Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Mohács-vita

 
A Mohács-vita(1)

 

Az ún. Mohács-vita az 1960-70-es évek (sőt, az egész 1945 utáni magyar történetírás) egyik legnagyobb horderejű vitája volt,(2) amely még az 1980-as évekre is áthúzódott, s amely – mint ez később kiderül – végső soron a mai napig nem zárult le. A vita elemzése számos tanulsággal szolgálhat az utókor számára, akár a korszak szellemi-politikai légkörének megismeréséhez, de egyéb, általánosabb kérdések boncolgatásához is.
A Mohács-vitának három fő szakasza volt. Az első Nemeskürty István 1966-ban napvilágot látott Ez történt Mohács után című könyvéhez kapcsolódik, amely megjelenése után azonnal széleskörű visszhangot váltott ki.(3) Mint ismeretes, Nemeskürty legfontosabb, ikonoklasztának szánt tézise az volt, hogy a mohácsi csatavesztésnek korántsem volt olyan (főleg nem katasztrofális) jelentősége, mint ahogy korábban gondolták: lényegében egy csatavesztés volt a sok közül, s a magyarság igazi katasztrófáját az „uralkodó osztály" okozta. Ez ugyanis a Buda végleges megszállásáig tartó időszakban változatlanul egyéni, önző céljaival, hatalmi és pártharcokkal, vagyongyarapítással (mint a martalóc Török Bálint) volt elfoglalva, aminek következtében szabad és könnyű préda lett az ország a török számára. Nemeskürty „képrombolása“ nagy visszhangot váltott ki, a könyvet a közönség több ezres példányszámban vásárolta (a későbbi kiadásokét is), alapvetően igen kedvező vélemények, kritikák jelentek meg az író Gyurkó László, Lázár István, a színész-rendező Major Tamás, Ruffy Péter, a történész Rottler Ferenc és mások tollából a Magyar Nemzet, a Népszabadság, a Kritika, a Valóság és egyéb folyóiratok, napilapok(4) hasábjain. Rövidesen azonban a történész szakma is jelentkezett, a Vasi Szemlében Sinkovics István, a Látóhatárban a később szintén protagonistává váló Perjés Géza, a Valóságban és a Századokban Szakály Ferenc(5) személyében. A szakmai fogadtatás szinte egyöntetűen elutasító volt. Sinkovics István még csak a Kőszeg deheroizálását célzó megállapításokkal vitatkozott, de Perjés Géza és Szakály Ferenc az egész könyv koncepcióját támadta, azaz a nemességet sommásan elítélő kijelentéseket bírálta, valamint Fráter György és mások démonizálását sem fogadta el. Bírálat érte a forráskritika hiányát (pl. Szerémi György esetében), sőt általában a források háttérbe szorítását, új források fel nem használását. Összességében károsnak vagy tudománytalan dilettantizmusnak értékelték Nemeskürty könyvét.
A Mohács-vita második szakasza az 1970-es évek közepére tehető, amikor az időközben a Dózsa György-féle parasztháborúról(6) is könyvet író (és azzal is jelentős vitát generáló) Nemeskürty 1975-ben megjelenteti híres-hírhedt „hármaskönyvét".(7)Ez az 1966-os írás folytatását képező Elfelejtett évtizedet, valamint a Dózsa György-tanulmányt foglalja magába, rövid összekötő szövegekkel. Időközben azonban érik a „sárkányfog-vetés", mert a korábban talán legharcosabb kritikus, Perjés Géza irányt vált. Minden tekintetben, hiszen az 1967-es kritika után kezd komolyan foglalkozni a Mohács-kérdéssel, s a hetvenes évek elején jelenik meg először a Kortársban több részletben, majd 1975-ben külön kötetben is Az országút szélére vetett ország(8)című könyve. Ebben Perjés immár Nemeskürtyhez sok vonatkozásban hasonló álláspontot foglal el, s itt fejti ki részletesebben először a nagy vihart kavaró tételeit, az ún. Szulejmáni ajánlatról (azaz a törökkel való békekötés lehetőségéről, ami azt is jelentette, hogy az állami függetlenség elveszítése nem volt szükségszerű), valamint az ezzel a lehető legszorosabb összefüggésben lévő, ún. "akció rádiusz"-ról (ez pedig azt jelentette, hogy a török hódításnak volt egy olyan utólag kiszámítható, modellezhető „hatósugara", amelyen a történeti Magyarország kívül esett, tehát a Török Birodalomnak így alapvetően nem volt célja és nem is állt érdekében az ország meghódítása).
