Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A régi internacionalizmus - és az új

Roger Scruton angol író, a Salisbury Review főszerkesztője jól ismert lapunk olvasói előtt. A konzervativizmusról szóló könyve (Mi a konzervativizmus, Ozirisz, 1997.), és előadásai szélesebb körben is ismertté tették Magyarországon. Scruton, aki regényt és operát is írt, de egyben a brit Konzervatív Párt szellemi hátterének egyik legmarkánsabb teoretikusa, itt következő írásában az Európai Unió egyik alapelvét, a szubszidiaritást veszi bonckés alá. Az írás a túlzott integrációval kapcsolatos brit aggályok egyik legvilágosabb megfogalmazása, világtörténelmi távlattal. Mint a jó vezércikkek, lendületes, leegyszerűsítő, provokatív. Örülnénk neki, ha aggályaira hasonló színvonalú válasz érkezne hozzánk. Nem kétséges, hogy felvetésein el kell gondolkodnunk.

Gyakran hallunk mostanában a nacionalizmus veszélyeiről. Szinte alig telik el nap anélkül, hogy ne érkeznének nyomasztó hírek a szerbek kegyetlenkedéseiről Boszniában és Koszovóban; vagy az afrikai véres törzsi összecsapásokról, melyek a kontinens egyensúlyát veszélyeztetik; vagy a Franciaországban és Németországban megjelenő újfajta és alattomos fajgyűlöletről, mely a nemzeti lojalitás álruhájában tetszeleg. Bizony semmi kétség nem fér hozzá, a nacionalizmustól gyakran kell tartani. Mivel ez az erő, mely az embereket összefogja és területi követelésekre készteti. Másfelől azonban bizonyos körülmények között az emberek joggal lépnek fel területi követelésekkel, joggal tömörülnek, hogy egységes „mi-ként szálljanak szembe azokkal, akik veszélyt jelentenek rájuk nézve. Ilyen körülmények között a nacionalizmus már nem is tűnik annyira rossznak. Voltaképpen, ha kívülről vizsgáljuk a kérdést, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a nacionalizmus önmagában se jónak, se rossznak nem tekinthető, hanem egyszerűen a modern világ természetes velejárója. Az ember ellenségei nacionalizmusát gyűlöli, de barátai nacionalizmusa ellen nincs kifogása.
Természetesen ezzel nem mondtunk el mindent. Egy angol számára például nehéz nacionalistának lenni. Mivelhogy az angol nemzet mint olyan nem létezik. Anglia az azóta megszűnt Birodalom központja. A mi országunk földrajzilag tekintve: Nagy-Britannia, politikailag nézve Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságáról beszélünk; kulturálisan viszont sehol sincs, vagy épp ellenkezőleg, mindenütt jelen van, minden nemzetközi kormányalakítás kiindulási pontja és példája. Egy angol lehet hazafi, elkötelezettje a helyi lojalitásoknak, büszke védelmezője honfitársai területi és történelmi jogainak. Feltéve, hogy tudja, kik a honfitársai. Bizonyos okok miatt ide kell sorolnunk a skótokat és walesieket, de másfelől nem zárhatjuk ki az ausztrálokat és új-zélandiakat sem, legalábbis egy részüket; nem szabad megfeledkeznünk a Falkland-szigetek és Szent Ilona lakóiról sem. Ugyanakkor azonban sok Angliában élő embernek esze ágában sincs magát angolnak vallani, ragaszkodnak a Pakisztánban, Bangladesben vagy Jamaikában formált identitásukhoz, olyannyira, hogy még az is előfordulhat, hogy Jemenbe utaznak, csak azért, hogy felrobbantsák az angol követséget az iszlám umma nevében. Vajon őket honfitársainknak kell-e tekintenünk?
A modern világ több országában hasonló problémákkal találkozunk. Elképzelhető, hogy egy indiai bizonyos okok miatt, bizonyos társaságban indiainak vallja magát, más okok miatt viszont szikhnek vagy kasmírinak. A helyi lojalitások gyakran más lojalitásokkal összefonódva jelentkeznek. A tényleges kérdés az, hogy mennyire tudjuk saját lojalitásunk határait kitágítani, hogy esetleg olyanoknak is helyet adjunk, akik egyébként idegenek, mások, akár ellenségek. A felvilágosodás korának nagy reménysége az volt, hogy sikerül majd a lojalitások határait úgy kitágítani, hogy senki sem lesz többé ellenségnek tekinthető. Kant számára ez jelentette az „örök béke receptjét. Sajnos a történelem egyáltalán nem igazolta a filozófus optimizmusát.
