Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A modernizáció válaszútján


EMLÉKEZETES, hogy a ma világszerte csodált Japánt a múlt század második felében drámai választásra kényszerítették az amerikai sorhajóágyúk: a tét az ország „megnyitása" volt a Nyugat előtt, amit a szociológia nyelvén nyugodtan fogalmazhatunk úgy, mint a tradicionalizmus és a modernizáció közötti választás dilemmáját. A japánok — bölcsen — az utóbbi mellett döntöttek, de afelől sem hagytak kétséget — s ezt több, a „nyitás" mellett érvelő politikai vezetőjük expressis verbis kimondta — hogy ezt azért (is) tették, mert a sikeres modernizációban lehetőséget láttak arra, hogy megvédjék magukat a fölényben levő külföldiekkel szemben. Ma már tudjuk, céljukat elérték: saját egyéniségük és értékeik lényegi feladása nélkül sikerült felzárkózniuk a világ legfejlettebb országaihoz, sőt nem egy területen már azok a nemzetek is épp őket tekintik mintának, amelyek annak idején a különféle követelésekkel felléptek.

A kényszerítő körülmények talán kevésbé látványosak, de nem egyszerűbb az a dilemma sem, amely előtt napjaink Magyarországa áll: ezúttal ugyan nem a bezárkózás és a nyitás, hanem a modernizáció két lehetséges útja között kell választani. Abban ugyanis a mérvadó hazai politikai csoportok és értelmiségi körök gyakorlatilag valamennyien egyetértenek, hogy modernizációra, az öröklött gazdasági problémák leküzdésére és a fejlett országok gazdasági szintjének elérésére mindenképpen szükség van; alternatívája nem a modernizációnak, hanem megvalósítása útjának és, ezzel összefüggésben, a kialakítandó „modernizált" társadalom arculatának, a polgárosodás jellegének van. A dilemmát egészen leegyszerűsítve: olyan típusú modernizációt válasszunk-e, amely nemcsak felszínes jelszavakban, hanem érdemlegesen is számol az ország földrajzi adottságaival, történelmi hagyományaival, civilizációs örökségével, vagy pedig olyat, amely a Nyugaton kikristályosodott és kétségtelen sikerrel alkalmazott modell másolására, mechanikus átvételére épül? Vagy ahogy a hazai publicisztika fel szokta vetni a kérdést: nemzeti vonásaink és identitásunk fokozatos feladása árán igyekezzünk-e csatlakozni a sokat emlegetett Európához?
 

I. A „SZERVESÍTETT” MODERNIZÁCIÓ


De fennáll-e valójában a választás lehetősége, ha eredményes és hatékony modernizációt kívánunk? Vajon nem kizárólag a nyugati mintának a lehető leghűségesebb követése ígér-e sikert, ahogy oly sok teoretikus állítja? (S akik az erről másként gondolkodókat többnyire igyekeznek úgy beállítani, mint akik tulajdonképpen mindenfajta modernizáció elszánt ellenfelei, hiszen más út nem is létezik...) Ez az írás amellett kíván érvelni, hogy — noha a nálunk fejlettebbektől nyilvánvalóan sok mindent át lehet és át is kell venni — ez a felfogás nem állja ki a behatóbb vizsgálódás próbáját. Nemcsak azért nem, mert a teljes „westemizációt" még akkor sem tudnánk belátható időn belül végrehajtani, ha arra minden erőnkkel törekednénk, hanem elsősorban azért nem, mert hosszú távú és tartós eredményeket kizárólag a szerves jellegű fejlődés, egészen pontosan a „szervesített" modernizáció alternatívája ígér. Csak ennek révén kerülhető el a társadalom végzetes kettészakadása és a „latin-amerikai forgatókönyv" rémének megvalósulása.

