Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A nagy vihar. Borsos Miklós 1956-os rajzsorozata

Ma, több mint fél évszázad távolában sem tudjuk minden részletében pontosan fölidézni és rekonstruálni mindazt, ami az egyes emberekkel – közöttük jelesül képzőművészekkel – történt az 1956-os forradalomban és közvetlenül utána. A leverését követő, kötelezővé tett amnézia, a Kádár-rendszer három évtizedes tudat- és emlékdeformálásának egyik súlyos következménye ez. A forradalom ellenforradalommá degradálása, a retorziók miatt kialakult félelem, az emlékek és élmények tudatos elfojtása évtizedek múltán, az 1989/90-es politikai változások után sok esetben már nem a puszta tényeknek végre irányított politikától mentes rögzítéséhez, hanem inkább egyfajta legendaképződéshez járultak hozzá.
Borsos Miklós (1906–1990) szobrászművész, az Iparművészeti Főiskola tanára forradalom alatti tevékenységének a megítélése ugyanúgy ellentmondásos, mint valóságos szerepének a lehetségesen pontos rekonstruálása. Borsos vallomásai, a korabeli sajtó és egyéb dokumentumok, valamint kortársak, tanítványok visszaemlékezései adhatják össze azt a mozaikszerűségében is rá jellemzőt, ahogyan ő fölfogta és megélte a forradalmat.
Borsos írásaiban csupán két idevágó utalást találtam. Az egyik: „Gudics Jóska, akit a nagy vihar csapott ki egészen idáig”1 – Firenze mellé. Gudics József szobrászművész Borsos tanítványa volt. Metaforikus megfogalmazása szerint Borsos 1956-ot mindent átható nagy viharként2 élhette át. 1971-ben, egy interjúban így fogalmazott Hegyi Bélának: „Ma már örülök annak, hogy eltávolítottak a főiskoláról. Soha nem készültek volna el azok a dolgaim, amikre ma büszke vagyok.”3 A „ma már örülök” megfogalmazás azonban azt mutatja, hogy a főiskoláról 1960-ban történt eltávolításakor – és még utána jó ideig – nem örült, nem örülhetett az állástalanságnak, hiszen meghurcolták, s az általa szeretett tanítástól, tanítványaitól és biztos egzisztenciájától fosztották meg egyszerre, s lett a Kádár-rendszer megbélyegzettje. Így állami szobrászati megbízásokhoz (pl. köztéri szobor létrehozásához) sem juthatott jó ideig.
A győri múzeum Borsos-gyűjteményében lévő levelezésében nincs utalás a nagy vihar idejére, sem az utána következőkre.4 Vagy ha van is, nem ismerjük még, eddig nem került nyilvánosságra, vagy esetleg észre sem vették, hiszen néha egy fél mondat, egy szerkezet, akár csak egyetlen szó sokat mondóan tud utalni a megfogalmazója legbensőbb véleményére, ahogyan a nagy vihar a maga expresszivitásában képes megidézni 1956 lázas őszét.
A leveleknél maradva, az örökösök komolyan vették azon tanácsomat, hogy családi, esetleges intim, a nyilvánosságra nem tartozó információk miatt nézzék át a levelezést, és közgyűjteményi elhelyezésre5 csak az általuk alkalmasaknak tartottakat adják át. Az egyik örökös ezek között a családi levelek között találta meg borítékban azt az A4-es rajzkartonra rajzolt 14 tusrajzot, amely a legközvetlenebb és legforróbb vallomás a forradalomról. Ráadásul in situ, közvetlenül az utcán, az események helyszínén, a történések lázában születtek ezek a rajzok. Szignálásuk szerint 1956. október 24-én három, október 25-én kettő, október 26-án ismét 3, október 28-án újra kettő, október 29-én egy, 30-án ugyancsak egy, és két, konkrét időponttal nem jelölt darab zárja a sort.
