vissza fognak élni az egységes magyar állam rovására. A forradalmak utáni új szituációban viszont a körülmények kényszerítő hatása alatt a kisebbségi kérdés toleráns kezelésére törekedett. Igenis belátta, legalábbis több írásában hangot adott annak, hogy a magyarság alapvető érdeke annak bizonyítása, hogy az adott államban politikai hegemóniát gyakorló magyarság toleráns magatartással szavatolni tudja a kisebbségek kulturális, gazdasági és bizonyos értelemben politikai érdekeit. Gratz nem érdemtelenül tartotta Bethlen egyik legnagyobb államférfiúi érdemének a nemzetiségi kérdéshez való alkotó hozzáállását.

Vitán felül áll, s nemcsak Bethlen István és a korabeli magyar közgondolkodás, hanem az utókor számára is a legvitatottabb kérdés: Erdély! Mi sem mutatja jobban ezt a különös érdeklődést, mint az hogy a Szemle Erdély kérdésében 86 publikációt közölt. A megszólalók névsora is impozáns. Megszólalnak az igazi tekintélyek, azok között is legfontosabbikként Bethlen, a kérdést történeti-politikai aspektusból elemzők, Szekfű Gyula, Gratz Gusztáv, Ottlik László, s azok a fiatalok, akik Erdélyt már nem láthatták Magyarország integráns részeként: KERESZTURY Dezső és NÉMETH LÁSZLÓ. Az utóbbi egy 1935-ös késő nyári utazás alkalmából egy egész Tanú-számot szentelt a kérdésnek, országos vihart kavarva. Németh Lászlót a megjelenés után nem kevesebbel vádolták meg, mint a magyarság elárulásával! A Szemle támadó sorait nem kisebb személy, mint a befolyásos Ravasz László püspök írta, aki egyben a Szemlét kiadó társaság alelnöki tisztét is betöltötte. Németh László az útinaplóban elsősorban a morbus minoritatis-t, azaz az Erdélyben kisebbségben élő magyarság mostoha helyzetét ecseteli, s a felelősség kérdését elsősorban a magyar politikára hárítja. Németh világosan érzékeli, a régi liberális nemzetállam koncepciója, a „harmincmilliós magyarság álma" immár illúzió, s az általa szorgalmazott Közép-Európa gondolatnak a kisebbségből kell erényt, a kényszerűségből pedig küldetést kovácsolni. S az ominózus mondat, amelyért barát és ellenség, hivatalos politika, s a kortársi irodalmi gondolkodás leginkább belekötött az íróba: „van a nép és életérdeke, s van két kívülről rávetített hatalom, amely osztozik rajta. Az egyik, a szó szoros értelmében kívülről rajta tartott hatalom: a dzsentri, a másik a zsidóság. Az egyik a válságos órákban elmenekült fölüle (a megcélzottak között nem nehéz Bethlent sem észrevenni Sz. D.) a másik, néhány öregebb asszimilánst nem számítva, elidegenedett tőle”. S a végkövetkeztetés: az erdélyi magyarság „kínpadra került”, mert a politika hagyta, hogy odakerüljön.

RAVASZ A NÉMETH-NAPLÓBAN a dunai gondolat tündérálmának halálát látja, Németh keserűen elkiáltott jajszavát, miszerint a „magyarság és halál egyet jelent” fájdalmas és igaztalan diagnózisnak ítéli. (Ravasz László: Németh László és az erdélyi magyarság. MSZ. 1936. ápr.) Ravasz tapintatosan figyelmeztet: az orvos diagnoszta lelke a betegebb! A protestantizmus történeti ereje az erdélyi magyarság életerejét újra felgerjesztheti. Erdély vizsgálatakor — írja Ravasz —, nem lehet a fecskefészket és a barokk palotát egyazon mércével mérni.
 

(Részlet egy hosszabb tanulmányból.)



« vissza