Előbb azonban néhány szót arról, mit is értünk modernizáció alatt — anélkül, hogy e kifejezés könyvtárnyi irodalmának elemzésébe belevesznénk. Hétköznapi egyszerűséggel szólva: e fogalom, amely érthető okokból elsősorban az ún. fejlődő országok kutatásában kapott kulcsszerepet, azoknak az erőfeszítéseknek a sorozatára utal, melyek révén valamely társadalom fel akar zárkózni a nála fejlettebbekhez. A hetvenes évekig a nyugati közgazdászok és szociológusok többsége hajlamos volt a modernizáció fogalmát az „indusztrializációra" redukálni, a harmadik világbeli tapasztalatok fényében azonban szakítottak az „iparosítási imperatívusz" tézisével, vagyis azzal a nézettel, hogy a modernizáció kizárólagos eszköze és hordozója az iparosítás.

Jóval szívósabbnak bizonyult viszont az a felfogás, amely a modernizációt a „westemizáció" szinonimájaként kezelte, noha adós maradt annak meggyőző igazolásával, hogy miért kellene a történelmi fejlődésnek kizárólag egyetlen úton haladnia, azaz miért kellene elfogadni az unilineáris fejlődés koncepcióját. A „westemizáció" ugyanis csak akkor lenne fogalmilag azonos a modernizációval, ha feltételeznénk, hogy minden társadalom szükségszerűen ugyanazon cél, a nyugati modell felé halad — csak az egyik előbbre tart az úton, mint a másik. (De vajon a modem nyugati társadalmak lennének a történelmi fejlődés végállomásai?) Ha viszont lemondunk arról, hogy a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában kialakult modellt abszolutizáljuk (anélkül, hogy érdemeit elvitatnánk!), akkor egyértelműen le kell szögezni: bár a konkrét történelmi fejlődés során a modernizáció folyamata bizonyos fokig és lényeges vonatkozásokban egybeesett a „westernizációval", a kettőt határozottan meg kell különböztetni egymástól.

A KÉRDÉS TÁRGYALÁSÁT jelentősen nehezíti, hogy a modernizáció nyilvánvalóan nem értékmentes kategória: annak eldöntése, hogy az egyik társadalom fejlettebb-e a másiknál, csak előre meghatározott szempontok alapján lehetséges és a kritériumok a kutatók értékválasztásától függenek. Vannak-e olyan közös, általános vonások, amelyek egy bizonyos fejlettségi szint fölött minden társadalomban megjelennek? A mind komplexebb modern társadalmakban bizonyára van jónéhány olyan funkció, amelyek betöltése nélkülözhetetlen, de nem képzelhető-e el, hogy ez különböző módokon is megoldható, egyfajta „funkcionális ekvivalencia" érvényesítésével? Hiszen a cél elsődlegesen nem valamely konkrét intézmény vagy struktúra átvétele, hanem a feladatok ellátására, a változó külső körülményekhez való alkalmazkodásra és a továbbfejlődés feltételeinek a biztosítására való képesség elsajátítása.

VILÁGSZERTE SZÁMOS PÉLDA TANÚSÍTJA azon feltevés megalapozatlanságát, hogy a kevésbé fejlett társadalmak akkor fejlődhetnek a legeredményesebben, ha ugyanazt az utat választják, amelyen a fejlődés mai éllovasai jártak. Az ún. fejlődő (azaz leginkább modernizációra szoruló) országok eseteiből azonban másfajta tanulság is leszűrhető. Nevezetesen az, hogy Ázsia, Afrika és Latin-Amerika sok-sok országa közül kizárólag az a néhány tudott valóban „fejlődővé" válni, amely a modernizációt a lehetőségeihez képest a leginkább „szervesített" módon, nemzeti-kulturális tradícióinak következetes figyelembevételével, rájuk bátran támaszkodva hajtotta végre. A kelet-ázsiai „gyorsan iparosodó országokra" (a NIC-országokra) gondolunk — az ő világszerte elismerést kiváltó, rohamos tempójú fejlődésük különösen éles ellentétben áll azon harmadik világbeli államok szomorú kudarcaival, amelyek nyugati szakértők által kidolgozott steril modellek meggyökereztetésével kísérleteztek. Természetesen nem e szakértők felkészültségével vagy jó szándékával volt baj, hanem a szervetlenül indított modernizációval.

