Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A müncheni döntéstől a komáromi tárgyalások megszakadásáig

A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYARSÁG VEZETŐI, de hasonlóképpen a magyar kormány is, már 1938 nyarán és őszén azon fáradoztak, hogy egy esetlegesen összehívandó nemzetközi konferencia ne csupán a köztársaság német kisebbségének sorsáról döntsön, hanem azzal párhuzamosan egyúttal a felvidéki magyarság ügyét is rendezze. Ez a törekvés teljesen logikusnak és célszerűnek volt mondható, bár az is igaz, hogy gyakorlati realizálásra az adott politikai konstelláció közepette nem mutatkozott komoly esély. A magyar kormány — sőt maga HORTHY MIKLÓS kormányzó is — ennek ellenére megtették a megfelelő diplomáciai lépéseket a nyugati nagyhatalmaknál.

Horthy kormányzó 1938. szeptember 17-én levélben fordult Adolf Hitler német kancellárhoz, akinek kifejtette, hogy véleménye szerint a szudétanémet kérdés esetleges rendezése még nem jelenti majd a csehszlovákiai nemzeti kisebbségek ügyének végleges megoldását. „Ez csak ügy volna elképzelhető — írta Horthy Hitler birodalmi kancellárnak —, ha az összes csehszlovák területen letelepedett kisebbség ugyanazon jogokban részesülne, vagyis, ha megítélnék Csehszlovákia összes nemzetiségének azt a jogot, hogy az általuk lakott terület hovatartozását népszavazás által döntsék el.” Horthy a továbbiakban azt is kifejtette idézett levelében, hogy szerinte „Közép-Európa békéjének biztosítása csakis a csehszlovák kérdés végérvényes és alapos szabályozásával érhető el”.1

Magyarország diplomáciai úton Angliánál és Franciaországnál is megtette a megfelelő lépéseket a felvidéki magyarság ügyének nemzetközi szintű rendezése érdekében. A magyar külügyminisztérium 1938. szeptember 16-án utasította a londoni magyar követséget, hívja fel az angol kormány figyelmét arra, hogy a szudétanémet kérdéssel párhuzamosan a csehszlovákiai magyarság ügyét is rendezni kell, méghozzá azonos elvek alapján. A magyar kormány ezt az óhaját a következő napokban többször is megismételte2. Londonból azonban csak udvarias, de lényegében üres válaszok érkeztek.

Teljes mértékben rokonszenvezek Magyarországgal, amelynek nincs oka aggodalomra” — üzente 1938. szeptember 19-én Chamberlain angol miniszterelnök a magyar kormánynak. „Magyarország helyzetét gondosan emlékezetemben tartom. Nagymértékben helyeslem és továbbra is sürgősen ajánlom ama békés és nyugodt magatartás folytatását, amelyet Magyarország mindeddig tanúsított.”3 Londonból másnap, 1938. szeptember 20-án újból csak türelemre intették a magyar kormányt: „Az angol kormány teljesen megérti — hangsúlyozta a londoni jegyzék — a magyar kormány érdeklődését a csehszlovákiai magyar kisebbség jövője iránt, de biztosan reméli, hogy a magyar kormány a jelenlegi kényes helyzetben óvatos lesz és a mostani válság mérvének növelése érdekében semmit sem fog tenni, hanem megnyugszik abban, hogy a magyar álláspont tudomásul vétetett (has been placed on record), és alkalmas pillanatban megfontolásban fog részesülni.” Az idézett angol jegyzék nem vonta kétségbe a csehszlovákiai magyarság erkölcsi jogát arra, hogy a szudétanémetekkel azonos elbánásban részesüljön, de egyúttal arra is rámutatott,hogy az angol kormány pillanatnyilag minden figyelmét a német-cseh konfliktus sürgős elintézésére kénytelen fordítani.4

A magyar kormány 1938 szeptemberének második felében Párizs felé is megtette a megfelelő diplomáciai lépéseket. A francia kormány azonban tartózkodó volt, és nem mutatott hajlandóságot a téma bővebb pertraktálására. Párizs mindössze azt javasolta a magyar kormánynak, hogy az problémáival forduljon egyenesen a csehszlovák kormányhoz.5

MÜNCHENI NÉGYHATALMI ÉRTEKEZLET 1938. szeptember 29-30-án rendezte a cseh- és morvaországi németek problémáját, s úgy tűnt föl, hogy ezzel a csehszlovákiai németség kérdése végérvényesen megoldódott. A magyar és a lengyel kormány abban bizakodott, hogy Münchenben a szudétanémet kérdés megoldásával párhuzamosan a köztársaság magyar és lengyel nemzeti kisebbségeinek ügyét is rendezik, méghozzá a németekével azonos módon. Tehát területi rendezés esetén Magyarország és Lengyelország is megkapja Csehszlovákia magyar, illetve lengyel többségű területeit. Münchenben azonban mindez nem történt meg. A magyar és lengyel igényekről csak az egyezmény egyik kiegészítő — az olaszok által szorgalmazott — nyilatkozata emlékezett meg: „A négy hatalom kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelenlevő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.”6

Ezzel a kiegészítő nyilatkozattal az angol és francia kormányok is elismerték, hogy a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség sorsával is törődni kell, s amennyiben a csehszlovák-magyar kétoldalú tárgyalások nem vezetnének e téren eredményre, akkor újabb nemzetközi konferenciára bízzák a döntést. Ha tehát az európai nagyhatalmak Münchenben még nem is rendezték a felvidéki magyar nemzetrész sorsát, megtették a nyitó lépést egy általános, a fennállónál mindenképpen igazságosabb területi átrendeződés felé a közép-európai térségben.

A magyar diplomácia München után még intenzívebben szorgalmazta a négy nagyhatalomnál a magyar ügy támogatását. Már a döntés másnapján felkérte a német, olasz, francia és angol kormányokat: járjanak közbe a csehszlovák kormánynál annak érdekében, hogy a kétoldalú csehszlovák-magyar tárgyalások minél előbb elkezdődhessenek. A felkért kormányok ilyen értelemben meg is tették Prágában a megfelelő lépéseket.7

A müncheni döntés eredményét a magyarországi közvélemény, valamint az egész felvidéki magyarság — keserű csalódással volt kénytelen tudomásul venni. Azonban minden elkeseredés és elégedetlenség ellenére a magyar politika kénytelen volt betartani az apró lépések diplomáciai taktikáját.

TELJESEN MÁS HELYZETBEN VOLT AZONBAN LENGYELORSZÁG. A varsói kormány és az egész lengyel közvélemény sértésnek vette, hogy mint szintén érdekelt felet még csak meg sem hívták a müncheni konferenciára, sőt ott az ő igényeiket figyelembe sem vették. A lengyel kormány ezért úgy döntött, hogy ő sem veszi figyelembe a konferencia kiegészítő nyilatkozatát a beindítandó kétoldalú tárgyalásokról, s radikális módon rendezi vitás problémáit a szomszédos Csehszlovákiával. A lengyelek 1938. szeptember 30-án — mindjárt a müncheni döntés eredményének nyilvánosságra hozatala után — ultimátummal fordultak a prágai kormányhoz, s határozottan követelték a túlnyomórészt lengyelek által lakott sziléziai Teschen-vidéke azonnali átengedését. Az ultimátum átadásával párhuzamosan a lengyel hadsereg előkészületeket tett egy esetleges Csehszlovákia elleni támadásra. A prágai kormány ilyen körülmények között október 1-jén jobbnak látta elfogadni a lengyel ultimátumot, aminek következtében a lengyel hadsereg október 2-án már birtokba is vehette az igényelt területeket8. A csehszlovák-lengyel viszály ezzel lényegében megoldottnak volt tekinthető. A magyar kérdés rendezése azonban egy ideig még váratott magára.

