Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A művészet él!


In memoriam Körösényi Tamás szobrászművész
(1953. február 18. – 2010. június 25.)
 
Halló! Itt Körösényi Tamás – szólt bele a telefonba halkan, de határozottan és egy kicsit mindig sietősen. Gyors közlendői voltak a terveiről, kiállításokról, kiadványokról, a hallgatóknak adott feladatokról. Valamilyen közreműködést kért tőlem: előszót egy katalógushoz, részvételt a válogatásban, tanácsot vagy csak egy adatot. Mindig örömmel válaszoltam, és boldogan vállalkoztam, hiszen vele dolgozni élmény volt.
Tamásnak különleges érzéke volt a műtárgyakhoz. Amikor beléptünk egy zsúfolt múzeumi raktárba, én kétségbe estem, ő viszont felvillanyozódott. Először járt ott, de körbenézve azonnal tudta, hogy hova kell odalépni. Lehajolt, és a legalsó polc mélyéről előhúzott valamit, egy szobrot vagy csak egy töredéket, leporolta, felemelte, és nyomban világossá vált, hogy igen, épp ezt kerestük, ezért szálltunk alá a Nemzeti Galéria komor pincéibe, vagy mentünk ki Vácra.
Mélységes és alapvető élménye volt a legtágabb értelemben vett emberi kultúra: az őskori idoloktól a kortárs napilapokig, esztétikai írásoktól a szójátékokig. Több száz kilométerre is elutazott, hogy megnézhessen egy frissen előkerült régészeti leletet, és műtárgyként látta a bontásokból megmaradt jelzett téglákat is. Inspirálta őt Giacometti és Messerschmidt, egyaránt méltányolta Carl Andrét és Matthias Braunt.
Egy művész másképp lát, mint egy művészettörténész. Az utóbbi elsősorban egységben látja a műveket, és a köztük lévő kapcsolatokat keresi. Ez valójában kötelessége is, minden más csak ezután jöhet. A művésznek azonban nem kötelessége van, hanem szabadsága. Megteheti, hogy csak egy részletre figyeljen, és ezáltal teljesen új kapcsolatokat teremtsen. Tamás bámulatosan élt ezzel a szabadsággal. Szent Márton és a koldus történetéből nem a figurák ragadták meg, hanem a köpenyen vágott hasíték, általa pedig az arány és a mérték. Egy-egy ilyen rátalálásra egész sorozatokat alapozott.
Ugyanilyen szabadon tekintett a szövegekre is. Nem elemezte, hanem továbbgondolta azokat. Utolsó kiállításának címe: A művészet él – Kassákra utal, ahogy ezt a katalógusban meg is írta. (Kassák Lajos 1926-ban jelentette meg a kolozsvári Korunkban Az új művészet él című írását, majd még ugyanabban az évben, ugyanazt az írást publikálta a Tisztaság könyvében A korszerű művészet él címen. Körösényi megfosztotta minden jelzőtől a művészet szót, így erősebb, általános jelentést adott az állításnak.) Egyben azonban reagál Arthur C. Dantónak vagy Hans Beltingnek a művészet, a művészettörténet végéről szóló tanulmányaira is. Az ott bemutatott barlangok-sorozat összefoglaló címe pedig: Az emberi szellem kiterjesztett tere – Rosalinde E. Krauss 1978-as nagy hatású tanulmányát idézi meg: Sculpture in the Expanded Field. (A tanulmány magyarul húsz évvel később A szobrászat kiterjesztett tere címmel jelent meg.) Bár Tamás nem hivatkozik rá, biztos, hogy ismerte, már csak azért is, mert mindent elolvasott. Írásában az amerikai szerző a 70-es évek szobrászatának nagy áttörését regisztrálta, Tamás címadása és munkái azonban azt fejezik ki, hogy nem csupán a szobrászat, hanem maga az emberi szellem terjesztette ki határait, és szabadította fel a szobrászat fogalmát a tér kiterjesztésének minden formájára.
Ez a kultúrába ágyazottság szabta meg tanítási elveit is. Ő maga 1971–76 között volt a Képzőművészeti Főiskola (ma már Képzőművészeti Egyetem) növendéke, 1990-től pedig ott tanított. 1999-től a szobrász tanszék vezetője volt, 2009-től haláláig vezette a doktori iskolát is. Nevéhez fűződik a modern szobrászképzés megteremtése. Az elsőévesek számára létrehozta az alapképzést, amelynek során a növendékek meghatározott feladatokat oldanak meg a portrétól fokozatosan haladva az egyre elvontabb témák felé. Az első félév utolsó feladata az, hogy készítsenek egy munkát a rész és az egész viszonyáról. Az első év után a diákok szabadon választhatnak mestert.