A forradalom második napján, október 24-én keletkezett ceruzarajz [1] előterében kilőtt löveg, fölszedett utcakövek az úttesten vázlatosan jelzett házak előtt (talán a Nagykörúton?), zászlós tömeg két tankot vesz körül. A másikon [2] lendületesen balra dőlő, rohamozó (egy házat?) tömegben legelöl egy asszony első áldozatot próbál tartani. A következő rajz [3] centrumában a ledöntött Sztálin-szobrot szedik szét, többen kalapáccsal verik, a háttérben négy tank és zászlós tömeg, talán még a felvonulási téren, a szobordöntés helyén készülhetett a kompozíció. Az október 25-én keletkezett első rajz [4] a fölszedett utcakövekkel, hátul jelzett házsorral és előrebukó tankkal, fölvonulók együttesével alkot kompozíciót. A következő, ugyancsak október 25-én fölvázolt rajzon [5] mozgó tankra nagy lendülettel fölkapaszkodó tömeg, néhányan lyukas zászlóval, az egyik följutó kitűzött egy zászlót a tank tetejére. A következő, dátum nélküli, ám bizonyosan ide sorolható rajzon [6] már megtámadják a tankot, előtte egy halott, két támadó kezében lyukas zászló. Az egyik október 26-án megalkotott rajzon [7] egymás fölött három kompozíció: középen és alul a tömeg harca tankkal, a fölsőn épület ellen (Köztársaság téri pártház?) támadnak. A fölső kisméretű rajzot önálló lapon is megismételte [8] Borsos. Az utolsó október 26-án készült rajzán [9] szétnyíló nagykörúti házsor közötti utca kaotikus látványát rögzíti: sínek, fölszedett utcakövek, barikád mögött harcolók, felbukott, kiégett tank, zászlók (köztük lyukas is). Az október 28. és 29-i rajzfelvételek a Széna téren készültek: fegyverrel álló, őrködő, az épületeket, a várost védő [10], mellvédről tüzelő nemzetőrök/forradalmárok, az előtérben lehullott, levert ötágú csillag [11]. Az október 29-én rögzített rajzon egy fegyveres őr, golyó ütötte házfalrészlet és az eséstől deformálódott ötágú csillag [12].
Az utolsó datált, október 30-án keletkezett rajz a Sztálin-szobor szétszedésén (már a Belvárosban) munkálkodó tömeget jeleníti meg [13]. A BM 56 szignójú, nyilván a sorozat utolsó darabjaként bemutatható rajzon [14] négy kendős, szomorú asszonyarc – kettőnek az összekulcsolt keze az arca előtt – az elesetteket, a levert forradalmat siratók. Arcok a gyász expresszív kifejezői. Mellettük ovális keretben POMPEJI fölirattal egy lándzsás, magas sisakrostélyos katona, a pompeji őr, aki posztján maradt a lávaözönben. Az asszonyarcokkal a gyász, a pompeji katonával a kitartó hűség általánosabb, a forradalom konkrét történéseitől már elemelt tartalmakat jelenít meg Borsos. A Pompeji föliratú vázlat az első megjelenése, az első megfogalmazása lehet az 1958-as Pompeji őr-plakettnek.6 Eszmei indíttatása hasonló lehetett, mint Faludy Györgyé:
 