De vajon valóban „szervesnek" nevezhetjük-e a kelet-ázsiai országok sikeres fejlődését? Szigorúan véve aligha, hiszen igazán szerves fejlődés csak a kapitalizmus úttörő országaiban, a történetileg kialakult világgazdasági rendszer „centrumában" zajlott le; Nyugat-Európa (és az általa formált Eszak-Amerika) vonatkozásában ezért — legalábbis a „felzárkózás" értelmében — nem is indokolt modernizációról beszélni. A kontinuitásra épülő szerves fejlődés klasszikus példája Anglia, amelyről a tekintélyes német történész, RANKE azt írta a múlt század második felében, hogy több középkori eredetű intézményt őrzött meg, mint a kontinens országai közül akármelyik.

A „centrumon" kívüli társadalmak számára így az válik kulcskérdéssé, hogy az akár önként, akár kényszerből megkezdett modernizációt képesek-e „szervesíteni", vagyis az endogén tényezőkkel a lehető legteljesebb mértékben összhangba hozni. Ellenkező esetben a modernizáció szervetlen marad, ami viszont általában olyan diszfunkcionális következményekkel jár, amelyek endogén jellegű fejlődés esetén nem léptek volna fel. Az utóbbi típusú modernizáció negatív következményeit jól példázza szőkébb régiónknak, Közép-Európa keleti felének múltja, amelyet — korszakonként változó mértékben — az a körülmény jellemzett, hogy a gazdasági-társadalmi változások egy jelentős része nem szerves úton, hanem külső tényezők hatására következett be s e tényezők a fejlődés potenciális pályáit sok tekintetben korlátozták.

 

II. MODERNSÉG ÉS TRADÍCIÓ: EGY FÉLREÉRTELMEZETT DICHOTÓMIA

 

AZ EDDIGIEKBŐL — egyebek között — az a fontos következtetés is adódik, hogy mi sem volna tévesebb elképzelés, mint azt gondolni: íme, megtaláltuk a gyors felzárkózás, a sikeres modernizáció példáit a Távol-Keleten, másoljuk tehát az ott követett gyakorlatot! Amit ugyanis a kelet-ázsiai országok sikere bizonyít, az éppen annak szükségessége, hogy a modernizációt mindenkinek a saját civilizációs örökségére támaszkodva kell végrehajtania — ez az „alap" pedig igencsak különböző. Nem kívánunk természetesen semmiféle szubjektív értékelésbe, rangsorolásba bocsátkozni az egyes civilizációs hagyományokat illetően, de annyi bátran megállapítható: a modernizáció sikere szempontjából kulcsfontosságú — YASUSUKE MURAKAMI japán professzort idézve: — a „kompatibilitás foka" az adott civilizáció „tradicionális" értékei és a „modern" értékek között. [Yasusuke Murakami: Modernization in Terms oflntegration: The Case of Japan, in: Patterns of Modemity, Vol. II. Beyond the West, ed. by Eisenstadt, S. N. New York University Press, 1987, 69.]

Tény például, hogy a konfuciánus-buddhista gyökerű keletázsiai hagyományok — a fegyelmezettség, a szorgalom és a tanultság magasra értékelésével — különösen kedveznek a gazdasági fejlődésnek. A magyar tradíciók és attitűdök ettől a mintától lényegesen eltérnek: itt az individualista szempontok jóval nagyobb szerepet játszanak, de hogy ezek önmagukban nem lehetnek a fejlődés akadályai, azt eléggé meggyőzően mutatják azok a sikerek, melyek a kevéssé puritán, ám annál inkább individualista beállítottságú mediterrán népek értek el az utóbbi tizenöt-húsz évben. A posztindusztriális társadalmakban — se fejlődés irányát egyértelműen ezek jelzik — egyébként is szélesebb tér nyílik az egyéni megoldások, kezdeményezések számára, mint a tömegtermelésre orientált klasszikus „indusztriális" társadalmakban. S e ponton külön is érdemes hangsúlyozni: a civilizációs tradíciók és a nemzeti sajátosságok figyelembevétele nem korlátozódhat pusztán a kultúra szférájára, hanem azokat — a lehetőségekhez képest — a modernizációs folyamat egészében is érvényesíteni kell.

