Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A német talpraállás 1945 után 2. rész

 
A NÉMET TALPRAÁLLÁS
 
Gazdaságpolitika és gazdasági növekedés Németország nyugati régióiban 1945 után — 2. rész

 
4. A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG ÉS A GAZDASÁGPOLITIKA ELLENTMONDÁSAI 1948-1966 KÖZÖTT

A megvalósult gazdaságpolitika a monetáris eszközök mellett a fiskális eszközöket is kénytelen volt alkalmazni Mindenekelőtt csökkentették az amerikaiak által megállapított magas jövedelemadó-kulcsokat. Később a megtakarítások és a beruházások ösztönzése céljából mind a magánszemélyek, mind a vállalatok adókedvezményeket kaptak. 1949 és 1957 között, a kedvezményeknek köszönhetően a felhalmozás 28 milliárd márkára tehető. (Braun, 1990,179. p.)
A kínálat-élénkítő gazdaságpolitika jegyében a szűk keresztmetszetűnek bizonyuló ágazatok esetében törvénnyel támogatták a beruházásokat (Investitionhilfgesetz). A beruházási segély-törvénnyel arra „ösztönözték” az ipart, hogy részvényeket vásároljon a gyorsan fejleszteni kívánt alapanyag-termelő ágazatokban, kb. 1 milliárd márka értékben. (Mihályi, 1989, 74. p.)
A lakossági jövedelmek újraelosztása is jelentős gazdasági szerephez jutott. Az újraelosztás a valutareform hatásaként jelentkezett, mivel a betétek átváltásánál a nagyösszegű betéttulajdonosok relatívan nagyobb veszteséget könyvelhettek el. A nem pénzbeli vagyonok elvonására 1952-ben közteherviselési — közteher-kiegyenlítési — programot hívtak életre. A háború során elvesztett vagyonért a tulajdonosok állami kárpótlást kaptak. Akiknek viszont megmaradt a vagyonuk, azok egyszeri vagyonadót fizettek. Ez a jövedelem-újraelosztás azt eredményezte, hogy akik a háború során elveszítették vagyonukat, azok most újrakezdhették életüket kisvállalkozásokkal.
A meghirdetett szociális piacgazdasági elvek mellett a legnagyobb jelentőségűnek a háborút követő másfél évtizedben a politikai és gazdaságpolitikai stabilitás bizonyult. Ez megnyilvánult egyrészt abban, hogy Konrad Adenauer és Ludwig Erhard között igen szoros személyi és munkakapcsolat alakult ki. Másrészt Ludwig Erhard, a szükséges kompromisszumok ellenére, következetesen ragaszkodott a szociális piacgazdaság koncepciójához. Az elvileg szabad külkereskedelmet meghatározó módon befolyásolta a külpolitika. 1950-ig az angol-amerikai hatóságok szigorúan ellenőrizték a megszállt zónák külgazdasági kapcsolatait. A fokozatos engedmények tették lehetővé, hogy létrejöjjenek a háború utáni Németország külső kapcsolatai.
KÜLÖNÖSEN A MARSHALL-TERV és az Európai Gazdasági Együttműködési szervezetben való részvétel bizonyult fontosnak. A német gazdasági növekedéshez a szabad külkereskedelem megteremtése különös véletlennel járult hozzá. 1950 szeptemberében, az import felszabadítását követően, a vállalkozók feltöltötték készleteiket. Ez a legjobb pillanatban történt, a koreai háború kitörését követő áremelkedés előtt. (Mihályi, 1989, 78. p.) A háborús kereslet növekedését a német gazdaság jól használta ki és az export a későbbiek során is motorja maradt a gazdasági növekedésnek.
A liberalizált külgazdasági kapcsolatok más oldalról is kedvezőn hatottak a német gazdaságra. Az importverseny kényszerítette ki a német vállalatokból a hatékony gazdasági magatartást.
