Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A Nemzeti Néphadsereg integrálódása a Szövetségi Véderőbe

A NEMZETI NÉPHADSEREG INTEGRÁCIÓJA A SZÖVETSÉGI VÉDERŐBE*

 
Első benyomások

 
ESŐS, BORONGÓS NAP VOLT, amikor 1990 nyarának végén Bonnból első ízben utaztam az NDK Nemzeti Néphadseregének haditengerészeti főhadiszállására. Nem titkolhatom, hogy pulzusom szaporábban vert, amikor először haladtam át a Néphadsereg egyik támaszpontjának őrhelyén. Tengerészeti szolgálatom kezdete óta a Keleti-tengeren csak kellemetlen találkozásaim voltak olyan hajókkal, amelyeknek legénysége a másik német haditengerészethez tartozott. Ezeket a találkozásokat a másik fél részéről jéghideg tartózkodás jellemezte.
Ezúttal azért érkeztünk, hogy az újraegyesülés küszöbén az NVA haditengerészetén belül folyó sajtómunkáról és a nyilvánosság tájékoztatásának módjairól tárgyaljunk. Mindenekelőtt a katonákat kellett megismernem, a matrózoktól a főparancsnokig. A tisztek fellépését három, egymástól merőben eltérő viselkedésmód jellemezte:
- mély rezignáció, reményvesztettség (kiváltképp az idősebbeknél),
- szolgalelkű alázat (szerencsére csak keveseknél),
- öntudatosság, a saját képességeikbe vetett bizalom (főként a fiataloknál).
A katonák megértették, hogy német-német konföderációról és két német haderőről nem lehet szó. Jövőbeli elképzeléseik füstbe mentek, gondolkodásuk a saját szociális biztonságukat érintő kérdésekre szűkült le. Később némelyek még azt is bevallották, hogy féltek tőlünk, e félelmüket még a NATO és különösképp a kapitalista NSZK agresszivitásáról kialakított kép táplálta. Ez a világkép tovább hatott, mert a propaganda hihetővé formálta. Ez is hozzájárult a Kelet és a Nyugat közötti szakadék elmélyítéséhez. A katonák túlnyomó többsége, akiket megismertem, mindvégig hitt abban, hogy helyes, amit tesz. Zömük a végén mégis amellett állt ki, hogy az NVA-t érintetlenül, szabályszerűen átadják a Bundeswehrnek. Ezeknek a tiszteknek is köszönhető volt, hogy ez az átmenet messzemenően súrlódásmentesen zajlott le. Igazi ellenállástól alig kellett tartani, de még csak egy puccskísérlettől sem.
Hazafelé menet átvillant rajtam a gondolat, hogy vajon egy fordított egyesülés esetén mi történhetett volna velünk. Észak-Vietnam 1975-ben példát adott erre.