A magyar kormány nem volt abban a helyzetben, hogy a lengyelhez hasonló módon szerezzen érvényt igényeinek. Magyarország ugyanis mind politikai, mind földrajzi, mind pedig katonai szempontból hátrányosabb helyzetben volt, mint a regionális középhatalomnak számító Lengyelország. A magyar kormány — KÁNYA Kálmán magyar külügyminiszter szavaival élve — „nem merte elhagyni a négyhatalmi bázist.” Maradt a diplomáciai rendezés útja, amely hosszadalmasnak ígérkezett ugyan, de nem sértette a nemzetközileg garantált lehetőségek határait.

Kánya Kálmán külügyminiszter 1938. október 1-jén máris utasította WETTSTEIN JÁNOST, a prágai magyar követet: haladéktalanul hozza a csehszlovák kormány tudomására, hogy a magyar kormány az azonnali kétoldalú tárgyalások megkezdését óhajtja9. A prágai követ október 2-án délelőtt tíz órakor közölte is Kamil KROFTA csehszlovák külügyminiszterrel kormánya indítványát. Krofta minden ellenvetés nélkül elfogadta a magyar kezdeményezést, sőt a magyar követnek még azt is kifejtette, hogy a csehszlovák kormány nem az ún. nemzetiségi statútum alapján folytatandó tárgyalásokra gondol, „hanem terület átengedésére vonatkozókra”. Kérte azonban a magyar fél türelmét — hivatkozott a csehszlovák kormány rendkívüli elfoglaltságára a német és a lengyel problémákkal —, de kijelentette, hogy a csehszlovák-magyar tárgyalások legkésőbb egy hét múlva elkezdődhetnek10.

A magyar külügyminisztérium kielégítőnek találta K. Krofta csehszlovák külügyminiszter válaszát. Mindamellett haladéktalanul Prága tudomására adta, hogy a magyar kormány szükségesnek tartja néhány olyan intézkedés foganatosítását csehszlovák részről, amelyek előfeltételei lennének a kétoldalú tárgyalások „békés atmoszférájának”. A magyar kormány „kívánságlistája” a következő volt: Csehszlovákiában haladéktalanul bocsássák szabadon a magyar nemzetiségű politikai foglyokat, a csehszlovák hadseregben szolgáló magyar nemzetiségű katonákat szereljék le, a vegyes lakosságú területeken szervezzenek helyi rendfenntartó polgárőrséget vegyes vezetés alatt, „a területek átadásának szimbolikus jele gyanánt” a csehszlovák kormány már a tárgyalások megkezdése előtt engedjen át Magyarországnak 2-3 határmenti várost. A magyar kormány egyúttal javasolta, hogy a kétoldalú tárgyalások 1938. október 6-án, csütörtökön délután 4,00 órakor kezdődjenek el Komáromban”.11

A jelzett tárgyalások megindítását azonban csehszlovák részről több fontos tényező is hátráltatta. 1938. október 1-jétől javában folyt a Németországnak átadandó területek kiürítése, illetve azok német megszállása, október 2-án a lengyelek is birtokba vették a nekik átengedett sziléziai területeket. A belső káoszt csak növelte, hogy 1938. október 4-én a hivatalban levő Syrovy-kormány is lemondott. Benes köztársasági elnök még ugyanazon a napon újból Syrovy tábornokot bízta meg a kormányalakítással. A rekonstruált új kormányban a külügyminiszteri tárcát Kamil Krofta helyett FRANTISEK CHVALKOVSKY kapta. A belpolitikai válság azonban a következő napokban még tovább fokozódott. Október 5-én lemondott E. Benes köztársasági elnök. Október 6-án pedig a szlovák politikai pártok vezetőinek zsolnai ülésén kikiáltották Szlovákia autonómiáját, majd másnap, október 7-én az első szlovák autonóm kormány kinevezésére is sor került12.

A MÜNCHEN UTÁNI IDŐSZAKBAN Csehszlovákia valóban „forró napokat” élt át, szinte úgy is mondhatnánk: az agonizáló állam egyre gyorsabban sodródott a törvényszerű végkifejlet felé. Ennek ellenére tényként konstatálhatjuk, hogy a magyar kormány magatartása, illetve a Csehszlovákiával szemben tanúsított eljárása a maga nemében korrekt volt. A magyar jegyzékek és a kormány diplomáciai aktivitása a kétoldalú tárgyalások szorgalmazása ügyében Prágában nem is váltottak ki különösebb riadalmat vagy meglepetést. A müncheni egyezmény kiegészítő nyilatkozatának ismeretében a prágai kormány már eleve számolt is a magyar kormány ilyen jellegű diplomáciai lépéseivel. A magyar külügyminisztérium eljárása tehát tökéletesen összhangban volt a diplomácia játékszabályival. Utólagosan E. Benes is beismerte visszaemlékezésében, hogy Magyarország magatartása 1938 őszen „illedelmesebb volt, mint a másik két szomszédunké”.13

A MÜNCHEN UTÁNI MAGYAR DIPLOMÁCIAI JEGYZÉKEK azonban annál nagyobb felháborodást, magyar-, sőt csehellenes hisztériát váltottak ki a szlovák nacionalisták köreiben. A szlovák politikai vezetők és a sajtó vehemensen tiltakoztak egy esetleges területi engedményekkel járó csehszlovák-magyar tárgyalás ellen. A magyarokkal folytatandó tárgyalásokat a szlovák politikusok kimondottan saját nemzeti ügyüknek tekintették, amelyekre a prágai kormány — szerintük — semmiképpen nem illetékes. „Prágának nincs joga tárgyalnia a szlovák területek átengedéséről” — írta 1938. október 4-i számában, tehát már a szlovák autonómia proklamálása előtt a Slovák, a Hlinka-féle Szlovák Néppárt hivatalos szócsöve. A magyar kormánnyal folytatandó tárgyalásokra — a lap szerint — „csakis a szlovák nemzeti parlament lenne hivatott”14. Amint látjuk, Prága illetékességét a „magyar ügy” rendezésében az egyre önállóbbá és függetlenebbé váló szlovák politika már erősen megkérdőjelezte.

Az 1938. október 4-én átalakult csehszlovák kormány mindjárt az első, október 6-án megtartott minisztertanácsi értekezletén kénytelen volt állást foglalni a magyar kormány által szorgalmazott kétoldalú tárgyalásokkal kapcsolatban. A kormány hozzájárult ahhoz, hogy e tárgyalások október 8-án elkezdődhessenek a csehszlovákiai Komáromban. A prágai kormány azonban — tekintettel az aznap proklamált szlovák autonómiára — úgy döntött, hogy a Magyarországgal folytatandó tárgyalások lebonyolítását valóban a szlovák autonóm kormányra bízza15.