Nélkülözhetetlen tehát a tradíciók helyes kezelése: sem a hozzájuk való merev és kritikában ragaszkodás, sem pedig ab ovo elutasításuk nem fogadható el. A tradíciók ápolása semmiképp sem vezethet egy olyasfajta tradicionális beállítottsághoz, amely bizonyos gyakorlatot kizárólag azért értékel, mert a múlt „megszentelte". A nyugati fejlődés-kutatás fő árama viszont sokáig abból a nem kevésbé elfogult előfeltevésből indult ki, hogy a „tradicionális" és a „modern" egymást kölcsönösen kizáró fogalmak, s így minél több van az egyikből, annál kevesebb hely jut a másiknak. Ahogy azonban több amerikai kutató (SINGER, BRAIBANTI és mások) [Singer, M.: Beyond Traditon and Modemity in Madras (Comparative Studies in Society and History, 1971/2)] konkrét esettanulmányokban is bizonyította, a tradícióknak mással nem pótolható szerepük van egy társadalom belső kohéziójának és stabilitásának fenntartásában s erre pedig annál nagyobb szükség van, minél inkább fel akarjuk gyorsítani a gazdasági fejlődést. (Sajnálatos módon a modernizációkutatók egy része eleve feleslegesnek ítél minden olyan tényezőt, amelynek nincs azonnal megtérülő és közvetlenül mérhető haszna.) De a tradíciók lehetséges szerepe nem merül ki a társadalmi stabilitás őrzésében: akár az innováció forrásai is lehetnek.

Mindezzel kapcsolatban idézzük egy olyan elemzés végkövetkeztetését, amely behatóan vizsgálta Japán modernizációját: eszerint sokan vélik úgy, hogy a modernizációs folyamatban „van valamilyen szükségszerű erő, amely végső soron a tradicionális »csökevények« eltávolításához vezet, tisztán »modem« társadalmat eredményezve, ám valójában ... a tradicionális attitűdöknek és intézményeknek a modernizációs folyamatban betöltött szerepét inkább lehet szimbiotikusnak, mint antagonisztikusnak nevezni. Ezért az »egymást erősítő dualizmus« tendenciáját fedezhetjük fel...” [Ward, R.E. RUSTOW, D. A.: Political Modernization in Japan and Turkey (Princeton University Press, 1964, 444-445.)]

Érdemesnek tűnik tehát megismételni, hogy a széles körben elterjedt állításokkal ellentétben:

A tradíciók maguk sem tekinthetők egyszer s mindenkorra adott, statikus jelenségeknek; a nyugati társadalomkutatók többsége az egyes tradíciók mibenlétét általában nem is konkrét, empirikus vizsgálatokkal igyekezett meghatározni, hanem az ugyancsak absztraktan kezelt „modem" ellenpárjaként.

A tradicionális és a modern formák nem állnak egymással törvényszerűen konfliktusban. Japánban például a munkaadók és a munkavállalók szoros, sok tekintetben kötött kapcsolata, amely az individualista alapú nyugati civilizációkban akadálynak bizonyult, a gazdaság gépezetének fontos elemeként járult hozzá a növekedéshez. KISS KÁROLY közgazdász mutatott rá: „A modern szervezetszociológia nem kis részben Japán és a kis tigrisek hatására állította fel a tételt: azok a szervezetek az igazán sikeresek, melyek egymásnak ellentmondó működési elveket képesek paradox módon egy rendszeren belül működtetni.” [Kiss Károly: Modernizáció és nemzeti érzés (Hitel, 1991/11, 37.)] Vagy egy politikai példát említve: Thaiföldön a nagy hagyományú patrónus-kliens rendszer a modem többpártrendszer meggyökereztetésében játszott lényeges szerepet.

A sikeres modernizáció nem vezet automatikusan a tradíciók felszámolásához. Ellenkezőleg: az eredményes „szervesítés" esetében valóban „egymást erősítő" tényezőkről beszélhetünk, hiszen a tradíciók olyan legitimációs források lehetnek, amelyek az új, a modernizáció céljait szolgáló törekvéseket segíthetik.

