Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A német kisebbség Magyarországon 1945 óta

 

A NÉMET KISEBBSÉG MAGYARORSZÁGON 1945*

 

A NÉMET KISEBBSÉG Magyarországon nem homogén egység. Nyelvileg megoszlik egy szinte csak magyarul beszélő többségre és egy olyan kisebbségre, melynek az anyanyelv-használata a magánszférára szorítkozik. Ehhez jön még, hogy számos dialektusra aprózódik fel, melyeket mindezidáig semmiféle közvetítő hétköznapi nyelv nem kapcsol össze. Területileg nézve ez a kisebbség a fél országban szétszóródva él, s csak kevés, ma már szinte csak történelmileg kimutatható települési csomópontja létezik.

Ez a kisebbség az előrehaladott asszimilálódás szakaszában van. Identitása csak gyengén kifejezett, és inkább az elhatárolódáson, mint saját maga és értékeinek tudatán alapul. Csoportként végül is csak ritkán lépett előtérbe, és történelmi színrelépése néhány év után az 1945-ös katasztrófába torkollott. Ez a mai napig traumatikus emlék eddig eleve és tartósan megkérdőjelezett minden arra irányuló kísérletet, hogy ebből a kisebbségből öntudattal teli, biztos, sőt egybeforrott fellépésű társadalmi csoportot hozzanak létre. Az etnikai értelemben vett összetartozás érzése 1914-ig mindig véget ért a szülőfalu határában, és egészen a mai napig általában magyarként élik át és fogadják el a szülőhelyen túlmutató kapcsolódásokat és kapcsolatokat. Érvényes ez még magára a szülőhazához fűződő kapcsolatokra is, mert ebben is az idegenség érzése uralkodó, mely abból fakad, hogy szoros összetartozást érez az eltérő kultúrkörrel.

A magyar vonásokkal teli Duna-térség kultúrkörébe való mély beágyazódás messzemenő egyetértést alakít ki a többséggel, a magyar államalkotó néppel az életvezetés, a szociokulturális és politikai hovatartozás, és a kölcsönös lojalitás kérdéseiben. Az állam- szervezet és a magyar többségi társadalom — melyeket érzékennyé tettek a szomszéd országok együtt élő nemzetiségeinek kisebbségi problémái — a 60-as évek vége óta pozitív viszonyra törekszik a saját országban lévő nemzeti kisebbségekkel, és elvileg nyitottnak és támogatásra késznek mutatkozik kulturális törekvéseik és egyéb problémáik iránt. Ennek a pozitív légkörnek a jelentőségét a többség és kisebbség együttélésében, a tolerancia iránt folyamatosan megnyilvánuló készséget, azt, hogy megértésre jussanak és főképpen a közéletben kompromisszumokat is kössenek, egyáltalán nem lehet túlértékelni a két szomszédos országban, Romániában és Jugoszláviában meglévő teljesen másfajta tapasztalatok alapján.

Ennek ellenére léteznek konfliktuszónák- és helyzetek, persze teljesen eltérő és semmiképpen sem egyoldalúan megoszló okok miatt. Magából a rendszerből fakadó konfliktus van az össztársadalmi integráció, asszimiláció és csoportidentitás között, mely utóbbinak szentelem majd fejtegetéseim második részét. Lojalitáskonfliktus van a nyelvhasználatban, mely általában a magyar államnyelv egyértelmű hegemóniájának javára oldódik meg; az állampolgári lojalitás a társadalmi felemelkedés megőrzésének őseredeti érdekével összekapcsolódva áll szemben itt az amúgy is gyengén kifejlődött csoportidentitással. A nyelvkérdéssel összefüggésben áll még a szembetűnő iskolaproblematika, mely persze egyáltalán nem tekintendő a többség és a kisebbség közti konkfliktuszónának. Effajta iskolavita nem létezik, annál inkább hosszú távon ható hagyományok és fejlemények, melyek kezdettől fogva minden iskolából magyarosító intézményt csináltak még akkor is, ha az nemzetiségi iskolaként fungált. Ily módon ezek az iskolák távol kerültek attól, hogy ténylegesen teljesítsék az elvileg nekik szánt funkciót: az etnikai pluralizmus és a hozzátartozó kulturális sokszínűség reprodukálását. Ez a problematika a magyar oktatás illetékeseiben csak a 80-as évek folyamán tudatosodott a kellő élességgel.