Nyilvánvaló, hogy a központi prágai kormánynak ebben a szorongatott helyzetben valóban jól jött a szlovák politikai vezetők szinte túlzott aktivitása. A Syrovy-kormány másnap,október 7-én készséggel nevezte ki a csehszlovák tárgyalóküldöttség vezetőjéül Jozef Tisot, a szlovák autonóm kormány elnökét, persze azzal a megszorítással, hogy a végső döntés joga továbbra is Prága kezében marad16.

Az 1938. október 7-i minisztertanácsi értekezleten a prágai kormány a magyar kormány által kért jelképes területátengedés kérdését is megvitatta. Döntés született, hogy Magyarországnak még az érdemi tárgyalások megkezdése előtt visszaadják Ipolyságot, valamint Sátoraljaújhely Csehszlovákiához tartozó szegletét, esetleg — amennyiben a magyar fél nem érné be ezzel — még Párkányt is17.

Chvalkovsky csehszlovák külügyminiszter még ugyanezen a napon tudomására hozta a magyar kormánynak: a csehszlovák kormány készen áll a kétoldalú tárgyalások megindítására. A színhely a csehszlovákiai Komárom, időpont: 1938. október 9., este 19 óra.18

A küszöbön álló csehszlovák-magyar tárgyalások hírére a felvidéki magyar politika is tovább aktivizálódott. Szükségessé vált a csehszlovákiai magyar nemzetrész reprezentatív politikai csúcsszervezetének létrehozása. Erre 1938. október 7-én került sor, amikor ugyanis az Egyesült Magyar Párt nemzetgyűlési képviselői és szenátorai, valamint tartománygyűlési képviselői Pozsonyban megalakították a csehszlovákiai Magyar Nemzeti Tanácsot. E 18 főből álló politikai testületnek Esterházy János, Füssy Kálmán, Hokky Károly, Holota János, Jaross Andor, Korláth Endre, Pajor Miklós, Porubszky Géza, Szent-IványI József, Szilassy Béla, Szüllő Géza és Turchányi Imre nemzetgyűlési képviselők s szenátorok, valamint Giller János, GÜRTLER Dénes, Kontsek György, Ortutay Jenő, Salkovszky Jenő és VIRÁGH BÉLA tartománygyűlési képviselők lettek tagjai19.

A Magyar Nemzeti Tanáccsá átalakuló csehszlovákiai magyar törvényhozók mindjárt a megalakulás napján, 1938. október 7-én terjedelmes kiáltványban foglalták össze és tették közzé a felvidéki magyarság követeléseit. A szóban forgó kiáltvány teljes szövege a következő:

 

Határozat

A csehszlovákiai Egyesült Magyar Párt törvényhozói, mint az állam magyarságának törvényes képviselői folyó évi szeptember 17-én hozott határozatukban követelték a magyarság önrendelkezési jogát és ennek érvényesítése érdekében a népszavazást.

Azóta olyan események történtek, melyek alapjában változtatták meg a csehszlovák köztársaság politikai helyzetét. A müncheni négyhatalmi konferencia határozatait, melyek a köztársaság német-, lengyel- és magyarlakta területeinek a szomszédok részére való átengedését kívánták meg, a csehszlovák kormány elfogadta. Ma már részben folyamatban van, részben befejezés előtt áll a német- és lengyellakta vidék átadása Németország, illetve Lengyelország javára. A csehszlovák kormány értesítette a magyar kormányt, hogy hajlandó a magyarlakta területek átadásáról tárgyalni.

A magyarság tehát sorsdöntő órákat él át, melyek szükségessé teszik, hogy ismét félreértést kizáró módon juttassa kifejezésre álláspontját.

A Csehszlovákiában lakó magyar nép törvényes képviselői kimondják, hogy hűen az ezeréves történelmi múlthoz és a vérség szent kötelékéhez, vissza akarnak térni az anyaállamhoz: Magyarországhoz.

Ennek gyakorlati végrehajtása érdekében követelik, hogy a — magyarlakta területek kérdése azonnal a haladéktalanul oldassék meg a megállapított háromhavi határidőre való minden tekintet nélkül oly módon, hogy ez az egész terület maradéktalanul Magyarországhoz csatoltassék.

Követelik, hogy a csehszlovák hadsereg azonnal ürítse ki a magyarlakta területet, hogy véget érjenek azok a szenvedések, amelyek a magyar lakosságot a különféle zaklatás, rekvirálás és szabad akarat megnyilatkozásának brutális elnyomásával sújtják.

Követelik, hogy a magyar nemzetiségű katonaság azonnal hazabocsáttassék.

telik az összes magyar nemzetiségű politikai fogoly és túsz azonnali szabadlábra helyezését.

Azonnal követelik, hogy minden ingóságok, lovak, fogatok, motorművek mélyeket a magyar lakosság a katonaságnak beszólhatott haladéktalanul visszaadassanak, vagy mai becsáruk megtéríttessék. Követelik az indokolatlan mozgósításból a magyar lakosságot ért összes kár azonnali megtérítését.

Követelik, hogy a magyarlakta területen a közhatalmat a csehszlovák kormány az Egyesült Magyar Pártnak adja át és annak átadásáig biztosítsa azonnal sajtószabadságunkat és gyülekezési jogunkat.

Követelik, hogy a magyarság minden korlátozás nélkül azonnal használhassa nemzeti jelvényeit.

A magyarság öntudatos fegyelemmel, lelkes örömmel és mély történelmi felelősséggel várja felszabadulásának pillanatát és kéri a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmakat, hogy ezen egyezményen alapuló jogos kívánalmainak minél hamarabb érvényt szerezzenek.

Jelen határozatot az Egyesült Magyar Párt egyidejűleg bejelenti a csehszlovák és magyar királyi kormánynak, Lengyelországnak mint nagyhatalomnak és egyúttal tudomásukra hozza a müncheni egyezményt aláíró hatalmaknak.

Pozsony, 1938. október 7-én

Az EMP kiáltványát a párt mind a 18 törvényhozója aláírta, és azt a párt nyomdája, a pozsonyi Concordia falragaszok formájában kinyomtatta.20

 

1938. október 7-én este a pozsonyi rádió magyar nyelvű adásának keretében Esterházy János és Jaross Andor ünnepélyesen bejelentették a Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának tényét, és teljes terjedelmében beolvasták az EMP fentebb ismertetett kiáltványát21.

Említést érdemel még, hogy az október 7-én megalakult csehszlovákiai Magyar Nemzeti Tanács jogot formált rá, hogy a magyar kisebbség képviseletében részt vehessen a komáromi tárgyalásokon, ezt az igényét azonban sem a csehszlovák, sem a magyar fél nem méltányolta22.

A CSEHSZLOVÁK-MAGYAR TÁRGYALÁSOK 1938. október 9-én, este 19. órakor kezdődtek meg Komáromban, a régi vármegyeház épületében. A csehszlovák küldöttséget Jozef Tiso, a szlovák autonóm kormány miniszterelnöke vezette. A küldöttség további tagjai Iván Krno rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter Ferdinand DURCANSKY szlovák igazságügy-miniszter, RUDOLF VIEST hadosztálytábomok, Peregrin Fisa követségi tanácsos és Anton Straka követségi titkár voltak. A magyar küldöttség élén Kánya Kálmán külügyminiszter állt, további tagja pedig TELEKI PÁL vallás- és közoktatásügyi miniszter, Péchy Tibor államtitkár, Pataky Tibor államtitkár, Wettstein JÁNOS rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, Kuhl LAJOS követségi tanácsos, SEBESTYÉN PÁL miniszteri tanácsos és Andorka Rudolf vezérkari ezredes voltak23.

