Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A német talpraállás 1945 után 1. rész

A NÉMET TALPRAÁLLÁS

 
Gazdaságpolitika és gazdasági növekedés Németország nyugati régióiban 1945 után — I. rész

 
AZ AKTUÁLPOLITIKAI HIVATKOZÁSOKAT követően egyre több elemző tanulmány lát napvilágot, amely a Magyarország által követni szándékozott szociális piacgazdaság létrejöttével és működésével foglalkozik. Jelen tanulmány, ha vázlatosan is, szeretné a nyugat-német gazdasági siker feltételrendszerét és statisztikailag megragadható, gazdasági növekedési mutatókban testet öltő eredményeit bemutatni.
Az első részben vázoljuk Németország nyugati régióinak 1945 utáni gazdasági „start” helyzetét. A második részben ismertetjük a Szövetségesek politikáját, a Marshall-tervet és az 1948-as valutareformot. A harmadik részben foglalkozunk LUDWIG ERHARD 1948 és 1966 közötti gazdaságpolitikájával. És végül a tanulmány záró fejezetében a nyugat-német gazdasági növekedésről szólunk.
A magyar gazdaságtörténet-írás adós az 1945 utáni német gazdaságtörténet alapos és torzításoktól mentes feldolgozásával, ezért célszerűnek láttuk a felhasznált irodalom részben részletes bibliográfiai közlését a témára vonatkozó nemzetközi szakirodalomból.

 
1. Németország gazdasági helyzete a II. világháború után

 
A II. világháború után úgy tűnt föl, hogy Németországban teljesen megállt a gazdasági élet. Németország számára a II. világháború eredménye a pusztulás volt: kb. 8 millió német halt meg, közülük 3 millió civil. Több mint 4 millió német megsérült és katonák milliói voltak hadifogolytáborokban. A lakáshelyzet katasztrofális volt, 17,1 millió lakás közül 3,4 millió elpusztult és további 30% súlyosan megsérült. A menekültek és a „Reich” keleti feléről elűzöttek nehezen találtak lakást. A német közlekedési rendszer nagy mértékben pusztult a háború utolsó hónapjaiban, következésképpen a német gazdaság számos regionális gazdaságra bomlott. A helyzetet tovább nehezítette az energiaválság, főleg a szénhiány.
A területi veszteségek a „Harmadik Birodalom” 25%-át tették ki. A Szudéta-vidék visszakerült Csehszlovákiához, Franciaország nemcsak Elzász-Lotharingiát vette át, hanem tényleges hatalomra tett szert a Saar-vidéken. Lengyelország területeket kapott az Odera-Neisse folyókig (ez magába foglalta a nyersanyagokban igen gazdag Felső-Sziléziát), Szovjetunió kapta Königsberget és Kelet-Poroszország északi részét, Ausztria visszanyerte függetlenségét. A „Birodalom” keleti részén élő német nemzetiségűeket elűzték. Bár Nyugat-Németország megtartotta a „Birodalom” ipari kapacitásainak 60%-át, gazdag mezőgazdasági területeket veszített keleten. (A háborús veszteségek összefoglalását lásd Braun, 1990 144. p.)
1944 nyarán az USA pénzügyminisztere, Henry MORGENTHAU, Németország teljes dezindusztrializálását és reagrárosítását javasolta. Ez magában foglalta a német gépipar, elektromosipar és vegyipar lerombolását, a német gazdaság átalakítását egy preindusztriális agrárgazdasággá. 1945 júliusában-augusztusában a potsdami konferencián megvitatták Németország politikai és gazdasági jövőjét. Bár a Szövetségesek nem voltak politikailag érdekeltek a Morgenthau-terv megvalósításában, határozottan törekedtek a német gazdasági erő megtörésére, főleg a hadiipar és a „túlzott ipari kapacitások” korlátozására.
1946. március 28-án a Szövetséges Ellenőrző Bizottság megjelentette az „Ipar-szint Terv”-et, amelyben a német ipari üzemek leszerelését határozták meg. A terv a német ipari termelést az 1938-as szint 50-55%-ára csökkentette volna, amely a gazdasági világválság alatti, az 1932-es ipari szintnek felelt volna meg.
KEZDETTŐL BÍRÁLTÁK AZ USA-BAN a Szövetségesek leszerelési politikáját. A bírálat azt követően erősödött föl, amikor komoly ellentétek kezdtek jelentkezni az USA és a Szovjetunió között. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a termelő berendezések leszerelése hatástalan eszköze a jóvátételnek. Ezekből következett, hogy az 1947. augusztus 26-i „Második Ipari-szint Terv” a német ipari termelés értékét az 1936-os szint 90-95%-ában engedte meg. A leszerelések ugyan folytatódtak, bár kisebb mértékben, 1951 áprilisában állították le azokat teljesen. A nyugati Szövetségesek a kapott jóvátételt 1,5 milliád DM-ra tették, míg a németek 5 milliárd DM-ot számítottak, amely közelebb lehet a valóságos értékhez, mint a Szövetségesek számítása. A szovjet megszállási övezetben a leszerelés ennél nagyságrendileg nagyobb volt, 1945 és 1953 között kb. 50 milliárd DM. (Smith, 1983,14. p.)
A Szövetségesek jóvátételi politikája nyilvánvalóan előnytelen volt a német gazdaság számára, mivel a leszerelés az újonnan épített üzemeket érintette. Mégsem lehet mértéktelennek tartani a leszereléseket, mivel a német termelőkapacitások a leszerelések ellenére is nagyobbak voltak az 1936-os szintnél, minthogy jelentős modernizáció és fejlesztés játszódott le a háborús években. A leszerelés összességében a háború előtti német ipari tőke 5%-át tette ki. A leszerelt üzemeket a Marshall-terv beindulása után gyakran modernebbekkel váltották fel, ezek jelentős szerepre tettek szert a német iparban. A leszerelések haszna a megszálló országok számára sem volt olyan előnyös, mint ahogy kezdetben hitték, mert nehézségek jelentkeztek a leszerelt berendezések elszállításakor a rossz közlekedési viszonyok miatt. (Winkel, 1974, 48. p.)