Perjés könyvét parázs vita fogadta a történészek és nem történészek részéről. Itt a szélesebb közönség talán kevésbé kapcsolódott be, lévén jóval inkább szakmai kérdések voltak porondon. A legjelentősebb és legterjedelmesebb vita a Jelenkor című folyóiratban zajlott, ahol Vekerdi László, Nemeskürty István, a szakmai oldalról legharcosabb Barta Gábor, Szakály Ferenc publikált (akinek ebben az évben jelenik meg az ekkor induló Sorsdöntő történelmi napok című sorozatban az ellentábor által is nagyra tartott A mohácsi csata című kismonográfiája,(9) valamint Keresztury Dezső, Beke Kata, Faragó Vilmos jelenteti meg írását.(10) A vitához egyéb folyóiratokból is kötődik publikáció, így például az irodalomtörténész Klaniczay Tiboré a Kortársból.(11)
A diszkusszióban a szaktörténészek (leginkább Barta Gábor és Szakály Ferenc) egyöntetűen elutasítják Perjés mindkét alapvető tézisét. Szerintük a Szulejmáni ajánlat feltételezése merő fikció, közvetlen forrásokkal nem bizonyítható (ezt Perjés sem tagadja); másrészt az ún. „akció rádiusz“ is pusztán egy utólag kiagyalt mesterséges modell, amely a gyakorlatban nem egészen úgy működött, ahogy Perjés bemutatta, hiszen a török csapatok gyakran – a források tanúbizonysága szerint is – már jóval korábban Magyarország területén voltak, mint ahogy azt az utólag racionálisnak tűnő perjési logika előírta. Az összeütközésben persze más szempontok, kifogások is felmerültek, így például a történelmi determinizmus és indeterminizmus, a modern gazdaságtörténeti szempontok hasznosítása, a magyar historiográfiai hagyományok és a nemzettudat kérdése is. Ezek közül csak egyet emelek ki, a "Ki írjon a történelemről?" problémáját. Alapvető motívum ugyanis a vita szinte összes fázisában, hogy a nem történésznek van-e illetékessége megszólalni szakmai kérdésekben, illetve, hogy milyen is a történész-szakma és a nagyközönség viszonya, azaz kinek írjuk a történelmet? Szerepet játszott a parahistória szempontja is: létezik-e alternatív történelem a szakmai megállapítások mellett, vagy egyenesen azokkal szemben.(12)
A Mohács-vita harmadik periódusa az 1970-es évek végére, az 1980-as évek elejére tehető. Ekkor jelenik meg Perjés nagy szintézise, Mohács címmel,(13) ahol a korábbi kutatásait folytatva már magát a mohácsi csatát is részletesen elemzi a hadtörténész eszköztárával.(14) Perjés nézete szerint a magyar hadvezetés a mohácsi csatában a lehető legoptimálisabban viselkedett, kitűnőre vizsgázott, nem követett el hibákat a mozgósítás során sem, jól választotta meg a csata helyszínét és a kidolgozott taktikát, így Tomorit is csak dicsérni lehet. Egy évvel korábban jelent meg a régi Szekfű-tanítvány Kosáry Domokos könyve (A magyar külpolitika Mohács előtt[15]), amelyben – részben a szekfűi és rankei „Der Primat der Aussenpolitik" intencióit követve – Kosáry a moralizálás helyett a kedvezőtlen külpolitikai összetevőkre mutatott rá, amelyek alapján szükségszerűnek, de legalábbis érthetőnek bizonyult a mohácsi csatavesztés.
Az újabb polémia a Valóság, a Magyar Tudomány, a Hadtörténelmi Közlemények lapjain bontakozott ki, Nemes Imre, Kosáry Domokos, Perjés Géza, ismételten Barta Gábor, valamint érintőlegesen Faragó Vilmos és a szociológus Szalay Sándor részvételével.(16)
A vitában a felek alapvetően megismételték korábbi álláspontjaikat, inkább csak a hangvétel vált durvábbá és személyeskedőbbé esetenként, már-már a szakmai és az általános etika elveit feszegetve, ami ellen Szalay Sándor kelt ki erőteljes szavakkal.(17) (Nem célom a teljes névsorolvasás, de megemlítem, hogy nem publicisztikai szinten, hanem konkrét szaktörténészi munkákkal számos egyéb történész neve kapcsolatba hozható a vitával, így Szűcs Jenőé, Kubinyi Andrásé, Hermann Zsuzsáé, a turkológus Káldy Nagy Gyuláé. Róluk a következőkben szükség szerint megemlékezem.)(18)
Bár az előzőkben mindezekre részletesen utaltam, a következőkben - kissé rendszerezve – összefoglalom a főbb vitakérdéseket, jóllehet minden egyes vitapont beható taglalására természetesen itt nincs lehetőség.
Amint már említettem, Nemeskürty István legfőbb és legnagyobb vitát kiváltó tétele az volt, hogy a mohácsi csatavesztés korántsem volt olyan súlyos, végzetes, ahogy a magyar közvélemény és a történetírás állította. Sokkal inkább az uralkodó osztály önzése és belső széthúzása okozta az ország romlását, három részre szakadását. Az egyéb, vitatott elemek közül utaltam már a Kőszeg-kérdésre, Fráter György értékelésének ügyére, valamint a forráskritikai problémákra, például Szerémi megítélésének kritika nélküli elfogadására.(19) Nemeskürty mondanivalójának értelmezésekor feltétlenül meg kell említeni, hogy ebben az időszakban és a későbbiekben számos egyéb munkát is írt a magyar történelem egyes kérdéseiről, amelyek szinte mindegyike jelentős visszhangot váltott ki a történészek körében, ugyanakkor a nagyközönség sokezres példányszámban kapkodta el könyveit, számos interjú készült vele, az ünnepi könyvhetek sztárja lett, a filmszakmában alapvető szerepet töltött be (forgatókönyvíróként) és több tévéjátékot forgattak ekkor műveiből.(20)
A nagyobb vihart kavart egyéb művei a Krónika Dózsa György tetteiről (a „hármaskönyv" része), a Requiem egy hadseregért, valamint a Kik érted haltak szent világszabadság című könyvei.(21) Az 1972-ben megjelent Krónika Dózsa György tetteiről című monográfiája (a lehető legszorosabban kötődve a Mohács-könyv problematikájához) ismét csak azt veti fel, hogy az újkori magyar történelem problémáiért az uralkodó osztály a felelős, hiszen a törökkel való szembeszállás legfontosabb alternatívája a parasztság, a jobbágyság, a nép mozgósítása lehetett volna, a nemesség azonban esztelen dühével és bosszújával elzárta ezt a lehetőséget, mely megakadályozhatta volna az állam szétesését, a függetlenség elvesztését. Természetesen itt kitérőt kellene tenni az 1960-as években kibontakozott ún. Molnár Erik-, illetve nemzet-vitára,(22) amelyről annyit érdemes megjegyezni, hogy az 1956-os eseményekhez kapcsolódik, ami után felvetődött (Molnár Eriknél is), hogy 1956-ért nem kis részben a magyar történetszemlélet nacionalista maradványai a felelősek, s ezért a történettudomány, sőt általában a tudomány fő feladata ezzel a nacionalista szemlélettel, a korábbról örökölt nemzeti illúziókkal való leszámolás. Az utólagos vizsgálónak nem kis meglepetés okoz, hogy az utóbb inkább a nemzeti szempontokat érvényesítő Nemeskürty István tulajdonképpen szintén ezt a „nacionalista“ illúziókkal való leszámolást célozza, hiszen itt említett műveiben szüntelen az uralkodó osztályt, a nemességet ostorozza, mondván: ennek önzése, az ország, a nemzet problémái iránti közömbössége okozta a katasztrófákat. A szaktörténészek ezzel szemben rámutattak többek között arra, hogy ez a nemesség sem jobb, sem rosszabb nem volt, mint Európa más országainak uralkodó rétege, egyedül őket okolni az ország romlásáért történetietlen álláspont. Másrészt kifejezetten illúziónak minősíthető az elképzelés másik összetevője (ezt Szakály Ferenc cáfolja leginkább),(23) miszerint a nép, a parasztság a nemzeti érdekek igazi és egyedüli hordozója lett volna, s kizárólag a rá támaszkodó függetlenségi harc kecsegtetett eredménnyel a törökkel szemben is. A parasztság ugyanis (főleg a szegényparasztság) – a szaktörténészek, leginkább Szűcs Jenő szerint(24) – nem rendelkezett a nemzeti látóhatárig terjedő horizonttal, hiszen mindez számára legfeljebb családja, faluja határáig terjedt s legfeljebb ezek védelméért volt mozgósítható a török ellen.