 
Adatok a Nemzeti Néphadseregről

 
AZ NDK ÁLLIG FEL VOLT FEGYVEREZVE. Semmit sem bíztak a véletlenre. Az NVA tökéletesen berendezkedett a háborúra. A strausbergi vezérkari bunkerben elegendő volt csak egy gombot megnyomni, hogy a haderőt az egységek szintjéig riadóztassák. A készültségi követelmény 85 százalékos volt. Ez azt jelentette a hivatásos és a sorozott állomány részére, hogy legföljebb csak hathetente volt egy-egy szabad hétvégéjük. A harci járművek lőszerrel ellátva állomásoztak a laktanyaudvarokon, emellett a teherautókra is kiterjedt az első lőszerellátottsági fokozat érvénye. A hat hadosztály erősségű hadsereg két óra leforgása alatt kész volt a bevetésre a felvonulási térségekben. Két napon belül ehhez még öt tartalék hadosztály csatlakozott. A tartalék hadosztály fegyverzetét és felszerelését úgynevezett komplex táborok szabályozott hőmérsékletű csarnokaiban és raktáraiban tárolták.
A szervezettség tökéletes volt. Nem minden büszkeség nélkül utalnak ezekre a teljesítményekre az NVA egykori tisztjei, amikor egykori szövetségeseik képességeivel hasonlítják össze magukat. Ez a hadsereg látszólag semmiben sem szenvedett hiányt. Ha az NSZK szövetségi védereje ugyanehhez a mércéhez igazodott volna, minden bizonnyal háromszor ennyi pénzt kellett volna rákölteni évenként, mint amennyibe került.
Immár a Bundeswehr feladata volt, hogy ezt a hadsereget személyi állományostul és anyagi eszközöstül átvegye és integrálja. A külön erre a célra kiszemelt parancsnoknak, SCHÖNBOHM tábornoknak — hogy megbirkózzék az óriási feladattal — a Bundeswehr történetének egyedülálló stábja, a Szövetségi Véderő Keleti Hadseregparancsnoksága (Bundeswehrkommando Ost) állt rendelkezésére: egy meghatározott ideig működő, ám részben a fegyveres erőkön fölülálló parancsnoki hatóság.
A Bundeswehrkommando Ost nemcsak egy hadsereg fegyverzetét és felszerelését vette át. Ugyanúgy hozzátartozott a határőrcsapatok leszerelése, mint az állambiztonsági szolgálaté, a munkásőrségé és a polgári védelemé. Senki sem tudta, melyik fegyverből és robbanóanyagból mennyinek kellene lennie, hogy bizton tudhassa az ember, vajon tényleg mindent átvettek-e megőrzésre.
TÖBB MINT 300 EZER tonna munícióról volt szó, a sereg több mint 12.500 nagy fegyverrendszeréről, 400 harci repülőgépről, 50 harci helikopterről és több mint 70 hajóegységről. Több mint 1,2 millió kézi lőfegyvert vettek számba, 100 ezer kerekes járművet és sok egyebet. Kilencszáz telephelyen állomásozó 1400 csapategység, illetve parancsnokság irányítását kellett átvenni. Az NVA fegyverzetét és felszerelését 175 ezres létszámra méretezték. A német egység napján a létszám már csak körülbelül 90 ezer volt. E számok alapján el lehet képzelni a Bundeswehrkommando Ost feladatait.