 
2. A szövetségesek politikája és a Marshall-terv

 
A POTSDAMI KONFERENCIA után egyre nőtt azoknak az amerikai politikusoknak a száma, akik szerint a jóvátétel és a dezintegráció által gyengülő német gazdaság nem szolgálja az amerikai érdekeket Európában. JAMES F. BYRNES amerikai külügyminiszter 1946. szeptember 6-i stuttgarti beszédében rámutatott arra, hogy a német gazdasággal kapcsolatos problémák megoldása nem a leépítéssel, hanem a német ipar rekonstrukciójával érhető el. Ez magában foglalta a megszállt nyugati zónákban a Szövetségesek közötti együttműködést és a német önkormányzat korlátozott kiterjesztését. Az angolok alapvetően egyetértettek ezzel a politikával, bár az angol felfogás a társadalmi és gazdasági rendszer kérdéséiben eltért az amerikaiaktól. (Wingel, 1979) Franciaország kezdetben tartózkodott a szoros együttműködéstől a Németországgal szembeni területi követelései miatt. Franciaország egy gyenge Németországban volt érdekelt, hogy régi ellenfele ne veszélyeztesse többé az ő és Európa biztonságát. Franciaország vissza akarta szerezni világhatalmi helyzetét, azt remélte, hogy szabadon hozzájuthat német gazdasági erőforrásokhoz. (Schart-Schröder (1977)) A Szovjetunió a nyugati Szövetségesek közötti együttműködési szándékot a potsdami megállapodások megsértésének tekintette. A megszállási övezetében elképzelt gazdasági és politikai rendszer értékei alapvetően tértek el nyugatiak elképzeléseitől, a két nézetrendszer összeegyeztethetetlennek bizonyult. (Winkel, 1974 16-25. p.)
A hatékonyság növelése érdekében a menekült kérdés és a gazdasági erőforrások elosztása területén 1946 júliusában tárgyalások kezdődtek az angolszász szövetségesek között a két zóna egyesítéséről Az Egyesült Gazdasági Régió (Vereinigtes Wirtschaftsgebiet, röviden Bizone) létrehozása után 1947. július 11-én megalakították a német Gazdasági Tanácsot (Wirtschaftsrat), amely a Bizoné Gazdasági Ellenőrző Bizottságának (Bipartite Economic Control Group, BICO) felügyelete alatt adminisztratív feladatokat látott el. A BICO már 1947 januárjában javasolta egy a Bizone termelésének és exportjának foglalkozására vonatkozó tervezet elkészítését. Ezt a Gazdasági Tanács 1947 februárjában elkészítette. A tervezet elsősorban a széntermelés fokozásával foglalkozott. 1947. június 10-én A Bizone katonai adminisztrációja felállított egy végrehajtó bizottságot, amely a Gazdasági Tanáccsal együtt a parlament alapjául szolgált és fontos lépésnek tekinthető a Német Szövetségi Köztársaság 1949-es megalapításához vezető úton. (Benz, 1984)
1947-től a francia kormányzat elkezdett szorosabban együttműködni a Bizone irányításával, amely először abban nyilvánult meg, hogy több menekültet fogadtak be, mint azelőtt. 1949 tavaszán a három nyugati zóna TRIZONE-ként egyesült, amely újabb lépés volt a Német Szövetségi Köztársaság létrehozása felé.