Mindezzel világos kapcsolatban van a Dózsa György-vita egyik fő momentuma is: Barta Gábor, Nemeskürty és Perjés egyik legfőbb későbbi támadója, Fekete Nagy Antal kutatásait befejezve, illetve Mályusz Elemér és Szabó István korábbi koncepcióira építve ugyanis azt fejti ki, hogy a Dózsa György-féle parasztháborút nem a parasztság helyzetének romlása, a paraszti kizsákmányolás, az osztályelnyomás fokozódása, súlyosbodása okozta.(25) Hiszen – ezt Szabó István is így látta – a parasztság helyzete a középkor végén éppen emelkedő, s éppen ez az emelkedő tendencia, a parasztoknak a mezővárosokba való költözése (a magasabb életforma kialakításának igénye), illetve a belőlük kiemelkedő értelmiségi réteg a felkelés legfőbb társadalmi bázisa. A tézist Szűcs Jenő fogalmazta meg a legélesebben ekkor.(26) Mindennek következtében azután Nemeskürty nacionalizmust és illúziókat romboló fellépése látszólagos csupán, illúziórombolás helyett éppen illúziókat kelt, hiszen azt sugallja, hogy a parasztságra, a népre való építéssel, nagyobb támaszkodással elhárítható, de legalábbis elodázható lett volna  a török veszedelem. Ezt a végső soron nacionalista illúziót csak erősíti a törökkel való szövetség, a felé való tapogatózás, s Szapolyai János politikájának pozitívabb értékelése Ferdinánddal szemben.
Nemeskürty sokat vitatott könyvei ilyen tekintetben összeérnek egymással: hiszen a Requiem egy hadseregért című munkája is az áldozatként tekintett magyar nép hősi helytállásának és szenvedésének állít emléket a Don-kanyarban, amely végső soron a nemzetvesztő uralkodó osztály áldozata. A Kik érted haltak szent világszabadság pedig a fekete-sárga tisztekből lett magyar nemzeti forradalmárok szerepét, hősi helytállását monumentalizálja.(27)
Mindezek után Nemeskürty értelmezésével látszólag homlokegyenest ellenkező álláspont Perjés Géza interpretációja. Ahogy már említettem, a „másik Horthysta katonatiszt“ (korabeli minősítés) egyik alapvető tézise az ún. „akciórádiusz“ elmélet, amelynek alapján utólag is modellezni lehet, hogy meddig terjedt a török hódítás határa. E modellezés és számítások alapján e vonal nagyjából Magyarországig terjedt, mindezzel tehát a lehető legszorosabb összefüggésben van Perjés másik fő tétele a szulejmáni ajánlatról, miszerint Nagy Szulejmán az "akciórádiusz" logikájának engedelmeskedve tulajdonképpen nem is akarta meghódítani Magyarországot. Békeajánlatában lényegében egy, a Havasalföldéhez hasonló vazallusi, lazább függést eredményező helyzetet kínált, amit a magyar politikai vezető réteg, alapvetően Habsburg nyomásra és sugallatra nem fogadott el. Perjés szerint a török békés szándékának, valamint az akciórádiusz logikájának bizonyítéka, hogy a győztes mohácsi csata után nem szállta meg az országot, s későbbi kutatások – pl. Káldy Nagy Gyuláé(28) – bizonyították, hogy az ország megszállása a török számára gazdaságilag veszteséges volt, nem állt érdekében tehát a hódítás. Alapvető tézise volt még Perjésnek a török hódítás "racionális" voltának a feltételezése és bizonyítása. Szerinte ugyanis a korábbi történészek egyik legnagyobb tévedése a török irracionális, határtalan és mértéktelen hódításvágyának sztereotípiája, feltételezése.