Amennyire csillogott-villogott a fegyverzet, annyira sivár és lepusztult volt a katonák szálláshelye. Egy nagy műszaki ezred (utászezred) állomáshelyén, Storkowban például télen pontosan 12 fokra lehetett felfűteni a körleteket. Zuhany és meleg víz nem volt, ehelyett egy távoli mosóházban hetente egyszer befűtöttek a melegvizes kazánba. Ugyanennek a kaszárnyaépületnek az állambiztonságiak részére fenntartott részlege minden szükséges berendezéssel és felszereléssel el volt látva. A parancsnoki kar persze külön épületet használt — úszómedencével, szaunával és szoláriummal rendelkező luxusvillát. Az elvégzett munka után itt — kellemes társaságban — jól ment soruk az előkelőségeknek. Ezek a különleges intézmények szigorúan el voltak választva a többiektől, és lőfegyveres járőr őrizte őket. A „technika”, a „harci technika” és természetesen a nómenklatúra érdekében mindent megtettek. A katonaköteles korúak tömege — a nép — a munkások és parasztok államában ki volt semmizve.
A Bundeswehrhez képest az NVA-nak háromszor annyi tisztje volt. A tisztek szinte 100 százaléka tagja volt az NDK kommunista pártjának, a NSZEP-nek. Aktív pártmunka nélkül aligha futhatott be valaki karriert. Az NVA a minden ízében párthadsereg volt. A tisztekben meggyőződéssé vált az eszme, hogy ők védik az antifasizmus mentsvárát, és ez elterelte figyelmüket az ország fogyatékosságairól. Annál fontosabb lett egyesek számára a kései felismerés, hogy a Lipcsében és más városokban mindinkább elhatalmasodó tüntetések nem javíthatatlan magányos ellenforradalmárok egyéni akciói voltak, hanem a változásra áhítozó széles tömegek akaratnyilvánításai. Sokak számára az ilyen drámai fejlődés elképzelhetetlen volt.
Ezt sejteti a tisztikarnak a lakosságtól való önkéntes és kényszeredett távolságtartása. A tisztek már alig mertek egyenruhában mutatkozni a nyilvánosság előtt. Az állam kijelölte elit gettóban éltek. Valójában kiváltságosok voltak, még ha zömük — az összehasonlíthatatlanul magas készültségi követelményekre hivatkozva — tagadja is ezeket az előjogokat.
A nagy tiszti létszám a legkisebb részegységig a bevetésre kész állapotot szolgálta. így láttak el akár alezredesi rendfokozatban lévő tisztek is tiszthelyettesi feladatokat. A tisztikart mint a fegyveres erők politikai és katonai garanciáját képzelték el, amely, akár a fűző a testet, összetartotta a haderőt. A tisztek túlságosan nagy száma következtében egy önálló tiszthelyettesi kar sohasem juthatott szerephez. Ez különleges gondként jelentkezett a Bundeswehr számára megfelelő csapatrészek kialakításakor.
Ezt a hadsereget és vezérkarát a lakosság gyűlölte. Ez is megnehezítette és megnehezíti az újrakezdést.