TÁRGYALÁSOK SZÍNHELYÉÜL KIVÁLASZTOTT KOMÁROM a Felvidék egyik legjelentősebb magyar központja volt, ezért a csehszlovák fél, tehát a házigazdák számára ez előnytelen „pálya” volt kétoldalú csehszlovák-magyar tárgyalások lefolytatására. A csehszlovák delegáció egyik tagja, Rudolf Viest tábornok néhány évvel később — már londoni emigrációban — így emlékezett vissza a városban uralkodó hangulatra a tárgyalások alatt: „A tárgyalások színhelyéül Komáromot határozták meg. Már nem emlékszem rá, kinek volt ez az ötlete, de tudom, hogy én ellene voltam. Nem akartam, hogy egy olyan, nemzetileg magyar határmenti városban tárgyaljunk, ahol kellemetlen incidensekre és tüntetésekre is sor kerülhet, ahogy aztán ez valóban meg is történt24.

Komárom lakossága valóban óriási lelkesedéssel és szakadatlan ünnepléssel fogadta a városukban megjelenő magyar delegációt, és hangos tömegtüntetéseken követelte az azonnali visszacsatolást Magyarországra. A város piros-fehér-zöld zászlódíszbe öltözött, az emberek nemzeti színű kokárdákkal a mellükön türelmetlenül várták a visszacsatolás tényének mielőbbi kimondását.

A fentebb idézett Rudolf Viest tábornok az események későbbi leírásánál szintén fontosnak tartotta kiemelni a városban és környékén uralkodó közhangulatot és lelkesedést, amely szerinte ugyancsak sértő, sőt megalázó volt a csehszlovák tárgyaló fél számára. „Soha nem felejtem el azt a megaláztatást — emlékezett vissza 1942-ben Viest tábornok Komárom lakosságának magatartására az ottani tárgyalások alatt —, amelyet mi éreztünk, amikor a magyarokkal folytatott tárgyalás alatt a nyitott ablakokon át behallatszott hozzánk a tüntetők által énekelt magyar himnusz. A saját területünkön nem éreztük már otthon magunkat25.

Visszaemlékezéseiben Viest tábornok a csehszlovák és magyar delegáció közötti óriási színvonalbeli különbséget is szükségesnek tartotta kihangsúlyozni. A Tiso vezette csehszlovák küldöttségben — Viest tábornok szerint — csupa kezdő, gyakorlatlan ember foglalt helyt, ellenben a Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleki Pál vallás- és közoktatási miniszter által vezetett magyar delegáció rutinos, magas szakmai színvonalon álló politikusokból és diplomatákból tevődött össze. Viest tábornok kuriózumként azt is megemlíti, hogy a tárgyalás nyelvéül a magyart voltak kénytelenek elfogadni, mivel a csehszlovák delegáció tagjai bizony nem mind voltak otthonosak a francia nyelvben. Szerinte azonban ennél sokkalta nagyobb hiba volt, hogy „teljesen felkészületlenül ültünk le egy ilyen nagy jelentőségű tárgyaláshoz...26

Valóban, csehszlovák részről a tárgyalásokra kezdettől fogva a szakmai hozzá nem értés és a felkészületlenség nyomta rá bélyegét. A csehszlovák küldöttségből hiányoztak a megfelelő színvonalú szakértők, a delegáció nem rendelkezett kellő dokumentációval, statisztikai kimutatásokkal stb. így aztán kezdeményezőleg állandóan a magyar félnek kellett fellépnie. J. Tisoék lényegében nem is tettek mást csak szorgalmasan visszautasítgatták a magyar fél kezdeményező javaslatait. A tárgyalások megnyitása után j. tiso, a csehszlovák küldöttség vezetője felkérte a magyar küldöttséget, hogy ismertesse álláspontját. Mi sem természetesebb, minthogy a magyar delegáció mindenekelőtt ahhoz ragaszkodott, hogy a csehszlovák fél még a tárgyalások érdemi megkezdése előtt nyilatkozzék a magyar kormány október 3-iki, a kétoldalú tárgyalások feltételeként megjelölt s mi több: a csehszlovák kormány által elfogadottnak nyilvánított javaslatának négy pontjáról. Ezzel kapcsolatban mindjárt heves vita is indult a két tárgyaló küldöttség között. Végül kölcsönös engedmények árán konstatálták, hogy e pontok szelleme lényegében érvényesült, illetve érvényesülőben van. A csehszlovák tárgyalópartnerek szakadatlanul bizonygatták, hogy a magyar politikai foglyok szabadon bocsátásának kívánságát a csehszlovák kormány már teljesítette, a magyar nemzetiségű katonák leszerelése a csehszlovák hadseregből pedig szintén folyamatban van. A vegyes polgárőrség létrehozásának ügyében a tárgyalást a két fél felfüggesztette azzal, hogy később majd visszatérnek erre a problémára. A negyedik magyar feltételt, a bizonyos határmenti városok jelképes visszaadását illetően a csehszlovák fél kijelentette, hogy hajlandó még a tárgyalások érdemi megkezdése előtt hozzájárulni Ipolyság város és Sátoraljaújhely Csehszlovákiához tartozó városrészének átadásához. Miután a magyar fél ezt elfogadta, a két küldöttség katonai szakértői abban is megegyeztek, hogy Ipolyság átadásának 1938. október 9-én éjféltől számított 24 órán belül, Sátoraljaújhely csehszlovák része átadásnak pedig 36 órán belül kell megtörténnie27.

E feltételek tisztázása után Kánya Kálmán magyar külügyminiszter ismertette a magyar küldöttség álláspontját, amelyet memorandum formájában írásban is átnyújtott a csehszlovák félnek. A magyar álláspont nyilvánosságra hozása után Jozef Tiso, hivatkozva arra, hogy a csehszlovák félnek azt tanulmányoznia kell, kérte a tárgyalások elnapolását. A tárgyalófelek megállapodtak, hogy az ülést másnap, október 10-én délután folytatják28.

A magyar álláspont az 1910. évi népszámlálási statisztika nemzetiségi adatait tartotta irányadónak, s követelte az 1910-ben magyar többségű területek haladéktalan visszacsatolását. A Felvidék további területeinek lakossága — a magyar elképzelések szerint — népszavazás útján nyilvánítaná ki, hogy óhajtja-e a visszatérést Magyarországhoz, vagy továbbra is csehszlovák fennhatóság alatt kíván-e maradni29.

A komáromi csehszlovák-magyar kétoldalú tárgyalások lebonyolításával megbízott szlovák vezetők kezdetben komolyan abban reménykedtek, hogy a magyar küldöttséggel területvisszaadás nélkül is sikerül majd érdemleges megállapodást kötniük. Bíztak Németország és Hitler jóindulatú, pártfogó támogatásában. Ezért nem vitás, hogy a magyar delegáció területi igényei kellemetlenül érintette a szlovák vezetőket.