A vele vitatkozó történészek számos részletkérdés cáfolata mellett (pl. Mohács után nem vonult ki teljesen a török az ország területéről, mert a Szerémséget megszállva tartotta) alapvetően nem fogadták el Perjés állításait: Szakály Ferenc (többek közt az 1976-os, a csata 450. évfordulóján tartott konferencián, amelyre a szervezők „adminisztrációs hiba“ miatt elfelejtették meghívni Nemeskürtyt, s amelynek anyaga csak 1986-ban jelenhetett meg kötetben) szintén nagyívű modellt vázolt fel a török katonai hódítás szakaszairól. E szerint(29) ez a hódítás (balkáni tapasztalatok alapján is) nagyjából mindig hasonló módon történik. Máshol sem hódít végleg közvetlenül egy megnyert csata után a török, csak fokozatosan, a vazallusi függés különböző formáin keresztül foglalja el az alávetni kívánt területeket. Említettem már Barta Gábor 1980-as, a Magyar Tudományban megjelent tanulmányában(30) (is) számos forrást vonultat fel Perjés tézisének cáfolatára, amelyek azt bizonyítják, hogy a török csapatok a perjési logika által előírt időpontnál már lényegesen korábban magyar területen tartózkodtak, tehát bőven volt idejük akár a Bécs ellen indítandó hadműveletekre. Ráadásul Barta szerint Perjés rosszul is számol, hiszen indoklás nélkül eltérő tartamot feltételez a Konstantinápolyból való felvonulásra és a hazamenetelre, ami pedig feltételezhetően ugyanannyi ideig tartott.
Perjés nézőpontjának taglalásánál mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet egy 1967-es, a Látóhatárban megjelent másik tanulmányára, amely A nemzeti közérzet zavarai címmel jelent meg.(31) Ebben Perjés – alapvetően a Molnár Erik-vitára utalva, illetve annak néhány tanulságán töprengve – kifejti, hogy a történeti adatok értelmezésénél csak az egyik fontos tényező az értelemmel magyarázható, racionális momentumok figyelembe vétele. Legalább akkora jelentősége van azonban (Perjés ezt hosszú időn keresztül folytatott szociológiai és pszichológiai, társadalomtudományos kutatásaira hivatkozva fejti ki) az érzelmi, emocionális, nem racionális momentumoknak is. A két szempont összeütközése, ellentmondása esetén inkább az érzelmi megfontolásoknak kell dönteni, erre kell inkább hallgatni (Perjés állítását Eörsi István gyilkos gúnnyal figurázta ki, ahogy azt Zöldi László művéből is megtudhatjuk).(32)
Úgy gondolom, hogy ez az a mozzanat, ami összeköti Perjés és Nemeskürty értelmezéseit (kettejük szellemi rokonságára filológiai bizonyítékunk is van: Zöldi László 1989-es könyvében hosszú részletet közöl Perjésnek a Nemeskürtyhez a viták idején írott leveléből,(33) amiből egyértelmű a végső soron azonos pozíció), hiszen végeredményben mindketten azt feltételezik és sugallják: a mohácsi vereség után – bár Perjés szerint maga a vereség szükségszerű volt – létezett az ország megszállásával, az állami függetlenség elvesztésével, a felosztással, azaz a bekövetkezett történelmi realitással szemben alternatíva. Annak megvalósulását különböző tényezők megakadályozták (Nemeskürtynél inkább az uralkodó osztály nemtörődömsége, közömbössége, Perjésnél a Habsburgok magyarellenes törekvései, s mindketten inkább Szapolyaiban és a török orientációban látták a pozitív alternatívát).
Felfogásom szerint ez. az „érzelmi elemek“ stílusosan „csatadöntő“ szerepének hangsúlyozása határozza meg Perjés értelmezésének legalább két további fő komponensét: a csata interpretációjában további vitapont volt, hogy szerinte Tomori és a magyar hadvezetés a legoptimálisabb taktikát, harci terepet választotta, hősiesen és racionális eszközökkel küzdött. Szerinte késlekedésről sem beszélhetünk a felvonulásnál, hiszen nem volt egyértelmű a török szándék igazi iránya. Perjés szerint(34) a súlyos csatavesztés ellenére a Mohács utáni időszak a „parázs a hamu alatt“ kora. Azaz ennek legfőbb hozadéka egy virágzó szellemi és kulturális élet volt. Terjedt a reformáció, fellendült a magyar nyelvű irodalom és művelődés, kialakult egy olyan értelmiségi réteg, amely alkalmas volt a nemzeti érdekek képviseletére, a nemzeti összefogás megvalósítására, ami már képes az alsóbb társadalmi rétegek, a nép nemzettestbe való integrálására is.
Magától értetődően még számos elemet ki lehetne emelni a vitákból. Így a történelmi determinizmus és indeterminizmus kérdését (általában a történelemben, de konkrétan Mohács kapcsán is), azaz mennyiben határozzák meg a történelmi ágensek döntéseit külső körülmények, szükségszerűségek és milyen tere van mindezekben a morális megfontolásoknak. Ezzel a lehető legszorosabb összefüggésben pedig, hogy milyen súlya legyen a politikai eseménytörténetnek, az „histoire evenementielle“-nek (Nemeskürty csak azt ír, súlyosan a szemére is vetik ezt), valamint a szélesebb közönség számára lényegesen nehezebben érthető, mert nagyobb szakmai elmélyülést igénylő gazdasági, társadalmi, valamint külpolitikai körülmények vizsgálatának. A vita során számos alkalommal felvetődik a magyar historiográfiai hagyományok (Vekerdi Lászlónál „paradigmák")(35) kérdése. A következőkben ezek közül csak egyet emelnék ki, a „Ki írjon a történelemről?“ kérdését, az ún. parahistória problémáját, hiszen ez is több szempontból túlmutat a konkrét pengeváltásokon.
A kérdés leginkább a Jelenkorban folyó vita során került elő, mindenekelőtt Beke Kata és Barta Gábor között,(36) de részben e probléma miatt ragadott tollat Keresztury Dezső és Faragó Vilmos is,(37) s látható volt a korábbiakból, hogy a publicisztika és a nagyközönség a vitában alapvetően a szakmailag roppant vitatott (el nem fogadott, marginalizált) Nemeskürty és Perjés oldalán állt, hiszen könyveik a szakmabeliek által megközelíteni sem tudott példányszámban keltek el.