Sokat hallottunk a nacionalizmus veszélyeiről. No, de mi a helyzet az internacionalizmus veszélyeivel? Annyi biztos, legalább foglalkoznunk kellene vele. Hiszen egy internacionalista doktrína hajtotta rabszolgasorba Európa népeit nem is olyan régen. Valójában, a kommunisták átvették a marxizmusból az internacionalizmus legáltalánosabb formáját, ami valaha is létezett. Ők Kanttal ellentétben nem akarták kiterjeszteni a lojalitásokat, áttörve a határokat, egyiket a másik után, hogy az egész civilizált világot összefoghassák. Ők egy másfajta lojalitásra épített politikai rendszert akartak létrehozni. Olyant, ami nem kötődik sem helyhez, sem néphez, hanem kizárólag egy osztályhoz. A marxista számára a proletariátus testesítette meg az internacionalista osztályt, és az ő osztályérdeke, legalábbis úgy gondolták, mintegy automatikusan túlterjed majd a határokon, egyúttal meg is szüntetve azokat. Az egyik országban kitörő forradalom minden országra átterjed majd, vélték a marxisták, következésképpen a nemzeti határok eltűnnek, hiszen nem lesz rájuk többet szükség.
Most már mindnyájunk számára világos, hogy milyen károkat okozott ez az eszme. Hetven éven át a szovjet kommunista párt úgy működött, mintha a világforradalom lenne a végső cél, mintha a proletariátus a világon mindenütt csak erre várna, mintha az oroszok imperialista törekvései mindenki felszabadításával lennének azonosak. Ez volt az egyetlen és leglényegesebb oka minden háborúnak és katasztrófának századunkban.
A kommunista kísérlet bizonyos vonásai az internacionalizmus annak a másik formájára jellemzők, amely most fokozatosan terjeszkedik kontinensünkön. Az osztályharc és osztályhűség első és legfontosabb következménye, hogy a törvények tekintélyüket vesztik. A marxista-leninista eszme a törvényeket kizárólag az osztályelnyomás eszközének tekinti, amelyek a burzsoázia tulajdonjogait hivatottak védelmezni. Arra szolgálnak, hogy „a termelés antagonisztikus viszonyai között a konfliktusokat szabályozzák. A konfliktusok felszámolásával nincs többé szükség a törvényekre. Tehát minden államban a kommunista hatalomátvétel első eredménye, amit Lenin „a törvények elsorvadásának nevez: azaz a törvények helyett az önkényuralom lép életbe. A kommunista államban a törvény puszta fikció, része annak a szemfényvesztésnek, melynek leple alatt minden erőszakos cselekmény büntetlenül folyhat. Lám, micsoda különbség van a kommunista internacionálé és a Kant által megálmodott rendszer között, ahol a lojalitások kitágulása egy mindent átfogó törvényes rend általános elfogadásával valósul meg.
A kommunista internacionálé második következménye az volt, hogy minden természetes lojalitást veszélyesnek tekintett a rendszer uralmára nézve. A proletariátusnak a kommunista pártot felszabadítóként, valamennyi munkást pedig testvérként kellett tekintenie.
A munkásosztályon belül ez a fajta testvériség sosem működött igazán. Lojalitásaik sokkal behatároltabbak és gyanakvóbbak, mint a burzsoáziáé. Nem csoda, hogy a kommunista politika elsősorban megosztani akarta a proletariátust, hogy ha már a párthoz és az internacionalista célokhoz való lojalitásukkal nem számolhatott, legalább azt elérje, hogy semmihez és senkihez se legyenek lojálisak. Ezt sikerült is elérniük, olyan megmérgezett közösséget hagyva maguk után, mint például az orosz társadalom, ahol senki sem tesz semmit senkiért, saját magát és legszűkebb családját kivéve. Ilyen körülmények között a nemzeti érzés szinte az egyetlen gyenge gyógyír a hetvenéves sebre: egyike azoknak a kevés tartalékoknak, melybe belefér az a mások iránt érzett lojalitás, amely a modern társadalom alapja.