Az 1950-es évek látványos gazdasági növekedésének és az alulértékelt márkával támogatott export offenzívának köszönhetően 1952 és 1956 között Fritz SCHAFFER szövetségi pénzügyminiszternek sikerült biztosítania a szövetségi költségvetés aktívumát, amelyet a központi bank elkülönített. Ebből fedezték a szövetségi haderő felállítását. Schaffer szándékai ellenére a költségvetés aktívuma anticiklikus hatást gyakorolt a gazdaságra, csökkentette az 1955/56-os „boom”-ot, (Smith, 1983, 73. p.) amelyet a magas beruházási ráta és az export-kereslet okozott. Ebben a központi bank is segített, amely emelte a diszkont rátát és növelte a speciális tartalékokat.
Az 1957-es választások előtt a szövetségi kormány kiadási politikája veszélybe sodorta a pénzügyi stabilitást. A kormány — újraválasztása érdekében — új programok bevezetésével növelte a költségvetési kiadásokat: pl. öregségi nyugdíj, a mezőgazdasági támogatások kiterjesztése („Zöld-terv”).
Amíg magas volt a növekedési ráta, a gazdaságpolitika nem számolt nagyobb nehézségekkel. Az adóbevételek nőttek, a katonai kiadások a várakozások alatt maradtak. A növekvő szociális kiadásokat és mezőgazdasági támogatásokat csak tartósan magas növekedési ráta mellett lehetett tartani.
A kartell-ellenes törvény ellenére az ipari koncentráció az 1950-es 1960-as években jelentősen nőtt, különösen a hajógyártásban, a bányászatban, az elektromosiparban, a vegyiparban és az autóiparban. A nagyvállalati szférának az állami segédlettel a piaci verseny területén okozott negatív hatásait az új kis- és közép vállalkozásoknak nyújtott olcsó hitellel és adókedvezménnyel igyekeztek ellensúlyozni, biztosítani a versenyszférát. Hogy az alacsony jövedelműeket segítsék, a reprivatizálásra kerülő vállalatokban számukra részesedést biztosítottak (pl: Volkswagen Művek).
Az 1960-as években a gazdasági helyzet megromlott. Munkaerőhiány lépett fel, a munkaerő egyre drágábbá vált és ez arra ösztönözte a vállalatokat, hogy állótőkével helyettesítsék a munkaerőt. A tőke termelékenysége és a gazdasági növekedés egyaránt hanyatlott. A német gazdaság korábbi jellemzői, a magas növekedési ráta és pénzügyi stabilitás, nem léteztek tovább. 1958 után külső problémák is súlyosbították a helyzetet. A dollár gyengülése miatt a márka a nemzetközi pénzügyi spekuláció célpontjává vált, a beáramló dollár akadályozta a szövetségi bankot a pénzügyi stabilitás biztosításában. 1960 novemberében a spekulációs célú dollár-beáramlás megakadályozására a diszkont rátát 5%-ról 3,5%-ra szállították le, a gazdasági fellendülés közepén. A szövetségi kormány célja a márka felértékelése volt, amelyet 1961 márciusában sikerült elérnie, amikor is 5%-kal értékelték fel a márkát. 1961-ben és 1962-ben az NSZK-ban az infláció 4%-ot ért el, 1963-ban az üzleti ciklus hanyatlása alatt további 3%-kal nőtt. A külföldi valuták beáramlása is tovább folytatódott.
EBBEN A HELYZETBEN erősödött az a meggyőződés, hogy a korábbi pénzügyi politika alkalmatlan eszközeit fel kell cserélni egy szisztematikusan anticiklikus kormányzati politikával. Az 1963-ban alapított Gazdasági Szakértők Bizottsága dolgozta ki a kormányzat új gazdasági és pénzügyi politikáját. 1964-es, első éves jelentésükben javasolták a rugalmas valutaárfolyam bevezetését az importált infláció megállítására. Bár a kormány ezt elutasította, tekintettel az export iparok érdekeire, mégis szükségesnek tartottak bizonyos anticiklikus beavatkozást, de az intenciókat gyorsan elfelejtették.
1964-ben, egy évvel az 1965-ös választások előtt, az 1963-ban kezdődött üzleti ciklus elérte csúcspontját. Ekkor egy anticiklikus pénzügyi politika helyénvaló lett volna. Az állami kiadások csökkentése helyett, néhány költséges gazdasági és szociális program támogatásával növelték a kiadásokat. 1956/57-tel ellentétben a gazdaság rosszabb helyzete miatt ez a lépés nagyobb problémákat jelentett. 1965 végén a külső és a belső kereslet összehúzódott. A szövetségi kiadások meghaladták a költségvetési előirányzatokat és gyorsabban nőttek, mint a nemzeti jövedelem.