A céhes történetírással szemben az vetődött fel, hogy stílusa száraz, a kívülálló számára sokszor bonyolult, érthetetlen, követhetetlen nyelven és apparátussal készült. Ehhez képest üde színfolt Nemeskürty stílusa (később Szakály Ferenc is pozitív minősítést kapott), de a kívülálló, dilettáns Nemeskürty szerepe azért is újszerű, mert a szaktörténészek által elhanyagolt, fel sem tett kérdéseket vetette fel, például a bekövetkezettel szembeni alternatíva lehetőségének, a morális helytállás vagy a nemzettudat zavarainak kérdését. Nem véletlen, hogy épp Keresztury Dezső fogalmazza meg azután a dilemmát (szemben Barta Gáborral),(38) hogy ha magán a történettudományon belül sincsen egyértelmű és egységes álláspont (Perjés és Szakály vitáira utalt), miért ne lenne elképzelhető, sőt jogos, hogy az irodalom legalább olyan érvényes értelmezéssel, ábrázolással, narratívával álljon elő Moháccsal kapcsolatban, mint a szaktörténetírás, még ha nem is olyan apparátussal dolgozik. A korban – és persze korábban is – a jelenség számtalanszor előfordul, hogy igazán releváns kérdéseket írók, kívülállók vetnek fel, a névsor Szabó Dezsőtől és Németh Lászlótól kezdve Bibó Istvánon és Illyés Gyulán keresztül Száraz Györgyig és Csoóri Sándorig terjed.(39)

 
Hogyan is lehetne értelmezni összességében a Mohács-vitát, hogy lehetne megvonni mindennek fő konklúzióit?
A vita értelmezésénél feltétlenül számba kell venni, hogy a magyar történetírásban az 1950-es évektől kezdve számos diszkusszió alakult ki, amelyek részben segítik megvilágítani a Mohács-vita hátterét, de mindenképpen szükséges a vita ezek kontextusában való elhelyezése is. A legnagyobb horderejű ezek közül a már többször szóba hozott Molnár Erik-, illetve nemzet-vita volt, de említettem korábban a Mohács-vita egyik kitérőjének tekinthető Dózsa György-vitát. Ezen felül említendő a régió-vita (a 80-as évek elejéről), a Szent Korona-vita, a Monarchia-vita, a kettős honfoglalásról szóló tézis vitája, a nomád-félnomád, illetve a Györffy-Kristó vita, a Szabad-Kosáry vita, a Varga János és Pach Zsigmond Pál közötti vita a kora újkori magyar gazdasági és társadalmi fejlődésről.(40) A sor még hosszan folytatható, mindezeken felül pusztán Sebestyén Lászlónak a Szűcs Jenő nemzetfelfogásával és Kézai-értelmezésével összefüggő vitairatát emelném ki, amely szintén ekkoriban keletkezett, s amelyre utóbbi csak az 1990-es években válaszolt.)(41)
Nyilvánvalóan nem lehet pusztán erre redukálni a problémát, de úgy gondolom, hogy ezekben a vitákban (a Mohács-vitában különösen) jelentős mértékben a magyar történetírás két régi hagyománya, a Szekfű Gyula által (részint a nagynémet és a kisnémet szembenállás mintájára koncipiált) nagymagyar és kismagyarnak aposztrofált szemlélet összeütközése figyelhető meg.(42) Szekfű felidézése korántsem inadekvát, hiszen a Mohács-vitában számos alkalommal történik rá hivatkozás (mindkét oldalról, pozitív és negatív értelemben egyaránt) és mint ismeretes, ő a két világháború közötti időszakban (sőt azt megelőzően is) igen éles hangú vitákat folytatott ennek a kismagyar, nemzeti romantikus szemléletnek a képviselőivel.(43) Például éppen a török hódítás megítélésének kapcsán Takáts Sándorral, aki lényegesen kisebb katasztrófának, szerencsétlenségnek tartotta a török megszállást, mint a Habsburgok uralmát, ráadásul a törökben a magyarság faji szövetségesét látta, s a török hódoltság idejét a magyar kultúra szempontjából kiemelkedő, virágzó periódusként értelmezte.(44) Hasonló gondolatok fogalmazódnak meg Németh Lászlónál, de a korábbi történetírók között is nagy hagyománya van ennek az elképzelésnek, például a turánista Márki Sándornál vagy a vitában szintén többször hivatkozott Thury Józsefnél. Szekfű koncepcióját minden esetben az határozta meg, hogy a magyar történelem nyugati, európai vonatkozásait hangsúlyozta. Ezért értékelte pozitívan a Habsburgok, illetve a Habsburg orientáció szerepét is. Egyértelműen elutasította a keleti (alkalmanként turáni, balkáni) orientációt, ami együtt járt azzal a pozícióval, hogy történelmünket európai szemszögből kívánta tekinteni, s a politikatörténet mellett fontosabbnak tartotta a művelődési, gazdasági, társadalmi, népesedési, külpolitikai viszonyok vizsgálatát a magyar jelenségek analízisénél.(45)
Talán kissé erőltetett a párhuzam, de úgy vélem, a Mohács-vita egyik oldalán többnyire a szakmát, a hivatalos történetírást képviselők ebbe a Szekfű által megkezdett tradícióba sorolhatók. Ez Kosáry Domokos esetében egyenesen nyilvánvaló, de Szakály Ferenc sem utasítja el ezt a felvetést egyik írásában sem. Az összeütközés egyik szempontból tehát innen ered, s ezért a történészek felháborodása Nemeskürty és Perjés munkáival szemben, ők a nemzeti romantikus, szekfűi terminológiával „kismagyar“, nacionalista, a nemzeti illúziókat tovább dédelgető szemlélet képviselőit látják, akik ráadásul (különösen Nemeskürty, de Perjésre is igaz ez több tekintetben) egyoldalú és alkalmanként primitív politikai eseménytörténetet írnak, nincs látókörük a társadalmi, gazdasági, külpolitikai, európai momentumokra.(46) Részben ebből következik történetírásuk alapvetően moralizáló jellege, illetve a forráskritikával, forráshasználattal összefüggő, korábban jelzett problémák.
