Új folyam XXI. 1-2. szám
A portréfotós feleőssége
Nem tekintem magamat művészfotósnak. Nem is szeretem az úgynevezett művészportrékat. Elsősorban dokumentátornak tartom magam. Amint a 19. századi portrék megelevenítenek egy kort, úgy szeretném átadni a 20. századi portréimat a következő századoknak. Tehát nem elművészieskedve, fényekkel, világítással áttranszponálva, hanem száraz dokumentumként megőrizve az arcokat. Ezért azután kevés eszközzel dolgoztam, bár néha a kevés eszköz is elég súlyos tudott lenni. Szerettem a középformátumú gépeket. Sokszor dolgoztam 6×6 cm-es gépekkel, illetve a 6×4,5 cm-es negatívra dolgozó tükörreflexes masinákkal. Azt tapasztaltam, hogy a nagyméretű gépeknél a tükör felcsapódásának hangjára az érzékenyebb modellek reflexszerűen bepislognak, vagy behunyják a szemüket. Ezért, ha portréfotózáshoz indultam, a régi Rolleiflex gépet vittem magammal. Ez a kétaknás gép hihetetlenül finom óramű, ún. compurzárral működött, és a Planar 2,8-as objektív csodálatosan részletgazdag rajzot nyújtott.
A rollfilmeket még aznap magam hívtam elő, eleinte Rodinal hívóban, majd Kinderman tankban Ilford Microphen hívóban forgattam s fixáltam, hogy azután élvezettel nézegessem negatívjaimat. Az archivált negatívokat gondosan tároltam. Ma is több ezer negatívot őrzök, s mivel nincs szkennerem, a negatívokat egy 100-as macroobjektívvel, digitális géppel lefényképezem – így nyerek digitális képet, ami fekete-fehérben, de színesben is kiállítási méretben nagyítható. Amatőr maradtam, magányos bozótharcos. Erre büszke vagyok. Sokan beálltak különböző szerkesztőségekbe, ahol ingyen járt a gép, az anyag, a laborálás. A megbízhatóbb káderek az MTI-ben még kocsit is kaptak külső riportfelvételeikhez. Én taxival jártam, s ha a rezsimet és a honoráriumokat összevetném, mínuszok sorakoznának a papíron.
Visszatérve a felvételi gyakorlathoz: miután legtöbbször nem tudtam, hogy milyen körülmények fogadnak, vittem magammal egy reflektort és egy fotós ernyőt a főfénynek és egy kisebb teljesítményű reflektort az ellenfényhez. Persze legtöbbször a természetes fényt használtam, ha volt ilyen. Még olyan áron is, hogy hosszabb expozíciós időt erőltettem a modellre, maximum ¼ másodpercet, amit ki lehetett bírni.
Sokáig figyeltem, hogyan születnek a karakterisztikus munkásarcok. A koncentrált figyelem az évtizedek során jellegzetes ráncokat hoz létre a munkadarab fölé hajló iparos arcán. Alaposabb elemzéssel talán megkülönböztethetnénk esztergályos- és cipész- vagy kőműves-arcvonásokat. Közhely: a szobrász alakítja a követ, de a kő is faragja a szobrászt. A festők jellegzetes hiúztekintetét messziről felismerem. Közhely, hogy harmincon túl mindenki felelős az arcáért.
A portréfotós viszont mindenki arcáért felelős, aki a kamerája elé merészkedik. Nem véletlen, hogy az egyszerű emberek féltik az arcukat a géptől. Mert a fotó elveheti az arcot. Meghamisíthatja, eltorzíthatja.
A fiatalok arca még tiszta lap, még az örökölt külsőt hordozzák. Egy színész barátom mondta: mire a színész összeiszik egy arcot, addigra elfelejti megtanulni a szerepet.
A költők és írók arcát és tekintetét az örök figyelem jellemzi. Kifelé és befelé egyaránt. Sokszor kérdezték tőlem: hová nézzek? Mindig azt válaszoltam: befelé. Így születtek a legintimebb portrék. A költők szemérmesek, a színészek szemérmetlenek. Őket a legnehezebb fotózni. Hozzászoktak a kamerához, hozzák a pózt. Ezt nagyon nehéz kikerülni. Sok beszélgetés előzi meg a portréfotót. Nem szerettem az elkapott pillanatokat. Bár kétségtelenül vannak szerencsés pillanatok és visszahozhatatlan gesztusok, azonban ezek nagyon ritkán adódnak. A beállított fotó híve vagyok. Természetesen akkor, ha nem erőszakolt a beállítás, és nem a karakter ellenében jön létre. Legtöbbször várom, hogy a modell ajánljon fel ilyen helyzetet. Ezért mindenkit megszokott környezetében jó fotózni – ez ugyan kényelmetlen a fotósnak, mert ritkán talál ideális „műtermi” környezetet, ám a modell otthonossága és jó közérzete segít legyőzni az ún. kameralázat.
A portréfotós ne menjen korán reggel fotózni, hiszen ilyenkor még a reggeli ödémák nem szívódtak fel az arcról, táskás szemaljak és deformált arc néz vissza ránk. A kora délután a legjobb időpont. A természetes fény is ekkor a legideálisabb. 5000 Kelvin körüli a színhőmérséklet. A színes, ún. napfényanyagok erre vannak kalibrálva.
Egy nagyon szép, fiatal költőnőt fotóztam. Éreztem, hogy elégedetlen a képpel – nem is jelent meg a kötetén. Eltelt 8-10 év, és felhívott telefonon, hogy a napokban rendet csinált a fiókjában, és megtalálta a fényképet, amit évekkel ezelőtt csináltam, és hogy az milyen remek, tudnék-e további kópiákat készíteni belőle, mert szeretné használni. Mondtam neki, hogy a fotó olyan, mint a bor – időre van szüksége, hogy beérjen: tegye még el egy-két évig, meglátja, még jobb lesz.
Hányszor fordult elő, hogy a megbeszélt időben teljes felszereléssel megjelentem, és a modell depressziósan vagy erősen másnaposan fogadott. Láttam, itt most reménytelen bármit csinálni. Új időpontot beszéltünk meg, a rezsi – természetesen – engem terhelt. Akkoriban a kiadók 2–3000 Ft-ot fizettek egy fotóért – ez a közlekedési költséget fedezte. Ma már ennyit sem fizetnek. Hetente hívnak fel komoly kiadók, hogy szeretnék felhasználni valamelyik fotómat, de fizetni nem tudnak. Jó eset, ha a nevemet feltüntetik, mert lassan az sem szokás. A fotót legtöbbször a „gólya hozza” – ahogy egyik kollégám szellemesen megjegyezte.
Végül, mindezt nem bánva, létrejött egy pótolhatatlan magánarchívum. Sok érdekes találkozás, kevés ritka „megszentelt” pillanat, több ezer fotó.