A kommunizmus egy másik következménye is figyelemreméltó. A kommunisták, egy-két kivételtől eltekintve képtelenek voltak Európában a nemzeti államokat felszámolni. Nyelvük, földrajzi helyzetük és történelmük, a nemzetközi nyomás miatt nem lehet bekebelezni Lengyelországot vagy Magyarországot a Szovjetunióba. Ehelyett, ezeket a befolyásuk alatt álló nemzeti államokat a kommunisták úgy tekintették, mint korlátozott szuverenitású államokat ahogy Brezsnyev mondta Csehszlovákia megszállása idején. Kelet- és Közép-Európa kommunista országai önállóan dönthettek minden olyan ügyben, amely nem érintette a Kommunista Párt szabályait. Azonban semmiben, ami a tényleges identitásukat és függetlenségüket illette, nem voltak szabadok. Ráadásul Moszkva döntötte el, hogy mi az, ami érinti és mi az, ami nem érinti függetlenségüket. Ha jobban elgondolkozunk ezeken a tényeken, rögtön rá kell jönnünk, hogy a korlátozott szuverenitás gyakorlatilag minden volt, csak szuverenitás nem.
Mindezek a következmények ártalmasak, és mindenki, aki benne élt a kommunista rendszerben, ártalmasnak ítélte őket. A kérdés csak az, hogy ezek a következmények vajon az internacionalizmusnak, vagy csak az internacionalizmus kommunista változatának a következményei. Ez további kérdéseket von maga után. Az első, hogy a törvény mitől vagy milyen feltételek mellett képes vitás kérdések rendezésére, üzleti akciók szabályozására, emberi normák meghatározására. És hogy vajon a törvény vagy a hatalom-e az alkalmasabb eszköz? Másodszor, hogy a lojalitás és közösségi szellem gyökerei hol keresendők, milyen körülmények szükségesek ahhoz, hogy az emberek idegenekért tegyenek valamit, vagy hogy áldozatot hozzanak a közös jóért? Harmadszor, lehetséges-e, és ha igen, hogyan, elkerülni azt, hogy az internacionalizmus ne korlátozza a népek szuverenitását, amikor azok a számukra lényeges következményekkel járó ügyekben önálló döntést akarnak hozni?
Ezeket a kérdéseket a modern politikusok nem teszik fel. Azok meg főleg nem, akik az Európai Unió új nemzetközi rendszerének elkötelezett hívei. Pedig valószínűleg fel kell tennünk őket, ha kontinensünk történelméhez hűségesek akarunk maradni és ha nem akarjuk, hogy halottaink és sebesültjeink áldozata hiábavalónak bizonyuljon.
Először is itt van a törvényesség kérdése. Teljesen világos, hogy a törvények nem attól léteznek, mert egyszer egy bürokrata leírta és kifüggesztette őket valahol egy hivatalban. A törvény csak akkor él, ha érvényt szereznek neki; és csak törvényként lehet neki érvényt szerezni. Ez annyit jelent, hogy mindazok, akik a törvényalkotással, a törvények megvitatásával és alkalmazásával, illetve érvényre juttatásával vannak megbízva, azok sem vonhatják ki magukat ezek alól a törvények alól. Az intézmények bonyolult és egymással összefüggő rendszerére van szükség ahhoz, hogy a törvény törvényként jusson érvényre és ne önkényes erőszakként. Képzeljünk csak el egyet a lehetőségek közül. Adott egy törvény, mely tiltja a megvesztegetést. Johnt letartóztatják, mert megvesztegette a polgármestert, hogy építési engedélyt kapjon. De azt a rendőrt is megvesztegette, aki letartóztatja. Mivel a rendőr a törvény képviselője, nem lehet ellene vádat emelni, így John ellen sem folytatódik az eljárás. A kommunizmus alatt az ügyek ilyenfajta elintézési módja teljesen megszokott volt, ma is így van ez Olaszország vidéki területein. És amikor a vidéki Olaszország New Yorkba költözik, akkor New Yorkban is ez lesz az elfogadott. Ez azonban az igazságszolgáltatás megcsúfolása.