XI.
[…] magam is halott
vagyok már régen, halott, nagyon régen,
de csontkezemben lándzsa van és tőr,
s egy holt városon virrasztok az
éjben ahogy virrasztott a pompeji őr.
 
XXXIX.
S itt állok árván,
de szavam páncél és rímem még tőr –
az álmodozó város felett a vártán,
mint egykor állott a pompeji őr.7
 
Borsos 14 lapos rajzsorozata, ha a rajzok stiláris vonatkozásait, a megcsinálásuk módját nézzük, akkor bizonyos, hogy utcán rögzített skiccek, vázlatok, rajzi jegyzetek, vizuális élménymegrögzítések, a látottak leírásai. E sorozatára is igaz, amit a szemléletéről vallott: „Felfogásomat mindig a téma, a motívum alakította. Nem volt kialakult modorom, a témát igyekeztem kifejezni, nem a témát kényszerítettem egy modorba.”8 A motívum meghatározta alkotói alapállását egy sajátos szemlélet, elvonatkoztató hozzáállás is meghatározóan jellemzi: „Az öt évtized alatt az egész élet, emberekkel, állatokkal, madarakkal, növényekkel, városokkal és egekkel csak modell volt számomra. Tanulmányok, feljegyzések gyűjteménye, a látható világ birtokbavétele a költött világ érintésével.”9 Vagyis: az 1956. október 24–30. között leírt rajzok együttese a forradalmat modellezi, és bennük lüktet az a fölismerés is, hogy „minden átváltozik képpé. A »valóság« csak elindítója a képalakító képzeletnek.”10 Borsos képalakító képzelete e rajzokon legföljebb az összefogás, a kiemelés, a történések irány-rögzítéseiben, a lényeg megragadásában jelentkezhet, mivel valóságos események konkrét, tárgyi pontosságra törekvő rögzítései. Ahogy a Borsos-életművet földolgozó művészettörténész megfogalmazta: „Borsos keze alól számtalan olyan rajz is kikerült, amelyen a megfigyelés célja egy-egy figura tömegelrendezése, mozgása, erővonalainak vagy egyszerűen arányainak kidolgozása, hangsúlyozása. Ezek sem tanulmányrajzok, hanem egy pillanatnyi állapot friss rajzi megragadásai.”11
A forradalom pillanatnyi, vagy éppen adott, kiválasztott, megtalált helyszínén történtek egyidejű rögzítését többen is vállalták. Kusztos Endre skiccfüzettel járta a várost, sodorta a forradalom, és a számára vizuálisan fontosakat lejegyezte. Gebhardt Béla ugyanígy dolgozott12, és Rapaich Richárd is.13 Közülük is kiválik, kiemelkedik az egyívású, lendületes, a forradalom hevületét is érzékeltetni tudó Borsos-sorozatnak a több napon, több helyszínen létrehozott együttese.
Ha Borsosnak a forradalom ideje alatti, a rajzok létrehozásán kívüli tevékenységét próbáljuk rekonstruálni, akkor már nehezen föloldható ellentmondásokba ütközünk. Egyik volt tanítványa, Schrammel Imre keramikus egy nem régi nyilatkozatában Borsos főiskoláról történő eltávolításának az okairól mondta: „Nem volt más bűne Borsosnak, mint hogy közzétett egy felhívást, miszerint a tizenhárom magyar vármegyéből hozzanak egy-egy kosár földet, abból emeljenek egy halmot a Vérmezőn, hogy emlékeztessen a forradalom áldozataira.”14 Az interjúban megfogalmazottakat Schrammel Imre még kiegészítette egy levelében a Borsosnak tulajdonított emlékműjavaslat elhangzásának a körülményeiről: „A forradalom két hetében a főiskolán állandóan fölbukkantak hallgatók, és egy ilyen alkalommal vettük körül Borsos Miklóst, aki szenvedélyesen magyarázta, hogy ő 13 vármegye földjéből szeretne emlékművet emelni a forradalomnak. Ő említette azt is, hogy ezt beolvassák a hírekben. Rádióm nem volt, így ezt nem hallottam.”15 A forradalom hangja, a magyarországi rádióadásokat közzétevő kötetben16 nem találtam ilyen hírt, viszont két napilapban közölték. A Magyar Szabadság17 első oldalon hozta, mely szerint: „A Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Forradalmi Bizottsága Nagy Imre miniszterelnökhöz fordult. […] Javasolják, hogy a forradalmi szabadságharcban elesett hősök temetkezési helyéül a Vérmezőt jelöljék ki. […] Az ország 19 megyéjéből szállított földből az ország lakosságának részvételével emeljenek hegyet, és a 19 megye jelképéül ültessenek oldalába 19 facsemetét. A hegyen elhelyezett kőtáblákba véssék be az elesett hősök nevét. A javaslatot a bizottság nevében Ferenczy Bénivel az élen számos kiváló szobrászművész és Nagy János kubikos írta alá.” A Magyar Ifjúság lényegileg ugyanezt a hírt kis eltéréssel közölte: Ferenczy Béni mellett „Medgyessy Ferenc, Makrisz Agamemnon és több más neves szobrászművészünk, a Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Ideiglenes Forradalmi Bizottságának a támogatásával”18 nyújtották be a javaslatot, közöttük lehetett Borsos Miklós is. Az újsághírben annyi az új információ, hogy „a Vérmező közepén, amelyen már ezelőtt is a magyar forradalmárok vére hullott”. Még