Azóta erőteljesebben törekednek két oktatási nyelvű iskolák létesítésére. De az itt elért elismerésre méltó eredmények ellenére sem érték el a magyarországi németség tekintetében azt a színvonalat, melyet már a két világháború közötti időszakban is mint nem kielégítő szintet bíráltak.

Ha most a probléma ilyetén első megközelítése után az 1945 utáni fejlődésre fordítjuk figyelmünket, akkor abban társadalmi szempontból négy szakaszt különböztethetünk meg: az első, 1945-tel kezdődő szakasz az üldözés és diszkriminálás időszaka volt, melyben a jól ismert intézkedések következtében kisajátították, internálták és a Szovjetunióba deportálták a magyarországi németeket, akiknek száma a menekülés és az elüldözés következtében mintegy a felére csappant. A második szakasz az 1949-es alkotmányon alapuló elvi egyenjogúsítással, és az 1955-ös Kultúrszövetség megalapításával meglehetősen zökkenőmentesen megy át a sokkal fontosabb harmadik szakaszba, melyben mélyrehatóan megváltozott a magyarországi németség szocioökonómiai szerkezete. Legfontosabb szakaszai az 1961-ben lezárult mezőgazdasági kényszerkollektivizálás és egy olyan ipari társadalom felépítése, mely a 70-es évek folyamán, közepes színvonalon, messzemenően megszilárdult. Ennek az áttagolódási szakasznak a legfontosabb eredményeként azt lehet rögzíteni, hogy a német kisebbség — az elüldözés, belső vándorlás és mobilizálás eredményeként — ma messzemenően szétszórva él 13 megye 400 településén. Bár a városias területen foglalkoztatottak száma több, mint megduplázódott, a túlnyomó többség mégis még mindig vidéken, és ott többnyire kis községekben él, melyek szerkezetileg hanyatló vidékek, és ezáltal az össztársadalmi fejlődés perifériáin helyezkednek el. A kisebbség kétharmad része ráadásul olyan településeken él, melyben a lakosságnak kevesebb, mint 25%-át teszi ki, és az 1945 előtti német többségi községek alig 10%-a maradt fenn. A magyarországi németek életviszonyainak uralkodó ismertetőjegye tehát az lett, hogy 80-200 fős átlagos nagyságú kiscsoportokra forgácsolódtak szét. Ez majdhogynem megoldhatatlan problémává teszi az etnikum és annak kultúrája ápolására és megőrzésére irányuló összes erőfeszítést.

A negyedik, időbelileg a harmadikkal kissé egymást keresztező szakaszra a magyar kulturális- és nemzetiségi politika messzemenő liberalizálódása a jellemző, mely 1968-ban keződik és 1983-ban az akkori PB tag, ACZÉL György beszédével éri el csúcspontját. Aczél, a Kádár-rendszer kultúrpápája a Magyarországi Németek Szövetségének 6. kongresszusán hivatalos kormányszinten felmenti a magyarországi németeket az 1945-ben kimondott, és hosszú időn át fenntartott vádtól, miszerint ők kollektíven bűnösek, hazaárulók és általánosan fasizmussal gyanúsítandók. Mindamellett túl kevés történt annak érdekében, hogy feldolgozzák a magyarországi németek 1945 előtti, nemzetiszocializmussal terhelt múltját. Ez a mulasztás máig masszívan akadályozta a kisebbség csoportképzési folyamatát, és itt az ideje annak, hogy végleg túllépjenek a szocialista korszakra jellemző elfojtási mechanizmusokon.