A fentieket röviden úgy is összegezhetjük, hogy a modernizáció ott bizonyul a legsikeresebbnek, ott jár a legtartósabb eredményekkel, ahol a lehető legnagyobb mértékben épít a tradíciókra, s ahol ezáltal a leginkább „szervesített", nem pedig egy univerzalista recept alapján kívánják megvalósítani. Az ellenállás pedig akkor a legkisebb vele szemben, ha a modernizálódni kívánóknak nem kell feltétlenül „westernizálódniuk" (vagy épp „eastemizálódniuk") ahhoz, hogy „modernné" váljanak. A modernizációt a saját identitás megszilárdításaként megélő Japán és a kelet-ázsiai „kis tigrisek" példája éppúgy igazolja e megállapítás érvényességét pozitív oldalról, mint — egy másik jól ismert példára hivatkozva — a perzsa sah koncepciózus, de a tradíciókkal nem számoló, felülről erőltetett modernizációs kísérletének kudarca, melyre látványos és megdöbbentő erejű reakció volt az iszlám fundamentalista forradalom.
 

III. MODERNIZÁCIÓ ÉS „HONPOLGÁROSODÁS”
 

MODERNIZÁCIÓ „SZERVESÍTÉSÉNEK” PROBLÉMÁI vörös fonalként húzódtak végig a magyar történelem utolsó évszázadain is.

Történelmünk sajátos körülményei állandóan napirenden tartották az exogén és endogén tényezők egymáshoz való viszonyának kérdését és annak mérlegelését, hogy miként lehet védekezni a többnyire domináns külső tényezőkkel szemben. A különféle formákban és konstellációkban felmerült problémák magja lényegében mindig ugyanaz volt: a magyar társadalom nem tudott maradéktalanul azonosulni a modernizáció célkitűzéseivel, mégpedig elsősorban azért nem, mert úgy érezte, megvalósításuk veszélyeztetné nemzeti identitásának megőrzését. A történelmi tények ismeretében tudjuk: az aggályok egy része indokolt is volt, ami azonban nem változtat azon, hogy a kétféle érdek szembekerülése nemcsak rövid, hanem hosszú távon is káros következményekkel járt. Napjaink fő feladatát úgy is meghatározhatjuk tehát, mint a modernizáció és a nemzeti érdekek, szempontok következetes összekapcsolását és együttes érvényesítését.

Csak jelzésszerűen érdemes emlékeztetni arra, hogy e dilemmát teoretikus szinten első ízben II. JÓZSEF korában fogalmazták meg, amikor is „kalapos" királyunk nyíltan és látványosan szembeállította egymással „haza" és „haladás" érdekeit. Összekapcsolásukat a reformkor tudta végrehajtani, majd a szabadságharc leverése után a Bach-korszakban bizonyos racionális intézkedéseket kifejezetten magyarellenes éllel igyekezett a bécsi udvar keresztülvinni. Az erőteljes modernizációnak a nemzeti önrendelkezés lehetőségeit jelentősen kiszélesítő 1867-es kiegyezés nyitott utat: az I. világháborúig terjedő időszakban szinte példátlan gazdasági és kulturális fellendülés következett be, bár ehhez hozzá kell fűzni, hogy az elért eredményeket nem sikerült minden tekintetben megfelelően „szervesíteni" — ennek a következményei igazából csak később mutatkoztak meg.

A két világháború között a magyar politikai vezetés mozgásterét több körülmény is szűkítette (a vörös diktatúra emléke, a trianoni trauma, a harmincas évek közepétől pedig a nemzetközi körülmények alakulása), így a modernizáció érdekében tett erőfeszítések, s főként a társadalmi szerkezet javítására tett lépések a lehetségesnél és kívánatosnál gyengébbek, korlátozottabbak maradtak.