 
A vezetés

 
A vezetési elv a felelősség megosztása és a teljes kölcsönös elszigeteltség volt. A vezetővonalak egymás mellett léteztek és gondoskodtak ennek az elvnek az érvényre juttatásáról. A katonai vezetés egyenrangú volt a politikai vezetéssel, a tisztek révén megvalósuló irányítás pedig az állambiztonsági szolgálatéval. Az ezen a három területen jellemző egyoldalú kiképzés és alkalmazás a függőség (alárendeltség) és a korlátozott önállóság malmára hajtotta a vizet. A biztosításra való törekvés olykor egyenesen groteszknek tetszhetett, és még manapság is megnyilvánul abban a gyakran felismerhető hajlandóságban, hogy a felelősséget másra hárítsák. A beszélgetések során gyakran volt tapasztalható a kelleténél nagyobb óvatosság és tartózkodás: a politikai rendszer és hadserege lehallgató- és besúgóhálózatának következményeképpen.
Az NVA egykori tábornoka, aki pedig a vezetői akadémia tanfolyamának résztvevői előtt is tartott előadást, állandóan kerüli az 1988 előtti operatív tervezés említését. Fél. A múlt árnyai a jelenünkre is rávetülnek. A Stasi romboló hatású ténykedése számos családot tönkretett ily módon.
Az NVA egyik szépreményű ezredesének édesanyja évekkel férjének halála után kapcsolatot létesített egy 75 éves férfival, aki rendszeresen utazgatott az NSZK-ba. A Stasi erre felszólította az ezredest, vagy gondoskodik róla, hogy ez a férfi ne utazzon többé az NSZK-ba, vagy elszakítja tőle az anyját, vagy pedig ő, az ezredes fiú szakítja meg édesanyjával a kapcsolatot, illetve elbocsátását kéri a katonai szolgálatból. A tiszt szakított édesanyjával. Az elbeszélők erről és más, hasonló esetekről úgy számolnak be, mintha a világ legmagátólértetődőbb dolgáról lenne szó.
A fegyelmi hatalommal való bánás a fegyveres erőknél szintén a vezetés dolga. Hiba volna azt gondolni, hogy fegyelmező intézkedésekkel „rövid pórázon” tartották volna a katonaköteleseket. Éppen ellenkezőleg. A dicséret és a kitüntetés volt a bevett szokás. Az indoklás egyszerű és világos: dicséret és feddés egyaránt az egységre háramlik vissza. Ha a fegyelmi büntetés nélkül már tényleg nem lehetett zöldágra vergődni, általában nemcsak a delikvenst vonták felelősségre, hanem egészen a zászlóaljparancsnokig — a következő feljebbvalót is. Ezért söpörtek annyi tényleges, a katonai rend elleni vétséget a szőnyeg alá, és ezzel aláásták a fegyelmet. Ez volt az NVA katonai gépezetének Achilles-sarka. Sokan kétségbe vonják, hogy a katonák konfliktus esetén valóban engedelmeskedtek-e feljebbvalóiknak.
Három, egymástól független vezetői vonalat említettem. Létezett azonban egy negyedik is, mégpedig a szovjet. A minisztérium szintjétől a hadosztályokig szovjet összekötőparancsnokságok — élükön tábornokokkal — voltak hozzárendelve az NDK egységeihez. A tábornokok — rendfokozatukat és beosztásukat tekintve — a német parancsnokságvezetőknek feleltek meg. A Nemzeti Néphadseregnek nem volt joga hasonló összekötő szerveket telepíteni a szovjetekhez. Az NVA-nak azt kellett tennie, amit a szovjet hadsereg akart — legyen szó akár szovjet fegyverrendszerek megvásárlásáról, akár operatív feladatok végrehajtásáról. Számukra mindmáig megfoghatatlan, hogy az NVA vezérkara a közös gyakorlatok során miért nem tudhatott meg jóformán semmit a szomszédok operatív terveiről. Itt is működött az elszigeteltség — a Varsói Szerződés katonai struktúrájának eme operatív fogyatékossága a NATO-beli együttműködés számára elképzelhetetlen.