1965-ben és 1966-ban a Bundesbank folytatta harcát az infláció ellen, a diszkont rátát 5%-ra emelték. Mivel az adóbevételek jóval elmaradtak a várakozásoktól, a kormány 1965. december 20-án kiadta a költségvetés stabilizálásáról szóló törvényt (Haushaltssicherungsgesetz), amellyel néhány költségvetési programot felfüggesztettek. A pénzügyi nehézségek, a magas kamatok, az állam és a helyi hatóságok által megnyirbált beruházások súlyosbították a ciklikus visszaesést. A költségvetés nehéz helyzetének orvoslására, Erhard kancellár az adók növelését javasolta, amelyet azonban a FDP — a CDU koalíciós partnere — elutasított. Ezért, de természetesen más okok miatt is, a koalíció felbomlott és ez vezetett Erhard bukásához, a szociális piacgazdaság koncepciójához igazodó gazdaságpolitikát felváltotta egy szisztematikusan antikciklikus gazdaságpolitika.
 
5. ÁLLAMI PÉNZÜGYEK
 
Az elmúlt száz esztendő alatt az állam részesedése a GDP-ből gyorsan nőtt. 1881-ben 11% körüli volt, 1913-ban 15%, 1928-ban több mint 25%, 1960-ban 31%, 37% 1969-ben és közel 49% 1982-ben. Az NSZK alaptörvénye szerint az adóbevételeken három kormányzati egység osztozott, a szövetségi kormány, az egyes szövetségi államok kormányai és a helyhatóságok. A Szövetségi kormánynak jutottak a fogyasztási adók — a söradó kivételével —> a vámok, az állami monopóliumokból származó bevételek és a forgalmi adó. A szövetségi államoknál maradt az ingatlanadó, az autók után fizetett adók és a söradó. A helyhatóságok gazdálkodhattak a foglalkozási adóval és a földadóval A jövedelemadó és a társasági adó megoszlott a szövetségi kormány és a szövetségi államok között. A szövetségi kormány adóbevételeit és kiadásait 1950-85 között (1970-es árakon) az 1. ábra mutatja. (Forrás: Braun, 1990,177. p.)
A szövetségi államok közötti gazdasági és szociális különbségek kiegyenlítését az alaptörvény az adóbevételek átcsoportosításával érte el.
Az 1955 előtti adórendszert a magas adókulcsok jellemezték, bizonyos társadalmi csoportok adómentessége (pl. menekültek) és a beruházások ösztönzése (Az adóbevételek megoszlását lásd 3. tábla.) Az 1955-ös adóreform jelentős változásokat hozott. Csökkentették a jövedelemadó-kulcsokat, más adókat viszont emeltek illetve újakat vezettek be (pl. motoradó, nyersolajadó). A legfontosabb adóvá, 1968-as bevezetése után, a forgalmi adó vált, miközben a többi adófajta jelentősége fokozatosan csökkent.
Az alaptörvény szabályozta az egyes kormányzati szektorok feladatát, a kiadásokat. A szövetségi kormány felelt a társadalombiztosításért és védelmi kiadásokért, a szövetségi államok az oktatásért és a helyhatóságok az egészségügyért. Az 1950-es évektől erősödött a szövetségi kormány beavatkozása a szövetségi államok pénzügyeibe, elsősorban a felsőoktatási programok támogatásával és a regionális fejlesztések kapcsán. (A kiadások megoszlását lásd 4. tábla)
A szövetségi kormány, a szövetségi államok és a helyhatóságok adóssága 1950 és 1985 között 20,6 milliárd márkáról 760,2 milliárd márkára nőtt. Az 1960-as évekig a szövetségi kormány adósságai nagyrészt a „Harmadik Birodalom” adósságaiból álltak. 1967 után
nőtt meg jelentősen az államadósság, amikor a kormányzat beruházási programokhoz nyújtott segítséget. Az államadósság növekedésének újabb szakasza 1974/75 után kezdődött. (Az államadósság alakulására lásd 2. ábra.)