A „fordulat éve”, 1948 nem csak a demokráciának, hanem a felzárkózási esélyeknek is véget vetett azzal, hogy egy olyan modellt erőltetett az országra, amely kétszeresen is kudarcra volt ítélve: egyrészt azért, mert önmagában is (a mintaadó országban is) életképtelennek bizonyult, másrészt pedig teljesen idegen volt a hazai hagyományoktól. Igaz ugyan, hogy a szocializmus négy évtizedének is volt bizonyos modernizációs hozadéka, de az érte fizetett „ár" — a nemzeti érdekek háttérbe szorítása, a gazdasági erőforrások felélése, a társadalom szövetének szétrombolása — túlságosan magas volt ahhoz, hogy pozitívan lehessen értékelni ezt az örökséget. Ami viszont nem jelenti azt, hogy a továbblépés szempontjából tabula rasaról beszélhetnénk, hiszen a társadalmak fejlődésére a nemszeretem korszakok is rányomják a maguk bélyegét. A rendszerváltás óta eltelt néhány év egyik fontos tanulsága: az előző rendszer által teremtett struktúrák több tekintetben is túlélték a régi pártállami establishment bukását.

De milyen következtetések adódnak a jövőre nézve abból az elvi kiindulópontból, hogy a modernizációra és a nemzeti identitás megőrzésére, az össznemzeti érdekek védelmére egyaránt szükség van?

EGYRÉSZT KI KELL DOLGOZNI egy olyan nemzet-képet, amely úgy képes szakítani a régi, idejétmúlt beidegzettségekkel és úgy képes új elemeket integrálni, hogy közben megőrzi az önazonosság lényegi vonásait. A modernizáció nem csupán gazdasági kérdés — legalább akkora mértékben mentális-kulturális kérdés is, és ebből is az következik, hogy a modernizációs folyamat során olyan specifikus nemzeti problémákkal is szembe kell nézni, amelyek megoldására eleve nem is lehet kész recepteket remélni a Nyugattól. Nem számíthat tartós sikerekre Magyarországon az olyan modernizációs program, amely nem kapcsolódik — MOLNÁR GUSZTÁVTÓL kölcsönözve a kifejezést — egy komplex nemzetpolitikai stratégiához.

Másrészt pedig a modernizáció szolgálatába kell állítani az államot. GERSCHENKRON immár klasszikusnak számító írásai egyértelműen bizonyították: a világfejlődés centrumához történő felzárkózás folyamatát állami eszközökkel is támogatni kell mindazokban az országokban, melyekben a szerves fejlődés előfeltételei — kisebb vagy nagyobb mértékben — hiányoznak. [Gerschenkron, A.: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból (Gondolat, 1984.)], Hogy napjaink magyar társadalma kivételt alkotna és képes lenne önerejéből megbirkózni a modernizáció „szervesítésének" hatalmas feladatával, az állam segítsége nélkül, az több, mint kétséges — a világgazdaság kemény realitásai aligha hagynának más alternatívát a számára, mint a modernizáció „szervetlen" útjának végigjárását, annak minden negatív következményével együtt.

Aki persze manapság az állam szerepét és funkcióit emeli ki, az könnyen magára vonja az „etatizmus" pártolásának vádját. Pedig másról van sjjó, s e vonatkozásban ismét érdemes utalni azon keletázsiai országokra, amelyek a „fejlődők" közül mindeddig egyedül voltak képesek a gyors modernizációs áttörésre: a közhiedelemmel ellentétben ugyanis az állam ezekben sem maradt a gazdasági élet passzív szereplője! Több kutató ezért is használja velük kapcsolatban az „irányított piacgazdaság" (guided market economy) kifejezést! Más kérdés, hogy az állami beavatkozás sokszor burkolt formában történt — a teljesen liberalizált gazdaságpolitika image-ének a kialakítására már csak azért is törekedtek, hogy másoknak ne legyen ürügye export-offenzívájukkal szemben restrikciókat alkalmazni. A dél-koreai fejlődés két neves kutatója állapította meg: „A koreai csoda nem a laisser-faire politika győzelme, hanem a piaci és a nem-piaci erők pragmatikus, nem-ideologikus keverésének az eredménye...", melynek során az állami beavatkozás formái „a baráti telefonhívástól az állami tulajdonig terjednek". [JONES, L.P.-Sakong, I.: Government, Business and Entrepreneurship in Economic Development: the Korean Case, Harvard East Asia Monographs No. 91, Cambridge, Massachusetts, 1980, 3.] A piacgazdaság kiépítését támogató (s nem a piacot kiküszöbölni igyekvő!) intervenció eszközével a magyar államnak is élnie kell, ha meg akarja oldani azt a rengeteg feladatot, amit negyven év gazdasági örökségének lebontása s ezzel párhuzamosan a szociális piacgazdaság felépítése rá ró.