 
A Bundeswehrkommando Ost feladatai

 
HOGY AZ 1990 SZEPTEMBERI kiindulási helyzetünk érthető legyen, szükséges volna még egyszer szemügyre venni az 1989-es esztendő drámai eseményeit. Nemcsak mi voltunk a történések forgatagában, hanem európai szövetségeseink is. 1990 közepéig nem alakult ki Németország egyesítésének koncepciója. Újra és újra fontolóra vettük, hogyan valósítható meg az egyesült Németország biztonsága a NATO által és ugyanakkor miként vehető rá a Szovjetunió arra, hogy folyamatosan elhagyja a német felségterületet. A Külügyminisztérium egy ideig azt az elképzelést részesítette előnyben, hogy az NDK-t a szovjet csapatok teljes kivonásáig demilitarizálni kell. Ezt a Német Nemzetvédelmi Minisztérium szigorúan ellenezte.
Az áttörés Gorbacsov elnöknek és Kohl kancellárnak a Fekete-tengernél lezajlott találkozásakor következett be.
Ezt követően még három hónap maradt arra, hogy az 1990. október 3-ára tervezett egyesülést előkészítsük, amiben országunkban már sokan nem hittek, és amit akkor — a külföldre való tekintettel — némelyek lassítani akartak.
1990 október másodikén — részint uniformisban, részint civilben — kétezer tiszt és tiszthelyettes utazott a keletnémet tartományokba szolgálati és magán személygépkocsikkal, zsebében azzal a megbízatással, hogy rendeltetési helyén gondoskodjon a Német Szövetségi Köztársaság honvédelmi jogrendjének a hatályossá válásáról az új szövetségi tartományokban is az október másodikáról harmadikára virradó éjszakán. Éjfélkor az egykori NVA őrszemei valamennyi laktanyában felöltötték a Bundeswehr gyakorlóruháját, napfelkeltekor pedig felvonták a szövetségi szolgálati lobogót. Az NVA még hivatalban lévő tisztjeiben a belső feszültség bizonyára még nagyobb volt, mint bennünk.
Még nehezebb volt a parancsnokaink helyzete, akik többé- kevésbé „magányos harcosokként” léptek be a laktanya kapuján, ahol is az NVA helyileg illetékes parancsnokához vezettették magukat, hogy közöljék vele: ezennel átveszik tőle a felelősséget, ő pedig visszaléphet a második sorba.
Zászlóalj szinttől felfelé — csekély kivételtől eltekintve — minden vezetői posztot a Bundeswehr tisztjeivel töltöttünk be. Nem tudok a közélet más területéről, ahol kiterjedését és következetességét tekintve ez ugyanígy történt volna. Az átvétel során elért sikereink egyik zálogát ebben is látom.
1990. október 4-én első ízben sorakoztak fel a Bundeswehr és az egykori NVA katonái ugyanolyan egyenruhában. A Bundeswehrkommando Ost szolgálatába lépett SCHÖNBOHM altábornagy a sorakozónál hangsúlyozta: nem mint győzők jöttünk a legyőzőitekhez, hanem mint németek a németekhez, hogy közös államot építsünk fel, amit meg kell védeni.
Először is mindenhol leltárt kellett készíteni a készletekről és a létszámról.
900 telephelyen 1434 csapategységet, illetve parancsnokságot vettünk át. Csaknem öt hónappal később bukkantunk rá az NVA bizonyára utolsó részegységére, egy ezredesre és három másik törzstisztre, akiknek Berlinben egyéb feladatuk sem volt, mint hogy a szokásos évi katonai díszszemlét előkészítsék.
Hosszas huzavona után ránk ruházták az egykori határcsapatokért való felelősséget is. Ezek formálisan feloszlottak ugyan, de valamiképp mégis tovább léteztek az országban szétszórtan lévő objektumokban. Senki sem akart törődni velük, már csak a jogi-költségvetési konzekvenciák miatt sem. A 15 ezer főnyi állományból 5 ezer hivatásos katona (főként civil ruhás tiszt) maradt. Őket, amíg lehetséges, a berlini fal és a határzárak lebontásánál és aknaszedésen alkalmazzuk.
AZTÁN A CIVIL-KATONAI ÖSSZEFONÓDÁST kellett kibogozni. Az NVA a fegyveres erőknél nem ismerte a katonai és a civil felelősség szétválasztását. Az NVA-hoz téglaépületek felhúzására képes mérnöki építőbrigádok, sportegyesületek, labdarúgó- klubok tartoztak, járulékos intézmények terjedelmes hálózata a sarki kocsmától az üdülőn át a hotelekig, nem utolsósorban pedig a honvédegyüttes a Carl Maria von Weber kórussal, továbbá zenekar, balett és kabaré, igen, katonai kabaré.