azt is hozzá kell tennünk, hogy a forradalomban eddig elesetteknek szóló emlékállítás híre november elsején, halottak napján jelent meg, kapott nyilvánosságot. És hogy még bonyolultabb legyen az ötlet genezisének a kiderítése, a történet pontosítása, Boros Gézát kell idéznem, aki „az ötlet szülőatyja”-ként Vígh Tamás szobrászművészt, Ferenczy Béni tanítványát nevezi meg. Vígh Tamás az emlékkiállítást „közös nemzeti cselekedet”-nek nevezte. Vallomása szerint „a képzőművészeti szövetség forradalmi bizottsága, melynek elnöke Bálint Endre volt, Vilt Tibort s engem bízott meg, hogy menjünk fel a Parlamentbe, ahol Tildy Zoltán fogadott, aki határozott támogatásáról biztosított bennünket. Megígérte, hogy a megszervezéshez azonnal hozzá is látnak. Nyilván ez az újságcikk is rajta keresztül jelent meg, hiszen mi a sajtóval nem kerültünk kapcsolatba.”19 „A cél eleve az volt – folytatta Vígh Tamás –, hogy ne egy ember vagy csoport, hanem a közösség csinálja. […] A lényeg, hogy ez a domb kifejezze az ország egységét, jelképezze […] a nemzet forradalom útján megszerzett önállóságát.” A kollektív készítésű emlékművel is kifejezni óhajtott nemzeti önállóságot – néhány napon belül évtizedekre eltaposták az orosz tankok. Hogy mindebben Borsos Miklósnak milyen része volt valóságosan, talán nem is elsődlegesen fontos kérdés. Az azonban tény, hogy a „Magyar Képzőművészek és Iparművészek Intéző Bizottságának tagjai” sorában szerepel „Borsos Miklós (Bp. II. Rómer Flóris 53.)”20. Ennek a bizottságnak21 a tagjaként is értesülhetett a tervről, amelyet azután támogatólag terjesztett a saját tanítványai körében, ahogy Schrammel Imre emlékezete is megőrizte. Annál is inkább megtette vagy megtehette ezt, mert „a Főiskolán megalakult a Forradalmi Bizottság, Borsos Miklós elnökletével”22. Az emlegetett forradalmi bizottságok valós tevékenységének a megbízhatóan pontos rekonstruálását alapvető dokumentumok híján illuzórikus még elképzelni is. A szűkre szabott időben valószínűleg néhány tanácskozásra és egypár ötlet fölvetésére vagy csupán elkezdésére, esetleg részleges megvalósítására kaptak időt a történelemtől. A szakmai irigység, megtámogatva talán pontatlan emlékezettel és egy csipetnyi rosszindulattal, Borsos halála után még az elvtelen vádaskodásig is eljutott: „Többen, mint Borsos Miklós, ki minden forradalmi bizottmányban ott volt, most kiszolgáltatta azokat, akikkel ott »forradalmárkodott«”23. Pedig hát fordítva áll a dolog: Borsos volt kiszolgáltatott, vált sebezhetővé akár éppen a forradalmi bizottsági tagságai miatt a kádári megtorlás idején. Schrammel Imre szerint „nem volt más bűne Borsosnak, mint hogy közzétett egy felhívást”, az említett Vérmezőn megvalósítandó emlékműét. „Elképzelése nem valósult meg, mégis okot adott arra, hogy eltávolítsák az állásából. A »C« pontra hivatkoztak, ami akkor azt jelentette, hogy még a nyugdíját is megvonták tőle.”24 1957. október 16-án a Népművelési Minisztérium Képzőművészeti Osztályának a vezetője egy „Dencső elvtársnak” írt Feljegyzése szerint: „a művészeti díjak és kitüntetések visszavonásával kapcsolatban, Bencze László, Bán Béla, Domján József és Koffán Károly már megtárgyalt ügyétől eltekintve az alábbi visszavonási javaslatokat terjesztjük elő: Borsos Miklós, éremművészetéért 1954-ben a Munkácsy-díj I. fokozatát, 1957-ben a Kossuth-díj III. fokozatát kapta. Művészeti kitüntetését teljesen megérdemelten kapta, de folyó évben kapott Kossuth-díjával, az Iparművészeti Főiskolán az ellenforradalom idején és közvetlen azután tanúsított magatartása miatt nem értünk egyet. Tudomásunk szerint a minisztérium ilyen értelmű észrevételeket már a Kossuth-díjra való előterjesztése idején tett, ezeket azonban nem vették figyelembe.”25 A díjvisszavonási javaslat azonban ad acta került, szerencsére önkorlátozók voltak a megtorlásban: nem valósították meg.
Az állásvesztést, a Kádár-rendszernek a forradalomban tanúsított helytállása miatti megtorlását Borsos – ahogy nagyon sokan hozzá hasonlóan – kifelé türelemmel, rezzenéstelenül viselte évtizedeken át. „Én a haláláig kapcsolatban maradtam vele, de 1956-ról soha nem beszélt”26, vagyis a tudatos amnézia egyéniségére szabott leplével takarta le a forradalom általa is erősen megszenvedett emlékét, élményeit. Az egész eltakartat, a forradalomnak in situ megörökített fontos eseményeit, egyáltalán a lendületét, a sodró nagy vihart Borsos 1956-os rajzsorozata hiteles művészi erővel örökítette meg, és az évtizedekig rejtegetett, a nyilvánosságtól tudatosan elzárt, véletlenül előkerült művek azt adekvátan meg is őrzik az utókornak.