A hallgatók évtizedeken át úgy kerültek ki a főiskoláról, hogy nem ismerték sem az elődeik, sem a kortárs szobrászok munkásságát. Új, kötelező tantárgyként bevezette a modern magyar és a kortárs külföldi szobrászat oktatását. Ennek kiegészítése volt az a kiállítássorozat, amelyet 1995-ben indított el az egyetem központi épületében, a Barcsay Teremben A magyar szobrászat modern hagyománya címmel. 1995-ben Barta Lajos, 97-ben Martyn Ferenc, 98-ban Megyeri Barna, 99-ben Péri László kiállítását rendezte meg – ez utóbbit a Szépművészeti Múzeumban, nemzetközi összefogással. Ezt követte 2001-ben – már ismét a Barcsay Teremben – a Festők szobrai című, a magyar gyakorlatban úttörő kiállítás. A téma közel fél évszázada foglalkoztatja az európai kutatókat. Könyvek, kiállítások sora mutatta be, hogy a szobrászat modern szellemű megújításához milyen jelentősen járultak hozzá bizonyos festők, akik a konvencióktól elszakadva, az anyagot és a formát szabadon értelmezve, különleges inspirációt adtak az új látásmódhoz. A magyar anyagról a Körösényi Tamás által rendezett kiállítás adta az első – és mindmáig egyetlen – áttekintést. 2002-re Kemény Zoltán kiállítását tervezte. Kemény Párizsban és Svájcban élt, 1964-ben megkapta a Velencei Biennálé szobrászati nagydíját. Külföldön a legismertebb magyar művészek egyike, művei minden jelentős múzeumban megtalálhatók, itthon azonban alig ismerik, annak ellenére, hogy özvegye közel 400 művet ajándékozott a Szépművészeti Múzeumnak. Ez a kollekció – egyetlen kivétellel – a művész korai munkáit tartalmazza, egy olyan anyagot, amely az elmúlt 25 évben az érdeklődés középpontjába került, mert benne a posztmodern gondolkodás előfutárát ismerte fel a művészettörténész szakma. Bár a Kemény Zoltán-katalógus elkészült, a kiállítás nem valósult meg, mert a Szépművészeti Múzeum nem adta kölcsön a műveket. A reményt azonban sosem szabad feladni, hátha egyszer még sor kerülhet rá.
A kiállítássorozat 2005-ben Hetey Katalin, 2006-ban Pátkay Ervin műveinek bemutatásával folytatódott, ezután pedig Pán Márta kiállítását tervezte, amelyet a művésznő halála akadályozott meg. A nevek felsorolásából kitűnik, hogy a hazai művészek után a külföldön élt vagy élő magyar szobrászok megismertetése lett a célja. Utolsó terve Beöthy István kiállításának megrendezése volt. Ezt már a tanítványai fogják megvalósítani 2011-ben.
A kiállítássorozatok megrendezésével, a katalógusok kiadásával olyan feladatot teljesített, amelyet egyetlen múzeum vagy kiállítóhelyiség sem vállalt. Ezért a kulturális misszióért kapta meg 2007-ben a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Henszlmann-díját.
Még szorosabban kapcsolódtak az oktatáshoz azok a kiállítások, amelyeket az Epreskertben rendezett. A szobrásziskola épületének átriumát a 19. század végén Stróbl Alajos szalonnak rendezte be, kandallóval, vízmedencével, pálmákkal és antik szobormásolatokkal, majd közel száz éven át műterem volt. Körösényi Tamás ezt kiállítóhelyiséggé alakította át. Ez lett a Parthenón-fríz Terem, ahol önállóan mutatkozhattak be a végzős és már végzett növendékek, de rendezett itt kiállítást a 100 éves Lossonczy Tamásnak 2004-ben, vagy az akkor tíz éve elhunyt Kiss Nagy Andrásnak 2007-ben.
A legizgalmasabbak azonban a Körösényi-osztály éves kiállításai voltak, amelyek mindig egy általa megadott téma köré szerveződtek vagy az Epreskertben, vagy külső helyszíneken a váci görög templomtól a stuttgarti magyar intézetig. Ilyen volt például a Plasztik-kor, a Hol a pálma?, a Mi van a függöny mögött?, a Gyűrődés, a Tégla, Az igazság szája vagy az utolsó, a 3D televízió. Különösen érdekes volt a 2008-ban rendezett, Jó napot, Schönberg úr! című kiállítás. Témája Georgius Schomberg (Schönberg György) pozsonyi prépostnak, Mátyás király bizalmi emberének (meghalt 1486-ban) a pozsonyi dómban lévő fali síremlékéről készült epreskerti másolat volt. Ezt még Stróbl Alajos csináltatta, és az egykor volt Hunyadi-kápolnában helyezte el. Ma a Benczúr műteremház falába van beépítve. Aki belép az Epreskertbe, és elindul a műtermek felé, szembetalálkozik vele. A feladat egyszerre idézte fel Courbet festményét (Bonjour, Monsieur Courbet!) és a rá reflektáló Gauguin-képet (Bonjour, Monsieur Gauguin!). A kiállításon részt vettek pozsonyi szobrásznövendékek is, és nagyon szellemes megoldások születtek.