Felvetődik ugyanakkor az is, hogy nincs-e mindennek közvetlenül a fennálló politikai rendszerre vonatkozó, a Kádár-rendszer kritikájához (sőt 1956-hoz) kapcsolódó, ellenzéki mondanivalója? Hiszen mind Perjés, mind Nemeskürty azt sugallja, hogy az idegen megszállással szemben volt alternatívája a nemzeti függetlenség megtartásának.(47) Nem kérdés, hogy alapvetően ilyen olvasata is lehetett a már említett Monarchia-vitának is,(48) ahol a Habsburgokkal, a – Dénes Iván Zoltán és Bibó István terminológiájával – „realitással, a realitás illúziójával“ való kiegyezés helyeslése a Kádár-rendszer konszolidációját támogatta volna az ellenkező oldal szerint. De ugyanaz vetődik fel a Szabad György–Kosáry Domokos-vitában,(49) sőt a Molnár Erik-vita egészében is. Újabban így értelmezi az egész kérdéskört Őze Sándor, aki a nemzeti függetlenségi irányzat védelmében harcos vitákat folytat a Szakály–Barta–Kosáry–Kubinyi vonalat követő Pálffy Gézával.(50) Azaz, a Mohács-kérdésben elfoglalt álláspontjuk nem egyéb, mint vétó és tiltakozás a kádári berendezkedéssel szemben. Viszont így a velük szemben állók (a „szaktörténészek“) tulajdonképpen a fennálló hatalom, a kádári rendszer kiszolgálói, az idegen hódítás szálláscsinálói. Tudjuk, Szekfűvel szemben is ez volt a kritika – főként Németh Lászlóé és Bibó Istváné – hogy lényegében minden hatalomhoz illeszkedett történetírásával.(51)
Úgy gondolom, hogy ez az értelmezés csak az egyik oldal identitásának megalapozását szolgálja, hiszen nem lehet elfelejteni, hogy Nemeskürty éppen a nemzeti illuziók lerombolásának jegyében ragad tollat 1966-ban, kifejezetten marxista (részben Molnár Eriktől kölcsönzött) frazeológiával, mint ahogy ezt teszi igen gyakran Perjés is. Másrészt nemigen tudom azonosítani a kádári rendszer legitimálóival Kosáry Domokost, aki tudomásom szerint éppen Kádár börtönében kezdte a konszolidációt 1956-os és az azt megelőző tevékenysége miatt. Nála tehát biztosan elesnek az amorális, a hatalomhoz való illeszkedés vádjai.(52)
Végül nem szabad elfelejteni, hogy a vitában az európai szempontokat módszertani tekintetben is (például a sokat emlegetett gazdasági és társadalmi, művelődési háttér figyelembe vételét, általában a modernebb gazdaság- és társadalomtörténeti szempontok alkalmazását, ami moralizálás és ítélkezés helyett racionálisabb magyarázatokat keresett és megérteni akart) a szaktörténészek képviselték, míg Nemeskürty és (kisebb mértékben Perjés) megrekedt az európai történetírásban már régen kezdetlegesnek tekintett politikai eseménytörténetnél, esetenként a heroizálásnál, a nemzeti múlt dicsőítésénél, amihez képest mégiscsak modernebb léptékű az európai viszonyokat is figyelembe vevő, kritikus múltszemlélet. Mindezen felül arról is szót kell ejteni, hogy sok tekintetben éppen a szaktörténészek feszegették a kádári rendszer kereteit, hiszen (ahogy azt Szűcs Jenő és Szakály Ferenc is kifejti) ők vetették fel, hogy az ún. népi demokrácia retorikai bázisát képező nép, szegényparasztság, zsellérség nem a nemzet egyetlen hordozója, sőt, ez szélesebb horizonttal, nemzeti látókörrel igazából nem is rendelkezett.(53) Mindez a rendszer osztályellenségének tekintett gazdagabb paraszti rétegek, a mezővárosi polgárság, értelmiség, alkalmanként a nemesség történelmi szerepének a revideálását jelentette, azaz feltétlenül egy szélesebb és demokratikusabb nemzetfogalmat sugallt.
Igaz, hogy ezt a pozíciót inkább a Kosáry vonalától több vonatkozásban eltérő, a függetlenségi, protestáns, keleti hagyományokat is számon tartó tradíció képviselte (mindenekelőtt Mályusz Elemér, Szabó István, Domanovszky Sándor vagy Hajnal István),(54) ráadásul ők Kosáryékkal felérő szakmai, társadalomtudományos, sőt kifejezetten társadalomtörténeti, szociológiai megalapozottsággal. Ami egyúttal azt is implikálja, hogy (s ez ellentmond Barta Gábor álláspontjának, tehát Keresztury Dezsőt igazolja) a szakmán belül is létezik parahistória, párhuzamos történelemírás.