A fegyveres erőkre hárult az egész zsoldügy, beleértve a nyugdíjkifizetéseket is. Az egészségügyi ellátás nemcsak a katonákra terjedt ki, hanem a családtagokra és a volt katonákra is. Az egészségügy-szolgálati ellátását október 3. után ezért nemcsak a megmaradt 90 ezer katonára kellett kiterjeszteni, hanem a Bundeswehr költségén fönt kellett tartani több mint 300 ember számára.
Szorongva néztünk az első tél elébe, mert az NVA volt tisztjei csakhamar felhívták rá a figyelmünket, hogy telente a vegyipar és a barnaszénbányászat, de még a vasút is rendszeresen segítségre szorult. Télről télre egész ezredeket állítottak be, hogy a termelési tervelőirányzatokat, akármilyen szerencsétlen feltételek közepette is, teljesíteni tudják. A piszkos munkát a katonák végezték, a dolgozók pedig a felvonulási épületben gyűjtöttek erőt. Ez is volt a szocializmus. Csak kevesen ismerték fel az agresszív Nyugattal szemben megkövetelt 85 százalékos készültség (bevetésre kész állapot) és a teljes ezredek téli munkája közötti ellentmondást. Ezúttal azonban elmaradtak az ilyen természetű követelések.
Nem kell részletesen ecsetelnem, mit jelent fegyverzetet, lőszert és felszerelést ekkora tömegben, különböző „csatornákból” nyilvántartásba venni és mit jelent mindezt úgy hatástalanítani, hogy a környezet ne szenvedjen károsodást: egyes iparágak évekig foglalkozhatnak ezzel.
Nem hiányozhatnak ebből a felsorolásból az NVA ingatlanai sem: az NVA 2150 ingatlana közül csak körülbelül 800 maradt a Bundeswehr birtokában. Ehhez jön még 500 a volt határőrségtől, amelyeket lassanként civil kezelésbe kell átadni.
Ezek a számok támpontul szolgálnak egyszersmind arra nézvést is, mennyit kellett költeni az őrizetre, hogy megakadályozzuk a visszaéléseket és hogy az említett javakat megóvjuk a károsodástól.
A kerítésekből ki kellett kapcsolni a magasfeszültséget, az őrszolgálatot újjá kellett szervezni a Bundeswehr kritériumai szerint. Sok honvédelmi alapszolgálatot teljesítő katona számára a szolgálatnak őrszolgálattá kellett válnia. Ezért az eredeti szándéktól eltérően — hogy először a vezetők ki- és továbbképzésére összpontosítunk — már 1991 januárjában több mint 6000 sorkötelest hívtunk be katonai szolgálatra az új szövetségi tartományokban. Az őrszolgálat terheit jobban el kellett osztani és meg kellett kezdeni a kiképzést.
EZEKNEK A KATONÁKNAK az alapkiképzésére a régi és az új M— tartományokban került sor. Az alapkiképzés sikeresen csak a Nyugat masszív kiképzési támogatásával valósulhatott meg. Kezdettől fogva partnerkapcsolatok rögzültek a régi NSZK és az új tartományok csapategységei között, hogy közvetlen és bürokráciamentes segítségnyújtást tegyenek lehetővé. így nemcsak az említett kétezer katona dolgozott Keleten, hanem három-négyezer tiszt és tiszthelyettes is. A helyi parancsnokok rövidesen már nem voltak egyedül, hanem a partnerkötelékből vagy a régi állomáshelyről teamet szerveztek maguknak. A szó számított: Németország egyesítésére nincs előírás, azt kell tenni, ami szükséges és helyes.
A belső vezetés, állampolgári ismeretek és vezetéslélektan oktatására hivatott képzési központokban azonnal félbeszakították az összes tervbe vett tanfolyamot és szemináriumot. Helyettük 1990 végéig 142 ezred- és zászlóaljparancsnok olyan témákkal ismerkedett, mint „A Bundeswehr legitimációja”, „Vezetéslélektan” (Emberek irányítása), „Katona és jog”. Egy évvel később az egykori NVA háromszáz törzstisztje is részt vett ebben a képzésben. A résztvevők ebben a kurzusban szolgálati állásuk erősítéséhez és az új irányvonalra való áttéréshez kaptak segítséget.
Ha ma — másként, mint akár egy évvel ezelőtt is — megállapítható, hogy a katonai alapszolgálatot teljesítők Kelet-Németországból jobban kijönnek az egykori NVA-tagokkal mint elöljárókkal, ezt egyebek között arra vezethetjük vissza, hogy ezek a tisztek meggyőzően meg tudják magyarázni a katonáiknak, miért akarnak most már, a Bundeswehr tisztjei lenni.