Jegyzetek:

 
 
1 Borsos Miklós: Visszanéztem félutamból. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975. 285.
 
2 Ad analogiam: Lossonczy Tamás: Tisztító nagy vihar, 1961-62, vászon, olaj, 300×300 cm (Magyar Nemzeti Galéria) és Zsögödi Nagy Imre 1957 és 1960 között festett Vihar című kompozíciói. Ezen művek a festészet nyelvén, a maguk konkrétságában és elvontan, szimbolikus értelemben a forradalmat mindent átható viharként jelenítették meg.
 
3 Borsos Miklós: A toronyból. Tanulmányok, vallomások. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 166. Ezentúl: Borsos: A toronyból 1979.
 
4 A Borsos-hagyaték igazságügyi szakértőjeként szorgalmaztam Borsos (és Kéry Ilona) levelezésének a győri gyűjteménybe történő átadását. A gyűjteménybe került levelezésben a forradalomra vonatkozó, esetleg előforduló utalásokat firtató kérdésemre negatív választ kaptam.
 
5 Az Országos Széchényi Könyvtár Levelestára nem őriz Borsostól származó vagy Borsosnak címzett leveleket.
 
6Borsos Miklós gyűjteményes kiállítása. A kiállítást rendezte, a katalógust írta és összeállította: L. Kovásznai Viktória. Magyar Nemzeti Galéria, Bp., 1976. Érmek 143. A pompeji őr-plakett, 1958. bronz, 145×112 mm. jelezve: BM.
 
7 Faludy György: A pompeji strázsán. Kéthly Annának.
 
8 Borsos Miklós: A toronyból 1979, 127.
 
9 Borsos Miklós: Tihany 1976
 
10 Borsos Miklós: A kert. Katalógus. Tihanyi Múzeum, 1978.
 
11 L. Kovásznai Viktória: Borsos Miklós. Bp., Képzőművészeti Kiadó, 1989. 57.
 
12 Gebhardt Béla az egyetlen, akinek az utcai rajzolását fénykép is rögzíti. Vö.: 13. jegyzet
 
13 Sümegi György: 1956 képtára (gyorsjelentés). Bp., L’Harmattan Kiadó, 2006. 18–21.
 
14 „A művészet nem más, mint nyomhagyás” – Schrammel Imrével beszélget Ménesi Gábor. Forrás, 45. évf. 2013/3. 85–104.
 
15 Schrammel Imre 2013. április 18-án keltezett levele e sorok írójához. A kiegészítő információkat tartalmazó levelet ezúton köszönöm meg Schrammel Imrének.
 
16A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. Főszerk.: Gyurgyák János. Bp., Századvég Kiadó–Nyilvánosság Klub, 1989.
 
17A magyar szobrászok javaslata a forradalmi harcokban elesett hősök emlékének megörökítésére. Magyar Szabadság, Független Demokratikus Napilap, 1956. november 1. I. évf. 2. sz. 1.
 
18Legyen a Vérmező a szabadságharcban elesett hősök temetkezési helye. Magyar Ifjúság, 1956. november 1. 2.
 
19 Boros Géza: Emlékművek ’56-nak. Bp., 1956-os Intézet, 1997. 8–9.
 
20 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára V-150-394. 81.
 
21 Vígh Tamás „Képzőművészek és Iparművészek Forradalmi Bizottságá”-ról beszél, talán pontatlanul emlékezett az elnevezésére, mert ez azonos lehet az intézőbizottsággal, amelynek titkára Bálint Endre volt (titkárh. Huszár Imre), de sem Vígh Tamás, sem Vilt Tibor nem szerepelt a tagok között.
 
22 Redő Ferenc: Az első ötven év. Bp., Balassi Kiadó, 2013. 186.
 
23 Andrássy Kurta János: Egy marék siker. II. Bp., 2002. 186.
 
24 „A művészet nem más, mint nyomhagyás” – Schrammel Imrével beszélget Ménesi Gábor. Forrás, 2013/3. 93.
 
25 További díjelvonási javaslatok: Beck Andrástól ugyancsak a Kossuth-díját, többektől a Munkácsy-díjukat (Csanády András, Breznay József, Scholtz Erik). Legvégül három „disszidált művésznek a nevét” is közli (Bángi Mária, Eidinger Márta, Kolozsvári Pál) a feljegyzés. A gépiratot autográf írta alá Aradi Nóra önálló osztályvezető. (Mgt., Bp.)
26 Schrammel Imrének a szerzőhöz írott leveléből, kelt Bp., 2013. ápr. 18.

« vissza