A Körösényi által megadott témák mindig sokrétűek és ezáltal nagyon inspirálók voltak. A szobrász tanszék az egyetlen, amely a végzett növendékekről és munkájukról diplomakatalógust ad ki, és ezzel felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat nyújt a jövő művészettörténészei számára. Sokéves munkája eredményeként a tanszék 2009-ben a Felsőoktatási Akkreditációs Bizottságtól a „Kiválósági hely” minősítést kapta.
Körösényi Tamás jól dokumentálta a saját kiállításait is. A katalógusokat sorba rakva kibontakozik előttünk egy több mint 30 éves művészpálya, mely a lepel fellebbentésétől a tér beburkolásáig tart. A főiskolát követő évek sokirányú keresést mutatnak. Pop artos és minimal art művek, objektek, konceptuális kísérletek élnek egymás mellett. Az első, igazi nagy rátalálás a lepel, és amivé vált.
1982–83-ban Herder-ösztöndíjjal a bécsi képzőművészeti akadémián töltött egy évet Bruno Gironcoli osztályán. Ott bemutatott műterem-installációján drapériával félig letakart, padlón fekvő figurát látunk. Már 1980–81-től mintázta azokat a figurákat, amelyeket 1985-ben a budapesti Francia Intézetben mutatott be Szobrok Giacometti párizsi műterméből címmel. A jellegzetes Giacometti-szobrok parafrázisait leplek takarták, amelyek mögött felsejlettek a művek, rekonstruálva azt a szituációt, ahogy a kiszáradás ellen nedves vászonnal beburkolt agyagszobrok kinézhettek a művész egykori műtermében. (Körösényi poliészterből készítette el a saját szobrait.) Valójában ezzel a kiállítással hívta fel magára a figyelmet, jelezve, hogy egy karakteres személyiség jelent meg a magyar szobrászat új generációjában.
A lepel – mint fogalom és forma – szükségszerűen vezette el az álcázás témájához, a színes katonai terepálcákhoz. A terepminták alkalmazkodva a mérsékelt égövi tájhoz és növényzethez barnás, zöldes, sárgás foltok. Körösényi először különféle tárgyakat álcázott, majd a foltok önállósultak, és színes falevelekhez hasonló absztrakt térformák lettek. Ezzel elkezdődött egy több mint évtizedes periódus, amely a Tájhangok kis- és nagy sorozataiban, valamint az Illeszkedés különféle variációiban bontakozott ki. Sorra rendezte kiállításait a legkülönfélébb terekben, amelyekben a jellegzetes, íves-karéjos, tarajos, lágyan hajló, különálló vagy kettes-hármas csoportokban egymáshoz illesztett formák eltérő helyzetekben jelentek meg. Valójában mindig az adott kiállítótér strukturálta őket, szabta meg helyüket, egymáshoz és a nézőhöz való viszonyukat. Ezek a színes, a zöld különféle árnyalatait mutató, olykor sárgás-, olykor kékes- vagy éppen haragoszöld vidám formák a néző számára úgy jelentek meg, mint egy térbeli puzzle darabjai, jóllehet nyilvánvaló volt, hogy nincs olyan nagy egész, amellyé össze lehetne rakni őket. Egyszerre zártak és nyitottak, érzékeljük határaikat, de azt is, hogy ezek a határok nem véglegesek. A formák – legyenek a tér bármely pontján, földön, falon, lépcsőn – csak utalnak egymásra, kapcsolatukat mi teremtjük meg, azzal hogy bejárjuk a teret. Ez az összetartozás-érzés olyan erős, hogy ha valahol – egy múzeumban vagy egy kiállításon – csak egyetlen szobrot is meglátunk, hiányérzetünk támad, és emlékezetünkből előhívjuk a puzzle másik darabját is. Annál is inkább megtehetjük ezt, mert a formák variábilisak, forgathatók, nincs kizárólagos nézetük. A szabadságnak ilyen mértékű kitágítása különleges jogokkal ruházza fel a nézőt, hasonlóan ahhoz, ahogy egy előadó interpretálhat egy zeneművet. Ez pedig elsősorban érzelmi viszonyulás a műhöz, amelyet a művész semmiképpen sem irányít, de lehetőséget ad mindenféle szabad kalandozásra, felfedezésre és örömre.