 
A személyi állomány csökkentése

 
AZ EREDETILEG 175 EZER katonából október 3-án már csak 90 ezren maradtak az egykori NVA kötelékeiben. Az össznémet fegyveres erők jövőbeli struktúrája azon a politikai elhatározáson alapszik, hogy 1994 végéig el kell érni a 370 ezer katonát jelentő felső határt. Ez azt jelenti, hogy a Bundeswehr létszámát összesen körülbelül 220 ezer fővel kell csökkenteni. A korábbi NVA-nak az új Bundeswehrben való részarányát 90 ezerről 50 ezer főre kell mérsékelni. Vagyis a megtakarítandó, összesen 220 ezer szolgálati helyből 40 ezret a régi NVA-tól kellett elvenni.
Olyan probléma ez, amely nagyobb volt, mint az összes többi, hiszen itt az érintett emberekkel való bánásmódról volt szó. Az NDK utolsó honvédelmi miniszterével sikerült megállapodni arról, hogy az egyesülés napjáig kilép a katonai szolgálatból minden tábornok és tengernagy (admirális) minden tiszt, aki 55 évnél idősebb és az úgynevezett politikai főosztály összes tisztje.
Ugyanezzel a határidővel feloszlatták a katonai hírszerző szolgálatot, a katonai ügyészséget és a propagandaszervezeteket.
Az egyesülési szerződés értelmezése kimondta, hogy október 3. után az összes politikai tisztet elbocsátják. Azoknak a tiszteknek, akik az 50. életévükben jártak vagy ennél idősebbek voltak, semmiféle esélyük nem maradt arra, hogy tovább alkalmazzák őket. A 32 ezer tisztből, akikkel elsősorban találkoztunk, hosszú távon csak 4 ezret tudtunk átvenni.
Az ördög, mint ismeretes, a részletekben bújik meg. Márpedig az ellátás szabályozásának részletei és mindenekelőtt a katonák átvételére vonatkozó kétéves próbaidőről szóló rendelkezések sokáig tisztázatlanok maradtak.
Az emberek nem érdeklődtek az ideológiai felépítmény áldásai iránt, hogy tudniillik kommunizmus van-e vagy demokrácia, hanem az alapvető életszükségleteik kielégítése iránt kérdezősködtek: „Lesz-e a következő hónapokban annyi pénzem, amennyi kell, meg- tarthatom-e az állásomat vagy legalább a feleségem az övét?” A házaspárok többnyire ugyanazon a parancsnokságon dolgoztak. Az új értékekkel való szellemi vitának nem maradt tere — ellenkezőleg: kétségek merültek fel. Nem derülhet-e ki a kapitalista társadalomról a végén mindaz, amivel taszító formájában mindig is vádolták? Az új állam, a Szövetségi Köztársaság megítélésének mércéje az a szociális biztonság lett, amit tényleg nyújtott. Amíg a biztos egzisztenciához szükséges emberi alapszükségleteket szubjektív szemszögből nézve nem elégítették ki, addig az ideális értékelképzeléseknek kevés a meggyőző erejük. Az állt az „egyenruhás polgárok” (Staatsbürger in Uniform) eszményképére is.
Az egykori NDK társadalmi rendszere önmagában zárt épület volt, amelyben, a gyámságot is beleértve, mindent rendszabályoztak. Mindenkinek megvolt a maga kis zuga. Az új helyzet mindent felbolygatott. Az egykori NVA-katonák szemével nézve mindez eleinte rendeletek zűrzavarának tűnt, ezek egy része ráadásul jókora késéssel érkezett Bonnból és csakhamar újak helyettesítették őket. így sokan visszakívánták a régi szép napokat. Semmi sem maradt érvényben.
Meg kell próbálni elképzelni egyszer, mit jelent, ha egy ország bürokráciája egyik napról a másikra felfordul. Nemcsak az állam bürokráciája, hanem az összes intézményé, szövetségé és szervezeté. Ilyen megterhelés közepette még a negyven évig pártállami alázatra nevelt emberek is kikelnek magukból. A Nyugatról érkezett tisztek és tiszthelyettesek ezt igen hamar felismerték, és gyakori segítséget nyújtottak a mindennapi élet ügyes-bajos dolgaiban. Kezdettől fogva törődtek azokkal a hivatásos katonákkal is, akiknek ki kellett lépniük a szolgálatból. E tisztek „mozgósították” a ki- és átképzőhelyeket, kapcsolatba léptek a kiépülőiéiben lévő munkaközvetítő hivatalokkal, sőt ők maguk is közvetítettek állásokat.
Összefoglalva megállapítható, hogy az egykori NVA vezérkara — agytrösztjével együtt — lényegében kilépett a szolgálatból.