A két küldöttség október 10-én délután 14 órakor folytatta az előző este felfüggesztett tárgyalásokat, itt Ivan Krno adta elő a csehszlovák fél válaszát a magyar delegáció előző napi memorandumára. Krno válasza minden tekintetben elutasító, több kitérő manővert ügyesen alkalmazó próbálkozás volt. Szinte jellemző, hogy a csehszlovák válasz főleg a népszavazás elvének és gyakorlatának alkalmazását tartotta elfogadhatatlannak. Ezek után meddő vita indult a két delegáció között arról, hogy vajon mennyire tekinthetők hiteleseknek az 1910. évi népszámlálás nemzetiségi adatai? A vita folyamán Tiso ismételten javasolta a tárgyalások hosszabb időre való elnapolását, ebbe azonban a magyar fél semmiképpen nem egyezett bele. Végül minden konkrétum nélkül csupán abban egyeztek meg, hogy másnap, október 11-én tovább folytatják az elkezdett tárgyalásokat; délelőtt a két delegáció szakértői tartanak közös megbeszélést, délután pedig újból a két küldöttség ül össze30.

A KÜLDÖTTSÉG SZAKÉRTŐI október 11-én délelőtt 9 órakor kezdték meg tanácskozásukat. Ennek mindenekelőtt a szlovák-magyar etnikai határra vonatkozó álláspontok egységesítése lett volna a célja. Sajnos, ezen a megbeszélésen szintén csak arról folyt a meddő vita, hogy mennyié tükröznek, illetve tükröztek valós állapotokat az 1910. évi magyar népszámlálás nemzetiségi adatai. A magyar szakértők ragaszkodtak e népszámlálás adatainak realitásához, ellenben a csehszlovák szakértők elfogadhatatlanoknak tartották azokat. Szerintük reálisabb néprajzi viszonyokat tükröznek az 1850. évi népösszeírás, vagy esetleg az 1880. évi népszámlálás nemzetiségi adatai31. Ilyen körülmények között a szakértők megbeszélése mindenféle konkrét eredmény nélkül ért véget. A két fél eltérő álláspontja még csak nem is közeledett egymáshoz.

Ezen a napon, október 11-én délután 14 órakor a delegációk is folytatták a 9-én este elkezdett tanácskozást. A csehszlovák küldöttségnek azonban két tagja nem jelent meg ezen az ülésen. Hiányzott Iván Krno rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, valamint Frantisek Durcansky, a szlovák autonóm kormány minisztere. Iván Krno Prágába utazott, hogy ott tájékoztassa a központi kormányt a tárgyalások menetéről, illetve hogy további utasításokat kérjen. Durucansky pedig — Tiso bejelentése szerint — „más irányú elfoglaltsága miatt” nem jelenhetett meg az ülésen32.

Jozef Tiso, a csehszlovák küldöttség vezetője mindjárt az ülés megnyitása után arra kérte a magyar félt, hogy a tárgyalásokat ismét csak napolják el, s azokat majd csak Krno és Durcansky megérkezése után folytassák. Meg aztán a csehszlovák félnek — Tiso szerint — arra is időre volna szüksége, hogy saját szakértői bevonásával megfelelő ellenjavaslatot dolgozhasson ki a magyar küldöttség október 9-én benyújtott javaslatára.

Kánya Kálmán, a magyar küldöttség vezetője határozottan visszautasította a csehszlovák delegáció halogató, az időhúzásra épülő taktikáját. Kánya arra is rámutatott, hogy a magyar fél egy felkészületlen, határozatlan és koncepció nélküli csehszlovák küldöttséggel találta magát szemben. Kifogásolta, hogy a csehszlovák küldöttséggel sem földrajzi, sem néprajzi igazi szakértői, annak ellenér, hogy a prágai kormány előtt kezdettől fogva kétségtelen volt; e tárgyalások fő célja a területi kérdések rendezése lesz.33

Tiso nem is reagált érdemben Kánya kifogásaira, s makacsul hangoztatta, hogy a tárgyalásokat újból halasszák el másnap 12 órára. A nyomaték kedvéért azt is bejelentette, hogy az eredeti magyar javaslatokkal az aznap este 18 órakor összeülő prágai minisztertanács foglalkozik majd. Iván Krno ezt követően azonnal visszatér Prágából, s így aztán a csehszlovák delegáció a másnapi ülésen már konkrét választ adhat a magyar fél október 9-i javaslatára, illetve ellenjavaslatokat terjeszthet elő34.

MAGYAR FÉL EGYÉB, JOBB MEGOLDÁS HÍJÁN végül is elfogadta Tiso javaslatát, és a tárgyalást újból elnapolták másnap déli 12 órára. Kánya külügyminiszter óvatos utalást tett rá, hogy értesülései szerint Durcansky miniszter Berlinbe repült, hogy ott keressen diplomáciai támogatást Csehszlovákia számára Magyarországgal szemben. Tiso erre azt válaszolta, hogy neki nincs tudomása Durcansky állítólagos németországi útjáról35.

J. Tiso Durcanskyval kapcsolatos állítása egyáltalán nem volt igaz. A nevezett miniszter ugyanis Alexander Mach miniszterrel együtt 1938. október 11-én átment Bécsbe, ahol Seyss-Inquarttal, az Ostmark helytartójával tanácskoztak. A helytartó tanácsára továbbutaztak Berlinbe, ahol a magyarokkal nem szimpatizáló Hermann GÖRING birodalmi marsallt keresték fel. Valóban kérték Göring és általában a németek diplomáciai támogatását a magyarokkal szemben. A marsalltól szerettek volna ígéretet kapni arra nézve, hogy a területi igények vonatkozásában Németország mérsékletre inti majd a magyar kormányt36. Göring megelégedéssel vette tudomásul a két szlovák politikai vezető elkötelezett német orientációját és hangzatos hűségnyilatkozatát, a csehszlovák-magyar területi viszály megoldásával kapcsolatban azonban nem kötelezte el magát egyöntetűen a szlovákok, illetve Csehszlovákia oldalán.37

Durcansky és Mach berlini látogatása után már nyilvánvaló volt, hogy terület visszacsatolás nélkül elképzelhetetlen a csehszlovákiai magyarság problémájának rendezése. A szlovák sajtó hangja azonban még bizakodó volt. A vezető szlovák napilap, a Slovák, október 13-án még töretlen önbizalommal arról vezércikkezett, hogy Komáromban egyáltalán nem ismétlődhet meg az, ami cseh-német viszonylatban Münchenben megtörtént. A Szlovák Néppárt politikai napilapja szerint ugyanis „a cseh nemzet magára maradt a német túlerővel szemben, ellenben mi, szlovákok a világban legalább annyira közkedveltek vagyunk, mint a magyarok, sőt most már erős arátokkal is büszkélkedhetünk”. A Tudok c. lap szlovák nemzeti öntudatot és kitartást sugalló vezércikke szerint az általa leszögezett tényállás egy olyan komoly jelenség, amelynek „komoly szerepe lesz még a komáromi tárgyalásokon”38.

Mi sem természetesebb, minthogy a szlovákok nagy barátját és erős pártfogóját az idézett lap egyöntetűen Németországban és a német kormányban látta, s hadd tegyük hozzá, nem is teljesen alaptalanul.