Az 1950-es évek pénzügyi politikáját elsősorban a gazdasági növekedés támogatása jellemezte. A beruházásokat és a lakásépítést támogatták pénzügyi eszközökkel. A szociálpolitikát a háború okozta nehézségek orvoslása befolyásolta alapvetően.
1953-ban deklarálta a kormány a társadalombiztosítási rendszer kiterjesztését. 1954-től fizettek családi pótlékot. Az 1955-ös mezőgazdasági törvénnyel igyekeztek biztosítani, hogy a gazdálkodók jövedelmei ne maradjanak el az ipari munkások jövedelmei mögött. 1957-től lehetővé tették a nyugdíjak indexálását. 1959 és 1961 között kibővítették az egészségügyi szolgáltatásokat. A szociálpolitika kiterjesztését 1966-ig a gazdasági növekedést tette lehetővé.
 
6. A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS
 
1949 és 1985 között igen jelentős gazdasági növekedés tapasztalható a Német Szövetségi Köztársaságban, bár a növekedési ütem folyamatosan csökkent. (Lásd 3. ábra.) Az 1950-es években a reál output kb. 8%-kal növekedett évente, amely ezidőben Európában a leggyorsabb. 1960-tól a munkanélküliség 1% alá esett, az infláció alacsony volt. A folyó fizetési mérleg 1951-től többletet mutatott és a Német Szövetségi Köztársaság részesedése a világ ipari exportjából megháromszorozódott.
Bár a növekedési ütem az 1960-as években csökkent, mégis jelentős maradt Mint az 1950es években, az exportnövekedés a meghatározó, az exporttöbblet azonban inflációhoz vezetett. A kormányzat elsősorban a külső stabilitásra összpontosított és nem a belsőre, noha mindkettő szoros kapcsolatban áll egymással. (Winkel, 1974,78-85. p.)
Főleg a munkaerő alacsonyabb kínálati rugalmasságával magyarázható az 1960-as évek alacsonyabb növekedési üteme. A teljes foglalkoztatottsággal a gazdaság beleütközött a kínálati határba. (Smith, 1983, 34. p.) Ennek okai: a népesség korösszetételének változása, a hosszabb oktatási-képzési időszak, a korábbi nyugdíjazás. A berlini fal 1961. augusztusi megépítése megállította a bevándorlást Kelet-Németországból, amely fontos szerepet játszott a Német Szövetségi Köztársaság gazdaságának magasan képzett munkaerővel való ellátásában. A növekvő munkaerőhiány miatt megkezdődött a munkaerő toborzása Dél- és Délkelet-Európából, Olaszországból, Spanyolországból, Görögországból, Jugoszláviából és Törökországból. A „vendégmunkások” — 1960-ban 250.000, 1970-ben 1,8 millió — nem voltak olyan szakképzettek, mint az 1950-es években Kelet-Németországból „áttelepült” munkaerő. A „vendégmunkások” beilleszkedése jelentős szociális és kulturális feszültségekkel járt. A foglalkozási mobilitás és a munkaerő termelékenysége, amely az 1950-es években magas volt, az 1960-as években számottevően csökkent.
Az ipar erre a problémára a termelés tőke-intenzív módszereinek bevezetésével reagált, amely jelentősen megnövelte a kibocsátást. A megtermelt javak egy jelentős részét exportálták, amelyet az alulértékelt német márka támogatott. Az 1960-as években jelentkező infláció a németekben komoly aggodalmat keltett az 1920-as évek tapasztalatai miatt A kötött valutaárfolyamok és az alulértékelt német márka nehezítette az infláció elkerülését, mivel a fizetési mérleg többlete a pénzkínálat állandó növekedését okozta.
Az 1970-es években a gazdasági növekedés üteme tovább csökkent és romlottak a gazdasági növekedés feltételei is. Az infláció és a munkanélküliség emelkedett, a jövedelmek növekedési üteme csökkent. Míg korábban a szakképzett munkaerő hiánya akadályozta a növekedést, addig az 1970-es években a munkaerőnek technikával való kiváltása és az 1974-75-ös recesszió együttes hatásaként a megszűnő munkahelyek száma gyorsan nőtt. Az 1975-ös 1 milliós munkanélküliség kétszer magasabb volt, mint az 1967-es érték.