 
Hogyan tovább?

 
A BUNDESWEHR JAVÁRA ÍRHATÓ, hogy a német egyesülésben példás szerepet játszott. Ennek örülhetünk, ám még korántsem érkeztünk el a célhoz. Negyven év hosszú idő. Ez alatt a hosszú idő alatt nemcsak az életmód, a szokások fejlődtek különbözőképpen, hanem a gondolkodásmód is. Aki Nyugatról érkezik szolgálattételre az új tartományokba, annak hajlama kell legyen az emberekre való odafigyelésre, amikor elmesélik, hogyan éltek, és meg kell próbálnia megérteni a hallottakat. Az évekig tartó, elsősorban a parancsok hibátlan végrehajtására felkészítő nevelés nem korrigálható egycsapásra. Egy értékrendszer, amelyben fiatal koruktól fogva hittek az emberek, nem cserélhető fel egyetlen éjszaka alatt egy másikkal.
Ugyanez érvényes a másik irányban is. Aki Keleten nőtt fel, annak túl gyorsan kellett alkalmazkodnia az örökös jobbantudáshoz, a Nyugatról érkező bajtárs másfajta felfogásához vagy olykor meggondolatlan ítélkezéséhez. A megértést megkönnyítheti a gyakori találkozás.
A Nemzeti Néphadseregnek a nyilvánossághoz való viszonyát a mély hallgatás jellemezte. A nyilvánosság képviselői számára új tapasztalat, hogy olyan katonákkal találkoznak, akik azon fáradoznak, hogy döntéseik során figyelembe vegyék a nyilvánosság szempontjait, érdekeit és akik azon vannak, hogy mindig szóba lehessen állni velük.
Az idegengyűlölet problémája gond a Bundeswehrben is. Néhány bizonytalan, átgondolatlan megnyilvánulást hallani a szövetségi véderőben is. A kitérés és a visszahúzódás nem segít. Az elöljáróknak színt kell vallaniuk és meg kell értetniük, hogy az erőszak nem lehet a politikai nézetkülönbség legitim eszköze, illetve, hogy azoknak az embereknek, akik a legkülönfélébb okok miatt a mi országunkban élnek, joguk van arra, hogy az alkotmány jog- és értékrendje szellemében bánjanak velük.
AZ ÚJ BUNDESWEHR nyitánya sikeres. Az egykori Nemzeti Néphadsereg, az NVA katonái a Bundeswehr szabályai és bevált jogrendszere szerint fognak élni, és ezt az új rendszert elsajátítják. Fel fogják ismerni, hogy az NVA-nak, mint egy párt eszközének, nem lehetett jövője. Ezek a polgárok a demokrácia megbízható katonái lesznek.
A katonák egymás közötti párbeszéde, a katonák és a nyilvánosság közötti párbeszéd, az egymás iránti bizalom megteremtése és megszerzése — ezek a jövő feladatai.
 
Fordította: Juhani Nagy János
 

* Elhangzott 1992. szeptember 24-én Budapesten, a Hans Seidel Alapítvány és a Batthyány Lajos Alapítvány konferenciáján.
A szövegben előforduló kifejezések és rövidítések:
Nationale Volksarmee (NVA) = a volt NDK Nemzeti Néphadserege,
Bundeswehr = az NSZK szövetségi védereje (német hadsereg)
Bundeswehrkommando Ost = Keleti Hadseregparancsnokság (a két német haderő egyesítési feladatainak ellátására)


« vissza