1938. október 12-én már a negyedik fordulója kezdődött a komáromi csehszlovák-magyar tárgyalásoknak. Az előző három nap csehszlovák részről kimondottan csak egyszerű időhúzással telt el. Érdemi tárgyalások folytatására Tisoéknak voltaképpen nem is volt felhatalmazásuk a prágai központi kormánytól. Remélni lehetett azonban, hogy az október 12-én déli 12 órakor elkezdődő negyedik fordulóban felgyorsult a tárgyalások menete. A csehszlovák delegációban ugyanis már újra ott volt Iván Krno követ, aki időközben visszaérkezett Prágából, zsebében a központi kormány direktíváival.

Ebben a fordulóban J. Tiso valóban elő is terjesztette a csehszlovák delegáció hivatalos, konkrét javaslatát. Valószínű, hogy ezt a javaslatot maga a csehszlovák tárgyalófél sem gondolta komolyan, ez ugyanis még csak nem is érintette a terület visszacsatolás kérdését. A felvidéki magyarság problémáit területi autonómia beígérésével javasolták biztosítani a továbbra is Csehszlovákia részét képező autonóm Szlovákián, valamint autonóm Kárpátalján belül.

MI SEM TERMÉSZETESEBB, minthogy ezt az elvet a magyar küldöttség nem fogadhatta el tárgyalási alapul. Kánya Kálmán Tiso javaslatát egyszerűen rossz viccnek nevezte. A magyar fél még arra is konkrétan rámutatott, hogy a magyar kormány a csehszlovák kormánynak még a tárgyalások megkezdése előtt félreérthetetlenül tudomására hozta, hogy területi koncessziókról óhajt tárgyalni, s a csehszlovák kormány Kamil Krofta külügyminiszter személyében ehhez hozzájárulását adta. A csehszlovák küldöttség javaslata tehát nincs is összhangban a kölcsönösen megállapított tárgyalási alappal39.

A csehszlovák delegáció — látva azt, hogy a magyar fél következetesen ragaszkodik a területi rendezés elvéhez — újabb javaslatot terjesztett be, s ebben már bizonyos magyarlakta területek visszaadására is hajlandóságot mutatott. E második csehszlovák javaslat értelmében Csehszlovákia hajlandó lenne visszaadni Magyarországnak a Csallóköz területét, négy Pozsony környéki község kivételével, azzal a kikötéssel, hogy a Magyarországhoz így szintén visszakerülő Komáromot nyilvánítsák szabad kikötővé. A Magyarországnak felajánlott csallóközi terület mindössze 1.838 négyzetkilométernyi kiterjedésű volt 105.418 lakossal40.

A magyar delegáció Tisoék második javaslatát sem fogadta el komoly tárgyalási alapnak. Teleki Pál például joggal hivatkozott arra, hogy a csehszlovák javaslat még az 1930. évi csehszlovák népszámlálási adatok alapján egyöntetűen magyar többségű területeknek is csak töredékére vonatkozik. így e javaslat elfogadása nem oldana meg semmit, mivel továbbra is nagy összefüggő magyar területek maradnának csehszlovák uralom alatt41.

J. Tiso igencsak meglepő módon reagált Teleki Pál észrevételeire. Felvetette a kérdést, hogy a Csallóköz Magyarországhoz való visszacsatolása után vajon nem volna-e lehetséges valamilyen lakosságcsere Csehszlovákia és Magyarország között? Tiso ezt úgy értelmezte, hogy a Csallóköz visszacsatolása után még mindig Csehszlovákiában maradt magyarokat egyszerűen áttelepítenék Magyarországra, cserébe a magyarországi szlovákokért42. Ez a javaslat azonban annyira bizarrnak tűnt, hogy azzal a tárgyalások folyamán komolyan nem is foglalkoztak.

Kánya Kálmán a magyar küldöttség nevében felvetette, hogy esetleg a helyi lakosság népszavazás útján is dönthetne az általa lakott területek hovatartozásáról. A csehszlovák delegáció azonban a népszavazás elvének alkalmazásáról hallani sem akart43.

A dolgok ilyetén alakulása után Kánya Kálmán felszólította a csehszlovák küldöttséget, hogy a területi rendezést illetően terjesszen elő újabb konkrét javaslatot, de azt már ne csak a Csallóközre, hanem a csehszlovák-magyar határvonal többi részére is vonatkozzék. Tiso hajlandónak mutatkozott újabb, harmadik csehszlovák javaslat kidolgozására és előterjesztésére, de mindjárt azt is kijelentette, hogy ennél csak az 1930. évi csehszlovák népszámlálás eredményeit fogják irányadónak tekinteni. A tárgyalófelek végül azzal rekesztették be az aznapi fordulót, hogy másnap, október 13-án délelőtt 9.00 órakor folytatják a tárgyalást, amelyen a csehszlovák delegáció beterjeszti harmadik ellenjavaslatait44.

A tárgyalások ötödik fordulója október 13-án reggel az előző napon megállapított órában rendesen elkezdődött. Iván Krno mindjárt ismertette is a csehszlovák delegáció újabb, immár harmadik javaslatát. Ennek értelmében Csehszlovákia a már beígért Csallóközön kívül néhány további kisebb-nagyobb határmenti magyarlakta területet is hajlandó lett volna visszaadni Magyarországnak. A javaslathoz mellékelt térkép részletes áttanulmányozása után azonban a magyar fél kereken kimondta, hogy „a csehszlovák delegáció részéről javasolt határmegvonás magyar szempontból teljesen elfogadhatatlan”. Teleki Pál miniszter nyíltak kifejtette ezzel kapcsolatban, hogy „a csehszlovák részről javasolt határvonal egy stratégiai és közlekedési szempontok alapulvételével megrajzolt határ, egy lemérsékelt Trianon...”45

Ezen a TÁRGYALÁSI NAPON a csehszlovák fél több ízben is utalt arra, hogy abszolút igazságos néprajzi határ megvonása Csehszlovákia és Magyarország között lehetetlen, ezért a határrendezéssel azt kell szem előtt tartani, hogy hozzávetőlegesen ugyanannyi magyar maradjon Csehszlovákiában, mint amennyi a magyarországi szlovákok és rutének összlétszáma lesz; együttesen a trianoni Magyarország területén, valamint az átcsatolandó területeken élőké. (Ugyanakkor a csehszlovák delegáció „szakértői” a trianoni Magyarország területén élő szlovákok számát irreálisan kereken 400.000 főben állapították meg46 holott köztudott volt hogy az 1930. évi népszámlálás adatai szerint Magyarországon csak mindössze 104.000 fő vallotta anyanyelvének a szlovák nyelvet.) E harmadik csehszlovák javaslat értelmében a köztársaság visszaadott volna Magyarországnak 5.200 négyzetkilométernyi területet 345.000 lakossal. A javaslat értelmében Pozsony, Érsekújvár, Léva, Losonc, Ungvár és Munkács továbbra is csehszlovák fennhatóság alatt maradtak volna47.