Egy szó, mint száz, a törvény csak ott működik, ahol a törvény képviselői és végrehajtói tiszteletben tartják és érvényt szereznek a törvényes útnak. Hogyan is születik ez az érzés, amit a németek Rechtsgefühlnek hívnak? Úgy tetszik, hogy a törvénytisztelő embereket a törvények iránti alázat hívja életre. Meg kell felelniük az elvárásoknak. No, de kik várják el tőlük? És kik szabják meg a mércét? Kant úgy gondolta, hogy az Értelem szabta elvárásoknak kell megfelelni. No, de még ha így lenne is, a történelem során már kiderült, hogy az Értelem kevés az engedelmességhez. Kell egy közmegegyezéssel létrejött törvénytisztelő hangulat, amelyben az ember meg akar felelni a mások elvárásainak. És ezzel megint visszakanyarodunk az eredeti kérdéshez: kik ezek a mások?
A nyilvánvaló válasz: azoknak az elvárásainak akarunk megfelelni, akikhez tartozunk. Különbséget teszünk a mieink és a nem mieink között. És ebben benne van az is, hogy azoknak a véleményére adunk, akiket magunkhoz közelállónak tartunk. Az értelmiség, az üzletemberek és az arisztokraták könnyen közösséget találnak multinacionális csoportokkal. A határokon át mérik össze magukat a többiekkel, kelnek versenyre velük, hiszen ez munkájuk természetéből magától értetődően adódik. Ugyanez nem érvényes az átlagpolgárokra. Az ő világukban az összetartozást a helyi, nyelvi korlátok, a hagyományok vagy családi kötelékek szabják meg. És az átlagemberek vannak többségben, vagyis az ő törvénytiszteletük nagyon nagy szerepet játszik. Ugyanis a nemzeti összetartozás bizonyos elemei szükséges előfeltételei a törvénynek, még a nemzetközi törvényeknek is, amelyek szintén valamelyest helyi alapokon nyugszanak.
Ez nem cáfolja a sikeres nemzetközi igazságszolgáltatás létét. Mindenesetre érdemes megvizsgálni, hogy mit is értettünk a sikeren a múltban. Négy kiemelkedő példát említhetünk: a római jogot, az angol jogot az egyházi jogot és a seriát. A római és az angol jogból törvények egész rendszerét terjesztették el szerte a világban azok, akik számára ez a jog civilizációjuk felsőbbrendűségét és imperiális hatalmuk igazolását jelentette. Egyik törvényhozási rendszernek sem sikerült a békét megteremtenie a világban, aminek alapvetően két oka volt: az egyik, hogy ez a feladat a nagyvárosok polgáraira várt, a másik, hogy mindkét rendszerbe belefértek a helyi törvények is, melyek a helyi sajátosságokhoz alkalmazkodtak. (ez volt a ius gentium a rómaiaknál). A rómaiak csakúgy, mint az angolok, pontosan azért támogatták az átfogó törvény típusát, mert ők magukat elkülönítették, felsőbbrendűnek tartották az uralmuk alatt lévő népekhez képest. Az ő nemzetközi igazságszolgáltatásuk saját nemzeti összetartozásuk egyik verziója volt, és a birodalom összeomlásával a törvények is érvényüket vesztették.
Az egyházi és a seria-törvények sokkal mélyebben egyetemesebbek. Az előbbi nagyon sokat átvett a római jogból, és nagyon hamar háttérbe szorult az európai államok világi törvényeivel szemben. A második az iszlám országokban dominált, és talán ez áll legközelebb a tényleges nemzetközi joghoz, lévén hogy nem függvénye semmiféle nemzeti lojalitásnak. Tekintélyét egy másfajta lojalitás adja: nevezetesen az Istenhez való hűség és a prófétán keresztül kinyilatkoztatott isteni igéhez való hűség. Ez azonban még semmiféle alapot nem ad arra, hogy feltételezzük egy nemzetközi és világi törvény lehetőségét, ami ugyancsak független lehet minden szinten a nemzeti hűségtől. Épp ellenkezőleg: a régi török törvényhozás, amely megpróbálta tiszteletben tartani a seriát, kénytelen volt a törvény vallásos részét különválasztani a különböző közösségek vagy milletlerek törvényhozásától (az arab millahból, ami hitközösséget jelent), mivel azok nem voltak hajlandóak magukat az iszlám parancsolatainak alávetni.