Kitűnő alkalom volt erre 1994-ben, amikor tíz helyszínen, Budapest tíz jelentős múzeumában egyszerre mutatta be a Tájhangok- és az Illeszkedés-sorozatok meghatározott darabjait, hogy a néző, végigjárva a helyszíneket, összerakhassa a maga térkompozícióját.
A sorozatok anyaga és technikája végtelenül egyszerű: faenyvvel kevert, vasvázra felvitt újságpapír-pép. (A nagyméretű szobroké poliészter.) Az újságpapír, nevezetesen a Frankfurter Allgemeine Zeitung az anyaga a következő, már újabb szobrászi problémákat is felvető sorozatának. 2000-ben három hónapot töltött Frankfurtban. Műterme közelében nagy csomag régi újságot talált. Akkor már egy ideje intenzíven foglalkoztatta az arány és a mérték kérdése. 1998-ban a szombathelyi Városnézés című kiállításra készítette el Akkor és most című szobrát, amely egy majdnem kettévágott lobogó drapéria. A szobor a város szülöttének, Szent Mártonnak arra a gesztusára utal, amellyel megosztotta köpenyét egy koldussal. A köpeny megfelezése egy arányt mutat, és felveti a mérték kérdését is. A Frankfurter Allgemeine Zeitung pedig egy „mértékadó” lap.
A Frankfurti variációk műegyüttese 17 darabból áll, amelyeket – bizonyos átfedésekkel – négy sorozatba rendezett (12+4+ 4+7). Így mutatta be őket különböző kiállításokon, elsősorban a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban és a Budapest Kiállítóteremben 2001-ben. Mindegyik mű alapja az újság péppé dolgozott masszája, az abból képzett alapsík, vagyis egy „lap”, amely azonban más-más helyen van bevágva. A részek a vágás mentén egymástól függetlenül felhajlíthatók, aláhajlíthatók, feltekerhetők. Vannak falra helyezhető, és vannak csak posztamensre tehető („fekvő”) darabok, öt szobrot pedig hajlított drót támaszt alá, ezek állók. Elhelyezésük függ az adott kiállítótértől. Teljesen más hatásuk van a falon, kvázi-reliefként, és más hatásuk van térbe állítva. A hengerfelületek hullámzása, a speciális megvilágítás, a vetett árnyékok, a kézzel enyhén festett felületek változatossága a plasztikai hatások mellett festői értékeket is ad a műveknek.
Ezek a festői értékek uralták a Műcsarnokban 2005-ben rendezett Szellemeim című kiállítását. A Műcsarnok apszisában 13 nagyméretű, erőteljes színű, kerekeken guruló szobrot mutatott be. A húsz évvel korábban felvetett „lepel”-téma mintha lezárásához érkezett volna. Ezek a barokkosan meggyűrt héjak és tépett álcák frivol színeikkel, vibráló sziluettjükkel, eksztatikus zaklatottságukkal valami más, minden korábbitól eltérő, szinte démoni ihletőre utaltak. A művésztől tudjuk, hogy Franz Xaver Messerschmidt-karakterfejei jelentették a kiváltó élményt, amelyek drámája és groteszksége ezekben az elvont szellemalakokban már sokat szelídült. A falra vetett, hatalmasra növelt árnyékok pedig felidézték a nézőben Platón barlang-hasonlatát. Nagy valószínűséggel nem véletlenül.
Körösényi 2008-ban Kalocsán rendezte meg székfoglaló kiállítását, amellyel a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja lett. Ezt az anyagot kibővítve mutatta be 2010-ben az MTA Művészeti Gyűjteményében. A kiállításon szerepelt a régi munkáinak egy csoportja, amelyek az akadémiai gyűjtemény bizonyos darabjaira reflektáltak, szembesítve múltat és jelent. Kiállította a Kassákra utaló, címadó sorozatát; ezek valójában minimalista plasztikák, és bemutatta legújabb műveit, a barlangok-sorozatot. Ez a sorozat mintha egy új látásmód, egy új térszemlélet kezdetét jelentette volna. Ő maga a katalógusban a barlang-metaforára, a valóság és a látszatvilág ellentétére, és általában is az ellentétek együttes jelenlétére utalt mint az őt éppen foglalkoztató problémára. Az életmű ezzel a kérdésfeltevéssel zárult le.
Ennek az utolsó kiállításának a címe: A művészet él – olyan, mint egy végső üzenet. 2010 júniusában, befejezve a tanévet, az évzáró után összejött tanítványaival az Epreskertben, majd hazament. Lefeküdt, és nem ébredt fel többé. Szeptemberben a szobrász tanszék rá emlékezve kezdte meg az új tanévet. Egykori tanítványai a barlangok-sorozatból kis kiállítást rendeztek, a Parthenón-fríz Termet pedig Körösényi Teremnek nevezték el. A kiállítások folytatódnak, mert a művészet él.


« vissza