KÜLÖNÖSEN NEM MARADHAT KÖZÖMBÖS az állam azzal kapcsolatban, hogy meg tud-e igazán erősödni az a társadalmi réteg, amely a leginkább érdekelt a modernizáció „szervesítésében", vagyis a nemzeti polgárság. Mostanában kevés témáról esik több szó a hazai sajtóban, mint a polgárosodás esélyeiről, és szinte minden politikai erő egyetért abban, hogy erős középosztály nélkül stabil demokrácia sincs. A célok és eszközök tekintetében azonban már alapvetőek a különbségek. Kissé sarkítva úgy fogalmazhatunk, hogy két felfogás áll egymással szemben: az egyik — szubjektív szándékától függetlenül is — a modernizáció „szervetlen" útjához kapcsolódik, míg a másik a „szervesítést" segítheti.

Az egyik felfogás a polgárosodást kizárólag a spontán piaci folyamatokra Pizza, aminek az eredménye egy roppant tőkeerős, a multinacionális cégekhez sok szállal kötődő, viszonylag kis létszámú „nagypolgári elit” lenne. A második felfogás egy jóval szélesebb polgárság megteremtését igényli, olyanét, amely ugyan kétségtelenül kisebb anyagi erejű lenne, viszont a társadalomnak sokkal nagyobb hányadát alkotná. (Tegyük hozzá: a polgár szélesebb kategória, mint az önálló tulajdonos; e megközelítésben a polgárság gyakorlatilag ugyanazt fedi, amit a „középosztály" megnevezés.) Az első esetben a társadalom olyan szélsőséges mértékben polarizálódhat, hogy a modernizáció folytatását veszélyeztetné, a második alternatíva viszont kiegyensúlyozottabb fejlődést tenne lehetővé. Ez utóbbi tényt pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni, mivel az a társadalom, amelyben egy szűk, jómódú elithez deklasszálódó és szegénységbe sodródó tömegek kapcsolódnak (mint Latin-Amerikában), aligha tekinthető fejlett, polgárosult társadalomnak.

HOGYAN LEHET AZONBAN széles polgárságot teremteni ott, ahol az — a saját erőforrások szűkössége miatt — autonóm módon nem jön létre? Valamilyen mértékű állami szerepvállalás e folyamatban nélkülözhetetlen, még ha természetesen nem is arra gondolunk, hogy a self-made man helyét a state-made man vegye át. Míg ugyanis egyfelől igaz, hogy tisztán bürokratikus eszközökkel, „kinevezéssel" nem lehet „polgárosítani", nem számol a realitásokkal az az álláspont sem, amely a társadalmi folyamatok irányításában az államnak semmiféle szerepet sem engedélyez, még közvetettet sem. A spontán mechanizmusok általában hatalmas „társadalmi költséggel", áldozatokkal járnak, a jelenlegi kaotikus magyarországi helyzetben pedig a teljesen „spontán" fejlődés olyan diszfunkcionális eredményekkel járhat és olyan csoportok megerősödéséhez vezethet, amelyek nemigen segítik a hosszú távú modernizációs célok megvalósítását. Kétségtelen ugyan, hogy a számtalan joghézagot kihasználó, sőt gyakran törvényeket sértő, hiúz-módszerekkel gazdagodó réteget szintén el kell viselni, mint a strukturális átalakulás elkerülhetetlen velejáróit, de az ő pozícióik megszilárdulása még nem azonos az erős nemzeti polgárság kialakulásával.