Ha az internacionalizmus jogtörténetét megvizsgáljuk, nem sok alapunk marad azt feltételezni, hogy az internacionalizmus, mint olyan valójában létezett erős imperiális hatalom nélkül. Tény, hogy egy ilyen hatalom megszűnése után a nemzetek egymástól függetlenné válva megőrizhetik a hasonló törvényhozási rendszert. Utoljára erre Napóleon diktatúrájának bukása után Franciaországban került sor. Napóleonnak sikerült a Code Napóleont több európai országban is meghonosíttatni, és ezek a törvények az országok függetlenségének visszanyerése után is érvényben maradtak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elfogadták a jogi közösséget, vagy hogy a törvény szellemét ténylegesen magukévá tették volna, függetlenül saját helyi lojalitásaiktól.
A mai Európában most mégis arra próbálnak kísérletet tenni, hogy létrehozzanak egy jogrendszert és érvényt is szerezzenek neki anélkül, hogy bármiféle, az emberek számára felismerhető lojalitásokhoz kössék. Nincs semmiféle imperiális hatalom, mint ahogy a civilizációs misszióval megáldott törvényhozókat sem fogja összetartani semmi, ami a rómaiakat a rómaiakhoz, az angolokat az angolokhoz kötötte. Csak a bürokraták vannak, ráadásul egy olyan országban, mint Belgium, amelyik mindig is hírhedten képtelen volt bármiféle nemzeti egységet teremteni. És ezeknek a bürokratáknak a rendeletei burjánzanak a nemzeti különbségeket vagy a meglévő törvényességre való igényt teljesen figyelmen kívül hagyva, nem is igazán törődve azzal, hogy követőre találjanak. Ennek eredménye, hogy a törvénytisztelet fokozatosan felszámolódik, és egy újfajta korrupció jelenik meg – a bürokrácia maffiájával –, amely az akcióit újabb és újabb törvények életbeléptetésével leplezi. Ezeknek a törvényeknek természetesen senki sem engedelmeskedik, legkevésbé a bürokraták. Ilyen körülmények között szinte meglepő, hogy az EU költségvetésének nem a 60%-a, hanem csak 30%-a hiányzik.
Létezik-e egyáltalán az a közszellem, amelynek alapja ez az internacionalista eszme? Első pillantásra úgy tűnik, hogy bizony létezik. Századunkban a közérdekeket leginkább szem előtt tartó mozgalmak céljaikat tekintve meglehetősen internacionalista jellegűek: az olimpiai mozgalom, a Vöröskereszt, az ENSZ és a találóan elnevezett Médecins sans Frontières. Azonban e mozgalmak egyike sem lehetett volna sikeres, ha nem a nemzeti érzelmekre alapoz, ha nem az ösztönzi, mint például a vallás a Vöröskeresztet. Az olimpiai mozgalom is internacionalista együttműködést akar megvalósítani, sokkal inkább erősítve, mint megszüntetve a nemzeti büszkeséget: hiszen a nemzetközi sportversenyeken az elengedhetetlen. És mint ahogy a Berlini Olimpiai Játékokon is világosan kiderült, ez egészen a nacionalista túlkapásokig fajulhat.
Továbbá a közszellem nemzeti sajátosság. Nem egyforma mértékben és nem mindenki rendelkezik vele. Bizony nagy különbség, hogy valaki számára a család az egyetlen forrása és célja a társadalmi lojalitásnak, vagy hogy idegenek felé is el tudja kötelezni magát. A szicíliaiak, akik az első kategóriába tartoznak, rengeteg kárt okoztak Amerikában, ahol olyan emberek élnek körülöttük, akik viszont a második kategóriába tartoznak, és így teljesen védtelenek velük szemben. Európában az új nemzetközi jogrendszerben érdekes határvonal húzódik, amely elkülöníti a Langue d’oc-ot a Langue d’oeil-től, valamint a német nyelvterületeken élő népeket a latin és görög nyelvterületeken élőktől. A határvonal felett alig van korrupció, míg alatta a korrupció szerves része az ügyek intézésének. (Ez indokolja a mindössze 30%-os költségvetési hiányt, ha az EU felső határa Lyonnál húzódna, legalább 70%-os hiánnyal kellene számolni.)