Természetesen a konklúziók megvonásában jelen keretek között nem térhetek ki a vita minden, korábban felvetett implikációjára. Például arra sem, hogy végül is miért volt olyan nagy közönségsikere Perjés és Nemeskürty könyveinek, illetve mi is a történelmi és irodalmi reprezentácó viszonya, bár az számomra nem teljesen egyértelmű, hogy az irodalmit Nemeskürtyn keresztül kellene bemutatni.(55) Befejezésként pusztán két momentumot vetnék fel. A magyar történetírásnak és történeti gondolkodásnak e vitái nem egyedülállóak az európai mezőnyben, hiszen részben ekkor, részben röviddel ezután zajlik a franciáknál a Vichy-rendszer, a népfront, a második világháború alatti francia kollaboráció, az algériai háború bonyodalmainak vitája, ami a francia nemzeti identitás alapvető problémáit feszegeti, s ami részben elvezet a Pierre Nora-féle Les lieux de mémoire-kutatásokhoz.(56) Nem sokkal ezután tört ki az ún. német Historikerstreit, amely lényegileg a német Vergangenheitsbewaeltigung, a fel nem dolgozott náci múlt problémáit taglalja.(57)
Mindkettőben közös, hogy a két nemzet közelmúltjának neuralgikus, alkalmanként traumatikus elemeit állítja előtérbe, tehát az assmanni kommunikatív emlékezethez köthető.(58) Ezekkel szemben a Mohács-vita egy kb. 450 éve lezajlott – persze szintén traumatikus – eseményhez kötődik, tehát elvileg inkább az assmanni kulturális emlékezet kategóriája és jellemzői lennének érvényesek rá. Viszont ez megközelítőleg olyan hevességű, mint az említett francia és német viták, ráadásul több szempontból érvényesek rá az assmanni kommunikatív emlékezet egyéb alkotóelemei is: nem megszilárdult, kikristályosodott, törékeny, ingatag, a konkrét hatalmi-ideológiai, szaktudományos érdekharcoknak jobban kiszolgáltatott _ számos példát hoztam minderre a vita kapcsán.(59)
Esetleg mindez az assmanni fogalmak újragondolására is ösztönöz?



Jegyzetek:



1 A tanulmány Az emlékezethely kutatásának módszertani problémái) (Mohács példája) című konferencián elhangzott előadás alapján készült. (DAB Székház, Debrecen, 2011. június 16-17.)
2 A Mohács-vita korábbi irodalmához: Steven Bela Vardy: The Changing Image of the Turks in Twentieth Century Hungarian Historiography = S.B.V., Clio’s Art in Hungary and Hungarian America, Columbia University Press. 1985, 147-170.; Zöldi László: A múlt prófétája: a Nemeskürty-rejtély, Bp., Magvető, 1989; Őze Sándor: Nemzettudat és historiográfia, Hamvas Intézet, 2009. Avita anyagából részletek olvashatók: Mohács, szerk. B. Szabó János, Bp., Osiris, 2006. Az összefoglalások közül legújabban: Romsics Ignác, Clio bűvöletében: Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel, Bp., Osiris, 2011.
3 Nemeskürty István: Ez történt Mohács után: Tudósítás a magyar történelem tizenöt esztendejéről 1526-1541, Bp., Szépirodalmi, 1966.
4 Pl. Ruffy Péter: Mohács a mérlegen, Magyar Nemzet, 1966. december 11.; Major Tamás: Van királydrámánk, Népszabadság, 1966. december 18.; Rottler Ferenc: Ez történt Mohács után, Kritika, 1967/2. Mindezekről részletesen és megbízható bibliográfiai adatokkal: Zöldi: i. m. és Őze: i. m.
5 Szakály Ferenc: Ez történt Mohács után, Századok, 1968/1-2, 260-264.
6 Nemeskürty István: Krónika Dózsa György tetteiről, Bp., Kossuth, 1972.
7 Nemeskürty István: Önfia vágta sebét (Krónika Dózsa György tetteiről), Bp., Magvető, 1975.
8 Perjés Géza: Az országút szélére vetett ország, Bp., Magvető, 1975.
9 Szakály Ferenc: A mohácsi csata, Bp., Akadémiai, 1975.
10 Vekerdi László: Nekünk Mohács kell?, Jelenkor, 1976/7-8, 715-727.; Perjés Géz:, Csendes, békés meditációk Mohácsról, Jelenkor, 1976/9, 829-842.; Barta Gábor: Mohács ürügyén, Jelenkor, 1976/10, 918-927.; Nemeskürty István: Magam mentsége Mohács után, Jelenkor, 1976/10, 928-938.; Keresztury Dezső: Csak néhány kérdés, Jelenkor, 1976/10, 938-941.; Faragó Vilmos: Egy vitacikk ürügyén - az illetékességről, Jelenkor,  1976/10, 941-942.; Szakály Ferenc: Ország – perspektívák nélkül, Kritika, 1976/8, 29–32. Mindezekről részletesen: Vardy: i. m., Zöldi: i. m. és Őze: i. m.
11 Klaniczay Tibor: Mi és miért veszett Mohácsnál?, Kortárs: 1976/5, 783-796.
12 Például: Beke Kata: Ki írjon a történelemről?, Valóság, 1976/3, 100-103.
13 Perjés Géza: Mohács, Bp., Magvető, 1979.
14 Az előzményekhez: Nemes Imre: Megjegyzések Perjés Géza A mohácsi csata című tanulmányához, Hadtörténelmi Közlemények, 1977/1, 105-116.; Perjés Géza: Válasz Nemes Imrének, Hadtörténelmi Közlemények, 1977/2, 280-291.
15 Kosáry Domokos: Magyar külpolitika Mohács előtt, Bp., Magvető, 1978.
16 Barta Gábor: Az országút szélére vetett vita, Magyar Tudomány, 1980/2, 113-121.; Perjés Géz:, Még egyszer a Mohács-vitáról, Magyar Tudomány, 1980/10, 626-635.; Barta Gábor: Vita és gyümölcsei, Uo., 635-639.; Szalay Sándor: Még egyszer a szerzői szabadságról, Magyar Tudomány, 1980/8, 495-496.
17 Mindezekhez részletesen: Zöldi: i. m.
18 Pl. Káldy-Nagy Gyula: Szülejmán, Budapest, Akadémiai, 1974.
19 V. ö. a korábbiak.
20 Mindehhez: Zöldi,:i. m.
21 Nemeskürty István: Krónika Dózsa György teteiről, Bp., Kossuth, 1972.
22 A Molnár Erik vitához: Őze: i.m.; Illetve: Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történészvitája, Századok, 2008/6, 1483-1536.; Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok(A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története), Bp., Osiris, 2007.
23 Szakály Ferenc: Parasztság és honvédelem (A parasztság és a török-, illetve Habsburg-ellenes küzdelmek a XVI-XVII. századi Magyarországon), Valóság, 1974/4, 27-39.