Azért, hogy lehetetlenné váljék Németország jövőbeli hadviselése, hogy megalkossák a német gazdaság és társadalom demokratikus szerkezetét, a Szövetségesek Potsdamban kidolgoztak egy tervezetet a gazdasági hatalom „túlzott koncentrációjának” megszüntetésére. A „túlzott koncentrációnak” a kartelleket és a kartellszerű vállalatokat tartották, azokat, amelyek több mint 10.000 főt foglalkoztattak, a francia zónában azokat, amelyek 50 millió DM állóeszközzel rendelkeztek. A Szövetséges katonai kormányzat dekoncentrációs csoportja határozta meg a dekoncentrálásra kerülő vállalatokat és a dekoncentráció mértékét.
Főleg három szektort érintett a dekoncentráció: a vegyipart (IG Farben), (Stokes, 1988) a vas- és acélipart (Montan) és a bankszférát. Az IG Farben-t három vállalatra osztották szét: BASF (Badische Anilin- und Sodafabrik), BAYER és HOECHST. Ezek a vállalatok a dekoncentrálás után is jelentős gazdasági erővel rendelkeztek. A dekoncentráció előtt 12 vas és acélipari vállalat adta az acéltermelés 90%-át és több, mint 50 %-át a széntermelésnek. Ezt a konglomerátumot osztották fel 28 vállalatra, amelyek között semmiféle kapcsolat nem lehetett. Az 1926-ban alapított Vereinigte Stahlwerke-t 13, egymástól független vállalatra bontották. Szigorúan gazdasági szempontból ez a dekoncentrációs politika nagyon kemény volt, mivel létező és jól működő gazdasági kapcsolatokat szakított szét. A bankszférában a „három nagy” (Deutsche Bank, Dresdner Bank, Commerzbank) dekoncentrációja viszont elmaradt és a rekonstrukció a korábbi status quot állította vissza. (Smith, 1983) A dekoncentráció gazdasági racionalitásának további vizsgálata nélkül is megállapítható a közvetlen kapcsolat a Szövetségesek dekoncentrációs politikája és a Német Szövetségi Köztársaság későbbi anti-tröszt politikája között. 1957-től az anti-tröszt politika azon vállalatok ellen irányult, amelyek gazdasági erejüknél fogva korlátozták a versenyt és ellenőrizték a piacot.

1946-BAN, A SÚLYOS GAZDASÁGI HELYZET KÖNNYÍTÉSÉRE, elsősorban az élemiszerellátás javítására, az amerikai kormányzat és magán szervezetek komoly segélyprogramokat hoztak létre. Különösen fontos volt az UNRRA (United Nations Reconstruction and Rehabilitation Administration), amely a hontalanokat segítette. A CARE (Cooperative fór American Remittances to Europe), amely 1946-tól élelmiszer csomagokat küldött az éhezőknek. (Winkel, 1974) A GARIOA (Government and Relief in Occupied Areas), amelyet az USA háborús minisztériuma pénzelt, abból a célból, hogy a megszálló hatóságok megelőzzék a betegségeket.
A GARIOA küldemények elsősorban élelmiszerekből álltak, de tartalmaztak műtrágyát, vetőmagot, olajat, gyógyszereket is. 1945 júliusa és 1950 márciusa között az értéke kb. 1,62 milliárd $-ra tehető, amellyel felülmúlta a Marshall Tervet, amelynek összege az 1948-as alapítástól 1952. december 31-ig 1,1,537 milliárd $. 1945 és 1948 között a Trizone importjának 65-70 %-át évente a külföldi segélyek finanszírozták, elsősorban a GARIOA. A brit zónában britek fedezték a segélyeket, egy a GARIOA-hoz hasonló szervezeten keresztül, de kisebb összegben. (A segélyek és a Marshall-terv adatairól lásd részletesen Knapp, 1981 19-43. pp.)