Elgondolkodva a fenti tényeken és olyan országok, mint Anglia, Svájc, a skandináv államok és az USA közszellemének történetén, mivel leginkább ezekben az országokban él a közszellem, rá kell jönnünk, hogy az internacionalizmus önmagában nem valószínű, hogy elég a közszellem létrejöttéhez, hacsak nem számíthat valamiféle helyi forrásból származó erkölcsi alapra. A közszellem eredetileg helyi eredetű, aminek létrejöttét nagymértékben segíti a hideg éghajlat és az önsanyargató protestáns alkat. Exportálható a naposabb és boldogabb vidékekre, de csak akkor, ha rendíthetetlen és önmegtartóztatásra hajlamos misszionáriusok közvetítik.
Végül, a szuverenitás kérdése. Elég nyilvánvaló, hogy a nagy birodalmak csökkentik a szuverenitást. Mégpedig a központi hatalom szuverenitásának erősítésével. Létezik-e a szuverenitás egyenletes megoszlása, amellyel minden, a rendszerbe belépő tagállam egyetért, és amely nem kerül egy központi testület irányítása alá? A válasz igen, de csak abban az esetben, ha egy ilyen központi hatalom nem létezik: hogyha van valamiféle fókuszuk az érdekeknek, mely egyáltalán nem politikai, nem kötődik sem helyhez, sem időhöz, sem hivatalhoz, és felette áll minden emberi ellentétnek. Az iszlámnak egyetlenegyszer sikerült ezt megvalósítania: a szuverenitás egyenletes megoszlását, amelyben minden hatalom Istené volt. Tudjuk azonban, hogy ez rövid ideig tartott, és nem éleszthető fel. Nyilvánvalóan lehetetlen elképzelni a közös szuverenitás világi rendszerét központi végrehajtó és jogi hatalom nélkül. Az Egyesült Államok tapasztalata is ezt erősíti meg, egy szövetségi testületnek átengedett szuverenitás a hatalomról való lemondással egyenlő, az államok uniója elveszti a hatalmat, melyet a szövetségi kormány megnyer. És az a hatalom, mely egyszer elveszett, többé vissza nem szerezhető. Bizonyos mértékig ennek az eredménye volt a polgárháború is, melynek végén az államok csak névleges szuverenitásukat szerezték vissza.
Az EU azt akarja elhitetni, hogy ez nem szükségszerű. Egy különös elvet hívnak segítségül, az úgynevezett „szubszidiaritás elvét, hogy megmagyarázzák álláspontjukat. Ennek eredete XI. Pius pápa 1931-es pápai körlevelében található, ahol a pápa azt fejtegeti, hogy minden politikai rendezésre vonatkozó döntést a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, azaz olyanoknak kell dönteni, akiket nem vádolhatnak a többiek elfogultsággal.
A baj csak az, hogy a szubszidiaritás önmagában nem jogi fogalom. Mik azok a dolgok, melyek nekünk számítanak, de nekik nem? És mit is jelent pontosan a „legalacsonyabb szint? Egyáltalán, minek kell alacsony és magas szintről beszélni, ha még csak utalni sem akarunk a legfelsőbb és szuverén csúcsra? Egyébként is ki dönti el, hogy a „járulékosság érvényes? Úgy tűnik, hogy kizárólag az Európai Bizottság, vagyis az a központi szerv, ahol az igazi szuverenitás kicsúcsosodik. Ha csak akkor dönthetünk szabadon bizonyos ügyekben, amikor az EB hozzájárul, akkor szabadságunk nem tényleges, hiszen voltaképpen az EB dönt. Csakúgy, mint Brezsnyev „korlátozott szuverén államai esetében, a járulékosság nem szuverenitás, hanem egy önámító hazugság, amellyel elnyomásunkat próbáljuk saját magunkkal elfogadtatni.