Az 1970-es évek közepének ciklikus hanyatlása után a növekedés az évtized második felében alacsonyabb volt, mint az évtized első felében. A gazdaságot több probléma szorongatta: az első olajsokk után alacsony beruházási ráta, a külkereskedelmi feltételek romlása, lebegő dollárárfolyam, az infláció növekedett, az energiaárak emelkedtek — bár az OPEC országokba irányuló export nőtt —, a népesség növekedésének hanyatlása, amely csökkentette a kereslet növekedésének ütemét. A fogyasztói javak piaca telítődött, új termékek — hi-fi és videókészülékek — megjelenése sem tudta a csökkenést megállítani. A magas közületi kiadások csökkentették a magán beruházásokat, és ez a magas munkanélküliség mellett csökkentette a belső keresletet.
Az 1980-as évek elejének alacsony növekedési rátája az 1978. évi drasztikus olajár emelkedésnek tudható be, valamint a restrikciós gazdaság- és pénzügyi politikának. A folyamatot erősítette a német márka külföldi értékének csökkenése, a német és az amerikai kamatlábak különbsége, az emelkedő olajár hatása és az import árak növekedése. 1983-tól a Német Szövetségi Köztársaság gazdaságának talpraállása tapasztalható, amelyet a belső és a külső kereslet növekedése, az alacsony nyersanyag árak támogattak, 1985-ben a külkereskedelmi többlet elérte a GNP 2%-át.
A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS CIKLUSAI AZ 1950 és 1982 közötti IDŐSZAKBAN nyolc növekedési ciklusra oszthatóak. (Lásd 3. ábra.) A ciklusok időtartama kettő és öt év között változott, de általában négy évig tartott. A nyolc ciklusból öt esetében a növekedési ütem még a recesszió idején is pozitív értődik: az első három, az ötödik és a hatodik esetében. Az 1960-as évek közepétől a növekedési ciklusokat felváltották az „igazi” üzleti ciklusok A 3. ábra azt mutatja, hogy az 1950 és 1985 közötti ciklusok különböző erősségűek voltak Általánosan megállapítható, hogy a viszonylagos gyors fellendülést gyenge hanyatlás követte, a relatívan gyenge fellendülést viszont erős visszaesés. A ciklusok mélypontjainak többsége a növekedési trend alá esett, az 1954-es, az 1971-es és az 1977-es kivételével. Sajátossága még az 1950 és 1982 közötti ciklikus változásoknak, hogy négy hosszabb ciklus is elkülöníthető: 1950-58,1959-67, 1968-75 és 1976-82 Ez a gazdaság ciklikus mozgásának azon sajátosságát bizonyítja, hogy ti. a különböző ciklusok átfedik egymást A rövid távú „Kitchen ciklusok”, amelyek 40 hónap hosszúságúak, együtt jelentkeznek a közép távú, 7-9 éves „Juglar ciklusokkal”.
Az első ciklus 1950-től 1954-ig tartott. A gyors fellendülés az 1948-as valutareformnak köszönhető, amelyet visszaesés követett növekvő munkanélküliséggel (1948 júliusában 450.000,1949. júliusában 1,3 millió munkanélkülit regisztráltak). Az 1950-es évek fellendülése a kormány gazdaságpolitikájának az eredménye, különösen a foglalkoztatási és építési programok, a növekvő export segítették. Nem elhanyagolható az 1950 júniusában kirobbant koreai háború hatása sem. Az export okozta „boom”-ot 1950-51 fordulóján a szénbányászaiban, a vas- és acéliparban és az energetikai iparban jelentkező szűk keresztmetszetek megfordították. A következő fellendülés az 1954-es adóreformmal, a további liberalizációval, az USA növekvő keresletével hozható összefüggésbe. A csúcspont 1955, amikor a Német Szövetségi Köztársaságban először érték el a teljes foglalkoztatást. A fellendülést a restrikciós pénzügyi politika törte meg. Az első két ciklusban az árak éves átlagos növekedése 2% volt.