A POLITIKAI FEJLŐDÉSNEK, FŐLEG A MAGYAR nemzetiségpolitika szempontjából készített mérlegében először is arra kell utalni, hogy az csak az úgynevezett automatizmus tézis semmissé nyilvánításával kezdődött meg, mely 1968-ban történt meg és ezáltal az 1968-tól 1989-ig terjedő, több mint 20 éves időszakban hathatott. Másrészt a magyar nemzetiségi politika intézményi rendszerét és tennivalóinak jegyzékét (mely egyébként főleg az iskolai és kulturális intézmények tisztán mennyiségi szaporítására és kiterjesztésére korlátozódott) már csak akkor fejlesztette ki, amikor — az ipari társadalomba történő szocialista előjelű átalakulás össztársadalmi folyamatainak következtében — messzemenően szétrombolódott a kisebbség hagyományos agrárkultúrája és ezzel szocióökonómiai alapja. A magyar nemzetiségpolitika illetékesei csak a 80-as évek folyamán fogták fel lassacskán, hogy tárgyuk, a német kisebbség, a trauma (a 40-es évek történelmi tapasztalatai) és (a saját rög elvesztése által kiváltott) agónia között hányódva sem magától nem volt képes, sem a keretfeltételek felől nem volt meg a lehetősége arra, hogy szubjektumként cselekedjen és ésszerűen felhasználja az intézkedések által nyújtott kínálatot. Mert a szocializmusban csak a felülről lefelé irányuló és ellenőrzött csoportképzés és érdekartikuláció volt megengedett, a Magyarországi Németek Szövetsége pártszervként működött, s nem mint a német kisebbség autonóm önigazgatási testületé. Egy ilyen rendszerben kizárt a szabad, alulról felfelé irányuló érdekartikuláció és csoportképzés, aminek következtében a kisebbség kezdettől fogva meg volt fosztva minden lehetőségtől arra, hogy például megfelelően, azaz szubjektumként és autonóm módon reagáljon a mélyreható átstrukturálódás folyamatára.

Végül is a magyar nemzetiségi politikának mindig eszköz jel lege volt. A kádári szövetségi politika jellegzetes formájaként közvetlen belpolitikai integrációs funkciót ruháztak rá. Az erre a szakaszra kiadott jelszó ezért így hangzott: integráció igen, asszimiláció nem. Ezért a kisebbségi lakosságnak a már a szerkezeti átalakulás általános kontextusában végbemenő integrációja a szocialista gazdaságba és tár^dalomba minden eszközzel támogatandó, nyelvi asszimilációja azonban lehetőség szerint megakadályozandó volt. Főleg az utóbbi célkitűzés bizonyult illúziónak, mert empirikus vizsgálatok kimutatták, hogy ennek az integrációs politikának minden évtizede a német kisebbség több, mint 10%-át asszimilálta, miközben a 40 év alatti asszimiláltak aránya a 70%-hoz közeledett, és 1980-ban már csak minden tizedik magyarországi német gyerek tudott az iskola megkezdésekor németül beszélni.

AZ ASSZIMILÁCIÓS FOLYAMAT persze nem csak a magyar nemzetiségi politika következményének értékelhető. Az ilyesfajta egyoldalú értelmezés félreértené az egész folyamatot, melynek ugyanis össztársadalmi jellege van. Mert a modern ipari társadalomban, melyben egyrészről felfokozott kommunikációs igények, másrészt addig nyelvi egyeduralmon alapuló szervezett tömegkommunikációs eszközök vannak, teljesen természetes követelmény a többségi nyelv tökéletes tudása, mely alól alig képes valaki is kivonni magát. így nézve tényleg létezik olyasvalami, mint természetes asszimiláció. A nem-természetes csupán az, hogy sok magyarországi németnél az eredeti anyanyelv feladása figyelhető meg. Ennek oka egyrészt az identitás hiányban keresendő, másrészt abban, hogy a mai napig hiányzik azoknak az intézményeknek a támogatása, melyek a kultúrák közötti kétnyelvűséget ápolják. A korszerű nemzetiségpolitika fontos feladatának kellene lennie ezeknek az intézményeknek támogatása. A történelmileg, az utóbbi 50 év speciális fejlődésével magyarázható identitáshiány megszüntetése teljesen a kisebbség és anyanyelvi kultúrájának folyamatos megőrzése és továbbadása érdekében áll. A hangsúly persze most már nem annyira az etnikai azonosság objektív jegyeinek (származás, nyelv és hasonlók) ápolására helyezendő, hanem sokkal inkább a szubjektív ismertető- jegyekére, az egyes személy szabad meggyőződésén alapuló csoporthoz tartozásának megvallására. Mert egy nyitott, pluralisztikusán tagolt, versenyen alapuló társadalomban tartósan csak meggyőződésre alapozott értékek képesek győzedelmeskedni, s erre többé mar alig képes egy formalizált, a társadalmi ellenőrzésen és a származásból eredeztetett kötelezettségeken alapuló csoporthoz tartozás. Éppen ezen a helyen kell utalni a következő általános összefüggésre: dialektikus viszony van identitás, asszimiláció és az integrációra való kényszer között, melyet a korszerű pluralista társadalom ejt valamennyi tagjára, amennyiben azok eleget kívánnak tenni alapelvének, a szabad versenynek. Az integráció feltételezi az asszimilációt a versenyben szokásos szabványokhoz való hozzáidomulás értelmében; a nyelvi asszimiláció csak egyik tényezője ennek a hozzáidomulásnak. De az igazodásnak orientációra van szüksége, és ezért fokozza az identitás iránti igényt. Ebben a folyamatban újfajta, nem csak jelképes értékre tesznek szert az etnikai eredetű csoportspecifikus hagyományok is, mely érték éppen orientációs funkciójában gyökerezik. Az asszimilációs mozgásnak ebben az összefüggésben csak módszertani funkciója van, és hosszú távon szemlélve magától fokozza az igényt arra, hogy megoldja az egyén identitásproblémáját, mivel csoporthoz való tartozásának kérdését teljes élességgel veti fel.