A szuverenitás kérdését sosem tették fel helyesen, és sosem sikerült megválaszolni az internacionalisták elképzelése szerint: azaz adjuk meg a szuverenitást mindazoknak akik igénylik, de internacionalista szabályok keretein belül. Ez nagyon lényeges, ugyanis rámutat az internacionalizmus egyik legnagyobb veszélyére: azaz arra, hogy az emberek belekerülnek egy nemzeteket átszövő hálóba, azt gondolván, hogy erejüket és lehetőségeiket fokozzák, majd kénytelenek rájönni, hogy mind erejük, mind lehetőségeik sorvadnak. Aztán egy ponton arra is ráébrednek, hogy egy olyan hatalomnak vannak alárendelve, amellyel nem éreznek és nem is érezhetnek semmiféle ösztönös közösséget – hiszen a közösségi érzés helyi, történelmi jelenség, és előírásra nem működik. Háborúra azonban vezethet, mint például az USA esetében történt.
Mindez fel kellene hogy keltse gyanakvásunkat az internacionalista eszmével kapcsolatban. Még ha arra gondolunk is, hogy az internacionalizmus új formáinak nem sok közük van a kommunisták arcátlan üzelmeihez, csak fel kell tennünk magunknak a kérdést, mai poszt-modern világunkban milyen tényleges érdekek a mozgatórugói az internacionalista terveknek és eszméknek. Itt azonban két dolgot el kell különítenünk egymástól: a kozmopolitizmust és az internacionalizmust. A kozmopolita az olyan valaki, aki mindenütt otthon van, aki az emberi létet annak minden békés formájában értékeli, aki érzelmileg kötődik különböző népek szokásaihoz, nyelvéhez és kultúrájához. Az európai művészet és kultúra mindig is kozmopolita volt. Klasszikus zenénk szabadon terjedt a kultúrákon át, nem pusztítva, hanem magába fogadva, gazdagítva őket. Ugyanez mondható el művészetünkről, építészetünkről és vallásunkról.
A kozmopolita nacionalista, abban az értelemben, hogy hisz a saját nemzetében. De hisz az összes többi nemzetben is, legyen az a világ bármelyik sarkában, joggal érzi magáénak. Egy ország hazafia, de sok másik nacionalistája.
Az internacionalista olyan valaki, aki fel akarja számolni a népek közti különbségeket, aki sehol sem érzi otthon magát, hiszen mindenütt idegen. Számára a világ egy hatalmas rendszer, ahol mindenki egyformán vásárló, fogyasztó, az igények és szükségletek teremtménye. Boldog, ha átplántálhat embereket egyik helyről a másikra, ha felszámolhatja a helyi kötelékeket, ha a határokat és szokásokat a gazdasági fejlődés kérlelhetetlen folyamata szerint alakíthatja.
Jelenlegi világunk internacionalistájának két legfontosabb típusát különböztetjük meg: a multimilliomos üzletembert és a popsztárt. Mindketten világméretű erők teremtményei és mozgatói. Mindketten elkötelezett hívei a helyi érdekek felszámolásának és termékeik egyetemes terjesztésének. Ha hagyjuk őket érvényesülni, bolygónk arculata teljesen meg fog változni. Minden, ami helyi, el fog tűnni. Egyetlen nyelv, egyfajta zene, egyfajta építészet, egyfajta bevásárlóközpont uralja majd a Földet. Az emberek pedig majd vad hajszában rohangálnak egyik helyről a másikra, de hiába, mindenütt ugyanazt fogják találni, miközben elveszítik minden helyi kötődésüket, ami életük értelmét adta. Idegenként fogják élni életüket az idegeneket futószalagon előállító nagy világ-üzemben.
Az EU mögött találjuk Európa, Japán és Amerika nagyvállalatait, amelyek az EU állandó bővítését erőltetik, remélve, hogy az EU törvényhozó hatalma révén a piacot számukra kedvező módon alakíthatják. Ezek között a nagyvállalatok között találjuk az áruházláncokat, az autógyárakat, a világméretekben forgalmazott áruk szállítóit, a szórakoztatóiparból hasznot húzókat, akik mindent uniformizálni akarnak, ezzel biztosítva egyenletes piacot maximális árumennyiségnek. Valóban ezt az irányt akarjuk követni, és veszni hagyni mindazt, ami jellegzetes volt az életünkben, történelmünket, hagyományainkat, feladni azokat az összetartó érdekeket, melyektől Európa Európa lett? Ez az a kérdés, amelyet nekünk, angoloknak meg kell gondolnunk.

(A szerző és a Salisbury Review engedélyével. Megjelent: The Salisbury Review, 1999. tavaszi szám.)



« vissza