A harmadik ciklust — 1958/59-től 1963-ig, 1960-as csúccsal — elsősorban az erős külföldi kereslet okozta. A német márka 1961-es újraértékelése és az építkezési program csökkentése ellentétes hatást gyakorolt. A fellendülés ebben a ciklusban is az exportnak volt köszönhető, mivel az alacsony infláció, a magas termelékenység, a költségek csekély emelkedése kedvező export árak elérését tette lehetővé.
A negyedik ciklus 1963 végén kezdődött, újra az export-kereslet növekedésével. Az 1964-es csúcstól 1966/67-ig tartott a visszaesés. Bár a ciklus túlhaladt a csúcson, 1965-ben még jelentős volt a kereslet és az infláció emelkedett, főleg a magas közkiadások miatt. Az infláció megfékezésére és a gazdaság stabilizálására a gazdaságpolitika 1965-ben a közkiadások csökkentését határozta el. Ennek hatása 1966-ban jelentkezett, mialatt a magán beruházások hanyatlottak, romlottak a profit várakozások a relatívan magas bérköltségek miatt. A recesszió után a használaton kívüli kapacitások beáramlása a termelésbe megkímélte az ipart a további beruházásoktól. Az anticiklikus fiskális és monetáris politika segítségével 1967-et követően újabb fellendülés kezdődött a belső kereslet, amely elsősorban a beruházási javak piacán jelentkezett. A gyorsan növekvő kereslet 1968-tól inflációt okozott. Az 1970-es évtized visszaeséssel kezdődött és az infláció is magas maradt. Az export növekedése által kiváltott új fellendülés 1972-ben kezdődött és 1973-ban érte el csúcspontját 1973-ban a pénzügyminisztérium és a Bundesbank megegyezett abban, hogy fiskális és monetáris politika eszközeivel kell megelőzni a túlfűtött gazdaság kialakulását. A DM árfolyamának „szabályozott lebegtetésre” való áttérése után, 1973 tavaszán, a pénzügyi politika megszorító jellegűvé vált 1973 májusában a Szövetségi Kormány elfogadott egy szigorú antiinflációs programot. Következményeként a külső kereslet és a kibocsátás csökkent, a munkanélküliség nőtt
AZ 1973. OKTÓBERI OLAJÁR-VÁLSÁG kitörése drámaian súlyosbította a helyzetet. A nyersolajár megháromszorozódásának ár-inflációs és kereslet-deflációs hatása volt 1974 után a bértárgyalásokon az inflációs várakozások nagy szerepet játszottak. Az évenkénti szerződéses bérek átlagosan 14%-kal emelkedtek, ez az emelkedés magában foglalta a járulékos juttatásokat is. Ez a folytatódó szigorú monetáris politikával együtt a profit szűkülését eredményezte, amelyre az ipar a beruházások és foglalkoztatás kurtításával válaszolt A világgazdaság hanyatlása tovább súlyosbította a helyzetet A restriktív fiskális és monetáris politika enyhülése, a külföldi kereslet növekedése 1975 második felében fellendülést generált, bár azt nem követte a beruházási kereslet növekedése. A szerény fellendülés 1977 végéig tartott. E szakaszt összehasonlítva az 1963-as recesszió utáni fejlődéssel, a beruházás 1967 után 1975-ben volt a legkisebb. Az 1975-ös válságot követően jelentősen romlott a folyó fizetési mérleg és jelentősen nőtt az államadósság.
Az 1975-ös fellendülést követte egy „mini” hanyatlás 197g közepéig és egy „mini” fellendülés, amely 1980-ban ért véget. Mindkettőt a viszonylag alacsony kapacitás-kihasználás és az alacsony beruházási ráta jellemezte. A háború utáni recessziók rövidek voltak — átlagban egy évig tartottak —, a 70-es évtized utáni recessziók hosszabb ideig tartottak, gyakran három évig.
Az 1979-80-as olajáremelkedés után az export jelentősen visszaesett az 1980-82-es recessziós időszakban. Az 1981-es valutaleértékelés 1982-től fejtette ki hatását egy rövid fellendülés keretében. 1984-től egy újabb visszaesés vette kezdetét.