A már hivatkozott pluralisztikusán tagolt verseny értelmében most már arról van szó, mennyire képes egy etnikai csoport hozzájárulni az egyes ember szükséges életorientációjához, mennyire vonzóan képes kialakítani ez a csoport orientációs elképzelését.

Térjünk azonban vissza ezektől az általános és elvi gondolatoktól a 90-es évek kisebbségi problematikájához, és ezen belül a magyarországi németekéhez. A 80-as évek rendszerváltozása, az új szabadság az eddiginél is szembetűnőbben láttatja az ezen az etnikumon belüli csoportokat. A záró részben szeretném bemutatni ezeknek a csoportoknak a tipológiáját, melynek kettős funkciót kell betölteni: egy ilyen tipológiának először is meg kell mutatnia, hogyan megy végbe ennek a kisebbségnek a társadalmi pluralizálódása az egyes ember csoporthoz tartozását illető identitáshiányának és legitimációs kényszerének erőterében; másodszor: ennek a tipológiának egyben érzékeltetnie kell ezen kisebbség aktuális állapotát és fő problémáit.

Összesen négy csoportot kell megkülönböztetni: az 1. sz. hagyománytípus, mely tartalmilag erőteljesen támaszkodik a bevezetőben ábrázolt, a magyarországi németek 1914-ig uralkodó identitástípusára, amelyet ezért „hungarus”-ként jelölök; a 2. sz. hagyománytípus, mely tartalmilag a 30-as, 40-es években keletkezett népi identitástípusra orientálódik, és ezért „népi”-nek nevezem, melynek során természetesen nem kell történelmi, azaz nemzetiszocialista képzet- társítást feltételezni; a harmadik csoport hagyomány szempontból részben semleges típus, félig magyar és félig magyarországi német, mely erősen hajlik az elmosódott, azaz tartalmilag tisztázatlan identitáshoz; és a negyedik csoport a hagyományok szempontjából teljesen közömbös típus, a „német hátterű” magyar. A következőkben összefoglalom ezeknek a csoportoknak a fő ismertető jegyeit.

 

A MAGYARORSZÁGI NÉMETEK TIPOLÓGIÁJA


 

A CSOPORT: „HUNGARUS”, 1. SZ. HAGYOMÁNY-TÍPUS. Etnikai hitvallásának szubjektív ismertetőjegyeit hangsúlyozza, azaz az etnikai szokásokat és az anyanyelvi kultúrát saját meggyőződés alapján ápolja; kulturális cserére és érdekkiegyenlítésre törekszik a többségi társadalommal; realisztikusnak, nyitottnak és alkalmazkodásra képesnek mutatkozik; pozitív kritikai viszonyban áll a múlttal (mind a kisebbségével, mind a többségével); magát szervesen és csoportként is a többségi társadalommal összekapcsolódva látja, állam- és alkotmány-hazafias értelemben magát a magyar nemzet részeként értelmezi, tudatos hordozója a kettős identitásnak (l. sz. konglomerátum-variáns).