S e gondolat rögtön elvezet a következő nehéz kérdéshez: milyen mértékben lehet építeni az előző rendszerben megindult, a „második gazdaságra" támaszkodó, felemás polgárosodásra? Hogy a kommunista hatalomátvétellel „félbeszakadt polgárosodás" újrakezdődése milyen fontos folyamatot jelentett, azt részletesen elemezte SZELÉNYI Iván a vidéki polgárosodásról írott könyvében. [Szelényi Iván: Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon, Akadémiai Kiadó, 1992.] Az 1989 óta bekövetkezett események természetesen alapvetően megváltoztatták a fejlődés potenciális pályáit, és túlhaladták a „vegyes gazdaságnak" a nyolcvanas évek közepén még reálisnak tűnő alternatíváját, de azon fejlemények, amelyeket a szociológus a „harmadik út" elemeiként diagnosztizált, nem váltak semmissé. Annyi mindenképpen bizonyos, hogy ha valahol, akkor Magyarországon különösen érvényes: a modernizációt semmiképp sem lehet az indusztrializációra szűkíteni, sőt az ipari fejlődésnek is érdemes szorosan kapcsolódnia az agrárágazathoz — így történt az egyébként az 1867 utáni gyors fellendülésben is. Figyelembe véve tehát az ország földrajzi adottságait és a mezőgazdaság potenciális szerepét (amelyet nem szabad jelenlegi válsága alapján megítélni) századunk utolsó évtizedében is a hazai modernizáció egyik startégiai pontjának kell tartanunk a családi vállalkozásokra alapozódó ún. „parasztpolgárosodást". E helyütt ehhez mindössze egy gondolatot tennénk hozzá: több kicsi, de fejlett állam példája mutatja, hogy a mezőgazdaság kiemelkedő szerepe a legkevésbé sem akadályozza a polgárosodást.

HAZAI POLGÁROSODÁSNAK természetesen legalább annyira kell támaszkodnia a városokra, mint a vidékre, és az államnak az a feladata, hogy mindent megtegyen a tulajdonos polgárság, a Besitzbürgertum pozícióinak erősítése érdekében, beleértve a külföldi versenytársakkal szembeni védelem biztosítását is. Bármilyen teher is pillanatnyilag az állami tulajdon magas aránya, lebontása csak olyan ütemben történhet, amilyenben azt a formálódó nemzeti polgárság hatékonyan fel tudja szívni. A rendszerváltás óta eltelt három év politikai gyakorlatát e vonatkozásban sajnos igen ellentmondásos kormányzati intézkedések jellemezték, a jövőben ezért sokkal nagyobb következetességre lenne szükség. Nem tekinthető perspektivikusnak az a pénzügyi politika sem, amely — védelem helyett — aránytalanul nagy terheket ró a középrétegekre. Csak erős polgárságtól várható, hogy felelős állampolgári mentalitást tanúsítson, magáénak érezze az országot, és szükség esetén akár áldozatot is hozzon érte. „Honpolgárosodás" nélkül nehezen sikerülhet a modernizáció „szervesítése"!

Joggal vethető fel természetesen, hogy milyen esélyei vannak egy olyan országnak a modernizáció útjának megválasztására, amely egy mind szigorúbban szabályozott, egységesülő nemzetközi közösség tagjává kíván válni. E dilemma feloldása valóban nem könnyű, s behatóbb vizsgálata túllépné e cikk kereteit. A kihívás elől mégsem lehet elzárkózni; az európai integrációnak nincs történelmi alternatívája. Nyitott kérdés viszont még az integráció mélysége és jellege. Remélhető, hogy az új Európának önálló egyéniségű és arculatú nemzetekre lesz szüksége, és törekedni is kell arra, hogy ne váljék a népek, civilizációk és régiók olvasztótégelyévé. Az mindenesetre bizonyos, hogy a kibővített közösségbe más módon integrálódhat, jobb pozíciót és nagyobb tekintélyt vívhat ki magának az a nemzet, amely képesnek bizonyul a sikeres modernizációra — amit viszont az tehet lehetővé, ha építeni mer saját hagyományaira és adottságaira.



« vissza