A magyar DELEGÁCIÓ NEM VOLT HAJALNDÓ méltányolni a csehszlovák tárgyalófél szempontjait, s a harmadik csehszlovák javaslatot sem fogadta el komoly tárgyalási alapul. Teleki Pál miniszter például találóan mutatott rá: igaz bár, hogy tökéletesen igazságos néprajzi határ megvonása nem könnyű feladat, és az is igaz, hogy a magyar fél az 1910. évi népszámlálás anyanyelvi adatait, a csehszlovák fél pedig az 1930. évi csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adatait tekinti irányadónak, ennek ellenére határozott rosszindulatot lát abban, hogy e javaslat értelmében Csehszlovákia továbbra is igényt tart még azon területek nagy részére is, amelyeken a magyarság mind az 1880., mind az 1910., mind pedig az 1930. évi népszámlálások adatai szerint többséget alkotott. Kánya Kálmán külügyminiszter végül leszögezte, hogy a két tárgyalófél álláspontja ebben a kérdésben annyira eltér egymástól, hogy a vita további folytatása ilyen körülmények között értelmetlen, ezért kéri a tárgyalások felfüggesztését délután 6 óráig48.

A délután 6 óra helyett 7 órakor elkezdődött ülés azonban mindössze tíz percig tartott. Ezen Kánya Kálmán külügyminiszter felolvasott egy nyilatkozatot, amelyben rámutatott a két tárgyalófél elvi álláspontjainak összeegyeztethetetlenségére, s a magyar fél részéről a tárgyalásokat befejezetteknek nyilvánította. A magyar nyilatkozat teljes szövege a következő:

Amint már ismételten kijelentettük, mi a legjobb, legőszintébb szándékokkal és abban a biztos reményben jöttünk ide tárgyalni, hogy rövid időn belül sikerülni fog olyan megegyezésre jutni, amely biztos alapra helyezi az államaink között fennálló viszonyt. Sajnos ez a reményünk nem ment teljesedésbe.

 

Nem akarnék itt újból bizonyos kedvezőtlen jelenségekre hivatkozni, mert ez részünkről a tárgyalások során többször megtörtént.

 

Hangsúlyozottan ki kell azonban emelnem, hogy az új határokra nekünk ma reggel átnyújtott ellenjavaslat annyira eltér a mi felfogásunktól, hogy az újjárendezés alapelveit illetőleg oly űr tátong a két delegáció által képviselt álláspont között, hogy annak áthidalását meggyőződésünk szerint ezektől a tárgyalásoktól nem remélhetjük.

Ezért a m. kir. kormány elhatározta, hogy e tárgyalásokat a maga részéről befejezettnek tekinti és hogy Csehszlovákiával szemben fennálló területi követeléseink mielőbbi rendezését a müncheni jegyzőkönyvet aláíró négy nagyhatalomtól kéri.49

J. Tiso a csehszlovák küldöttség nevében tudomásul vette a Kánya Kálmán által felolvasott nyilatkozatot, s így a komáromi kétoldalú csehszlovák-magyar tárgyalások 1938. október 13-án este 19 órakor eredménytelenül befejeződtek50.

Elmondható még ezzel kapcsolatban, hogy szlovák részről egyáltalán nem tartották szerencsétlen fejleménynek a komáromi tárgyalások megszakadását. Politikai körökben szinte megkönnyebbüléssel vették tudomásul a dolgok ilyetén alakulását. A szlovák politikai vezetők, de a szélesebb közvélemény is bizakodóan várták egy esetleges nemzetközi döntőbírói határozat kimondását, mivel szerintük a németek mindenképpen megbízható védelmezői lesznek a szlovák érdekeknek. Ekkor már egyáltalán nem volt titok, hogy a szlovákok az önálló, független Szlovák Köztársaság kikiáltására készülnek, amely aztán német mintára rendezkednék be, s Németország védnöksége alatt állna51.

A Komáromban tárgyaló „csehszlovák” küldöttség tehát valójában már nem is képviselt csehszlovák érdekeket, hanem az önálló, független Szlovákia formálásán fáradozott, s annak déli határait igyekezett — német segédlettel — biztosítani a Magyarország által képviselt etnikai területrendezési elvekkel szemben.

A komáromi tárgyalások megindítását az egész csehszlovákiai magyar politikai közvélemény osztatlan örömmel fogadta. Mindenki gyors eredményt remélt, s bizakodott a magyarlakta területek Magyarországhoz való haladéktalan visszacsatolásában. A vérmes reményeket csak tovább szította, hogy a tárgyalások kezdetén a csehszlovák fél minden huzavona nélkül belement Ipolyság, valamint Sátoraljaújhely Csehszlovákiához tartozó szegélyének visszaadásába.

A GYAKORLATI HATÁRREVÍZIÓ így valójában Ipolyság magyar birtokba vételével kezdődött 1938. október 11-én, tehát amikor a komáromi tárgyalások még javában folytak. Ezen a napon a déli órákban vonult be a magyar honvédség a városba a lakosság szakadatlan ünneplése közepette. A bevonuló honvédalakulatot a város főterén SALKOVSZKY JENŐ nemzetgyűlési képviselő fogadta. „Nekünk, ipolyságiaknak jutott az a dicsőség — hangsúlyozta büszkén üdvözlő beszédében az Egyesült Magyar Párt parlamenti képviselője —, hogy elsők legyünk a hazatérésben. Túláradó szívvel látjuk beteljesedni húsz esztendő vágyát, reménységét.”52

A Felvidék magyarlakta vidékeinek falvaiból és városaiból izgatott várakozással szegeződtek a szemek Komáromra. Annál nagyobb volt azonban a harag és a dühös kiábrándultság a tárgyalások megszakadásának hírére. Mivel csehszlovák-magyar háborús konfliktussal is számolni lehetett, a katonailag gyenge Magyarország részleges mozgósítást hajtott végre, s a komáromi tárgyalások megszakadása után lépéseket tett egy esetleges csehszlovák támadás elhárítására53.

Ha a komáromi csehszlovák-magyar tárgyalások eredménytelenek is voltak, sőt nagy mértékben fokozták a két ország közötti politikai feszültséget, volt mégis egy pozitív velejárójuk, nevezetesen az, hogy a csehszlovák kormány ezáltal elismerte a határok újrarajzolásának, megváltoztatásának jogosságát. A kétoldalú tárgyalások sikertelenül végződtek ugyan, a határrevízió kérdése azonban továbbra is nyitott maradt.

A komáromi tárgyalások megszakadása után a csehszlovák-magyar határvita már teljes súlyosságával nemzetközi problémává terebélyesedett. A müncheni négyek közül elsősorban a német és az olasz álláspont látszott döntőnek az események további alakulása szempontjából, ezért mind a csehszlovák, mind a magyar diplomácia főleg ezt a két nagyhatalmat igyekezett megnyerni saját céljai realizálására.

A nagyhatalmak — mindenekelőtt a német diplomácia — azonban továbbra is a kétoldalú csehszlovák-magyar egyezkedést szorgalmazták. Bár újabb tárgyalásokra már nem került sor a két érintett ország között, német közvetítéssel és diplomáciai jegyzékváltások formájában sikerült elérni, hogy egy hét leforgása alatt mégis jelentős mértékben közeledett egymáshoz a két fél területrendezési koncepciója.