 
A Marshall-terv és a valutareform

 
A SZÖVETSÉGESEK SEGÉLYPROGRAMJAI ténylegesen enyhítették a nehéz gazdasági helyzetet, de súlyos problémákat okozott 1946 /47 rossz mezőgazdasági termése és a nem hatékony ipari termelés. A politikai helyzet stabilizálására G. Marshall 1947. június 5-i harvardi beszédében meghirdette az European Recovery Program-ot (ERP-t), vagy ahogy később nevezték, a Marshall-tervet. Ez a terv azt a célt szolgálta, hogy Nyugat-Európát kivezesse a nehéz gazdasági helyzetből és hogy liberális gazdasági rendszert hozzon létre. Mivel a nyugat-európai nemzetek amerikai segélyeket kaptak, el kellett fogadniuk a szorosabb gazdasági és politikai együttműködést. Az ERP feltételei olyanok voltak, hogy a szovjet megszállási terület és az egyre inkább szovjet befolyás alá kerülő kelet-európai államok nem vettek részt a programban.
1948. április 16-án megalakult az Organization for European Economic Cooperation (OEEC), amely adminisztratív szervezetként biztosította, hogy az amerikai segélyek gazdasági és politikai hatása megfeleljen ez elvárásoknak. (Milward, 1984, 168-195. p.) A Német Szövetségi Köztársaság létrehozásáig a katonai kormányzók képviselték a szervezetben Németország nyugati területeit. Bár Nyugat-Németország veszteségei nagyobbak voltak, mint a nyugati országoké, részesedése a Marshall-terv a Segélyeiből kisebb volt, mint Angliáé és Franciaországé.
A Marshall-tervnek két formája volt. Egyrészt hiteleket nyújtottak termékek és szolgáltatások vásárlására az USA-ból. Másrészt kétoldalú alapokat hoztak létre. Az 1948. júliusi ERP megállapodás értelmében a németországi átvevők az ERP importért német valutával fizettek, amelyet egy számlán tartottak nyilván az ERP Special Fund-on (ERP-Sondervermögen) keresztül a Bank Deutscher Lander-nél. (Abelshauser, 1982 44. p.) Erről a számláról hitelt vehetnek fel nyugat-németországi és nyugat-berlini beruházásokhoz. Az importálók beruházási és amortizációs összegeket fizettek erre a számlára, amely forgótőke alappá vált és a legutolsó időkig használták.
A közművek és a közlekedés helyreállítását, fejlesztését döntő mértékben a Marshall-tervből finanszírozták (kb. az alap 50 %-a), de a vas- és acélipar is jelentős mértékben részesedett a segélyből. Az 1950-es évektől az alapot a nyugat-berlini beruházásokra fordították, illetve a Német Szövetségi Köztársaság határmenti, gazdaságilag elmaradottabb területeit támogatták.
A Marshall-terv segélyeire alapozott beruházások kumulatív hatásukból eredően jelentősebbek voltak az ERP hiteleknél. 1949-ben az ERP hitelek a kereskedelmi és ipari beruházások 6,4 %-át finanszírozták, 1950-ben maximum 8,6 %-át. (Knapp, 1981 425. p.)