24 Szűcs Jenő: Nép és nemzet a középkor végén = Sz. J.: Nemzet és történelem, Bp., Gondolat, 1984, 557-600.
25 Barta Gábor–Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben, Bp., Gondolat, 1973.
26 Pl.: Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből, Bp.,Teleki Pál Tudományos Intézet, 1948.
27 Nemeskürty István: 1848-49 („Kik érted haltak szent világszabadság!“), Bp., Magvető, 1977. Ennek kritikájához legújabban: Hermann Róbert: Negyvennyolcas történetünk mai állása, Bp., Magyar Napló–FÓKUSZ Egyesület, 2011.
28 Káldy-Nagy: i. m.; Vardy: i. m.
29 SzakályFerenc: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365-1526) = Mohács: Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából, Szerk. Rúzsás Lajos, SZakály Ferenc, Bp., Akadémiai, 1986, 11-57.
30 Barta Gábor: Az országút szélére vetett vita, Magyar Tudomány, 1980/2, 113-121.
31 Perjés Géza: A nemzeti önérzet zavarai (Gondolatok a nacionalizmus vitához), Látóhatár, 1967/7-8., 683-704.
32 Zöldi: i. m.
33 Uo.,
34 Perjés: Az országút szélére vetett ország,i.m.
35 Vekerdi: Nekünk Mohács kell?, i. m.
36 Barta Gábor: Történelemről írni, Valóság, 1975/12, 94-107.; Beke: i. m.
37 Keresztury: Csak néhány kérdés, i. m.;  Faragó: Egy vitacikk ürügyén, i. m.
38 Keresztury: Csak néhány kérdés, i. m.
39 Pl.: Száraz György: Történelem jelenidőben, Bp., Magvető, 1984.
40 Pl.: Gyáni Gábor: Közép- és Kelet-Európa konceciók = Gy. G., Történészdiskurzusok, Bp., L’Harmattan, 2002, 231-261.
41 Sebestyén László: Kézai Simon védelmében, Bp., (A szerző saját kiadása), 1975.
42 Szekfű Gyula: A politikai történetírás. = A magyar történetírás új útjai, szerk.: Hóman Bálint, Bp., Magyar Szemle Társaság, 1931, 397–444.
43 Erős Vilmos: A Szekfű-Mályusz vita, Debrecen, Csokonai, 2000.
44 Steven Bela Vardy: The Ottoman Empire in European Historiography: A Reevaluation by Sándor Takáts = S.B.V., Clio’s Art..., i. m., 129-145.
45 Pl. Vardy: The Changing Image..., i. m.
46 Kosáry Domokos: A magyar és európai politika történetéből, Bp., Osiris, 2001; Uő: Magyarország Európában, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003. A sor (azaz a szóban forgó szerzők ilyen megközelítésű munkáinak felsorolása) még sokáig folytatható.
47 Őze:i. m.
48 Dénes Iván Zoltán: Magyarország a Monarchiában = D. I. Z., Az önrendelkezés érvényessége, Bp., Magvető, 1988. 213-231. Az egyéb vitákhoz legújabban Romsics: i. m.,
49 A Kosáry–Szabad-vitához legújabban: Szabó Gábor: Törekvések egy „objektív” Kossuth-kép megrajzolására, (szakdolgozat), Debrecen, Történelmi Intézet, 2011.
50 Őze: i. m. Hangsúlyozni szeretném, hogy a vitában egyértelműen és messzemenően Pálffy Gézával értek egyet, Őze Sándor áltörténésznek való minősítésével együtt. Korábban magam is tettem néhány kritikus észrevételt Őze Szekfű-értelmezésével szemben, amely ettől függetlenül beépült a szerző itt is többször felidézett 2000-es könyvébe. Erős Vilmos: Szekfű: árnyak és viták (Az Eötvös Collegium konferenciakötetéről), Kommentár, 2008/2, 120-127. Pálffy Géza korrekt és kiegyensúlyozott, széleskörű forrásbázisra alapozott szintézise a korszakról: Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században, Bp., MTA Történettudományi Intézete, 2010.
51 Erős Vilmos: Szekfű Gyula  és a konzervatív nemzetfelfogás(A Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok: A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története című könyvéről tartott tudományos vitaülésen tartott előadás, Debrecen, Debreceni Akadémia Bizottság, 2008. február 6.
52 Erős Vilmos: A hatalom humanizálása avagy Szekfű démonizálása. Megjegyzések Dénes Iván Zoltán:Eltorzult magyar alkat: Bibó István vitájaNémeth Lászlóval és Szekfű Gyulával című könyvéhez, Századvég, 2000/4, 135-144.
53 Szakály: Parasztság és honvédelem, i. m.; Szűcs: Nép és nemzet..., i. m.
54 Mályuszhoz és Szabó Istvánhoz legújabban: ErősVilmos: Mályusz Elemér és a népiségtörténeti iskola (Szabó István), Néprajzi Látóhatár, 2009/1, 5-39; Uő: A szellemtörténettől a népiségtörténetig (Tanulmányok a két világháború közötti magyar történetírásról), Bp., Ad Librum, 2010.
55 Az alternatívavéleményem szerint Kertész Imrétől Esterházy Péterig, Rakovszky Zsuzsáig, Szilágyi Istvánig vagy Spiró Györgyig terjed.
56 Nora-tól magyarul Pierre Nora: Emlékezet és történelem között, Bp., Napvilág, 2010.
57 Historikerstreit, Hrsg. Ernst Reinhard Piper, München, Piper Verlag, 1987.
58 Jan Assmann: A kulturális emlékezet (Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban), Bp., Atlantisz, 1999.
59 A Mohácsi csata kérdéséhez legújabban: B. Szabó János: A mohácsi csata, Bp., Corvina Kiadó, 2006.

« vissza