A csehszlovák kormány 1938. október 22-i terület visszaadási ajánlata már csaknem teljes egészében azonos volt a magyar területi igényekkel. A prágai kormány hajlandó lett volna visszaadni Magyarországnak 11.300 négyzetkilométernyi területet 740.000 lakossal. Komoly szépséghibája volt azonban ennek a javaslatnak, hogy az öt leginkább vitatott város — Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács — közül egyiket sem volt hajlandó visszaadni Magyarországnak54.

Az ilyen értelemben vett csehszlovák ajánlat a magyar kormány számára elfogadhatatlan volt, ezért végül is újabb — a két megegyezni nem tudó fél egybehangzó kérelmére összehívott — nemzetközi döntőbírói határozat állapította meg a végleges csehszlovák-magyar országhatárokat. Erre 1938. november 2-án került sor Bécsben, ahol Németország és Olaszország külügyminiszterei döntöttek a még mindig vita tárgyát képező területek hovatartozásáról. E döntés értelmében az 1918-1919-ben elveszett északi területeiből Magyarország visszakapott egy 11.830 négyzetkilométernyi kiterjedésű területsávot 1.027.450 lakossal55.

A csehszlovák-magyar határvitához feltétlenül hozzá kell még tennünk, hogy a bécsi nemzetközi döntésen Magyarországhoz visszacsatolt területek 93 százalékát a csehszlovák kormány megegyezéses alapon már amúgy is hajlandó lett volna átengedni. A magyar kormánynak tehát mindössze 7 százaléknyi „nyereséget” sikerült kicsikarnia a bécsi döntőbíráktól, bár az is igaz, hogy ez egyúttal Kassa, Ungvár és Munkács visszaszerzését is jelentette.56

 

 

Jegyzetek:

 

(1) Szinai Miklós — Szűcs László: Horthy Miklós titkos iratai. Budapest 1963., 178.

(2) A külügyminiszter számjeltávirata a londoni magyar követnek. Budapest, 1938. szeptember 16. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945. (a továbbiakban DIMK) II. A müncheni egyezmény létrejötte és Magyarország külpolitikája 1936-1938. Összeállította és sajtó alá rendezte: Ádám Magda. Budapest 1965., 609-610. ; Ádám Magda: Magyarország és a kisantant a harmincas években. Budapest, 1968., 280.

(3) A londoni magyar követ távirata a külügyminiszternek. London, 1938. szeptember 19., DIMK II., 624.

(4) A londoni magyar követ számjeltávirata a külügyminiszternek. London, 1938. szeptember 20. DIMK II., 629-630.

(5) Ádám Magda: Magyarország és a kisantant... i.m.281.

(6) Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. Budapest, 1966., 437.

(7) Ádám Magda: A kisantant (1920-1938). Bp. 1981., 241.

(8) Benes, Edvard: Mnichovské dny. Praha 1938., 308-309. ; Ádám Magda: A kisantant... i.m.240.

(9) A külügyminiszter számjeltávirata a prágai magyar követnek. Budapest, 1938. október 1. DIMK II., 689.

(10) A prágai magyar követ számjeltávirata a külügyminiszternek. Prága, 1938. október 2. DIMK II:, 698-699.

(11) A külügyminiszter számjeltávirata a prágai magyar követnek. Budapest, 1938. október 3. DIMK II., 707.

(12) Ceskoslovenské dejiny v. datech. Praha 1987., 417.

(13) Benes, Edvard: Mnichovské dny... i.m. 310.

(14) Protestujeme! Slovák, 1938. október 4., 1.

(15) Vávra, F. — Eibel, J.: Viedenská arbitráz — dosledok Mníchova. Bratislava 1963., 64.

(16) Feierabend, L.: Ve vládách druhé republiky. New York 1961., 52. (m); Deák, Ladislav: Slovensko v politike Madaraska v rokoch 1938-1939. Bratislava, 1990., 96.

(17) Vávra, F. — Eibel, J.: Viedenská arbitráz... i.m. 65.

(18) A prágai magyar követ jeltávirata a külügyminiszternek. Prága, 1938. október 7. DIMK II., 731-732.

(19) Hangéi László szerk.: Mit élt át a Felvidék? Budapest 1940., 167-168.

(20) Az Egyesült Magyar Párt 1938. október 7-i határozata. Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára, Budapest, fond X/l.

(21) Hangéi László szerk.: Mit élt át... i. m. 167-168.

(22) Vávra, F. — Eibel, J.: Viedenská arbitráz ... i.m. 65. (m.f.)

(23) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 9. DIMK II., 738.

(24) Viest, Rudolf: Predohra k viedenskému diktátu. Nővé casy (London), 1942. november 1., 68.

(25) Uo.

(26) Uo.

(27) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 9. DIMK II., 739-742.

(28) Uo. 742.

(29) MOL Küm. rés. pol. 1938 — 7 — Komáromi tárgyalások jegyzőkönyve (m.) Ádám Magda: Magyarország és a kisantant... i. m. 310.

(30) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 10. DIMK II., 740-750.

(31) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. A kiküldött szakértők megbeszélése. Komárom, 1938. október 11. DIMK II: 752-753.

(32) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 11. DIMK II. 754.

(33) A magyar delegáció nyilatkozata. Komárom, 1938. október 11. DIMK II 757-759.

(34) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938 október 11., DIMK II., 754-757.

(35) Uo.

(36) Lipscher, Ladislav: Ludácka autonómia — ilúzie a skutocnost. Bratisla va 1957., 193. (m.f.)

(37) Pred súdom národa I., 53-54. (m.); Deák, Ladislav: Slovensko v politike Madarska... i.m. 107.

(38) Za zaistenie trvalej spolupráce Slovenska a Madarska. Slovák, 1938. október 13., 1.

(39) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 12. DIMK II., 759-763. ; Deák, Ladislav; Slovensko v politike Madarska... i.m. 108.

(40) MÓL Küm. rés. pol. 1938 — 7 — Komáromi tárgyalások jegyzőkönyve (m.); Adám Magda: A kisantant... i.m. 242. ; Deák, Ladislav: Slovensko v politike Madaraska... i.m. 108.

(41) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 12., DIMK II., 759-763.

(42) Uo.

(43) Uo.

(44) Uo.

(45) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 13. DIMK II., 765-769.

(46) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 12., DIMK II., 759-763.

(47) MOL Küm. rés. pol. 1938 — 7 — Komáromi tárgyalások jegyzőkönyve (m.); Ádám Magda: A kisantant... i.m. 242.

(48) Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 13. DIMK II., 765-769.

(49) Uo. 771.

(50) Uo.

(51) Feljegyzés Szegedy-Maszák követségi titkár és Petravich pozsonyi magyar konzul telefonbeszélgetéséről. Budapest, 1938. október 14. DIMK II., 790-791.

(52) Pados Pál: Az új „honfoglalás”. Sziklay János szerk.: A magyar revízió 1920-1941. Budapest, 1942., 155.

(53) Uo.

(54) Aktén zűr deutschen auswartigen Politika 1918-1943. IV. Baden-Baden 1951., 93. (m.)

(55) Seznam obci a okresu Republiky Cesko-Slovenské, které byly pripojeny k Nemecku, Madarsku a Polsku. Praha, 1939., 5-6.

(56) Vö: Rónai András: Térképezett történelem. Budapest 1989., 143., 177.

 



« vissza