AZ ERP TECHNIKAI SEGÍTSÉGNYÚJTÓ PROGRAMJAI is fontos szerepet játszottak. Német közgazdászok, üzletemberek és mérnökök látogattak az USA-ba, ahol a management és a termelés legújabb eredményeit tanulmányozták. Amerikai mérnökök és üzletemberek konzultánsként segítették a német vállalatokat.
A nyugat-német gazdasági és politikai újjászületés alig képzelhető el a Marshall-terv nélkül. A mai napig vitatott, hogy a Marshall-terv előtt megindult német gazdasági növekedés vajon önfenntartóvá vált volna és hogy az amerikai segítség váltotta-e ki a gazdasági helyreállítást. (Az eltérő álláspontokra lásd egyfelől Klemm-Trittel, 1987, másfelől Abelshauser, 1982.) Több mint valószínű, hogy az egyébként törékeny gazdasági növekedést az ERP segítség erősítette meg. Gazdasági ágazatok a termelés megindulását az ERP hiteleknek és alapoknak köszönhetik. A német textilipart az amerikai nyersanyagszállítók indították be. ERP alapok segítségével kezdték meg a termelést a villamosenergetikai iparban, amely az ipari termelés növekedéséhez járult hozzá.
A nyugat-német valutareformot a Marshall-tervvel összhangban tervezték és a Marshall-tervhez hasonló hatásokat váltott ki. Az élelmiszer- és nyersanyaghiány miatt fenn kellett tartani a háború alatti elosztási rendszert, az árak és bérek ellenőrzését, amely a fekete piac növekedéséhez és barter kereskedelemhez vezetett. A magas kereslet és az alacsony kínálat inflációt okozott, amellyel a Szövetségesek elosztó és ellenőrző rendszere alig tudott megbirkózni. Gazdasági és politikai okok szükségessé tették a pénzkínálat szűkítését, az állami és magán pénzügyek újrarendezését.
A német hatóságok eredménytelen kísérletei után három közgazdász: G. CLOM, R. W. GOLDSMITH és J. DODGE terjesztett elő tervet 1946. május 20-án — a későbbi Colm-Dodge-Goldsmith-terv — amelyet az amerikai katonai kormányhatóság részére dolgoztak ki. Ez lett az alapja az 1948. június 20-21-i valutareformnak.
A valutareform előkészületei a legnagyobb titoktartás mellett folytak, szoros nyugati szövetséges katonai ellenőrzés alatt. Az amerikai vezetés már 1947 őszén döntést hozott az új német bankjegy nyomásáról és a valutareformról. Kezdetben „négyzónás” valutareformot kívántak megvalósítani, tehát a szovjet megszállási övezetre is vonatkoztak a tervek. 1948 tavaszán látszólat az új bankjegy nyomásának helye körül mérgesedett el a vita az amerikaiak és a szovjetek között és vezetett szakításra a közös valutareformmal kapcsolatban.
1947 novemberében az Operation Bird Dog fedőnevű akció keretében az USA-ból Európába szállították az új márkát. Bremerhaven kikötőjéből különvonatokkal szállították a bankjegyeket Frankfurtba, a birodalmi bank ottani épületének pincéjébe. Innen 1948. június 11-e és 15-e között szigorú katonai őrizet mellett szállították ki a nyugati zónák 11 banki központjába.
A valutareform egyik feltétele a bankrendszer átalakítása volt. 1947 októberében született megállapodás az amerikai és az angol katonai kormányzó között a központi bankrendszerről, amely kompromisszumos megoldás volt az angol centrális és az amerikai föderatív elképzelések között. (A megállapodáshoz 1948. június 16-án csatlakozott a francia zóna.) 1948. március 1-jén megkezdte működését a Bizone-ban a Bank Deutsche Lander, amely központi jegybanki funkciókat látott el: leszámítoló intézményként a tartományi bankokat finanszírozta, valuta és jegybanki funkciókat is ellátott a bankjegykibocsátás joga nélkül. Az önállóan működő tartományi bankok és központi bank közötti összekötő kapocs a Központi Banktanács (Zentralbankrat), amelynek tagjai a tartományi bankok és a központi bank elnökei. A politikai felügyeletet egy Szövetséges Bankbizottság (Alliierte Bankkommission) látta el.

A VALUTAREFORM ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK utolsó fázisa az 1948. április 20-tól június 8-ig tartó ún. Konkláve volt Rothwestenben, ahol a Szövetségesek és 25 német szakértő kidolgozta a reform technikai részleteit. A június 20-i valutareformot 1948. június 18-án jelentették be a rádióban és a június 19-i újságok közölték a részleteket. A valutareform főbb jellemzői:

- A Reichsmark (RM) cseréje Deutsche Mark (DM)-ra. (A RM június 21-től érvénytelen.)
- Az átváltási arány a követeléstől függött: bérek, fizetések és lakbérek transzponálása 1:1-hez arányban, jelzálog és egyéb magánkövetelés 1 DM:1 RM arányban, bankszámla tulajdonosok kielégítése, 6,5 DM:100 RM minden nyugat-német lakos 40 DM-et válthatott át 1 DM:10 RM mellett, két hónappal később ezt az összeget 60 DM-ra emelték,
- a vállalati fizetőképesség fenntartása végett a vállalatok foglalkoztatottanként 60 DM-et válthattak át 1 DM:10 RM arány mellett,
- az államok és az önkormányzatok 1947. október 1. és 1948. március 31. közötti bevételeik egyhatodát, a posta és a vasút egytizenketted részét kapták meg.

A valutareformmal minden „Birodalmi” követelés és tartozás megszűnt, több mint 400 milliárd RM. A magánszektor is megszabadult minden tartozásától, így az átváltás a megtakarításokat támogathatta.