B csoport: „népies”, 2. sz. hagyomány-típus. Etnikai hitvallásának objektív ismertetőjegyeit hangúlyozza, azaz az etnikai szokásokat és az anyanyelvi kultúrát társadalmi kényszerek, társadalmi ellenőrzés és csoporthoz tartozás alapján ápolja (a csoportba beleszületettnek, és ennek ezért elkötelezve érzi magát); a német anyaországgal ápolt kapcsolatoknak elsőbbsége van a magyar többségi társadalommal folytatott kapcsolatokkal szemben; romantikus-nosztalgikusnak mutatkozik és inkább múltba irányulónak, a múlthoz inkább kritikátlanul viszonyul; tisztázatlan, és ezért potenciálisan konfliktussal teli beállítódottsága a többségi társadalomhoz (és annak múltjához); hajlik az elkülönülésre és disszimilációra.

A+ B = kétnyelvű (amikor is a többségi nyelv lehet az elsőül megszerzett nyelv)

C csoport: A hagyományok szempontjából részben semleges, félig magyar, félig magyarországi német. Homályos identitás hordozója; amennyiben kapcsolódik a hagyományhoz, akkor keveredve bukkanak fel benne mind az 1. sz., mind a 2. sz. hagyománytípus ismertetőjegyei, melynek során a hungarus-típust inkább előnyben részesíti; megtört viszonyban van a múlttal (mind a nemzetiségivel, mind a többségivel), mely negatívba fordulhat; tudattalan hordozója a kettős identitásnak (2. sz. konglomerátum-variáns)

D csoport: A hagyomány szempontjából teljesen közömbös, „német hátterű” magyar. Csak akkor vallja be magyarországi németségét, ha erre rákényszerül; nem világos és hiányos viszonya a múlthoz, nem-történelmileg gondolkodik; identitásának elvesztését magyar nacionalizmussal kompenzálja; kifejezetten hajlik arra, hogy feloldódjon a magyar többségi társadalomban (melynek során persze emettől függ, hogy eléri-e a célját).

C+D = magyar egynyelvű. Az anyanyelv már idegen nyelvve vált, melyet — ha egyáltalán — gyakran csak részben vagy passzívan használnak és tudnak.

A+C: kettős identitás (etnikailag német vagyok, politikai-állami szempontból magyar, tehát: magyarországi német)

B+D: egyszeres identitás (B: csak német, magyar hazával, D: csak magyar)

AZ 1989-ES POLITIKAI RENDSZERVÁLTOZÁS — mint már jeleztük — etnikumon belül mozgásba hozva a társadalmi pluralizálódás menetét, azaz számos új vonatkoztatási csoport keletkezett, melyek klubiként, egyesületként jöttek létre, amelyek növekvő mértékben kérdőjelezik meg a Magyarországi Németek Szövetségének szocialista korszakból származó legitimitását. Ez a legitimációs vita még nem zárult le, mivel egyrészt az új egyesületek közül egyik sem tudta, vagy akarta átvállalni azokat a funkciókat, melyeket egy, a kisebbséget kifelé képviselő csúcsszervezetnek el kell látnia, másrészt a régi szövetségi vezetés tehetetlenségi ereje képes volt megakadályozni a szövetség bázisdemokratikus reformját. Ennek a szövetségi vezetésnek a stratégiája egyáltalán abban csúcsosodik ki, hogy újabb és újabb követelésekkel feledtesse szocialista múltját, és nacionalizmussal kompenzálja azt.

Az etnopolitikai vita két fő témája az etnikai csoportok közéleti szereplését szolgáló részvételi lehetőségek kiépítése és intézményesítése, valamint mindazoknak a személyeknek a rehabilitálása és kárpótlása, akiket a 40-es években, mint etnikai csoporthoz tartozót üldöztek. A kárpótlási kérdést időközben sikerült elvileg kielégítően megoldani. A politikában és az igazgatásban való részvételi lehetőségek átfogó szabályozásáról a nemzetiségi törvényben kell gondoskodni, melyet — s ez újdonság a magyar történelemben — valamennyi etnikai kisebbséggel folytatott párbeszédben készítettek elő, és amelyet ez évben kell a parlament elé terjeszteni.

 

* Elhangzott Pozsonyban, a Kisebbségek a politikában c. konferencián



« vissza