 
(A dolgozat a Privatizációs Kutatóintézetnek készített tanulmány alapján készült.)


 
Irodalom
 
Abelshauser, W. (1982): West German Economic Recovery 1945-1951: A Reassesssment Three Banks Review; (No. 135.): 34-53.pp.;
Benz, W. (1984): Von der Besatzungsherrschaft zur Bundesrepublik Stationen einer Staatsgründung 1946-1949. Frankfurt am Main: Fischer;
Berchahn, V. R. (1982) Modem Germany. Society, Economy and Politics in the Twentieth Century. Cambridge: Cambridge University Press;
braun, H-J. (1990): The German Economy in the Twentieth Century. London: Routledge;
Erhard, L. (1962): Deutsche Wirtschaftspolitik. Der Weg der Sozialen Marktwirtschaft. Frankfurt am M.-Düsseldorf-Wien;
Gimbel, J. (1976): The Origins of the Marshall Plan. Stanford: Stanford Univ. Press;
Grosser, D. (ed.) (1985): Der Staat in der Wirtschaft der Bundesrepublik. Opladen: Leske & Budrich;
Hardach, G. (1980): The Political Economy of Germany in the Twentieth Century. Berkeley-Los Angeles-London: Univ. of Califomia Press;
Heusgen, Ch. (1981): Ludwig Erhards Lehre von der Sozialen Marktwirschaft. Ursprunge, Kerngehalt, Wandlungen. Stuttgart-Beme: Haupt;
Henníngs, K. H. (1982): West Germany. Boltho, A. (ed.): The European Economy. Growth and Crisis. Oxford: Oxford Univ. Press;
Hogan, M. J. (1987): The Marshall Plan. America, Britain and the Reconstruction of Western Europe 1947-1952 New York Cambridge University Press;
Kellenbenz, PL (181): Deutsche Wirtschaftsgeschichte. München: Beck;
Klein, P. A (1980): Postwar Growth Cycles in the German Economy.
Schrőder, W. PL-Spree, R. (eds.): Historische Konjunkturforschung. Stuttgart: Klett; 115-140. pp
Klump, R. (1985): Wirtschaftsgeschichte der Bundesrepublik Deutschland. Zur Kritik neuerer wirtschatshistorischer Interpretationen aus ordnungspolitischer Sicht Stuttgart: Steiner;
Knapp, M. (1981): Reconstruction and West-Integration; The Impact of the Marshall Plan on Germany. Zeitschrift über die gesammte Staatwissenschaft, 137.;
von Lieberman, S. (1977): The Growth of European mixed Economies 1945-1970. Cambridge (Mass.): Schenkman;
Milward, A S. (1984): The Reconstruction of Western Europe 1945-1951. London: Methuen;
Mihályi Péter (1989): Az NSZK gazdaságpolitikája. Budapest: Kossuth
Scharf, C.-Schröder, H-J. (eds.) (1977): Polítische und ökonomische Stabilisierung Westdeutschlands 1945-1949. Wiesbaden: Steiner.
Schröder, W. H.-Spree, R. (eds.) (1980): Historische Konjunkturforschung. Stuttgart: Klett;
Smith, O. (1983): The West German Economy. London: Croom Helm;
Saommarjva, A.-Tullio, G. (1987): Germán Macroeconomic History, 1880-1979. A Study on the Effects of Economic Policy on Inflation, Currency Depreriation and Growth. New York St. Martin's Press;
Stokes, R. G. (1988): Dívide and Prosper. The Heirs of LG. Farben under Allied Authority 1945-1951. Berkeley-Los Angeles-London: Univ. of Califomia Press;
Wandel, E. (1979): Historical Developments Prior to the Germán Currency Reform of 1948. Zeitschrift für die gesamte Staatwissenschaft 135. vol. 3.320-331. pp;
Winkel, H. A. (1974): Die Wirtschaft im geteílten Deutschland 1945-1970. Wiesbaden: Steiner;
WInkel, H. A (ed.) (1979): Politische Weichenstellungen im Nachkriegsdeutschland 1945-1953. Göttingen: Vandenhoeck and Ruprecht.


« vissza