RÖVID TÁVON a valutareform hatása mindenkit megdöbbentett. A reform után rögtön feltűntek a boltokban azok az áruk, amelyeket a lakosság régóta nélkülözött. A reform előtt a kereskedők is és a gyártók is felhalmozták készleteiket. 1947-ben és 1948 első felében a termelésnek kb. 50 %-a tűnt el készletek formájában. A hivatalos termelési statisztikákból ezek a készletek valójában nem tűntek el teljesen, mivel 1948 második és harmadik negyedévében a termelési statisztika 30 %-os növekedést regisztrált, jóllehet az előző évben csak 5 %-os volt a növekedés. A gyors ütemű növekedés feltehetően a készletek radikális csökkentésének köszönhető, nem sokkal a reform előtti időszakban és rögtön a reform után.

 
A Marshall-terv és a valutareform megítélése

 
A nyolcvanas évekig Nyugat-Németországban egyetértés mutatkozott akörül, hogy a német „gazdasági csoda” három forrásból eredt: a valutareformból, a kereskedelem liberalizálásából és a Marshall-tarból. E felfogás szerint:

- a helyreállítás 1948. június 20-án kezdődött, a valutareform napján,
- a helyreállítás a külföldi segélyekkel indult el, elsősorban a Marsahall-tervvel.
- a helyreállítás a gazdasági rendszerben és a gazdaságpolitikában elindított változásoknak köszönhető, a szociális piacgazdaságnak.

W. Abelshauser azonban a hagyományos felfogás e három pontját kérdőjelezi meg:

- a német ipari stagnálás megtört és alapvető változás kezdődött már a valutareform előtt,
- a külföldi segélyek nem bizonyultak alapvető eszköznek a német gazdaság beindításában,
- a szabad piacgazdaság vagy szociális piacgazdaság, amely Ludwig Erhard 1948-as reformjaira épült, alapvetően korporativista irányba módosult az 1950-es évek elején (Abelshauser, 1982, 34-35. p.)

Noha 1945 májusában a német gazdaság igen rossz állapotban volt, az ipart a stratégiai bombázások nem érintették alapvetően. Az erőforrások tekintetében sem voltak olyan rosszak a feltételek, mint az első pillanatban látták.
Az 1945. májusi teljes gazdasági leálláshoz képest igen korán tapasztalható volt az ipari tevékenység megélénkülése. 1946/47 hideg telén a német közlekedési rendszer állapota okozott súlyos problémákat, noha vasútvonalakat közutakat és hidakat állítottak helyre.
A szűk keresztmetszetek 1947 őszére szűntek meg. A szállítási rendszer helyreállítása javított a helyzeten. A Szövetségesek és a német hatóságok ösztönzésére — magasabb bérek, kiemelt élelmiszeradagok — egyre több bányász dolgozott a tárnákban. A „Bizone”-ban — a volt brit és amerikai megszállási zónákban — mérsékelt gazdasági növekedés kezdődött meg, mielőtt a Marshall-terv és valutareform hatással lett volna a német gazdasági növekedésre. (Ez a mérséklet növekedés a munkaerő-kínálat növekedésének köszönhető. Lásd: Hogan, 1987).
Az eredeti szándék szerint 1950-ig a német ipari üzemek 38%-át szerelték volna le, de az óvatos becslések is maximum 5%-ra teszik a háború előtti ipari tőke leszerelését.
A humán tőke ugyanolyan, ha nem fontosabb tényezője volt az újjáépítésnek, mint az ipari tőke. Különösen fontos szerepet játszott a munkaerő-kínálat szempontjából a keleti megszállási övezetből átáramlott szakképzett munkaerő, 1936-hoz képest 17,7%-kal nőtt a munkaerő-kínálat 1948-ra.
MIUTÁN Lucius D. Clay tábornok kérésére Washingtonban módosították a JCS 1067-es ipari termelést korlátozó utasítást, a német ipari termelés növekedésnek indulhatott. A francia zóna kivételével komolyabb politikai vagy katonai nyomás nem nehezedett a német gazdaságra. Noha a megszálló katonai kormányzat tiltotta az importot, a helyreállítás kezdeti szakaszában a német gazdaság nem is függött a külföldről megszerezhető nyersanyagoktól. 1945 és 1948 között az újjáépítést befolyásoló jelentősebb külföldi segély nem érkezett Németországba.
Tehát a német gazdaság 1945 és 1948 között csak a meglévő saját belső erőforrásaira támaszkodhatott, amelyek rendelkezésre is


« vissza